A Civil Összefogás Fórum és a Civil Összefogás Közhasznú Alapítvány
AJÁNLÁSA
AZ IDEGEN DEVIZÁBAN NYILVÁNTARTOTT, FORINTBAN VISSZAFIZETENDŐ KÖLCSÖNÖK ADÓSAI ÁLTAL NEM VÁLLALT KÖTELEZETTSÉGEKTŐL TÖRTÉNŐ SZABADULÁSRA
„Egy bizonyos pontig lehet tűrni, azon tul nem; hogy ez a pont hol legyen, az résszerént függ kinek-kinek lelki erejétől, de nagyobbára a szenvedések iránt való különböző elfogadhatóságunktól”
BÁRÓ WESSELÉNYI MIKLÓS
ÚTINAPLÓJA
1821-1822.
Preambulum
A Civil Összefogás Közhasznú Alapítvány (CÖF-CÖKA) 2011. november 15-én stratégiai partnerségi megállapodást kötött a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztériummal. A megállapodás preambuluma rögzíti, hogy a társadalmi egyeztetés a jó állam alapvető feltétele.
A megállapodás annak érdekében jött létre, hogy a jogszabály előkészítéséért felelős miniszter közvetlenül vonjon be a jogszabály előkészítésébe, a jogszabály tervezett tárgykörébe széles társadalmi réteg érdekeit megjelenítő, illetve kimagasló szakmai teljesítményt nyújtó szervezeteket, intézményeket. A stratégiai partnerség célja, hogy az együttműködés eredményeként a Civil Összefogás Közhasznú Alapítvány és integrált szervezeti egysége a Civil Összefogás Fórum (CÖF) szakmai tapasztalataival, önkéntes munkát végző, kimagasló tudású szakembereivel hozzájáruljon a civil szervezeteket érintő jogszabályok elkészítéséhez, különösen a társadalmi, gazdasági konzultációs feladatokból adódóan.
A stratégiai partner jogosult a minisztérium irányába jelezni, hogy milyen tárgykörben látja szükségesnek Jogszabály-tervezetek elkészítését. A stratégiai partner kérésére véleménye kialakításához a minisztérium a szükséges eseti tájékoztatást megadja.
AJÁNLÁS
A CÖF-CÖKA álláspontja szerint a banki kölcsön felvevők eladósodása kifejezetten a 2003-2010-ig működő Medgyessy – Gyurcsány – Bajnai kormány felelőtlen hanyagsága miatt következett be, amihez hozzájárult a Bankszövetség megtévesztő magatartása is.
Magyarország jogállam, ezért a kölcsönökkel kapcsolatos összes jogilag vitás kérdés megítélésére csakis az igazságszolgáltatás keretei között jogerős bírói döntésekkel kerülhet sor. Fenn kell tartani a szerződő felek szabadságát, miszerint közösen dönthetnek a szerződések kijavításáról és azok elfogadásáról.
A CÖF-CÖKA felhívja a kormány illetékeseinek figyelmét, hogy a függő jogi helyzet lezárása érdekében indítson közérdekű pert, amely tisztázza:
– hogy a pénzügyi intézmények által nyújtott kölcsön forintban vagy devizában valósult meg
– a bankok által egyoldalúan felszámított kamatemelések és megnövelt költségek jogszabályba ütköznek, vagy sem.
A CÖF-CÖKA támogatni tudja a közérdekű perek kiváltását a kormány és a bankok között létrejött egyesség alapján, ha a két érdekelt fél megfontolás után figyelembe veszi ajánlásainkat.
A kormány által meghozott adósmentési intézkedések a jogerős bírósági ítéletek függvényében érvényüket vesztik vagy a megkötött előző pontban említett egyesség vagy kormányzati intézkedés alapján sor kerül az érdekelt felek között az új szerződések megkötésére.
- Javasoljuk a végleges jogi megoldás kialakulásáig az árfolyamgát kiterjesztését mindazok számára, akik ezt igénybe kívánják venni azzal, hogy szűnjön meg a gyűjtőszámla. Az így keletkező „adósságot” a bankok saját eredményük terhére engedjék el.
- A végrehajtásokat azonnal fel kell függeszteni, az árfolyamgát kapcsán megállapított átváltási kurzus szerint a kormány, a bank és a civilek által összeállított szakértői csoport számolja újra a kölcsönvevők adósságterheit és a megkapott eredményt alapul véve javasolja a banknak, illetőleg az érintett ügyfélnek a meglévő kölcsönfizetési konstrukciók közül a legmegfelelőbbet.
- A kormány azon fizetésképtelen adósok számára, akik nem képesek törleszteni a tőlük függetlenül megváltozott teljesítőképességük miatt és elkerülhetetlen a fedezeti lakóingatlan elvesztése, méltányossági alapon a lakóhelyüktől függően régiós viszonylatban ajánljon fel bérlakást.
- Tekintve, hogy a biztosítékul szolgáló ingatlanok értékcsökkenése kézzelfogható, a pénzintézetek is viseljék ennek kockázatát, vegyék tudomásul, hogy a kölcsön visszafizetésének fedezete kizárólag, mint biztosíték, az ingatlan.
- Vessenek véget a pénzintézetek az egyoldalú, tisztességtelen szerződésmódosítási gyakorlatuknak és hitelesen, közérthetően tájékoztassák az ügyfeleket a törvényi előírások alapján, a jogellenes módosításokat vonják vissza.
- Javasoljuk önkéntesen az alábbi eljárásrend alkalmazását:
A pénzügyi intézmények által nyújtott kölcsön törlesztését abban a devizanemben és azon devizanemben meghatározott kölcsönösszeg alapul vételével a szerződésben megjelölt kamat és járulékok alkalmazása mellett számolják el – függetlenül a szerződésben megjelölt egyéb devizanemtől -, amely devizanemben a hitelező a kölcsönt folyósította. Az adós részére folyósítottnak kell tekinteni azon kölcsönösszeget is, amelyet nem közvetlenül az adósnak, hanem az adós felhatalmazása alapján a hitelező harmadik személynek fizetett ki.
A javaslat 1. pontja szerint a 2003. január 1. napja valamint 2009. december 31. napja között megkötött hitel és kölcsönszerződésekre alkalmazzák, amennyiben a megkötött szerződésben meghatározott törlesztési idő 2011. január 1. napján még fennállt és amennyiben az ügyben végrehajtási eljárás indult, de az még nem fejeződött be. Ezt alkalmazzák akkor is, ha a pénzügyi intézmény az adóssal szembeni követelését átruházta. Kérjék a pénzügyi intézmények a végrehajtások felfüggesztését és a jövőre nézve gyakoroljanak önmérsékletet, ne kezdeményezzenek végrehajtási eljárásokat, amíg vagy a kormánnyal meg nem állapodnak, vagy ha közérdekű per indul, annak jogerős befejezéséig.
A jogerős bírósági ítéletek megszületése után az elszámolást a pénzügyi intézmények és az adósok 120 napon belül tegyék meg, és arról kössenek egyezséget. Amennyiben 120 napon belül nem jön létre az egyezség és közvetítői eljárás sem vezet eredményre, bármelyik fél fordulhasson bírósághoz annak megállapítása érdekében, hogy az egyezség melyik fél hibájából nem jött létre. Ha a bíróság azt állapítja meg, hogy az egyezség az adós érdekkörében felmerült okból hiúsult meg, úgy a jogviszony elszámolására a továbbiakban ezen ajánlás nem alkalmazható. Amennyiben az adós a pénzügyi intézmény felé személyesen akként nyilatkozik, hogy nem kívánja jogviszonyát ezen alapon elszámolni, úgy ez az eljárás nem alkalmazható. Ha a pénzügyi intézmény és az adós megkötötte egyezségét, s végrehajtási eljárás alatt állt az adós, a végrehajtási eljárás megszüntetését kell kérni.
Az idegen devizában nyilvántartott, forintban visszafizetendő kölcsönök adósainak javaslatait valamint a közreműködő szakértők munkáját koordinálta:
Csizmadia László
CÖF alapító, CÖKA elnök
Budapest, 2013. október 29.
I. Dr. Damm Andrea: Elvi és gyakorlati alapvetések
Tényként állapítható meg, hogy a magyarországi pénzügyi intézmények 2003 és 2009 között több mint egymillió olyan kölcsönszerződést kötöttek meg természetes és jogi személyekkel valamint jogi személyiség nélküli gazdasági társaságokkal, amelyek tartalmukban a pénzügyi intézmények álláspontja szerint idegen ország devizanemében és összegében kerültek meghatározásra, s magyar forintban kell visszafizetni a pénzügyi intézmény által nyilvántartott deviza eladási árfolyam alapulvételével. E jogviszonyok átlagos időtartama 15-18 év, amely alapvetően megkövetelte volna, hogy a pénzügyi intézmények alaposabb adósvizsgálatot és minősítést valamint felelősebb fedezetminősítést foganatosítsanak a jogviszonyok létrehozatalát megelőzően. Tekintve, hogy teljesen más gazdaságszerkezetű, társadalmi és politikai viszonyaiban hazánktól jelentősen különböző országok devizáihoz rendelték jelentős számban ezekben a kölcsönöknek visszafizetési kötelezettségét, olyan kockázatot vállaltattak az adósokkal, amely jelentősen meghaladta az ésszerű kockázatvállalás határát.
A pénzügyi intézmények rendkívül széleskörű reklámhadjárattal, ügynökök tömegeinek szervezésével eszközölték ki ezt a nagyszámú kölcsönfelvevőt, s a PSZÁF, amely arra rendeltetett, hogy felügyelje a pénzügyi intézmények tevékenységét, nem hogy ellenőrizte volna ezeknek a jogviszonyoknak kockázatát, hanem félrevezető tartalmú kiadványaival még segített a pénzügyi intézményeknek a hitelkihelyezések számának növelésében.
A hitelintézetek hitelkihelyezéseiben alapvető kötelessége az intézményeknek, hogy annak kockázatát a legnagyobb körültekintéssel, mindennemű kockázati tényező feltárásával vizsgálja meg, s hosszú távon biztosítsa a maga számára is a kölcsönadott összeg fedezetét. Ebből ezek az intézmények semmit nem valósítottak meg. Alapvetően számítottak arra a magyar polgári jog rendszerében uralkodó szabályrendszerre, amely szerint a magánszemélyek, jogi személyiség nélküli társaságok korlátlan felelősségű tagjai teljes vagyonukkal felelnek tartozásaikért, azaz nem csak a fedezeti vagyon biztosítja a kölcsönök visszafizetését.
A felelőtlen hitelezés a fizetésképtelen adósok nagy száma miatt rendkívül sok eladandó ingatlant taszított az ingatlanpiacra, amely a teljes magyar ingatlanpiacot megingatta azzal, hogy jelentősen csökkentek az ingatlanárak, s ezen értékcsökkenés az egész gazdaságra nézve óriási veszteségeket generált. Veszteségeket generált magukra a pénzügyi intézményekre is, hiszen egyrészről a kölcsönök jelentős részben fedezetlenné váltak, másrészről pedig a saját ingatlan portfólióik értéke is csökkent. Ha a viszonyok adottságaiban nem következik be változás, nem csak a magyar társadalom kb. harmadának évtizedekre elvész azon anyagi erőforrása, amely a belső fogyasztásban történő részvételt biztosította volna, de a pénzügyi intézmények sem jutnak hozzá sem pénzformában, sem fedezeti formában követeléseikhez. A követelések teljesülésének elmaradása és a társadalom anyagi erőforrásainak szűkülése okán való betét csökkenés természetesen hozza magával a pénzügyi intézmények tönkremenetelét is. S még nem beszéltünk az egész bankrendszerrel szembeni társadalmi bizalom teljes elvesztéséről, s a betéti kamatok jelentős csökkenése miatt a betétállomány várható csökkenéséről. Különösen ezért érthetetlen a pénzügyi szektor olyan távolságtartása a megoldások keresésétől, amelyet tapasztalunk.
A magyar jogrendszertől és joggyakorlattól teljesen idegen ez a kölcsönforma, amelyként a pénzügyi intézmények szerződéseiket értelmezik. A szerződési szabadság ugyan alapvető elve a magyar polgári jognak, azonban annak korlátja az egyes szerződéstípusok kötelező elemeinek jogszabályi meghatározása.
A kölcsönszerződés alapján a hitelező alapvető kötelessége, hogy a szerződésben meghatározott összeget az adós rendelkezésére bocsássa; az adósé pedig, hogy azt a szerződés szerint visszafizesse. A Polgári Törvénykönyv kommentárja szerint, „Kölcsönnél az adós tulajdonjogot szerez az ügylet közvetett tárgyán és ugyanannyit, illetőleg ugyanolyat kell visszaszolgáltatnia.”
Kölcsönszerződés esetén az adós a kölcsönkapott dolgot elfogyaszthatja, felhasználhatja – a szerződésnek ez a felek által kívánt célja – ezért az adós nem ugyanazt, hanem ugyanabból, ugyanannyit köteles a hitelezőnek visszaadni, mint amit kapott. Például, ha kölcsönkapok egy zsák búzát, akkor nyilvánvaló, hogy ugyanazt a zsák búzát – ugyanazokat a búzaszemeket – képtelenség visszaszolgáltatni, ezért kizárólag egy másik, ugyanolyan tömegű zsák búzát vagyok képes és köteles a hitelezőnek kiadni. Pénzkölcsön esetén ugyanez a helyzet, lehetetlen ugyanazt a pénzt visszaadni, csupán ugyanannyit lehet visszaszolgáltatni.
Fentiek alapján a kölcsönszerződés közvetett tárgya kizárólag az lehet, amin az adós tulajdonjogot szerzett.
A tulajdonjog megszerzésének leggyakoribb módja az átruházással történő szerzés. A Ptk. 117.§ (1)-(3) bekezdése értelmében átruházással a tulajdonjog három együttes feltétel megvalósulása mellett, azaz – a dolog tulajdonosától – az átruházás jogcímének (szerződés vagy más jogcím) megléte esetén akkor szerezhető meg, ha – az átruházott ingóságot a szerző birtokába adták.
Az ingó dolog átruházásához szükséges harmadik feltétel tehát a dolog birtokba adása. A Ptk. 117. § (2) bekezdésében szabályozottakból kitűnően a birtokba adásnak ténylegesnek kell lennie, ami azonban nemcsak a dolog kézből kézbe történő átadásával, de bármilyen más olyan módon is megtörténhet, amiből egyértelmű, hogy a dolog az átruházótól az új tulajdonos hatalmába került.
A Ptk. 187. § (1) bekezdése szerint „a birtokos az, aki a dolgot hatalmában tartja. A birtokos személyét elsősorban a tényleges helyzet határozza meg. Azt, hogy a dolog felett a tényleges hatalmat valóban megszerezte-e valaki, illetőleg, hogy valóban gyakorolja-e a hatalmat – a dolog természetéből, rendeltetéséből, használatának módjából kiindulva – a közfelfogás szerint kell megítélni. A birtok megszerzésének legkézenfekvőbb esete, hogy a birtokos az ingó dolgot magához veszi, elhelyezi, használja, illetőleg, ha nem is tartja magánál, de intézkedik róla, rendelkezik vele.”
Összefoglalva tehát ahhoz, hogy a pénzintézetek által kötött szerződések „deviza alapú” kölcsönszerződések legyenek, az alábbi feltételek teljes és együttes fennállására van szükség:
1. A szerződés pontosan meghatározott devizaösszeg rendelkezésre bocsátásáról szól FÜGGETLENÜL a visszafizetés pénznemétől;
2. A szerződésben rögzített devizaösszeget ténylegesen az adós rendelkezésére is bocsátották, amelynek egyik lehetséges módja az, hogy a devizaösszeget, vagy egy részét, a szerződésben rögzített árfolyam alkalmazásával forintra váltják (átváltás alatt tényleges átváltást, nem „átszámítást” értve) és a forint összeget utalják át akár az adós, akár harmadik személy részére;
3. Amennyiben az adós tartozását forintban törleszti, úgy a bank a megfizetett törlesztőrészleteket ténylegesen devizára váltja és így számolja el a tartozásba. Természetesen az adós mindenféle külön jelzés, vagy szerződésmódosítás nélkül törleszthet devizában is.
A fenti szabályok miatt olyan, hogy „deviza alapú” kölcsön a polgári jog évezredes szabályai miatt (a fent leírtak a római jog óta létező szabályok) nem létezik!
A Hitelintézeti Törvény (Hpt.) 3.§ (1) bekezdése szerint „Pénzügyi szolgáltatás a következő tevékenységek üzletszerű végzése forintban, illetőleg devizában, valutában:
b) hitel és pénzkölcsön nyújtása;”
Tehát a szerződések megkötésekor hatályban volt Hpt. sem ismerte a „deviza alapú” pénzkölcsön szerződést. A kölcsönt vagy devizában, vagy forintban lehetett nyújtani. Ha forintban nyújtották, azt kell visszafizetni, ha devizában, akkor a fent leírtaknak kell teljesülnie.
Emellett nem megkerülhető annak megállapítása, hogy a pénzügyi intézmények által rendszeresen hangoztatott „idegen devizában történő nyilvántartás” nem polgári jogi fogalom, a „nyilvántartás” számviteli fogalom, amely pedig a pénzügyi intézmény saját maga által diszkrecionális jogánál fogva létrehozott számviteli rendszerbeli tényező. Sem az adósra, sem semmiféle szerződő partnerre vonatkoztatva ezen nyilvántartás nem keletkeztet kötelezettséget.
Ezen alapvetések, mint kiindulási tényezők, kell, hogy vezessék mindazokat a döntéshozókat, akiknek feladatuknál fogva kötelességük e társadalmi, gazdasági tragédia következményeit elhárítani.
A gazdaság fejlődésének gátja az adósok anyagi erejének ezen kölcsönfajta miatti leromlása, az adósok és a törlesztésekben résztvevő családtagjaik nem képesek a magyar gazdaság belső fogyasztásában oly módon részt venni, amely segíti Magyarországot gazdasági erejének fejlődésében. A szakértők által megismert és megvizsgált jogviszonyok azt mutatják, hogy rendkívül változatos módon vannak meghatározva a pénzügyi intézmények által alkalmazott szerződésekben a hitel és kölcsön nyújtásának feltételei, a szerződési akaratok meghatározása a kölcsön devizanemét illetően.
A pénzügyi intézmények és a Bankszövetség képviselő kommunikációjukban azt kívánják érzékeltetni, mintha a szerződések homogének lennének, ugyanazon szerződési akarat és szerződéses feltételrendszer biztosítaná az általuk fennálló követeléseket. Ehhez képest a szerződések rendkívül heterogén szerkezetűek, igen jelentős számban nem is akként határozták meg a kölcsön tárgyát, mint amilyen jellegű szerződés fennállását igyekeznek a bankok az adósokkal és a kormányzat képviselőivel elhitetni.
A pénzügyi intézmények rendkívül nagyszámú szerződésben a törlesztési követelést nem a megkötött szerződés tényleges tartalmának megfelelően, az adósokkal közösen kifejezett szerződési akarat alapján terjesztik elő, hanem a saját igényeik szerint értelmezik egyoldalúan a szerződések tartalmát. Az ügyek jelentős számában kimutatható a pénzügyi intézmények által alkalmazott HUF/idegen deviza árfolyamának a szerződéskötéskor történt manipulatív alkalmazása a kölcsönösszegeknek minél magasabb összegű idegen devizában történő meghatározhatósága érdekében. Az nem lehet cél, hogy minden adósnak egyenként kelljen bírósághoz fordulnia jogos követeléséért, hiszen a szerződések nagy száma miatt több évtized alatt lehetne a szerződéses jogviszonyokat azok tényleges tartalma és a jogszabályok rendelkezései alapján elbírálni, s ez rendkívüli módon és mértékben terhelné az állami költségvetést.
Súlyos problémának tartjuk, hogy a megoldások keresése során nem kapnak lehetőséget az arra alkalmas szakemberek annak bemutatására, valójában milyen adottságú jogviszonyok jöttek létre a pénzügyi intézmények és az adósok között. Ezért néhány pontban bemutatjuk azokat a megoldások keresésében megkerülhetetlen jelenségeket, amelyek – ha nyílt vitán sor kerülhet az álláspontok ütköztetésére – meg kell, hogy győzzék a pénzügyi intézmények vezetőit valamint a kormányzat képviselőit a jogviszonyok elszámolásában szükséges teendőkről.
1. A fogyasztási termékek vásárlásához felvett kölcsönök 95 %-ában nincs idegen devizában meghatározva a kölcsön összege, a felek ebben nem állapodtak meg, így nem lehetséges a kölcsönök törlesztését az idegen deviza és a forint egymáshoz viszonyított árfolyama valamint az idegen devizában a felek között meg nem határozott kölcsönösszeg alapul vételével visszafizetni követelni.
2. A jelzálog fedezetével biztosított szerződések jelentős számában a kölcsön összege kizárólag forintban került meghatározásra, idegen devizaösszegben egyáltalán nem. Ezekben a jogviszonyokban a pénzügyi intézmény nyilatkozik az adós felé, hogy idegen devizában fogja nyilvántartani a kölcsön összegét. Ez a pénzügyi intézmény joga, de ez nem azt jelenti a magyar nyelv szabályai szerinti értelmezéssel, hogy ha a HUF/CHF árfolyama a forint hátrányára romlik, akkor a visszafizetendő kölcsön összege forintösszegben növekszik, hanem azt, hogy az idegen deviza összegben csökken. Ha a forintkölcsön a központi elem, akkor az az alapvető viszonyítási pont, nem az idegen deviza.
3. Jelentős számú jelzálog fedezettel biztosított kölcsönszerződésben, ahol idegen devizaösszegben meg van határozva a kölcsön összege, arról rendelkezik a szerződés, hogy a kölcsön összege a devizában meghatározottság ellenére is legfeljebb valamennyi forint. Ha a kölcsön tőkeösszege maximálisan meg van határozva, az a tőkeösszeg folyamatos, megállapodott kölcsöntörlesztés mellett nem növekedhet. Ehhez képest a pénzügyi intézmények folyamatosan a maximált forintkölcsön tőkeösszegéhez képest magasabb összegben mutatják ki a még vissza nem fizetett tőke összegét. Ez a kölcsön jogi természetének fent felhívott adottságai alapján jogellenes.
4. Nagyszámú kölcsönszerződésben, ahol a kölcsön összege forintban is, idegen devizában is meg van határozva, s még a pénzügyi intézmény által a kölcsön folyósításakor alkalmazott árfolyam is, matematikailag e számok nem megfelelői egymásnak. Természetesen pénzügyi intézményektől ez hihetetlennek tűnik, de sajnos mégis így van. Ezen ügyek érdekessége, hogy a tévedés mindig az adós hátrányára történik.
5. Ugyancsak jelentős számban találtak a szakértők olyan szerződéseket, amelyekben az idegen deviza és a forint is meghatározott összegben van feltüntetve, a folyósításkor alkalmazott árfolyam azonban akként van meghatározva, hogy valamely hitelintézet által a folyósítás napján alkalmazott deviza vételi árfolyam az irányadó. Ha visszatekintenek a ténylegesen alkalmazott árfolyamra és a forint valamint az idegen devizaösszegének hányadosát megnézik, nem az az árfolyam a számítás eredménye, amelyet a hitelintézet a folyósításkor ténylegesen alkalmazott. Ezekben az ügyekben is egységesen mindig az adós hátrányára történt a tévedés.
6. Tartós jogviszonyokban a magyar polgári jog szabályai szerint a szerződő feleknek törekednie kell arra, hogy a jogviszony gazdasági egyensúlya annak ideje alatt ne boruljon fel. Ha pedig valamely a felek érdekkörétől független körülmény az egyik fél teljesítését megnehezíti, a jogviszony elveszíti annak megkötésekor fennállt gazdasági egyensúlyát, az egyik fél teljesítési kötelezettsége meghaladja az általa vállalt ésszerű kockázat határát, köteles mindkét fél ennek elhárításában aktívan közreműködni, ha a szerződésben nem szabályozták az ilyen esetekre alkalmazandó teendőket. A pénzügyi intézmények egyrészről nem építettek be a szerződésekbe semmiféle szabályrendszert ezen helyzetekre az adós javára, kizárólag a saját javukra, sőt, az idegen devizáknak a forinthoz képest történt erősödését követően még növelik is a gazdasági egyensúly felborulásának mértékét azzal, hogy folyamatosan emelik egyoldalúan a kamatok mértékét úgy, hogy azon emelések nem képesek megfelelni az egyoldalú módosítások végrehajtásának alapját jelentő objektív feltételekkel.
Emellett a pénzügyi intézmények nem tesznek eleget azon együttműködési kötelezettségüknek, amely a szerződések gazdasági egyensúlyának helyreállítását szolgálja.
7. 2008. november 6-án dr. Veress János akkori pénzügyminiszter megállapodást kötött 8 hitelintézet vezetőjével arról, hogy az árfolyamok elszabadulása miatt 2008. december 31-ig forintosítják a kölcsönöket, ha az adósok kérik. Ezt a megállapodást nem hozták nyilvánosságra, nem hívták fel az adósokat ennek lehetőségére, sőt, akik ebben az időszakban kérték a forintosítást, nem engedték meg. (megjegyzés: ekkor 179,- Ft/CHF volt az árfolyam) Minthogy, akkor a 8 hitelintézet elismerte, hogy nem lesznek törleszthetők idegen deviza alapján a kölcsönök, a minimálisan elvárható az, hogy az akkori árfolyamon forintosítsák le a kölcsönöket. Azonban csak azokat lehet forintosítani, amelyek tényleg idegen devizában kerültek meghatározásra. A forintban meghatározott kölcsönök forint kölcsönök.
A szakemberek által feltárt problémák mellett az elmúlt két évben számtalan ítélet született az ilyen jellegű szerződések vizsgálata tárgyában, amely megállapítások jellemzően nem csak azon szerződésekre jellemzők, amelyeket az adott bíróságok vizsgáltak, hanem a szerződések blanketta jellege miatt akár százezres nagyságrendű kölcsönökre is. Elvárható a pénzügyi intézményektől, hogy ezen ítéletekben történt megállapításokat alkalmazzák mindazokra a jogviszonyokra, amelyeket ugyanolyan tartalmú szerződéssel hoztak létre.
A folyamatban lévő perekben a pénzügyi intézmények azon kérdésre, hogy miért alkalmazták az idegen devizát alapnak és miért alkalmaznak kettős árfolyamot az elszámolásban, azt válaszolják, hogy az idegen deviza és a kettős árfolyam a kölcsön összegének értékállandóságát hivatott biztosítani. Csakhogy a forint 2003 és napjaink között fele annyi inflációt szenvedett el, mint az idegen devizák/forint árfolyamváltozása, s az idegen devizák bankközi kamatlábai akár 120-adára is csökkentek ezen idő alatt. Emellett ezen idő alatt az MNB jegybanki alapkamata egyharmadára csökkent, míg a pénzügyi intézmények átlagosan 50 %-val emelték a kölcsönök kamatát. Itt tehát nem értékállandóságról, hanem extra profit szerzésről van szó.
II. Dr. Ifj. Lomnici Zoltán: Az uniós és a hazai bírói gyakorlat
1. Az Európai Unió Bírósága a C-415/11. számú ügyben hozott ítéletében rámutatott, hogy a fogyasztókkal kötött szerződésekben alkalmazott tisztességtelen feltételekről szóló, 1993. április 5-i 93/13/EGK tanácsi irányelvet akként kell értelmezni, hogy azzal ellentétes az olyan tagállami szabályozás, mint az alapügybeli (spanyol), amely – miközben nem írja elő a jelzálogjog érvényesítése iránti végrehajtási eljárás keretében a végrehajtási jogcím alapját képező feltétel tisztességtelen jellegén alapuló jogorvoslati lehetőséget – nem teszi lehetővé az ilyen feltétel tisztességtelen jellegének elbírálására hatáskörrel rendelkező, érdemi ítélkezést végző bíróság számára, hogy ideiglenes intézkedéseket hozzon, közöttük elrendelje az említett végrehajtási eljárás felfüggesztését, ha az ilyen intézkedések elrendelése szükséges a végleges határozata teljes hatékonyságának biztosításához.
Az alapügyben a spanyol perrendtartás alapján csak a végrehajtási ügyben eljáró bíróság függesztheti fel az eljárást, és az is csak szűk korlátok között. A szabályozási rendszerben az adósok sok esetben nem rendelkeznek ismerettel eljárási jogaikról, illetve azok terjedelméről, és ha igen, azok gyakorlását gyakran akadályozza a végrehajtási eljárás túl gyors tempója.
Az irányelv 3. cikkének (1) bekezdése rögzíti, hogy egyedileg meg nem tárgyalt szerződési feltétel abban az esetben tekintendő tisztességtelen feltételnek, ha a jóhiszeműség követelményével ellentétben a felek szerződésből eredő jogaiban és kötelezettségeiben jelentős egyenlőtlenséget idéz elő a fogyasztó kárára. A Bíróság ítélete szerint a fogyasztó kárára előidézett „jelentős egyenlőtlenséget” a felek megállapodása hiányában irányadó nemzeti szabályok elemzése útján kell értékelni annak megítélése érdekében, hogy a szerződés a hatályos nemzeti jogban szabályozottnál kedvezőtlenebb jogi helyzetbe hozza-e a fogyasztót, és ha igen, akkor mennyiben. Hasonlóképpen célszerűnek tűnik az említett fogyasztó jogi helyzetének vizsgálata abból a szempontból, hogy a nemzeti szabályozás alapján milyen eszközök állnak a rendelkezésére ahhoz, hogy megszüntesse a tisztességtelen feltételek alkalmazását. Annak megállapításához, hogy az egyenlőtlenséget „a jóhiszeműség követelményével ellentétben” idézték-e elő, meg kell vizsgálni, hogy az eladó vagy szolgáltató a fogyasztóval szembeni tisztességes és méltányos eljárás esetén ésszerűen elvárhatta-e, hogy utóbbi az egyedi tárgyalást követően elfogadja az érintett feltételt. Az irányelv 3. cikkének (3) bekezdése által hivatkozott melléklet mindössze példálózó és nem kimerítő felsorolását tartalmazza azon feltételeknek, amelyek tisztességtelennek tekinthetők.
2. A Kúria Gfv.VII.30.078/2013/14. számú közbenső ítélete, melyben a deviza alapú kölcsönszerződésben az árfolyamrésnek, mint költségnek a feltüntetéséről határozott, rögzítette, hogy a devizában nyilvántartott, illetve nyújtott, de forintban törlesztett hitelekhez kapcsolódó fizetések alkalmával alkalmazott eltérő vételi (folyósításkor) és eladási (törlesztéskor) árfolyamok alkalmazásából eredő teher olyan költségnek minősül, amit a Hpt. 213. § (1) bekezdés c) pontja szerint a szerződésben fel kell tüntetni. A kölcsönszerződésben tételesen rögzíteni kellett volna vagy az árfolyamrés mértékét (deviza-középárfolyam +/- 0,5%), vagy a vételi és eladási árfolyam alkalmazásából eredő eltérés mértékét (1%), melytől a pénzügyi intézmény csak az egyoldalú szerződésmódosítás szabályait betartva térhetett volna el a fogyasztó hátrányára. A költség fel nem tüntetése és későbbiekben az egyoldalú szerződésmódosítás szabályainak mellőzésével történt hátrányos megváltoztatása okán a szerződés semmis a Hpt. 213. § (1) bekezdése alapján.
3. A Szegedi Törvényszék 23.P.22.183/2012/21. számú ítéletében kimondta, hogy érvénytelen a peres felek között létrejött, devizában nyilvántartott kölcsönszerződés azon rendelkezése, mely szerint „a Bank a kölcsön ügyleti kamatlábát a kamatperiódus fordulónapján, késedelmi kamatát és a kezelési költséget az egyes ügyleti évek forduló napján jogosult egyoldalúan is megváltoztatni. A Bank a kamatnak és a kezelési költségnek az Adós számára kedvezőtlen változtatására akkor jogosult, ha a tőke- és pénzpiaci kamatlábak emelkedése, a Bank forrásköltségeinek a változása ezt szükségessé teszi”. A szerződési feltétel tisztességtelennek minősül, tekintettel arra, hogy a szerződés megkötésének időpontjában hatályos, a fogyasztóval kötött szerződésben tisztességtelennek minősülő feltételekről szóló 18/1999. (II. 5.) Korm. rendelet (Ftr.) 1. § (1) bekezdése a) pontja szerint „a fogyasztói szerződésben tisztességtelennek minősül különösen az a szerződési feltétel, amely a szerződés bármely feltételének értelmezésére a fogyasztóval szerződő felet egyoldalúan jogosítja”. A feltételben meghatározott módosítás lehetőségét biztosító két okcsoport (tőke- és pénzpiaci kamatlábak emelkedése, a Bank forrásköltségeinek változása) oly mértékben általánosan megfogalmazott, és egyenként is összetett, mely elvileg bármikor, bármilyen mértékű kamatemelési lehetőséget biztosít a Banknak, indokolási kötelezettség, és a fogyasztó valós ellenőrzési lehetősége nélkül akként, hogy az okcsoport értelmezése teljes egészében és kizárólag a Bank jogosultsága, arra a fogyasztónak semmilyen ráhatása nincsen.
4. A Fővárosi Törvényszék 21.G.42.117/2012/19. számú ítéletében kimondta, hogy érvénytelenek a peres felek között létrejött, devizában nyilvántartott, önálló zálogjoggal és készfizető kezességgel biztosított kölcsönszerződés azon rendelkezései, melyek alapján az adós az igénybe vett kölcsönösszeg után a folyósítás időpontjától kezdődően havonta a bank által egyoldalúan változtatható mértékű kezelési költséget köteles fizetni, illetőleg az adós tudomásul veszi, hogy a hitelező a kölcsön ügyleti kamatlábát az egyes kamatperiódusok fordulónapján, a kezelési költség és egyéb, a hitel igénybevételével kapcsolatos díjak, jutalékok, költségek mértékét pedig bármikor, a pénzpiaci viszonyok változásától függően jogosult egyoldalúan – külön szerződésmódosítás nélkül – megváltoztatni. A Törvényszék semmisnek nyilvánította a két szerződéses pontot, mert a Hpt. rendelkezése (213. § (1) b)) alapján semmis az a fogyasztási, lakossági kölcsönszerződés, amelyik nem tartalmazza az éves százalékban kifejezett teljes hiteldíjmutatót, a hiteldíjmutató számítása során figyelembe nem vett egyéb – esetleges – költségek meghatározását és összegét, vagy ha az ilyen költségek pontosan nem határozhatók meg, az ezekre vonatkozó becslést. A szerződés nem tartalmazta a közjegyzői díj és a szerződéshez kapcsolódó biztosítás díjának összegét, e hiányosságok okán a Törvényszék hivatalból észlelte a semmisségi okot és állapította meg a szerződés hivatkozott rendelkezései érvénytelenségét.
5. A Szegedi Ítélőtábla Pf.II.20.348/2013/4. szám alatt hozott ítéletében kimondta, hogy érvénytelen a peres felek között létrejött kölcsönszerződéseknek az a rendelkezése, miszerint a hitelező jogosult a kölcsönszerződés megkötésekor a kölcsönszerződésben megjelölt mértékűtől eltérő kamatlábat megállapítani. A kikötések általános szerződési feltételnek minősülnek, melyek sértik a jóhiszeműség és tisztesség követelményeit, mert a hitelintézet számára indokolatlan egyoldalú előnyt biztosít. A kikötés nem felelt meg a tételes meghatározás követelményének, annak ugyanis csak akkor felel meg, ha az ok-lista teljes körűen és nem példálózva jelöli meg az egyoldalú szerződésmódosításra okot adó körülményeket, azaz olyan zárt rendszert alkot, amely a figyelembe vehető tények és körülmények taxatív felsorolását tartalmazza (2/2012. (XII. 10.) PK vélemény 6.b. pont). Ezáltal sérült az objektivitás elve is, mivel nem állapítható meg, hogy a rendelkezés a szerződésmódosításra csak a felek által elő nem idézhető külső okok bekövetkezte esetére jogosítja fel a hitelintézetet. A körülmények teljes körű átláthatóságának hiánya miatt ugyanakkor sérült a transzparencia elve is, valamint a szimmetria elve, tekintve, hogy a szerződés és az üzletszabályzat az ok-listában megjelölt körülmények bekövetkeztét nem kezelte kötelezettségként az egyoldalú szerződésmódosítás fogyasztó javára történő alkalmazására vonatkoztatva.
6. A Pécsi Ítélőtábla Pf.IV.20.238/2013/9. szám alatt hozott ítéletében kimondta, hogy érvénytelen a peres felek között létrejött, „Devizában nyilvántartott lakáshitel” kölcsönszerződésnek az a kikötése, miszerint „a hiteldíj (kamat és kezelési költség) változó mértékű, amelyet a Hitelezők a kölcsönszerződés fennállása alatt jogosultak egyoldalúan megváltoztatni. … Azon feltételek, illetőleg körülmények részletes meghatározása, amelyek esetében a hiteldíj az Adósokra hátrányosan megváltoztatható, a következő: A Hitelezők jogosultak a hitel ügyleti kamatát, egyéb költségét, és az erre vonatkozó szerződési feltételt egyoldalúan módosítani, ha a bankközi hitelkamatok, vagy a fogyasztói árindex, vagy a jegybanki alapkamat, vagy az állampapírok hozama, vagy a Hitelezők forrás-, valamint hitelszámla-vezetési költsége növekszik, vagy a lakossági hitelek kockázati tényezői a Hitelezőkre nézve romlanak.”
Az általános szerződési feltételnek minősített kikötés kellő részletességgel sorolta fel az egyoldalú szerződésmódosításra okot adó körülményeket, azonban hiányoztak azok a feltételrészletek, amelyek a módosítási lehetőség kereteit ténylegessé, a fogyasztó számára is követhetővé, ekként a módosítások mindenkori mértékét ellenőrizhetővé tennék. A feltételek ugyanis adott mértékű kamatra, kezelési költségre vonatkoztak, nem rendelkeztek arról, hogy a felsorolásban szereplő, a módosításra okot adó tételek változását a hitelezőknek milyen mértékben és arányban, milyen összefüggések mentén kell, illetve lehetséges figyelembe venniük; ebben a tekintetben az adósokat teljes bizonytalanságban, egyúttal kiszolgáltatottságban tartja, a hitelezők számára – mivel a gyakorlati tapasztalatok szerint a felsorolt változók legalább valamelyikének növekedése (különös tekintettel a fogyasztói árindexre) időről-időre törvényszerűen bekövetkezik – a hiteldíj növelésére a jóhiszeműség követelményébe ütköző módon lényegében kontroll nélküli egyoldalú hatalmasságot biztosít. A hiányosságok a hitelezők javára indokolatlan és egyoldalú előnyt, az adósok terhére indokolatlan és egyoldalú hátrányt teremtenek, a szerződésből fakadó jogosultságok és kötelezettségek egyensúlyának olyan jellegű eltolódását eredményezik, ami meglapozza a kikötés tisztességtelenségét.
7. A Szegedi Ítélőtábla Pf.II.20.357/2013/4. szám alatt hozott részítéletében kimondta, hogy érvénytelen a peres felek között létrejött, devizában nyilvántartott kölcsönszerződésnek az a rendelkezése, miszerint a hitelintézet jogosult az ügyleti kamat mértékét egyoldalúan módosítani a kölcsön futamideje alatt. A kikötés vonatkozásában az Ítélőtábla a transzparencia elvének sérelmét állapította meg, tekintettel arra, hogy sem az egyedi szerződés, sem az annak részét képező Általános Üzleti Feltételek egyoldalú szerződésmódosításra vonatkozó fejezete nem tartalmazta maradéktalanul a kölcsönszerződéshez kapcsolódó költségtételeket. Így a hitelintézet nem határozta meg a referencia kamatot, és azt a matematikai képletet, illetve számítási módot sem, mely alapján az adósnak módjában állt volna kiszámítani, s ez alapján egyrészt előre kalkulálni az ok-listában megjelölt egyes körülmények változásának a fizetési kötelezettséget érintő konkrét hatását, másrészt leellenőrizni, hogy a bank helyesen élt-e a kamatváltoztatás jogával, azaz, hogy az ok-listában bekövetkezett feltétel bekövetkezte és a kamatváltoztatás mértéke egymással arányban áll-e. Az ok-listában megjelölt körülmények nagyobbrészt általános jellegűek, az ászf azokat részletező pontjából is kitűnően, rendkívül összetettek. Ennek következtében a bank a szerződés alapján gyakorlatilag tetszése szerint bármikor megemelheti az ügyleti kamatot, hiszen a pénzpiacon mindig kimutatható olyan negatív irányú változás, ami az ok-listában megjelölt körülmények valamelyikébe beilleszthető. Mindez egyben azt is jelenti, hogy az arányosság elve érvényesülésének megítélésére sincs mód.
III. Varga István:
A kölcsönök törvénytelenségével szemben az állam vagy a polgárai lépjenek?
A legfőbb ügyész helyettesének parlamenti szavai szerint az ügyészségnek nincs módja a pénzkölcsönzés tisztességtelen gyakorlatával szemben fellépni, mert a Polgári Törvénykönyv rendelkezése ebben korlátozza, az egyéneknek kell eljárniuk a törvényszéken. A felszólalás nem szólt a lényegről: a törvénysértést kell akár ügyészségi kereset indítással is mielőbb felszámolni, a tisztességtelen joggyakorlat e mellett, részben ennek következménye.
A Polgári Törvénykönyv (Ptk.) a polgári jogviszonyok alapvető szabályainak gyűjteménye. A polgári jogviszonyokat a Polgári Törvénykönyvvel összhangban kell szabályozni és értelmezni a más jogszabályokban is. Sem törvény, sem annak értelmezése, sem a gyakorlat nem lehet ellentétes a Polgári Törvénykönyv követelményeivel.
A Ptk. meghatározza a polgári jogviszonyokban használt fogalmak jelentését. A fogalmakat a törvénykönyvben lefektetett értelmük szerint, a gazdasági és társadalmi rendeltetésüknek és a jóhiszeműség és tisztesség követelményének megfelelően kell használni, a fogalmak nem kaphatnak ettől eltérő, sőt ellentétes értelmet. A fogalomhasználat szabadságát tehát maga a törvény betűje korlátozza és ezen belül még a társadalmi, gazdasági rendeltetés és a jóhiszeműség, tisztesség szerinti értelmezés követelménye. A fogalomhasználat megítélése esetén mindenek előtt a törvényességet kell vizsgálni, amennyiben az hiányzik, úgy a másik két nagy feltételcsoport már csak másodlagos a fogalomhasználat téves voltának megítélésében. Ezért állítható, hogy a Legfőbb Ügyészségnek a törvényességgel volna dolga, nem a tisztességgel. Nézzük mindezt egyes pénzügyi fogalmak esetében.
A Ptk. megadja a hitel, a kölcsön, a lízing, valamint ezeken belül a bankhitel, a pénzkölcsön és a pénzügyi lízing fogalmának jelentését, értelmét. E jelentéstartalmak nem változtathatók meg. A törvény egyértelműen elkülöníti a hitel és kölcsön szavak jelentését, azok nem helyettesíthetik egymást, hanem egy pénzügyi esemény két, egymást követő fázisát határozzák meg. A pénzszakma gyakran használja pontatlanul a hitel és kölcsön szavakat, így a köznyelv is összekeveri, felcseréli azokat. Bár a Ptk. biztosítja a személyeknek az őket megillető jogok szabad gyakorlását, közte a szerződés szabadságát, de a jogok gyakorlását, nem engedi meg úgy, hogy elvegyük a szavak joggal védett jelentését és más jelentéstartalmat rendeljünk hozzá. A pontatlan fogalomhasználat tehát nem engedhető meg jogi és szakmai értelemben sem a szerződések, elszámolások, perbeli keresetek értelmezése során. A fogalmak – esetünkben a hitel és kölcsön – eltérő vagy felcserélt használatból jogosultság és előny nem szerezhető a törvény másik rendelkezése szerint.
A bankhitel polgári jogilag érvényes értelmezését a Ptk. úgy határozza meg, hogy a bankhitel a pénzintézet kötelezettségvállalása arra vonatkozóan, hogy majd kölcsönt nyújt a másik szerződő félnek, és ha a kölcsön nyújtása időben később kerül sorra, addig hitelkeretet tart fenn számára díj ellenében. Tehát a bankhitel egy bankon belüli döntés, mely előzménye, hogy a hitelező meggyőződött arról, hogy ő maga képes a kölcsönt nyújtani, a kölcsönt kérő pedig alkalmas a kölcsön fogadására és a tervezett feltételekkel való visszafizetésére. A hitel egy bankon belüli pénzelhatárolás, könyvelési művelet, a pénz nem kerül ki a bank rendelkezése alól, az majd csak a következő lépésben, a kölcsönre vonatkozó megállapodás keretében történik meg. A hitlelt a hitelező felmondhatja, ha a kölcsönt kérő időközben alkalmatlanná válik a kölcsön felvételére, a kölcsönt kérő pedig bármikor visszaléphet, de köteles megtéríteni a hitelező addig felmerült költségét. Nagyon fontos elkülönülés a hitel és a kölcsön között, hogy a polgári törvénykönyv a hitelhez díjat rendel, és nem rendel hozzá kamatot – hiszen az a kölcsönügylet ellenértéke, amint alább látjuk.
A kölcsönszerződést a Ptk. úgy határozza meg, hogy annak keretében a pénzintézet vagy más fentiek szerinti hitelező kötelezettséget vállal meghatározott pénzösszegnek a másik szerződő fél rendelkezésére bocsátására azzal a feltétellel, hogy a másik szerződő fél – a pénz átvétele után már adós – köteles a kölcsön összegét visszafizetni és, ha a pénzintézet kölcsönzéséről van szó, akkor kamatot fizetni. A kölcsönzés egy konkrét összeg rendelkezésre bocsátása, a kölcsön pedig egy, az adós rendelkezésére bocsátott összeg. A kölcsön összege a felvevő tulajdonába kerül azzal a feltétellel, hogy azonos összeget köteles visszaadni, pl. a szerződésben meghatározott ütemezésben és ott rögzített kamattal.
Összefoglalva: a hitel és a kölcsön szavak így külön jelentéssel bírnak, azok nem cserélhetők fel. A hitel a hitelezőnél maradó összeg, a kölcsön a másik fél részére átadott összeg. A hitel ára a díj, mely addig számítható fel, míg a hitelből kölcsön lesz. A kölcsön ára a kamat, mely a felvételtől a visszaadásig számítható fel a még az adósnál lévő hányadra. A hitelnek nincs kamata, a kölcsönnek pedig nincs díja. A hitelhez nem lehet kamatot rendelni, a kölcsönhöz nem lehet a kamaton felül díjakat rendelni a Polgári Törvénykönyv vonatkozó szabályai szerint.
Ismeret, a Polgári Törvénykönyv 1959-es keltezésű. Bár többször módosították, feltételezhető, hogy elavultan értelmezhet egyes fogalmakat. Ismert, az Országgyűlés elfogadta az új Polgári Törvénykönyvet, mely 2014. március 15-én lép hatályba. Az új Polgári Törvénykönyv értelemszerűen már korszerű hitel és a kölcsön fogalmakat használ. A korszerű meghatározás semmiben sem különbözik a kölcsönszerződések megkötésekor hatályos Polgári Törvénykönyvben szereplőtől. Az új törvénykönyv a hitelszerződést úgy határozza meg, hogy az egy hitelkeret rendelkezésre tartása – és nem pénz rendelkezésre bocsátása (!), mely alapján megköthető a kölcsönszerződés, vagy más olyan ügylet, mellyel a hitelezett összeg kölcsönként a másik szerződő fél rendelkezése alá kerül. Az új törvénykönyvben a kölcsönszerződés egy olyan megállapodás, melyben a hitelező egy meghatározott összeg megfizetésre vállal kötelezettséget, az átvevő – már adós – pedig kötelezi magát, hogy az átvett összeget megállapodott időben kamattal növelten visszafizeti. Az új polgári törvénykönyv részletesebben kifejti a hitel és kölcsön ügyletek részletszabályait – a régi, jól bevált törvénykönyvben lefektetet fogalmi alapokon. Itt talán helyénvaló megjegyezni, hogy a hitel és kölcsön fogalmak fentiek szerinti megkülönböztetett értelmezése évszázadokra tekint vissza. Széchenyi a Hitel című művét is ajánlásában úgy határozta meg, hogy az a hitelességről, a becsületről, az adott szó szentségéről szól, és nem pénzkölcsönzésről.
A pénzügyi lízingszerződést az új polgári törvénykönyv akként határozza meg, hogy a pénzügyi lízingszerződés alapján a lízingbe adó a tulajdonában álló dolgot határozott időre használatba adja, a lízingbe vevő pedig a lízingtárgy átvételére és lízingdíj fizetésére köteles, és a szerződés megszűnésekor a lízingtárgyat ellenérték nélkül vagy a piaci értékénél jelentősen alacsonyabb áron megszerezni jogosult a lízingbe vevő, amennyiben a fizetendő lízingdíjak összege eléri vagy meghaladja a lízingtárgy szerződéskori piaci értékét.
A pénzügyi lízingszerződéssel tehát a lízingbe vevő nem pénzt vesz rendelkezése alá, hanem a pénzen megvásárolni és/vagy használni szándékozott ingó dolgot vagy ingatlant, de ez esetben is mérvadó, hogy milyen értéket vett birtokba. A lízingdíj a lízing tárgyának értékéhez kötötten kerül megállapításra, mégpedig a szerződéskori piaci értéken. Pl. ha egy gépkocsi vásárlásakor pénzügyi lízingszerződés jön létre, úgy a gépkocsi árát veszi alapul a szerződés, azt az értéket – és nem többet – vesz birtokba a lízingbe vevő és azért kerül tulajdonába a szerződés lejártakor, mert megfizette ezt az értéket a lízingdíjjal.
Korunkban a pénzügyek fogalmai a mindennapi használatban összekeveredtek, ami eltérítheti e fogalmakat jogos értelmezésüktől, és miután az eltérő értelmezés nem jogos, így abból előnyt sem szerezet egyik, vagy másik szerződő fél.
Holott éppen ilyen előnyszerzés történik a deviza hitel és a forint kölcsön fogalmának felcserélésével, összevonásával, összezavarásával, valamint a kölcsön mellé rendelt díjjal, a hitelhez rendelt kamattal.
Nézzük a ‚devizahitel‘ vagy a ‚deviza alapú hitel‘ fogalmát. A kölcsönt nyújtó akár devizát is használhat a hitelkeret megállapításakor, de ez az ő belső ügye, ez a majd kölcsönt felvevőre kötelezettséget nem keletkeztet. Amennyiben a hitelező a devizahitel után ténylegesen forintot bocsát az adós rendelkezésére, akkor forintkölcsönt nyújt, így nem kérhet vissza devizát a törlesztéskor, csak forintösszeget, amit odaadott. A hitel nem kölcsön, a kölcsön nem hitel. Devizakölcsön esetében devizát kellett az adós rendelkezésére bocsátani, az adós szabadon rendelkezhetett a devizával, és azt is kell visszaadnia – minden egyéb feltétel jogossága esetén. Miután az adósok forintkölcsönért mentek a hitelintézetbe, azt is kaptak, így azt kell visszafizetniük. Amikor valaki autót vagy lakást vett és hozzá kölcsönt kért, akkor az autó vagy lakás árát forintban szabták meg, forint volt a sajáterőnek nevezett vevő általi hozzájárulás, és ezt forintkölcsön egészítette ki a teljes vételár megfizetésére. Tehát deviza a kölcsönben nem szerepelt, még akkor sem, ha a hitelintézetek feltűntették a forint mellett, mert a forinttal rendelkezett a kölcsönt felvevő. Közömbös, hogy a devizának volt-e szerepe a hitelben, a hitel nyilvántartásában.
Felmerül így a kérdés, ha a kölcsönt nyújtó hitelintézet devizaszámlát nyitott az ügyfelének és devizaszámlára helyezte a szerződésben meghatározott devizaösszeget, majd átváltva a forintellenértékét forintszámlára tette, amit azután az ügyfél lehívhatott, átutalhatta, tehát rendelkezett vele, akkor deviza- vagy forintkölcsönről van-e szó? A válasz egyértelműen az, hogy forintkölcsönről. Ugyanis a rendelkezésre tartás deviza volt addig, míg az adós rendelkezésére adás meg nem történt, az pedig forint. A hitel nem alapja a visszafizetésnek, az ügyfél azzal vált adóssá, hogy rendelkezése alá vette az összeget: a forintot. A kölcsön megítélése szempontjából nem mérvadó, mivel finanszírozta magát a hitelező. A hitel rendelkezésre tartás, a kölcsönzés rendelkezésre bocsátás – és csak ez utóbbi eredményez visszafizetési kötelezettséget. Amennyiben az ügyfél a devizát lehívta, máshol fizetett vele, akkor devizakölcsönről beszélünk, minden más esetben forintkölcsönről.
Felmerül a kérdés, ha a deviza a hitelművelet része, amihez díj tapad, akkor lehet-e kamatot rendelni hozzá, és fordítva, a kölcsönhöz devizakamatot. A válasz nem, mert a kamat a kölcsönzés járulékos vonzata, csak a kölcsönbe adott forintnak lehet kamata. A devizához rendelt többféle díj, pl. koverzó, vételi és eladási árfolyam különbözete, ez mind csak a hitelművelet tekintetében értelmezhető – ha egyáltalán felmerült. Itt is tetten érhető a hitel és a kölcsön fogalmának összekeverése.
Felmerül tehát ez a kérdés, a kölcsönnek lehet-e folyósítási díja, kezelési költsége, rendelkezésre tartási jutaléka, stb. A válasz: nem, a Polgári Törvénykönyv szerint a kölcsön ára a kamat és nem lehet kreált egyéb árnövelő elemekkel szaporítani azt. Díj csak a kölcsön folyósítását megelőző időszakra, a hitelre vonatkozhat. A Polgári Törvénykönyv mindjárt első szakaszában tiltja a benne foglaltakkal szemben álló törvény megalkotását. Amennyiben a hitelintézetekről és pénzügyi vállalkozásokról szóló törvény úgy rendelkezik, hogy a kölcsönhöz díjak hozzárendelését is megengedi, úgy az sérti a Polgári Törvénykönyvben foglalt korlátozást. Amennyiben van ilyen hiba a jogalkotásunkban, az Alkotmánybíróságnak kellene kiküszöbölnie.
Fentiek figyelembe vételével, mi a megoldása a köznyelvben devizahiteleknek nevezett kölcsönügyletek problémájának? A jogi megoldás – ami független a pénzügyi kihatásától – a következő: azt a forintösszeget kell visszafizetniük az ügyfeleknek, amit ténylegesen rendelkezésükre vettek, a kölcsönszerződésben megállapított kamattal. Azaz, el kell hagyni a devizára történő átszámítást a tartozás mértéke és a törlesztés, valamint a járulékok tekintetében, a kamatot azért kell elfogadni forintkamatként, mert a felek között ez egy elfogadott ára a kölcsönnek. Minden más feltételt törölni kell a szerződésekből. Ez és csakis ez a jogszerű megoldás. E tekintetben nem kérdés, ki jár jól, ki jár rosszul, csak az a kérdés, van-e igényünk a jogállami minőségre?
A hitelintézetek többsége már több mint tíz éve elfogadott egy magatartási kódexet – melyet 2009-ben megújított. Ebben hitelintézetek vállalták, hogy egyértelműen meghatározzák a pénzügyi szolgáltatások és termékek értékesítése során használt fogalmakat. E fogalomtárat a Bankszövetség honlapján megtaláljuk. Bárki meggyőződhet róla, hogy ott a hitel és a kölcsön fogalmak alapjaiban követik a Polgári Törvénykönyvben meghatározott tartalmat, majd részleteket illetően azonban már összemosásra kerül a két fogalom. Nézzük: „Hitel: A hitelintézet kötelezettségvállalása arra, hogy a szerződésben meghatározott feltételek teljesülése esetén kölcsönt folyósít a rendelkezésre tartott hitelkeret terhére. „Kölcsön: Kölcsönszerződés alapján rendelkezésre bocsátott pénzösszeg, amelyet az adós a szerződésben meghatározott feltételek szerint köteles visszafizetni.“ Mindkét meghatározás megfelel a Ptk-ban foglaltaknak. Csakhogy, a továbbiakban a két fogalom összemosásra kerül. Íme: „A hitel/kölcsön devizaneme szerint: forint hitel, deviza alapú hitel, devizában nyújtott hitel.“ E szerint a hitel és kölcsön már szinonima, a hitel is és a kölcsön is lehet deviza, vagy forint. Ez így rendben, de az összemosás „terméke“ deviza alapú hitel, ami nem kölcsön, mert akkor deviza alapú kölcsönnek kellene nevezni. Márpedig csak a kölcsönt kell visszafizetni, a hitelt nem, így a deviza alapú hitelt sem, csak az abból nyújtott forintkölcsönt. Tovább tekintve még nagyobb a zavaros összemosás: „Hiteldíj: A hitelnyújtás során a bank által felszámított összeg, amelynek elemei általában a következők lehetnek, de egy hitelügylet illetve hitelkonstrukció nem feltétlenül tartalmazza valamennyi alább felsorolt hiteldíjat: ügyleti kamat, kezelési költség, rendelkezésre tartási jutalék, hitelbírálati díj, folyósítási jutalék vagy szerződéskötési díj vagy hitelkeret megnyitási díj – jellemzően a hitel/kölcsön kifolyósításakor kerül felszámításra a szerződésmódosítási díj, a bankgarancia, bankkezesség, okmányos meghitelezés díja, (ha ilyen kibocsátása kapcsolódik a hitelszerződéshez), előtörlesztés illetve végtörlesztés díja, egyéb, speciális hitelműveletekhez kapcsolódó díjak, jutalékok, kezelési költségek.“ Tehát a bankszövetségi fogalomtár a hitel szóhoz kamatot rendel, holott az csak a kölcsönhöz illeszthető, ugyanakkor a kölcsön szó mellett nem találunk kamat meghatározást.
A pénzintézeti érdek ezen fogalomzavarra alapozottan érvényesül. A hiteldíj egyes elemeinek felsorolását, mértékét, felszámításuk eseteit általában a banki kondíciós listák, hirdetmények, illetve üzletszabályzatok, általános szerződési feltételek tartalmazzák, melyek jogszerűségének vizsgálata felügyeleti kötelezettség, mely kihatásának léptéke miatt is az alkotmányosságot érinti.
Az Alkotmánybíróság már 1992-ben megállapította azt az egyébként nyilvánvaló tényt, hogy jogállam azáltal valósul meg, hogy a jogalkotás és a jogalkalmazás, a jogrendszer egésze áthatva a társadalmat összhangba kerül az Alkotmánnyal. Így a hatályos alkotmányos szabályok a magánjogi szerződések tekintetében is hatályosak, alkalmazandók. A magánszemélyek, az állami intézmények, a bíróságok közvetlenül is alkalmazni kötelesek korábban az Alkotmányt, ma az Alaptörvényt a magánjogi viszonyok megítélésében. Az állam szerepe azonban ezen is túlmegy. Vékás Lajos, az új polgári törvénykönyv „atyja“ 1999-ben a jogtudományi közlönyben kifejtette, hogy az államnak elő kell segítenie a szerződési szabadság alkotmányos korlátainak érvényesülését a polgárok egymás közötti ügyleteiben. Vékás Lajos kifejti, hogy a törvényhozónak alkotmányos kötelezettsége szerint úgy kell szabályoznia a magánjogi forgalmat, hogy az az alapjogi követelményeket kövesse a magánjogi normákon keresztül. Vékás Lajos professzor úr hangsúlyozza, hogy különösen egyenlőtlen pozíciójú felek között szükséges, amikor az egyik fél a szerződést alakító hatalmassági helyzetben van, hogy a jogalkotó nagy gondossággal figyelje az alkotmányos értékek érvényesülését. Úgy tűnik, sok ok van az ilyen figyelemre a hitel és kölcsön viszonyok rendezésében.
Felmerül tehát a bevezetőben feltett kérdés: miért nem indított eljárást az ügyészség a pénzintézetek általános és egyedi szerződési feltételeinek megváltoztatásáért? A parlamentben egy azonnali kérdésre válaszolva a legfőbb ügyész helyettesének válasza szerint azért, mert a Polgári Törvénykönyv nem engedi a tisztességtelen szerződési feltételeket általában megtámadni, ha az a pénzkölcsönzés főszolgáltatását, illetve a szolgáltatás és ellenszolgáltatás arányát érinti – ki nem mondva, hogy maradjon meg a szerződési szabadság és az alku joga, ne minősüljön tisztességtelennek akkor sem, ha kibillen az egyensúly. Az ügyészség ezen álláspontja szerint tehát nincs módjuk a tisztességtelen szerződésekkel szemben fellépni.
Vélhetően a legfőbb ügyészség téved, ha erre a szempontra szűkíti megítélését, ugyanis az ügyészség törvényszéki keresetindításának alapja a törvénytelenség, nem a tisztességtelenség. A hitel és kölcsön fogalmának törvénysértő használatát kellene megtámadni, mert a tisztességtelen állapot ennek csak következménye.
Százezrek tettek hitet október 23-án, a Békemeneten a tisztességes állam mellett. A nemzet tagjainak kötelessége, hogy felelősséget vállaljanak minden magyarért – olvassuk a Nemzeti Hitvallásban. Ezt teszik a civilek, mikor a pénzviszonyok törvényessége mellett állnak ki. Ez a kötelessége az intézményeinknek is. A Nemzeti Hitvallásban valljuk, hogy létünk alapja az emberi méltóság, az emberi becsület alapja a munka. Mégis, most hatalmas mértékben vész el a méltóság, a munka, sőt az élet is a hitel és kölcsönzés fogalmak manipulálásával. Azt is valljuk, hogy anyagi, szellemi és természeti erőforrásainkkal gondosan bánunk – holott éppen ezzel ellentétesen járunk el, ha hagyjuk a jogellenes pénzviszonyokat mindannyiunk terhére. Amennyiben a Hitvallást komolyan gondoljuk, a polgároknak és az államnak együtt kell fellépnie a közös cél, a jó élet és az igazság érvényesüléséért. Nem hagyhatjuk a törvényen átgázoló magatartást érvényesülni, még akkor sem, sőt különösen akkor nem, ha a nemzet egészét érintő léptékű. Hamissá válik az a vállalásunk, ha nem érvényesülhet, hogy az állam szolgálja a polgárait, ügyeiket méltányosan, visszaélés és részrehajlás nélkül intézze. Nemcsak a minden közintézményben függő Nemzeti Hitvallás hitelessége forog kockán, ha a közhatalom nem lép fel az erőfölénnyel szemben a tisztességes gazdaságért. Miután az Alapörvény leszögezi, hogy kötelező magatartást csak az Alaptörvénnyel nem ellentétes szabály követelhet meg, és ha ez a szabály nem születik meg a pénzügyi viszonyaink rendezésére, akkor minden embernek egyénileg – civil összefogással együtt – kötelessége megvédeni méltóságát, személyi biztonságát, magán- és családi életét, egészségét, tulajdonát a társadalmi felelőssége jegyében – akár a tétlenkedő állami intézményekkel szemben is.
Új alapokra kell helyezni a lejárt követelések kezelését.
A deviza még oly gyors kivezetése a kölcsönökből is csak lassítja a nem teljesítő adósságok növekedését. A rosszul törlesztett adósságok mértéke már most riasztó, megközelíti a 3000 milliárd forintot, miközben a devizában számolt jelzálog és gépkocsi adósságok összes értéke 3700 milliárd forint körüli 240 Ft/CHF árfolyamon. Jól látható, hogy a forintkölcsönök törlesztésének elmaradása és a közüzemi tartozások is dinamikusan nőnek. Ugyanis a kettő erős kölcsönhatásban van: villanyt kapcsolják ki, vagy a lakást viszik? – e kettő között vergődnek százezrek. A háztartások mindaddig tovább száradnak pénzügyileg, míg a törlesztés meghaladja a lakosság és vállalkozásaik hitelezését. Várható, hosszú időn át a folyó jövedelem nem nő úgy, hogy akár a forintban elszámolt kölcsönök törlesztését és kamatát fedezze. Sajnos homályos a képünk a fizetőképesség hiányának társadalmi megoszlásáról. Azt azonban tudjuk, hogy kevés háztartás tud megtakarítani, az adósságszolgálat a napi megélhetés terhére történik.
A nem teljesítő adósságok állománya bármely beavatkozás után is gyorsulva nő a jövőben. Pénzértékben számolva, a támogatott lakáscélú forinthitelek 10%-a problémás, a piaci kamatozásúaknál ez már 20%. A devizában számolt lakáshitelek 52%-a problémás, a szabad felhasználású jelzálogkölcsönöknek pedig már 67%-a és évente az összes 10-15%-ával nő! Magyarországon 4,3 millió otthonának 26%-t terheli jelzálogkölcsön, ebből 430 ezret, a 10%-ot már problémás kategóriába sorolják a hitelezők. 120 ezer otthon vár árverésre. Két éven belül minden devizában számolt kölcsönt problémássá válik, mert akinek volt tartaléka, az is kimerült. Amennyiben a szerződéskori árfolyamon forintra számoljuk át a kölcsönöket, akkor az adósok egy-másfél éves levegőhöz jutnak az eddigi túlfizetésük beszámításával, de azután épp olyan nehéz helyzetben lesznek, mint korábban – akárcsak az árfolyamgátat vállalók. Tudomásul kell venni: nincs jövedelemfedezete a tartozásoknak.
A hitelintézetek és részben a közműszolgáltatók a lejárt követeléseiket gyakran nem tisztességes, neve-nincs vállalkozásoknak adják át – esetleg saját alapítású cégeknek – és ezek a hitelezőt megillető jogokba ülve gyakran nemtelen eszközökkel érvényesítik spekulatív érdeküket. A lejárt követelések kezelésében meghatározó a tűz közeli menedzserek láthatatlan, gátlástalan privát jövedelemre törekvése. Hozzájuk hasonlók egyes végrehatók is. Mindez mérgezi a társadalmat, ösztönzi a káron szerzés erkölcstelen, jogellenes gyakorlatát. Kimutatható, hogy a banki adósságok kezelése a Nemzeti Hitvallás szellemével és az Alaptörvény számos követelményével ellentétesen zajlik. Az eladósítás és a javak elvétele szövetségre lépett. Ezt meg kell állítani.
Az állam szükségtelenül vonult vissza a lejárt adósságok kezelésétől. A Nemzeti Eszközkezelő csak a hitelezők által felajánlott, gyakran komfort nélküli ingatlanokat vásárolja meg költségvetési forrásból, piaci ár felett, hiszen forgalomképtelenek – a törvényben meghatározott korlátozott számban. Eddig pár ezer ilyen vásárlás történt. A véges költségvetési forrás hasznosításakor a Nemzeti Eszközkezelő minél kisebb értékű, minél több ingatlan vásárol, a nagyobb értékűek vételét törvény is tiltja. Így a megvett otthonokban maradóknak annyi jövedelme sincs, hogy a jelképes bérleti díjat fizesse – a közműszámlákon felül, de ezek el sem adhatók, mert nincs rá fizetőképes kereslet. Ezért most egy új kormányrendelet hajléktalanoknak ajánlja. A Nemzeti Eszközkezelő így nem tud gazdálkodni, de szociális feladatot is torzultan lát el.
A követelésvásárlások és behajtások, végrehajtások terén mutatkozó ragadozó magatartások kiküszöbölésére létre kell hozni a transzparens és a szabályozott piacot. Nyilvános adatbázist kell felállítani. Látnunk kell, ki és miért veszti el otthonát, milyen következménnyel, ki és miért vásárolja meg, milyen értéken. Olyan szabályokat kell megalkotnunk, hogy ne élhessen vissza sem a hitelező, sem a káron szerezni akaró a kétségbe esett helyzetbe került adóssal szembeni az erőfölényével. Az önkormányzatoknak forrást, ellenőrzési és beavatkozási jogot kell adni, ha jogsértő vagy szociálisan méltánytalan eljárásra kerülne sor. Nem várható, hogy civil tüntetők őrizzék az otthonokat a jogsértőkkel szemben, az államnak van itt feladata.
A végrehajtások visszaélési módszerei ismertek, a kiküszöbölésük szabályozással és a büntető jellegű szankcionálással, jogok elvételével lehetséges.
A lejárt követelések kezelése tehát új szabályokat kíván és a Nemzeti Eszközkezelő tevékenységét ki kell terjeszteni követelésvásárlásra. E nélkül nem lesz jogi, gazdasági és szociális rend, nem indul meg a lakáspiac, az építőipar, a gazdaság.
A Nemzeti Eszközkezelő követelésvásárlásán belül elővásárlási jogot is kell adni részükre, értékhatártól függetlenül, minden ingatlanra vonatkozóan – akárcsak a föld tekintetében a földtörvényben. A forrásokat nem a költségvetésből, hanem a nyílt piacról, jelzálogkötvény kibocsátásával kell biztosítani. A kötvények lejegyzői maguk a rossz adósságot kezelő hitelezők (is) lehetnek. Ők ugyanis jelenleg a lakosság, vállalkozások hitelezésének visszatartásával felgyülemlő forrásaikat az MNB-ben helyezik el az MNB két hetes kötvényének lejegyzésével. A központi bank a begyűjtött pénzt külföldön fekteti be a rá vonatkozó uniós követelmény szerint. Így hatalmas a forint külföldön tartott állománya. Mindezt növeli a növekedési hitel által a gazdaságra vezetett – és valamelyik bank számláján megjelenő 750 milliárd, majd 2000 milliárd forint. Az MNB által fizetett forintkamat és az általa nyert devizakamat különbözetét a költségvetés fizeti meg az MNB-nek, az pedig a hitelintézeteknek. A költségvetés száz milliárdos számlát fizet évente a – semmiért – és a növekedési hitel következtében még többet. Így államháztartási és családi érdek egyaránt, hogy a Nemzeti Eszközkezelő vásárolja meg a rossz kölcsönöket a hitelintézetektől nyert jelzáloglevéllel szerzett forrással, így ennyivel kevesebb után fizet kamatot az állam a hitelintézeteknek az MNB-n keresztül. A Nemzeti Eszközkezelő a követeléseket a nepperek elől, általuk fizetendő áron vásárolhatja, a jelzáloglevelek kamatát pedig az így fizethető szinten újraszerződött adósságok törlesztéséből fizetheti meg. Ebben a konstrukcióban a hitelintézetek is érdekeltek, mert gyorsabban szabadulnak a rossz követeléseiktől és felszabadíthatják lekötött céltartalékaikat. A Nemzeti Eszközkezelő az átvett adósságokat úgy kezeli, mint egy klasszikus jelzálogbank, a jelzáloglevelek kamata az állampapírokéhoz hasonló lehet. Forrás van és lesz bőséggel, sajnos nem teljesítő adósság szintén. Ez mutatja a pénzügyi intézményi tórendszerünk tragikusan rossz szerepvállalását. Az eszközkezelésre sok országból, bőséges tapasztalat áll rendelkezésre.
Természetesen nem nélkülözhető a családi csődvédelmi törvény, illetve az időskori jelzálogadósok esetében a fedezeti ingatlan ellenében az adósságtörlés és az életjáradék nyújtása, ha erre az értékarányok lehetőséget adnak.
A kölcsönszerződések jogának és az adósság kezelésének rendbetétele összefüggő, egymást feltételező, egymást segítő folyamat. És kormányzati kötelezettség.
