Mik voltak és mik ma is e korszak jellemzői?
Először is, Magyarországon húsz évvel ezelőtt, az átmenet során elitdemokrácia alakult ki, a civil társadalom, az állampolgárok szinte teljesen kimaradtak a rendszerváltó folyamatból. Létrejött egy jogállami intézményrendszer, ám annak talpazata, alapja, bázisa hiányzott: ez pedig a civil társadalom. Az emberek a demokratizáció után is ugyanolyan magánemberek, fogyasztópolgárok maradtak, mint voltak a Kádár-korszakban, az elmúlt húsz évben is ugyanúgy csak nézőközönségei az eseményeknek, mint a diktatúra időszakában. Márpedig ki kell mondanunk: az olyan demokrácia, amelyik a parlament falain belülre szorul, s amellyel nem tud, mert nem képes azonosulni az állampolgárok közössége, valójában csak formájában demokrácia, tartalmában viszont nem az. Ez az ország azért következmények nélküli ország, mert húsz év után is hiányzik a civil kontroll, a civil ellenőrzés a mindenkori kormányzati hatalom felett, hiányoznak azok az erős civil intézmények, amelyek kikényszerítenék az államhatalommal szemben az emberek akaratának és szándékainak érvényesülését.
Másodszor azt is mondjuk ki bátran, hogy az elmúlt húsz évben megvalósult a pártállami, kádári rendszer totális restaurációja. Sajnos ki kell jelentenünk, hogy ebből a szempontból a magyar rendszerváltás nagy vereséget szenvedett. Amíg Csehországban, a balti államokban, Lengyelországban, Horvátországban, Szlovéniában és részben Romániában a posztkommunista erők kisebb vagy nagyobb mértékben, de mindenképpen háttérbe szorultak – ami a demokratizáció természetes következménye volt -, addig Magyarországon a pártállami elit szinte sértetlenül megúszta a rendszerváltást. Ez sajnos egy szomorú és elkeserítő magyar hungarikum; sőt, szinte azt mondhatjuk, hogy akik igazán jól jártak a piacgazdaság és a demokrácia kialakulásával, azok éppen a kádári nómenklatúra emberei. Egy teljesen elhibázott politikát folytató Antall-kormányzat, majd egy részsikereket hozó Fidesz-kormányzás után immáron hetedik éve vannak hatalmon a régi rendhez kötődő baloldali és balliberális erők, s a posztkommunista hálózat soha nem látott mértékben megerősödött és átjárja az egész társadalmat.
Ennek következtében elmondhatjuk, hogy a kádárizmus ismét rendszerré szerveződött, csak most éppen a demokrácia és a piacgazdaság intézményi keretei között. A forma tehát változott, a tartalom azonban nem.
Harmadszor, az elmúlt húsz évben a nemzet elveszített erejét, legyengült, sebezhetővé vált, ezért életveszélyes helyzetben van. Legyengült, mert bizonyos erők tudatosan legyengítették. Legyengült azért, mert a rendszerváltás éveiben lezajlott spontán privatizáció során, majd később az Antall- és Horn-kormányok időszakában tovább folytatódó privatizációban a nemzeti vagyont elherdálták, potom pénzekért eladták a stratégiai fontosságú állam cégeket egyfelől a posztkommunista elit tagjainak, a nómenklatúra embereinek, volt párt- és KISZ-vezetőknek, másfelől multikultúrális cégeknek. Legyengült a nemzet, mert az Orbán-kormányt leszámítva egyetlen kormányunk sem mert szembe menni a nemzetközi pénzügyi körök, a nemzetközi politikai szervezetek akaratával, mely szervezetek célul tűzték ki Magyarország vagyonának, piacainak, legfontosabb természeti kincseinek, energiaforrásainak megszerzését. S legyengült a nemzet, mert szétverték az emberek, a civil szféra közösségeit, megfosztották őket vallásuktól, istenüktől, magányos, atomizált fogyasztókká, a kereskedelmi tévében Győzikét bámuló, mindent elhívő, becsapható, mindent elfogadó lakossággá degradálták a magyar embereket. A nemzet húsz év alatt elvesztette nemzettudatát, pontosabban húsz év alatt, a demokrácia évei alatt sem szerezte vissza azt.
Mi következik mindebből?
Mondjuk ki ezt is bátran: végre kell hajtanunk a második rendszerváltást. Az első ugyanis csúfos kudarcot vallott: nem váltotta be a reményeket, nem kezdődött új korszak Magyarországon, ellenkezőleg: restaurálódott, újjáéledt a Kádár-rendszer, ugyanazokkal a személyekkel és arcokkal, sőt, az ország még lepusztultabb állapotban van, mint húsz évvel ezelőtt, a nyolcvanas évek végén.
De megvalósítható-e ténylegesen egy új rendszerváltás?
Ma már bátran állíthatjuk: igen. Azért mégpedig, mert ez a tavasz változást hozott, azt mégpedig, hogy az emberek elsöprő többségének meggyőződésévé vált, hogy változtatni kell, hogy a baloldali és balliberális erőknek távozniuk kell a hatalomból. S ez most már nem pusztán felszínes ellenszenv a kormányon lévőkkel szemben, ez már korszellem, korhangulat – Zeitgeist -, amit jól bizonyít valami. Az mégpedig, hogy hiába távozott Gyurcsány és jött Bajnai, ez semmit nem változtatott az emberek hangulatán, holott egy kormányváltás egy ideig mindig feléleszti a reményeket. Ez ma már nincs így, tartósan és visszavonhatatlanul szétfoszlott a bizalom a baloldallal, a posztkommunistákkal és követőikkel, a szabaddemokratákkal és a demokrata fórumosokkal szemben.
2009 tavaszán ismét az érződik a levegőben, az utcán és mindenhol, hogy új korszaknak kell elindulnia Magyarországon! S büszkén mondhatjuk, hogy a Civil Összefogás Fórum, a CÖF, melyet 27 civil szervezet indított el március 27.-én, mérvadó szerepet játszott az új rendszerváltó hangulat kialakulásában! Jól emlékszünk, április 5.-én a Hősök Terén mintegy 250 ezer ember gyűlt össze hívásunkra, amikor is egy csodálatosan emelkedett napon Döntsön a nép! címmel követeltük az előrehozott választásokat. S az is felemelő, hogy április 14.-én, a köztársasági elnök által is elítélt konstruktív bizalmatlansági indítvány napján pedig mintegy ötvenezren tüntettünk a Gyurcsány-Bajnai-féle mutyista és gyáva kormányfőváltással szemben az Alkotmány utcában, ahol a rendőrség soha nem látott szélességű és távolságú kordonnal akadályozta meg azt, hogy élőláncot alkossunk a parlament körül. Mi azonban, látva a totális túlerőt, a Sándor Palotához vonultunk, ahol emelkedett hangulatú, spontán rendezvényen fejeztük be a napot, s a már ismert jelszót mondtuk egymásnak: folytatjuk!
S befejezésül éppen erről, a folytatásról szeretnék még néhány mondatot mondani. A Civil Összefogás Fórum alapvető célja, hogy segítse, inspirálja egy második rendszerváltás megvalósulását Magyarországon. Egy olyan rendszerváltásét, amely végre működőképes demokráciát, erős nemzetet hoz létre országunkban.
Először is, a CÖF-nek alapvető feladata, hogy tevőleges és aktív szerepet vállaljon a hiányzó civil társadalom megszerveződésében. Ebben kíván koordináló, összehangoló, de sohasem hatalmi feladatokat vállalni; laza mozgalmi kereteket kívánunk adni ahhoz, hogy a civil, állampolgári lét alapjai létrejöjjenek.
Másodszor, a CÖF erősen érdekelt a kádári, posztkommunista restauráció megszüntetésében. Új politikai elitre van szükség, melynek semmi köze az MSZMP KB-hez, a KISZ KB-hez, a III-as titkosszolgálati osztályokhoz, a volt nómenklatúrához. Új elitre van szükség, mely ott rejlik a mai magyar civil társadalomban, a polgári körökben, az agrárszervezetekben, a nemzeti mozgalmakban, a vallási körökben, az önkormányzatokban és így tovább, s a CÖF abban segíthet, hogy ezek a tehetséges és szakmailag felkészült emberek a felszínre kerüljenek.
Harmadszor, a CÖF óriási feladata a nemzettudat helyre
állításában való szerepvállalás. A franciák mondták, a civil embernek, a polgárnak két fontos arculata van: egyik a burzsoá, azaz a gazdasági polgár, aki eltartja önmagát, gondoskodni tud magáról és családjáról. A másik arculata a citoyen, azaz a honpolgár, aki a hazájáért tenni kész, a hazáját szerető állampolgár, aki kötelességének tartja, hogy részt vegyen a közéletben, s fellépjen a mindenkori hatalommal szemben, illetve, a mindenkori hatalmat, kormányzatot arra ösztökélje, hogy az ország, a haza, a nemzet érdekében tevékenykedjen, s ha ezt mégsem teszi, akkor elzavarja azt a bizonyos kormányzatot.
A Civil Összefogás Fórumnak ezek tehát a legfontosabb feladatai, munkája, és – hogy József Attilát idézzem – ez nem is kevés. Arra van szükség, hogy a közelgő, reményeink szerint előrehozott választások előtt megfogalmazzuk azokat a legfontosabb civil követelményeket elvárásokat, amelyeket egy végre társadalmi felhatalmazással induló, legitim kormány elé tárunk. Ehhez egyrészt szakmai munkára, másrészt szervezet-építésre, s harmadrészt, ha kell, kemény és határozott demonstrációkra van szükség. Mi a jelenlegi állapotot már csak egy szerencsétlen, átmeneti állapotnak, interregnumnak tartjuk, s követelményeinket immáron a következő kormánynak címezzük, melynek támogatói és partnerei vagyunk és leszünk addig, amíg a leendő kormány a civil társadalom, a polgárok érdekeit és értékeit, azaz, a haza és a nemzet érdekeit és értékeit fogja képviselni. Reméljük így lesz, s akkor sokat szenvedett, megalázott hazánk végre talpra áll, s végre büszke lehet önmagára!
Ehhez az emberpróbáló feladathoz kívánok mindannyiunknak nagyon jó munkát, összefogást és kitartást! A hazáért, a nemzetért!
