A diagram függőleges tengelye valamelyik nagy liberális célkitűzés társadalmi hasznosságának alakulását mutatja be az idő függvényében. A diagram futása a Gauss-féle haranggörbére hasonlítható. Nagyvonalúan szemléltetve, hiszen az egyes célkitűzősek eltérő időpontban keletkeztek. A diagram eleje a XIX. századra esett, csúcsa a XX. század közepén lehetett, most pedig a lejtő aljára értünk. A diagram jól szemlélteti a liberalizmus eszméjének azt a rákfenéjét, hogy a korlátok/törvények/szokások lebontásában képtelen megállni. Szinte minden célkitűzésének van egy pozitív magva, de minden gondolatot a szélsőségig hajszol, így egy ponton szükségszerűen társadalomromboló, destruktív eszmévé válik. Vegyünk sorra a liberalizmus öt nagy „szent tehenét”.
A mai liberalizmus egyik alapelve, hogy minden tekintélyt és hierarchiát le kell rombolni. Az eszme csírájának reális magva volt, hiszen a születési és a pozícióból származó előjogokat valóban fel kellett számolni. Ugyanakkor, az eszme túlhajszolása szükségszerűen társadalomromboló erővé vált, mivel a középszerűségnek kedvez és gyakran döntésképtelenséghez vezet. A középszerűség térhódítására kiváló példa a politika, manapság már nincsenek De Gaulle-hoz, Adenauer-hez, Kennedy-hez hasonló kvalitású politikusok. A nemzetközi pénzoligarchiának ugyanis csak simulékony, tekintély és akarat nélküli politikusokra van szüksége, ennek a típusnak ékes példája Joe Biden amerikai elnök. Ha egy konzervatív beállítottságú kormányfő kiáll elvei mellett, azonnal rásütik a „tekintélyelvű” ködös fogalmát. Orbán Viktor miniszterelnök úr azért áll állandó és nemtelen támadások középpontjában, mert tehetséges politikus. A balliberális politikusok és médiájuk tíz éve folytatnak tekintélyromboló, lejárató kampányt miniszterelnökünk ellen. Diktátornak bélyegzik, holott a francia elnök sokkal szélesebb hatáskörrel bír, de E. Macron úr a „jó oldalon” áll. Figyelemre méltó, hogy a tekintélyrombolás kiterjed az állam tekintélyének rombolására is. Milyen állam az, amelyik képtelen megvédeni határait?
A tekintélyrombolás másik kiemelt területe a művészet. Korábban minden művészeti ágnak megvolt a maga szaktekintélye, akinek a döntése megfellebbezhetetlen volt. Ez kétségkívül megnehezítette az új utakat keresők dolgát, mert szűrőként működött, de az igazi tehetség – ha kitartó volt –, e falat képes volt áttörni. Az is igaz, hogy sok művész szegény maradt, mert csak haláluk után ismerték el őket. Amíg a művészeteket gazdag pénzemberek és az egyház támogatta, a megrendelő/finanszírozó maga volt a szakmai tekintély. Így születtek a nagy, klasszikus művek. Amikor viszont a művészet támogatását átvette a személytelen állam, uralomra jutott a tekintélynélküliség, a liberális „virágozzék minden virág”, lett a jelszó. Ezért manapság nincs aki elválassza a művészi alkotást a silánytól, a giccstől, az ízléstelentől, a csúnyától. A korlátlan művészi szabadságot követelők pedig többnyire az „állam csecsén lógnak.” D. Murray az „Európa furcsa halála” című könyvében írja: „A legfontosabb válasz…hiányzik. Miért nem képes a művészet felvenni ott a fonalat, ahol a vallás abbahagyta?…sok kortárs művész ma nem az örök igazságokat, a szépséget és jóságot keresi, hanem egyszerűen csak ennyit mond a közönségnek: Ott fetrengek a sárban veletek…”
A tekintélyrombolás a társadalomban mintanélküliséget, a kultúra lezüllését, eredményezi. A második világháború előtt a magyar társadalomban mérhetetlen volt a szociális igazságtalanság, ugyanakkor az arisztokrácia és a nagypolgárság kultúrában és viselkedésben követendő mintát adott. A mintaadó réteg a háború alatt és után megsemmisült, avagy elűzetett, a nemzet kulturális minta nélkül maradt. Így először a proli lett a követendő minta, majd a rendszerváltás után a celeb. Ennek következtében napjainkban a közéletet a proli igénytelenség és a liberális bunkóság nyomasztó légköre hatja át.
A közösségi média pedig egy információs szemétdomb, ahol mindenki elmondhatja véleményét bármiről. Ahol Mari néni véleménye az oltással kapcsolatban annyit ér, mint Merkely Béla Széchenyi díjas orvosé. Jó részt e miatt áll elő az a helyzet, hogy a negyedik hullám előtt hazánkban közel négyszázezer idős ember még mindig nem oltatta be magát. Sok országban pedig az oltás és a korlátozások ellen tüntetnek, miközben a kórházak teljesítőképességük határán üzemelnek. A tekintélyrombolás fontos ügyekben sajnos elbizonytalanodást, döntésképtelenséget, avagy rossz döntést eredményez.
A tekintélyrombolást pedig a Nyílt társadalom eszméje emeli filozófiai magasságba. Kiss János liberális filozófus: „Nyitott társadalomban nincsenek tévedhetetlen tekintélyek, akik eldöntenék helyettünk, hogy mi az igaz, a jó és a helyes…” Ez egy újabb utópisztikus társadalomkísérlet víziója, mely abban hisz, hogy nincs szükség karizmatikus vezetőre, a dolgok majd maguktól jó irányba fordulnak. Pedig a tekintély hiánya – különösen válságos időkben – tragikus következményekkel járhat. Ennek a sodródó filozófiának következményeit láthatjuk az Unió vezetésében, legyen szó akár a gazdasági válság, akár a Covid járvány kezeléséről. Sajnos a liberálisok a tekintélyt szélsőségesen értelmezve, tudatosan összemossák a diktátorisággal.
A liberális célkitűzések másik nagy jelszava a felszabadítás. A jobbágyság felszabadítása, a gyarmati rendszer felszámolása, az elnyomott kisebbségek felkarolása mind helyes célkitűzés volt. A nők a XIX-XX. század fordulóján még valóban elnyomottak voltak. Iskoláztatási, szavazási, elhelyezkedési korlátok sújtották a nőket. Egyenjogúságért folytatott küzdelmük tehát pozitív mozgalom volt. Ugyanakkor, a második világháború után a feminizmus társadalomromboló eszmévé vált, mert mára már eljutott az anyaság tagadásáig. Angolszász országokban egyes, a szabadságjogokat szélsőségesen értelmező nők „I had an abortion” (nekem már volt abortuszom) feliratú trikót viselnek büszkén, mások kitűzőn: „Én elmém, én testem, én választásom” feliratot. A liberálisok képtelek feloldani az anyaság és karrier közti feszültséget, mert túlhangsúlyozzák a karrier szerepét. Ennek következtében, az otthon végzett munka szitokszóvá vált, de ugyanez másoknál, szolgáltatásként végezve, már maga az önmegvalósítás. Érdemes volna egy felmérést végezni, hogy a nők hány százaléka érzi úgy, hogy karriert csinált és megvalósította álmait? A feminizmus vadhajtása a női katona, aki gyermekszülés helyett a gyilkolásra esküszik fel, továbbá a nőiességüket feladó birkózók, bokszolók stb. Általánosan fogalmazva, a férfi és női mentalitás összemosása. A szélsőséges feminizmus mára demográfiai katasztrófa küszöbére sodorta a fejlett, ún. „liberális demokráciákat”, pedig a magyar minta szerint az anyaság és karrier konfliktusa megfelelő családpolitikával elviselhető mértékűvé mérsékelhető. Az anyaság élményétől megfosztott nők pedig nem is tudják, hogy mit vesztettek! A feminizmus legújabb elképesztő célkitűzése a nők felszabadítása a gyermek kihordása alól! Ennek az eszmének a zászlóvivője Anna Smajdor feminista filozófus, aki 2007-ben, „Az ektogenezis morális parancsa” című művében fejti ki rémísztő jövőképét. Az ektogenezis hívei szerint már rendelkezésre áll a mesterséges méh. Ez a törekvés messze meghaladja a két világháború között divatos, náci jellegű fajnemesítő eugenikát és Hitler képzelőerejét! A mesterséges méhbe ugyanis akár nemesítési szempontok alapján kiválasztott embrió is beültethető, sőt, ezzel az eljárással akár rabszolgák is kitenyészthetők. A mai szélsőséges, progresszív liberális már semmilyen erkölcsi korlátot nem ismer, Istennek képzeli magát!
A homoszexuálisokat a második világháborúig sok országban elítélte a társadalom, sőt Hitler koncentrációs táborba vitette e csoport tagjait. Hátrányos megkülönböztetésüknek eltörlése tehát jogos követelés volt. De itt sem tudtak megállni a liberálisok, a Pride a meleg büszkeség napja/hete/hónapja lett. Pedig büszkeségre csak saját teljesítményére lehet az ember, öröklött hajlamra nem! De az sem számít, hogy a gender mozgalomnak nincs tudományos alapja, mivel a természeti törvények érvényességét tagadja! A helyzet azonban ennél is rosszabb, mert a társadalom számára előnytelen tulajdonság – a gyermeknélküliség – manapság már euforikus tiszteletben részesítendő, hamis zöld jelszó alapján. Ugyanis a túlnépesedés a harmadik világot veszélyezteti és nem a fehér ember társadalmát. A mozgalom erőszakosságát pedig az mutatja, hogy már célkeresztbe kerültek gyermekeink is, „érzékenyítés” fedőnévvel. A homoszexuálisok hátrányos megkülönböztetésének felszámolása mára már a szexuális devianciák burjánzásához vezetett, sőt követendő normává, „európai értékké nemesült”, holott éppen szétzilálja a társadalom alapsejtjét, a család intézményét.
Az ún. jogvédők szerint a felszabadítás fogalomkörébe tartozik a csendes többség életkörülményeit megkeserítő deviáns kisebbségek elvtelen felkarolása. E körbe tartoznak a drogozók, zajongók, falfirkálók, rongálók, trágárok, gyűlölködők, a közterületen életvitelszerűen élők stb. Ez esetben két jog áll szembe egymással: a deviánsok korlátlan szabadságjoga és a csendes többségnek nyugalomra, tisztaságra, biztonságra való joga. Különös, hogy a liberálisok szerint a deviáns kisebbség joga az erősebb. Ez a filozófiai képezi alapját a „város mindenkié” mozgalomnak. Ennek szembetűnő eredménye Budapest lepusztulása Karácsony Gergely polgármestersége alatt. Az egészben az a szomorú, hogy e mozgalom – doktriner jellege miatt – a tényleg létező lakhatási probléma megoldására alkalmatlan. Korábban a rendnek törvények és szokások adtak élhető keretet, ma csak a törvény számít. Ha viszont mindent törvényben szabályozunk, az maga lesz a falanszter, ha nem, akkor pedig az anarchia felé haladunk. A szokások kiiktatása a viselkedési normákból, és a deviáns kisebbségek minden norma alól történő felszabadítása mára kisebbségi terrorrá alakult.
A liberálisok kedvenc terepe az integráció, Magyarországon elsősorban a cigányság felzárkóztatása. A cél nemes, de a felemelés módja a doktriner liberális szemlélet következtében soha sehol nem vezetett eredményre. Ennek ékes példája Gyöngyöspata. Egy társadalmi probléma csakis akkor oldható fel, ha azt mindkét fél akarja, és a probléma keletkezésében mindkét fél elismeri a saját felelősségét. Ezzel ellentétben, a liberálisok azt vallják, hogy minden probléma a többségi társadalom előítéletében gyökeredzik. Ez a velejéig hazug elv viszont gúzsba köti az akaratot, gáncsot vet annak, hogy a hátrányt szenvedett fél valamit is tegyen helyzetének javítása érdekében! Mi áldozatok vagyunk, nekünk nem kell tennünk semmit, nekünk minden, különösebb erőfeszítés nélkül jár – gondolják és mondják az ún. jogvédők által kitanított cigányok. Amikor pedig a bíróság száz millió forint kártérítést ítélt meg a deviáns viselkedésű, iskolakerülő gyermekek szülei számára, az maga a többségi társadalom arculcsapása volt. A kártérítésből pedig azt a tanulságot vonhatják le a cigány gyermekek és szüleik, hogy tanulás helyett kifizetődőbb a pereskedés, ugyanis ebben mindig számíthatnak az ún. jogvédők támogatására. A liberális elvek gyakorlata e ponton válik társadalomromboló erővé. Leszögezendő, hogy a cigány gyermekek felzárkóztatásának módja pedagógiai és szociális kérdés, és nem jogi! Az integráció sikere pedig nagymértékben mennyiségi kérdés. Ha egy osztályban túl magas a cigány gyermekek aránya, akkor az integráció megreked, sőt megfordul, és ekkor a nem cigány gyermekek szülei más iskolába kényszerülnek átvinni gyermekeiket. Az integrációnak „jogvédők” által vallott módja a probléma megoldása helyett azt tovább mélyíti. Amerika pedig – ahonnan harminc éve áramlanak pusztító liberális eszmék – már odajutott, hogy szóba került a vizsgarendszer felszámolása azokban az iskolákban, ahol a színes bőrű gyermekek rosszabbul teljesítenek, mint a fehérek. Integráció, felzárkóztatás helyett lefelé történő nivellálás folyik a legfejlettebb liberális demokráciában!
A liberalizmus következő nagy „szent tehene” a korlátlan szólás és véleményszabadság. A szólás és véleményszabadság minden demokrácia talpköve, de ha az korlátlan, az érzelmek megsértésével gyakran gyűlöletet és ellenreakciót szít. Különösen aljas és veszélyes dolog a vallási érzékenység megsértése. Ami nálunk csak visszafogott rosszallást vált ki, az Nyugaton már okot ad terrorcselekményekre is, a muszlimok fanatikus vallásossága miatt. A liberálisok a tapasztalatok ellenére kiállnak a mellet, hogy Mohamed próféta kigúnyolása szabadságjog. Általánosan fogalmazva, elviselhetetlen az, az állapot, amikor a társadalom tűrni köteles azt, hogy egyik csoport naponta a másik lelkivilágába gázol. A szólásszabadságnak szélsőséges értelmezése megmérgezi az életminőséget, polgárháborús légkört szít, ahol már nincs tere az értelmes párbeszédnek, a közbeszéd álproblémák körül forog, és már nemzeti sorskérdésekben sem lehetséges egyetértés. A korlátlan szólásszabadság a politikában az „árokásás” leghatékonyabb eszköze.
A szólás és véleményszabadság elvének súlyos torzulása a hazugság politikai eszközként való alkalmazása. Sajnos a hazugság a balliberális ellenzék politizálásának leghatékonyabb eszközévé vált. Nincs olyan hazugság, amelyért a balliberálisok bocsánatot kérnének. Korózs Lajosnak szeme sem rebbent, amikor az ál-mentőssel készített riportjában lebukott, nem mondott le parlamenti tisztségéről. A teljes amoralitás (erkölcsnélküliség) bizonyítéka pedig az, amikor balliberális entellektüelek Gyurcsány Ferenc zárt körben elhangzott, maffia jellegű öszödi hazugságbeszédét – „…hazudtunk reggel, éjjel meg este…” – igazságbeszéddé próbálják átformálni, továbbá a hazugságbeszéd nyilvánosságra kerülése után Gyurcsány Ferenc nem mondott le. Dobrev Klára pedig miniszterelnök jelöltként ma is büszke férje hazugságbeszédére. De az Unió Parlamentjében sem jobb a helyzet, ahol sosem bizonyított vádak özönét zúdítják Magyarországra és Lengyelországra. A szólás és véleményszabadság elve megcsúfolásának csúcsa pedig a politikai korrekt beszédmód, mely lehetetlenné teszi a valódi társadalmi problémák közbeszédbe emelését, valamint ködös „európai értékek” megsértése okán országokat járat le és emberek millióit tartja egzisztenciális félelemben. Amerikában pedig az egyetemeken már diversity tisztségviselők ellenőrzik a helyes szóhasználatot. Hová süllyedt a szólásszabadság liberális eszméje! A felvilágosodás klasszikusa, Voltaire még a következőket vallotta: „Nem értek egyet az Ön véleményével, de halálomig harcolni fogok azért, hogy Önnek módja legyen azt kifejteni.” Korunk liberálisai már sutba dobták ezt az elvet, vélemény és ízlés terrort vezettek be a szólásszabadság zászlaja alatt.
A tolerancia és az emberi méltóság tisztelete a liberálisok egyik kedvenc mantrája, de ez az eszme is teljesen kifordult önmagából. Az aktív tolerancia – hogy ne botránkoztass meg másokat – passzív toleranciává torzult, a sértett félnek kell mindent eltűrnie a szólásszabadság szent zászlaja alatt. Jelszóvá vált: vállald önmagad, mondd ki, mutasd meg, ne légy tekintettel senkire! Mindezek hatására az udvariasság lassan kiszorul a közéletből. Konrád György intelme (Zsidókról) pusztába kiáltott szó marad: „Ne tedd a másiknak, amit magadnak nem kívánsz! Úgy viselkedj, ahogy a többiektől elvárod.” A balliberális ellenzék parlamenti hozzászólásai pedig a kötelező tiszteletadás minimuma helyett gyűlölettől csepegnek. Ebben az alpári versenyben kemény küzdelmet vív Gyurcsány Ferenc, Szabó Tímea és Jakab Péter, és ebbe a versenybe szállnak be az Európai Parlament balliberális politikusai is. Az ellenzéki gyűlölködő stílus pedig tovább gyűrűzik a közösségi médiában, ami aztán mérhetetlen kárt okoz a társadalom viselkedéskultúrájában. Ha a parlamentben így lehet beszélni, akkor a polgári életben is – mondhatja az állampolgár. A gyűlölködés kiemelt célpontja Orbán Viktor miniszterelnök úr, akinek emberi méltóságát szemrebbenés nélkül, naponta tapossa sárba az ellenzék. Ennek legocsmányabb módja a balliberális körökben dívó O1G jelszó. A mai liberalizmusból teljesen kiveszett az eltérő nézetek vallók iránti türelem és a fősodortól eltérő nézeteket vallók iránti tisztelet. Balliberálisaink ezen úgy teszik túl magukat, hogy a közszereplőnek többet el kell elviselni, mint egy átlagos állampolgárnak. A több helyes értelmezése: mindent!
Összegzésként levonható az a következtetés, hogy a liberalizmus mára destruktív, társadalomromboló eszmévé vált, mivel a társadalom számára hasznos célok teljesülése után képtelen volt leállni. Ennek oka, hogy egy eszme harcosai, politikusai feladat nélkül elvesztenék politikai létezésük indokát és megélhetésük alapját, ezért mindig újabb és újabb célt kell kitűzniük, még akkor is, ha az már a társadalom szövetét fejti fel. Korunk liberalizmusának szélsőséges, intoleráns eszmévé való válását Tőkéczki László egyetemi tanár ekként írta le (Mit jelent ma nálunk a liberalizmus? – Hitel, V. évf. 1992/1.): „A liberalizmusnak tehát addig volt létalapja, amíg kivívta a nem hagyományszerű életvitelek, gondolkodások, eszmék egyenjogúságát…Miután a régi eszmények mögött többé nem állt a közösségi „erőszakszervezet”, az állam, attól kezdve a liberális-libertinus eszmék képviselőinek agresszív antikonzervatizmusa ellenszenves, „modern” keresztes-háborúvá lett…A „szabadság fiai” diktátorokká, inkvizítorokká váltak.”
- november 5.
B.P.
