Pár vers Nagybátyámtól és apámtól…….
I M Á D S Á G ,
(nagyrákói és kelemenfalvi Rakovszky Iván (1885-1960))
Népeknek Istene, mikor teremtetted
Tarka sokaságát földi nemzeteknek,
Talán azért tetted,
Hogy az örök élet aranymérlegével
Minden nép fiait hajszálnyira mérd fel;
Láttad-e a szívét a szegény magyarnak,
Annak rejtekében milyen kincsek vannak,
Nincsen párja annak.
Feláldozza magát egyetlen jó szóra !
Miért a keresztet nem veszik le róla ?
Bosszú nem vezette, gőg meg nem ihlette, Nem károgott éhes hollóhad megette,
Életét feltette, Mikor a nyugatnak volt oltalmazója.
Népeknek Istene, emlékezzél róla!
Hogyha tett is olyat, mi bűn lett és átok, Megzavarták lelkét rettentő csapások, Amiket kiállott.
Nyomorulttá tették, amikor nam vétett,
Irányát veszítve keresett mentséget.
Olyan ez a nemzet,mint a gyenge gyermek, Akit gyámolói oktatlan büntetnek, Kínoznak és vernek.
Nem tudja, mit várjon, mit tegyen és mit nem…
Te a lelkekbe látsz,mindentudó Isten!
Lelke tisztasága nem halt ki belőle,
keserű pohárt csak vegyék el tőle,
Legyen jobb jövője:
Nyugatnak lesz ismét hü oltalmazója…
Népeknek Istene emlékezzél róla !
Másik, rövidebb (korábbi?) változat:
Népeknek Istene, ki égö fáklyáddal
Mikor a világot lángra gerjesztetted,
Talán azért tetted,
Hogy az örök élet aranymérlegével
Minden nép fiait hajszálnyira mérd fel;
Szivük rejtekében milyen kincsek vannak…
Láttad-e a szívét a szegény magyarnak?
Van-e más népnek szive hozzá foghatója?
Népeknek Istene, emlékezzél róla…
Bosszú nem vezette, vad gőg nem ihlette, Nem károgott éhes hollóhad megette, Csak hazájának volt oltalmazója.
Népeknek Istene emlékezzél róla !
Hazaszeretet / Nemzetköziség
(nagyrákói és kelemenfalvi Rakovszky Iván (1885-1960))
1.
Nem hiszek én soha abban,
Ha akármily nagy szavakban,
S akármilyen egyre-gyakran
Valaki azt hirdeti:
Az egész emberiséget
Szereti; épen ezért meg
A haza mindegy neki.
(más változatok az utólsó két sorra:
Szereti, mint egy egészet
És a hon mindegy neki!
Szereti, s ahon evégett
Egészen mindegy neki!)
2.
Mert, ha kivel együtt élünk,
Kivel egy nyelvet beszélünk,
És egy Úristentől félünk,
Szivünk át nem öleli:
Úgy a szeretettel baj van,
Gyökere nincs dús talajban,
Gyümölcsét nem érleli.
(Magját nem érlelheti.)
3
Aki tud szívből szeretni,
Együtt sirni és nevetni,
Áldozattal számot, vetni,
Nem távolban keresgél:
Kell,hogy elsőbb azt szeresse,
Aki ott van őmellette,
S azt a földet, melyen él…
4.
Gyűlölködő, irigy jellem,
Melyben nincs testvéri szellem,
Akinek a szomszéd…ellen,
Hazátlanul meglehet:
De szent érzést, amely átfog
Egy egész embervilágot,
Ilyen sziv nem rejteget!
5.
Nehéz utat kell befutni!-
Világtestvérséghez jutni,
Mindenkit szeretni tudni,
Csak ilyen áron lehet:
Ne is, áhítson rája,
Akinek az iskolája
Nem volt a Honszeretet!
6.
Ezért sosem hittem néked,
Aki folyton azt beszéled,
Szeretsz minden távol népet
S a hazát nem szereted:
Mert aki még ezt sem tudja,
Annak, ugyan miből futja,
Hogy szeressen egyebet?
Pereg a Dob.
(nagyrákói és kelemenfalvi Rakovszky Iván (1885-1960))
A háború lármája halkul…
De az elnémult csatazajbul
Még egy sikoltás fel-fel jajdul..
A fegyverkovács- vasa csattan
Uj fegyvert forraszt lankadatlan…
És peregnek még harcdobok,
Még glédában a harcsorok.
Vonulnak lassan, hosszú sorban
Cafattá tépett gőgbíborban
Kik Bűnösök a véres torban…
Tetemre hiv a vádat író
És halált…halált mond a bíró
És peregnek a gyászdobok,
Nyaktiló kése csikorog.
A gyűlölet-bárd nincs elásva,
Ember embernek még nem társa
Öklök emelkednek csapásra
Erős a gyengét eltiporja
Dühöng az örült konctivornya
És peregnek a bűn-dobok
Sok igaz ember felzokog.
Ácsolják az új világ vázát
Talán esettek börtönházát,
Belévakolva bosszú lázát..
Rabbilincs kattan szolgakézen,
Hogy ne legyen jobb, mint volt régen.
És peregnek a sorsdobok,
Ajtókon a végzet kopog.
Oh, miért nem vetjük végre végét
És nem teremtünk végső békét
Minden országét, minden népét
Hol győző és legyőzött nincsen,
Csak Ember van és győz az Isten.
És nem peregnek a dobok,
Mert dob helyett a szív dobog.
Számkivetve.
Nem az a legény, kinél a pálca,
És üt védtelen embertársra,
De az, aki állja.
Csapások sodró orkánjában
Megvetem keményen a lábam.
Hordom szilárdan a keresztet
És nem panaszkodom:
Isten béketűrésre teremtett,
Én a borsón is szépet álmodom.
{Engem béketűrésre neveltek
És a borsón is szépet álmodom.}
De azok búja bánat rajtam,
Kik összetörnek a viharban
Inaszakadtan.
Én gondját minden hontalannak,
Akit a könnyek megrohannak,
Anyának, gyermeknek, ki reszket,
Szívemben hordozom:
Isten felebarátnak teremtett,
Én a borsón vigaszról álmodom.
{Engem felebarátnak neveltek
És a borsón vigaszról álmodom.}
És is vágyom, hogy – kivert árva, –
Visszakerüljek a karámba
Béklyóm lerázva,
Hogy szabad legyen ismét a váram
Mit gondolatköböl csináltam.
Hogy újból hasznosat tehessek
Segítve másokon.
Mert Isten jóságra teremtett,
Én a borsón jótettről álmodom.
{Mert engem jótettre neveltek
És a borsón jótettről álmodom.}
Vágyom,hogy ismét körülöttem
Legyenek, kiket úgy szerettem,
Elégedetten.
Ahány barátom és testvérem,
Egy-egy unoka minden térden
Megcsókoljanak, kik szeretnek,
S én visszacsókolom.
Isten szeretetre teremtett,
A borsón szeretetről álmodom..
{Engem szeretetre neveltek
És a borsón is arról álmodom}
P.S.
Az utolsó két sornak két változata van:
Engem … az első változat
és
Isten …. a későbbi tisztázott kéziratban
A GYŰLÖLETRŐL.
(nagyrákói és kelemenfalvi Rakovszky István *1885 †1953)
Sohsem tudtam megérteni őket,
A haraghintőket, a gyűlölködőket!
Mert az én lelkemet más fából faragták,
Nem oltották belé haragok viharját.
Engem a gyűlölet sohasem vitt szárnyán.
Nem ragadott soha fenekedés, ármány,
Nekem mindig könnyebb volt embert szeretni, Mint embert lenézni, mint embert megvetni.
Látom milyen nehéz gyűlöletnek súlya,
Ólomként az ember vállát földig húzza.
Terhe alatt görnyedt megroskadva járnak, Akik a gyűlölet szolgáivá válnak.
S milyen fájó, üres lehet annak szíve,
Akit a haragnak vak ereje bír le.
Harag és álnokság, átok és gyűlölet
A léleknek jaj de nehéz kereszt lehet.
Mennyivel könnyebb a szeretetet vinni,
Mennyivel egyszerűbb szívünket megnyitni S barátság mezejét könnyű szívvel járni, Lelkünket jóságban Isten elé tárni.
S gyűlöletben mégis ezer agy, kar fárad, Bősz gyűlölet izzik, forr vonaglik, támad, Az egész nagy világ vérző tusakodás, Ember ember ellen vermet és árkot ás.
Ember ember ellen gyűlöletben vérzik …
És ezt nem értem meg …talán mások értik?
Hiába keresem, sehol sincs felelet;
Mért ég annyi ember lelkében gyűlölet?
Szebbnek tűnik nékem, szelíden pihenni,
Csendes jó mosollyal vadvirágot szedni,
Segíteni szegényt, árvát, elárvultat,
Imádkozni, ha a harangok kondulnak.
Mért legyen a szívünk telve gyűlölettel, Mikor a szeretet Istenhez emel fel, Mennyivel emberibb megbocsátást adni, Mint a bosszú izzó ösvényén haladni, Magunkhoz emelni tépett szenvedőket, Megnyugtatást vinni gyenge esendőknek.
Minden jótét embert magunkhoz ölelni,
Malasztot segítés szépségében lelni.
Az még soha senkit meg nem sebzett,
Hogyha felsegített egy földreesettet,
De abba már hányan, mennyien elvesztek,
Hogy gyűlölet láncán gaz gáncsot vetettek.
Nem értem, hogy lehet emberre tőrt fenni, Hogyan lehet inkább ölni, mint ölelni.
Sohsem fogom tudni megérteni őket,
A gyűlölködőket, a haraghintőket.
Hit.
Fuldokló vagyok bősz örvények árján,
Áradatbavesző, kit zajló hullám visz,
Kavarog éltem zúgó szélvész szárnyán;
De sziklaként állok, amíg lelkem hisz!
Korbácsütéssel sanyargat az ármány,
Sötétség kerget vészes felhők szárnyán
Nyugalmat nem ád senki, semmi itt,
Csak te vagy a pajzsom, te vagy vértem : Hit.
Viharzó éltem odahamvad árván,
Halálharang zúg sorsom hangorkánján!
De buzdftó szóval vigasztal a Hit.
És ezer vész közt kemény, mint a márvány S nem fél a haláltól, sem pusztulástól, kit Örök tüzével emberré tett a HIT!
Remény.
Mint eltévedt lélek vad rengetegben,
Mint zord sziklák alján elveszett árnyék, Nélküled Reménység bús életemben Oly remegő szívvel, oly félve járnék.
Kérlek vezess engem! Vezessél Reménység!
Mutasd tiszta bátor utamat nekem.
Félés sötét köde, emésztő kétség
Elcsendesül bennem, ha te vagy velem.
Hü anyaként fogd meg reszkető kezem
S vezess el oda, hol békesség terem.
Te mutasd meg az utat élő Reménység!
S gyermek vagyok, ki sűrű erdő mélyén
Jó anyja kezén félés nélkül lép
S bátran halad, míg anyja fogja kezét.
Szeretet.
Miért üldözi az ember az embert?
Átok viharzik az emberek felett?
Mért ragad ember ember ellen fegyvert?
Gyűlölség helyett mért nincs szeretet?
Mert földreroskadt koldust felsegített,
Azért a sors még senkit le nem tepert.
De mert galádan álnok gáncsot vetett,
Sok gőgös ember a porban már hevert.
Lennél, te világ, fényes békességkert,
Melyben a szeretet otthonára lelt
S melyben nincs többé öldöklő gyűlölet.
Legyen megbocsátás bosszúállás helyett!
S jóság simítsa a zúgó embertengert,
Jöjjön el országod: örök Szeretet!
Tanulnod kell.
nagyrákói és kelemenfalvi Rakovszky István (1885-1953)
Mily sokat kell még tanulnod, kisfiam,
Élted iskoláját amíg végigjártad
És amíg mindazt, ami emberré emel,
Híven a szívedbe és elmédbe zártad.
Meg kell tanulnod kis lábadon. állni,
Állni akkor is, ha a világ rádszakad
És akkor is bátran a helyeden állni,
Ha az egész világ megrendül alattad.
Meg kell tanulnod a világban járni
És bátran járni úgy is, ha az út rögös,
Egyenes ösvényed töretlen követni
Még akkor is ha az út sötét és ködös
Meg kell tanulnod emberként beszélni,
De sohasem többet, mint, ami éppen kell
Mindig különb ember annál aki kérdez,
Az, aki csupán a kérdésre felel.
De tanulj meg fiam némán hallgatni is,
Mert – bármily bölcs legyen, – nemcsak épít a szó.
Gyeplőjevesztetten hogyha száguld veled, Akkor az ereje pusztító, romboló.
Meg kell tanulnod apáidnak nyelvét
Úgy, hogy a szavadból igaz szépség fakad, Mert a magyar sorshoz, magyar szenvedéshez Igazi erőt csak a szép magyar szó ad.
Meg kell tanulnod bátor szívvel élni,
Nem bízik Istenben, aki gyáván fél.
A félelem soha meg nem mentett senkit,
Rémülettől csak nő, – nem csökken, – a veszély.
Meg kell tanulnod víg szível nevetni,
Legyen élted színe víg, nem sötét komor, Szomorú emberek élte terméketlen, Nem-gyöngyöző mustból nem lesz soha bor.
Meg kell tanulnod az Istenben hinni,
Kinek lelke soha Istenhez fel nem száll, Annak az élete sötétségben vész el, Mint zordan enyésző, világtalan halál.
És meg kelt tanulnod kisfiam dolgozni,
Istenfélő munka az élet értelme,
Serény dolgozó kéz világokat épít
S emberré tesz a gondolkodó elme.
Meg kell tanulnod töretlen küzdeni,
Mert küzdés az élet s nem játékos öröm
S az emberi élet teremtő ereje
Csak bátor, szembenéző küzdelemből jön.
És ha egyszer majd mindezt megtanultad,
Kövesd azt az utat, melyet apád követett, Kinek egész életén csak egy úr parancsolt:
Az éltét áthevítő hűség s szeretet.
1941 december 5.
A versek szabadon terjeszthetőek.
R. I.
