Nehéz szavakat találni rá arra, ami történt! Aki ismeri ezt az útszakaszt, nem balesetveszélyes. Nyílegyenes, kiváló autópálya a Po völgyében, biztos sokan ismerjük. Talán ez lehetett a baj… Rettenetes, és biztos mindenkit megrázott és felkavart ez a súlyos baleset, ez a tragédia. Az egész ország osztozik a szülők,
a család, az iskolatársak, a barátok és ismerősök gyászában!
,,Minden család, közösség, nemzet számára a fiatal életek, gyermekeink elvesztése
a legnagyobb csapás” – állt a kormányfői nyilatkozatban.
Borzalmas tragédia, értelmetlen halál… amire nem nagyon van magyarázat! Vigyázzunk gyermekeinkre egy kicsit jobban! Gyerekeinket a szeretetre, becsületességre neveljük. Óvjuk, szeretjük Őket. Miért történik mégis ilyesmi – pont velük és mind gyakrabban?
Legőszintébb részvétünk a családjuknak, szüleiknek és sok lelki erőt kívánunk nekik
e szörnyűség elviseléséhez, túléléséhez. Osztozunk az ő fájdalmukban. Sajnos
azonban a legnagyobb együttérzés mellett sem lehet vigaszt nyújtani a szülőknek,
hozzátartozóknak és barátoknak…
Kölnei Lívia: BUSZBAN ÉGETT REMÉNYEK
Bekövetkezett az, amitől mindig a legjobban félünk. Nem, nem nálunk, hanem másoknál, hozzánk közel álló családokban történt a tragédia. A budapesti Szinyei Merse Pál Gimnázium osztályaiban és családjaiban.
Amire előre felkészülhetünk, az nem olyan borzalmas, mint ami kivédhetetlen, váratlan. Ilyen az utazás közben bekövetkező baleset. Milyen könnyű dolguk van a szülőknek, amíg a totyogó kis gyerekeik kezét foghatják! Amikor a nagy kamasz útra kel: osztálykirándulásra megy, vagy barátokkal kirándul, csavarog, nyaralni megy, és egyre többször éjszaka jön haza – akkor érzi csak meg igazán a szülő a várakozás gyötrelmét: Vajon minden rendben van-e vele? Hazaér épségben?
Az ember persze ,,felvilágosult”, tudja, hogy aggódni nemcsak nem illik (még a végén hisztérikus, rátelepedős anyának néznék ki), hanem nem is célravezető. Ezért igyekszem elfoglalni magam, hogy ne mindig a gyerekeimen járjon az eszem, és ez egészen jól sikerül, sok szellemi kihívást kell megoldanom házon kívül, ami kellően leköti a figyelmemet. Próbálok nyugodtan aludni, amikor hajnalban jönnek haza. De azért valahol szól legbelül egy halk hang folyamatosan, mint egy állandóan elharapott kérdés: Mi lenne, ha…?
Nemrég a három gyermekem együtt ment kocsival valahová, a legidősebb vezetett. Büszkén néztem utánuk, de a büszkeség nyomában azonnal felhangzott bennem: Mi lenne, ha mind a hárman, egyszerre…? Elfojtottam a kérdést, ahogy a parázsra dobnék földet, ha el akarnám fojtani az izzását.
Istenhitét elvesztett rokonom – mintegy indokolva szembefordulását mindennel és mindenkivel, aki magát kereszténynek vallja – a haláltáborok példáján kérte számon, hogyan engedhette meg Isten azt a katasztrófát. Miért nem akadályozta meg? Mert kegyetlen vagy érzéketlen, tehát méltatlan az imádatra. Ha pedig nem tudta megakadályozni, akkor nincs is – adta meg magának a választ. Egy ilyen buszbalesetnél, amiben meghal 16-18 fiatal, és megég még több, ugyanezek a kérdések jöhetnének elő. De minek tenném fel? Tudom, hogy a keresztény Isten nem az a régen hitt büntető, akinek az ítéletétől félnünk kellene. Tudom, hogy tiszteletben tartja az emberek döntéseit, nem bábként irányít. Tudom, hogy nem ígérte, hogy híveit kiveszi a világ materialista törvényszerűségei alól. Tudom, hogy nem pénzbedobós automata, aki teljesíti követői – és az ötletszerűen hozzá fohászkodók – kéréseit, sóhajait. A keresztények viszont tudják azt is, hogy Istenük ismeri és átéli az ő örömeiket és fájdalmukat egyaránt, nem csak felülről és kívülről szemléli azt. A vétlen áldozatokkal és azok hozzátartozóival együtt szenved. Sőt, minden bizonnyal a vétő áldozatokkal is. Akik pedig nagy fájdalmat élnek át éppen, azoktól még a vádaskodást, szemrehányást is elviseli, elfogadja. Mert tudja, mi a veszteség. A saját bőrén tapasztalta.
A köztévében a nemzeti gyásznapra tekintettel megváltoztatták a szombat esti műsort: a Dal vetélkedő-show helyett a „Hét év Tibetben”-t vetítették. Szeretem ezt a filmet. Ebben hangzott el a számomra mindig tanulságos intés: „Ha egy probléma megoldhatatlan, hiába aggódunk. Ha pedig megoldható, szintén felesleges az aggódás.” Milyen jó lenne néha – úgy, mint a tibeti buddhisták – visszavonulni énünk legbelsejébe, végül lemondani önmagunkról, szenvedélytelenné és sebezhetetlenné válni… De a nyugati embernek ez nem megy. Mi inkább kiterjesztjük az énünket, inkább átéljük mások fájdalmát és örömét, kitéve magunkat is a sérülés veszélyének. Nem mondanánk le soha a hegyre mászás, utazás, síelés, repülés képességéről, csak mert le is zuhanhatunk. Mindig akarunk, teszünk, törtetünk – és időnként hatalmasakat bukunk. A gyerekeinkben is nagyra törő álmaink testesülnek meg – pedig csak ajándékok, akiket bármikor elveszíthetünk.
M.G.
