Bő két héttel karácsony előtt Ferenc pápa a Szent Péter-bazilika szent kapujának kitárásával megnyitotta az irgalmasság rendkívüli szentévét. A katolikus egyházfő úgy fogalmazott: a szent kapun való átlépés segít „felfedezni az Úr irgalmasságának mélységét, amely mindenkit befogad, és mindenkit személyesen megszólít”. A szent kapun való átlépéssel az isteni szeretet részévé válunk, hagyjunk el minden félelmet – mondta. Szorgalmazta, hogy az emberek is hasonlóképpen cselekedjenek, vagyis ítélkezés helyett a másik iránti irgalmasságot helyezzék a legelső helyre. Hozzátette: „ez olyan év lesz, amelyben az irgalmasság tudatában kell érettebbé válni”.
Nem könnyű feladatot jelöl meg a több mint egymilliárd római katolikus hívőnek (és a több mint kétmilliárd kereszténynek) Ferenc pápa fenti intelme. Az irgalmasság ugyanis olyan tulajdonság, amely eleve nem része a megromlott emberi természetnek. Mi, emberek olyanok vagyunk, ahogy Pál apostol jellemez minket a Titushoz írt levelében: „esztelenek, engedetlenek, tévelygők, különféle kívánságok és élvezetek rabjai, gonoszságban és irigységben élők, egymástól gyűlöltek és egymás gyűlölők”. De Isten irgalmasságából megtartott minket „újjászülő és megújító fürdője a Szentlélek által”. S ahogy Jeremiás próféta írja: „Szeret az Úr, azért nincs még végünk, mert nem fogyott el az ő irgalmassága: minden reggel megújul”. Milyen jellemző, hogy miközben mi magunknak irgalmat, könyörületet, bocsánatot, felmentést várunk nap nap után elkövetett kisebb-nagyobb hibáinkra, tévedéseinkre, vétkeinkre, mulasztásainkra, bűneinkre, mi nemigen vagyunk irgalmasok, könyörülők, megbocsátók, nagylelkűek embertársaink hibái, tévedései, vétkei, mulasztásai, bűnei iránt. Milyen igaza van Jézusnak, amikor képmutató természetünkre figyelmeztet: „Miért nézed a szálkát atyádfia szemében, a magad szemében pedig miért nem veszed észre még a gerendát sem?” Pedig könnyű volna gyakorolni még az irgalmasságot is, ha ismernénk, megértenénk és megtartanánk a krisztusi aranyszabályt: „Amit tehát szeretnétek, hogy az emberek veletek cselekedjenek, ti is ugyanazt cselekedjétek velük”. Más megfogalmazásban: „amint szeretnétek, hogy az emberek veletek bánjanak, ti is úgy bánjatok velük”.
Például, ha azt szeretnénk, hogy mások tiszteljenek bennünket, ne törjenek életünkre és javainkra, ne hazudjanak nekünk és rólunk, ne csapjanak be, ne kívánják házunkat, hazánkat, földünket, és semmit, ami a miénk, akkor mi is tiszteljük felebarátunkat, ne törjünk életére és javaira, ne hazudjunk neki és róla, ne csapjuk be, ne kívánjuk, házát, hazáját, földjét, és semmit, ami az övé. Ha ugyanis nem fojtjuk el magunkban ezt az elkívánást, akkor nem várhatjuk (el), hogy mások is ezt tegyék, és akkor a féktelen élvezetvágy, birtoklásvágy és becsvágy kölcsönös irigységet, féltékenységet és gyűlölködést szül, aminek az a következménye, amit már Thomas Hobbes 17. századi angol filozófus nagyon találóan megfogalmazott: „mindenki harca mindenki ellen”. Az erőszakos emberi természet azonban éppen Jézus kegyelme és utánzása eredményeként megjavulhat, az isteni szeretetet átélve képessé válhatunk a felebaráti szeretetre, és annak folyományaként az irgalmasságra, ahogy azt az irgalmas samaritánus példázata is mutatja.
A most kezdődő szentév és a közeledő karácsony remélhetőleg ráébreszti a kívül-belül leselkedő halál árnyékában élő európai embert, hogy magába szálljon, mint a tékozló fiú, aki disznók közé kerülve, moslékot kapva döbbent rá, hogy mégiscsak az atyai házban volt jó dolga, ezért megbánta bűnét és hazatért atyjához. Nekünk is vissza kell találni a forráshoz, amelytől életünket kaptuk, a gyökereinkhez, amelyek megtartottak és tápláltak, a hagyományainkhoz, amelyek magyarnak és európainak formáltak bennünket. Ha elveszítjük hitünket és reményünket, mi magunk is elveszünk, ha feladjuk magunkat, mások állnak helyünkre, másoké lesz házunk és hazánk. Ami ma Európában és Európával történik, az történelmi távlatból nézve sorsforduló. Azáltal, hogy az istentagadó, bálványimádó, egoista, hedonista, parazita európai ember megtagadja önmagát, önként adja át életterét a népvándorlás formájában érkező ellenséges honfoglalóknak. Miközben Európában pestisjárványként terjed a karácsony, a kereszt és minden, Jézus Krisztusra mutató, emlékeztető szimbólum és szertartás tiltása, a millió szám ide áramló muszlim bevándorlók ragaszkodnak saját hitükhöz, törvényeikhez, szokásaikhoz. A november 13-i fekete péntek óta pedig a korábbi látens háború nyílt, véres háborúvá vált, amelynek az a tétje, hogy kétezer év után is megmaradunk-e kereszténynek és európainak, vagy pedig az Európa nevű kontinens a globális iszlám civilizáció egyik hódoltsági tartományává válik.
Hogy jön ide az irgalmasság? Az összhangban van a felebaráti szeretet jézusi parancsával: „Szeresd felebarátodat, mint magadat.” Úgy, mint magadat, tehát nem jobban, és nem kevésbé. Ha ez kölcsönös, akkor az egymás iránti figyelem, tisztelet és méltányosság alapján létrejöhet az egymás iránti irgalmasság érzése és felelőssége is. Akkor a bevándorló nem erőszakos hódítóként viselkedik, hanem tisztelettudó és alkalmazkodó vendégként, az őt befogadó pedig nem önfeladó balekként, hanem öntudatos, önérzetes, magabíró házigazdaként. Ahogy Matteo Renzi olasz miniszterelnök fogalmazott az észak-itáliai, rozzanói iskolában az igazgató által betiltott karácsonyi ünnepség és keresztény szimbólumok kiváltotta botrány kapcsán: a vallások közötti párbeszéd nem azt jelenti, hogy „saját identitásunkat politikai korrektségbe fojtsuk”. Hozzátette: egész Itália – világiak és keresztények – soha nem mondanak le a karácsonyról. Egyébként az olaszországi muszlim közösségek is feleslegesnek nevezték az iskolaigazgató döntését, hangsúlyozva, hogy az állami iskolákba járó iszlám vallású diákok közül senki nem akadályozta meg a keresztény karácsony iskolai megünneplését. Kérdés persze, hogy ez így lesz-e a jövőben is, hiszen ma már az olaszországi iskolák hétmillió tanulójából 300 ezer muszlim, és számuk évről évre meredeken emelkedik.
Egyre több nyugat-európai ország hivatalaiban, iskoláiban és mainstream médiumaiban betiltják a karácsony szót és a karácsonyi jókívánságokat, mert a karácsony angolul Christmas, s ez Jézusra és a kereszténységre utal. Miközben Jézus Krisztus neve tabu lett az Európai Unió jó néhány országában, a Szaharától délre fekvő afrikai térségben gyorsan növekszik a keresztények száma. Afrikában az össznépességen belül a keresztények aránya – minden fizikai üldözés és terror ellenére – már meghaladja a muszlimokét, s a világ keresztény híveinek egynegyede immár afrikai, miközben Európában egyre inkább visszaszorul a legnagyobb világvallás részben a közömbösség, részben a keresztényellenes „politikailag korrekt” ideológiai és médiaterror és mindenféle bálványimádás következtében. De Pál apostollal valljuk, hogy „nem a meghátrálás emberei vagyunk, hogy elvesszünk, hanem a hitéi, hogy életet nyerjünk”. Ezért várjuk reményteljesen a karácsony ünnepét, emlékezzünk Isten Fia első földi eljövetelére, s ne feledjük, Jézus Krisztus megígérte, hogy újra, másodszor is eljön, s addig is velünk van minden napon a világ végezetéig.
