Kétszer ismerszenek meg: létrejöttükkor és megszűnésükkor. A Kádár-éra, az 1956 és 1989 közötti időszak a forradalom leverésével, vérrel és terrorral kezdődött, majd miután megszűnt a „veszély”, jött az úgynevezett konszolidáció, a „gulyáskommunizmus”, miközben besúgóhálózatra, az ellenzékiség elfojtására és visszafizethetetlen nyugati hitelekre épült a rendszer.
Mi lett a vége?
Felbomlás, amely totális gazdasági, politikai és erkölcsi válsághoz vezetett, miközben a hitüket már rég elvesztett elvtársak nem törődtek mással, mint hatalmuk és az évtizedek során megszerzett – ellopott – zsákmány átmentésével.
Az elmúlt nyolc év – a posztkommunizmus, posztkádárizmus – rendszeréről is elmondható ugyanez. Medgyessy Péter titkosszolgálati múltjának fényre derülésével, totális személycsere-sorozat végrehajtásával az állami-közigazgatási szférában, Keller László ellenzékkel szembeni jogi boszorkányüldözésével, a hálózat teljes kiépülésével és a korrupció megjelenésével indult. S hogyan fejeződik be?
A korrupció általánossá válásával, a magánérdekek totális uralmával, a jogrendszer felbomlásával és teljes gazdasági, politikai és erkölcsi válsággal, akárcsak húsz évvel ezelőtt.
Magyarországon az elmúlt nyolc évben nem egy „döcögve működő” jogállammal álltunk szemben, amelyikben „sajnálatos módon” sok a korrupció és a jogsértés, de azért valahogy csak elvagyunk; itt egy önmagában vett korrupciós rendszer jött létre, amely a jogállami normákat semmibe veszi. A jogkövetés vált normaszegéssé, a tisztességes üzleti szándék pedig baleksággá. Másként: a jogállamiság és a jogokra épülő piacgazdaság pusztán csak díszlet, amely a szemünk láttára omlik össze, s feltárva, ami mögötte van: a valóság.
S ez borzasztó látvány.
A szocialisták és szabad demokraták olyan rendszert építettek fel, amely egyszerre hordozza magában a legrosszabb közép- és dél-amerikai, illetve afrikai rezsimek sajátosságait.
A közép- és dél-amerikai banánköztársaságokra jellemző a kollaboráns politikai és gazdasági elit, amely kiszolgáltatja hazája vagyonát, természeti kincseit és erőforrásait a „Nagy Testvérnek”, az Egyesült Államoknak. Ez nálunk is megvalósult: a balliberális elit elképesztő mértékben árusította ki külföldieknek, a multinacionális cégeknek a nemzeti és állami vagyont, rossz szerződésekkel, alacsony árakon, saját zsebre játszva. Ha e folyamat tovább folytatódna, Magyarország véglegesen elveszítené gazdasági, végül politikai önállóságát.
Az afrikai diktatúrákban az uralkodók a nemzeti vagyont a sajátjuknak tekintették, amellyel azt tesznek, amit akarnak – példaként: Taylor (Libéria), Mugabe (Zimbabwe) vagy Idi Amin (Uganda).
Nálunk a szocialista-liberális elit is úgy vélte: a nemzeti vagyonnal ők rendelkeznek. Ez utóbbit bizonyítja, hogy Magyarországon hosszú évek óta nincs auditált vagyonleltár, vagyonelszámolás, a 2007-ben megalakult új nemzeti vagyonkezelő szervezetek pedig nemhogy csökkentették volna a zavart és a bizonytalanságot, épp ellenkezőleg – elmélyítették azt. Jellemző az is, hogy az Állami Számvevőszék hiába figyelmeztetett ezekre a gyanús hiányosságokra, senki se vette komolyan. Így ma nincs ember, aki képes lenne megmondani, hogy mennyi maradt az amúgy is megtépázott, megcsonkított nemzeti vagyonból. Vagyis a mi vagyonunkból.
„Nincsen adózás képviselet nélkül” – tartja az angol mondás.
Meg kell teremtenünk adózásunk képviseletét, ami jelen esetben átláthatóságot és elszámoltatást jelent. Ne feledjük: 1992 februárjában Antonim di Pietro milánói államügyész-helyettes nyomozásának következtében letartóztatáshullám indult el Olaszországban. Létrejött a Tiszta Kezek Mozgalma, két év alatt a politikai és gazdasági elit tagjainak sokasága került börtönbe – Olaszország pedig megújult.
És Magyarország?
