Aki a kommunista rendszert, pláne még az ötvenes éveket is megélte, annak különösen sok minden visszaköszön a posztkommunisták mai magnyilvánulásaiban. És persze nemzetközi támogatóikéban, akik ma is hisznek abban, hogy „nemzetközivéhéhé lesz” (ezt persze a fiatalok nem értik, akiknek nem kellett kötelezően énekelni az Internacionálét, bizonyára nem is ismerik) „holnapra a világ”, és sok mindent meg is tesznek érte. Érdekérvényesítő képességük sem kevesebb, sőt! Még ha alapjában véve más eszközöket használnak is céljaik elérésre („finomul a kín”), sokszor még eszközeikben is rá lehet ismerni a rég internacionalista elvtársakéira.
Különösen sok a párhuzam a „migráns kérdés” (ez a neutrálisnak látszó megnevezés az éberebbek és a veszélyérzetüket el nem vesztők számára ma már inkább eufémizmus) kezelésében. Ahogyan például a valósággal szembesülve kénytelenek elismerni, hogy a migránsokkal igenis, terroristák is érkeznek (nem, mintha kezdettől fogva nem tudták volna ők is, csak megjátszották az ellenkezőjét), de úgy tesznek, mintha mindig is ezt képviselték volna. (Erre a trükkre már Orwell is utalt az 1984-ben: amikor az „angszoc” külpolitikája 180 fokot fordult, akkor mindenki köteles volt neki elhinni, hogy „mi igenis, mindig Óceánia ellen harcoltunk”, és aki emlékezni mert rá, hogy nem így volt, azt likvidálták.) Bocsánatkérésről persze most se lehet szó, amiért lefasisztázták, lexenofóbozták azokat, akik korábban is merték képviselni a józan, normális és tisztességes emberek számára egyedül lehetséges álláspontot. Nem kevésbé nevetséges és felháborító magatartás ez, mint azé az osztrák ex-kancelláré, aki nem kerítést építtetett, a menekültek beáramlásának mérséklésére, hanem „kaput oldalszárnyakkal”. Addig persze nem fognak tudni eljutni, hogy a migráns invázió szervezettségét is beismerjék, hiszen ezzel ráirányítanák a figyelmet azokra, akik ma sem tágítanak ettől a forgatókönyvtől, mint a drága jó Soros Gyuri bácsi (többeknek tényleg az, akiknek az ő zsebpénzéből csurrant-cseppent), és a hozzá hasonlók. Akivel szemben ugyancsak túlzottan tisztelettudó, eufémisztikus és nem a valóságot tükrözi, hanem inkább ködösíti az a minap elhangzott megállapítás (Galló Béla), hogy „olykor nem méri föl szavainak és tetteinek társadalmi következményeit”. Mert nagyon is fölméri! Életkor ide vagy oda, nem a szellemi képességeivel van a baj! Mint ahogy az egész Kalergi terv is ördögien zseniális, ha csak azok a fránya nemzetállamok és piszok nacionalisták nem szórnak homokot a gépezetbe. Mindenesetre a rovott múltú, posztkommunista Merkel asszony kezében jó helyen van a Kalerghi díj, mint ahogy a díjkiosztók kezében is a díjkiosztás joga. (Ki más részesíthetné ebben a díjazottakat, mint a Bilderberg csoport?)
Kedves korosztályosaim, hetven éven felüli antikommunisták, emlékeztek még az ötvenes évek társbérleti rendszerére? Azoknak a középosztálybelieknek vagy alsó középosztálybelieknek a- többnyire államosított- lakásába, akik egész életük munkájának köszönhették a lakhatást, betelepítettek az elvtársak kötelező jelleggel társbérlőket, akik aztán pokollá tették az életüket. Akiket persze sajnálni kellett, mint nincsteleneket (még akkor is, ha már a rendszerhű káderré válásuk következtében aligha érdemeltek sajnálatot). Elég undorító szisztéma volt, pedig nem kötelezték a hajdani lakástulajdonosokat a betelepítettek eltartására, nem kellett attól félniük, hogy valami terrorakció keretében agyonverik őket (ha csak valami miatt az ÁVÓ pincéibe nem kerültek), vagy a család nőtagjait megerőszakolják. Sőt, örülniük kellett, hogy nem őket telepítették ki, putriba vagy internáló táborba. (Olyan is volt persze, akit azért ebrudaltak ki a házából, mint osztályellenséget (ilyenkor többnyire szintén irány: a láger), mert valamelyik elvtársnak megtetszett (mármint nem a tulajdonos, hanem a háza.)
Ez a filantrópiába csomagolt internacionalista métely most Európa országait fenyegeti, és egyelőre csak a visegrádi négyek tanúsítanak számottevő ellenállást, amelyek már kaptak ízelítőt a „filantrópiából”, és sikerült, bár nem akármilyen áron, immunitást szerezniük. Szervezetünk sokkal inkább felismeri a kórokozót, mint a nyugati világ legyengített immunrendszere. Am persze koránt sem azt jelenti, hogy a mi közéletünkből már nyomtalanul eltűnt volna (bár egy eredményes népszavazás október 2-án mindenképpen ebbe az irányba fog mutatni.) Nemrégiben kioktatott egy ellenzéki ismerősöm, amikor Kalergiről nem túlságosan hízelgő véleményt fogalmaztam meg: „hogy lehet a mai polgári internacionalizmust a hajdani proletár internacionalizmussal összekeverni? Nem gulyásleves ez, hogy mindent beleaprítsunk!” Arról peresze nem esett szó, hogy a proletár internacionalizmust is polgári, sőt nagypolgári intellektuelek találták fel, illetve képviselték (Marx, Engels, Lukács György), és Soros Gyuri bácsi filantróp nagytőkés spekuláns elszánt internacionalizmusába és nemzetállam ellenességébe is a hajdani elvtársak, a mai posztkommunisták kapaszkodnak, mint (nem is olyan vékony) szalmaszálba. Abban a reményben, hogy visszaszerzik hajdani előjogaikat, amikor kisebbségként gyakorolhatták erőszakos, horrorisztikus és terrorisztikus uralmukat egy hazug, filantrópnak kikiáltott ideológia nevében egy egész ország többsége felett.
Reményeink szerint persze ezek már inkább csak utóvédharcok, legalább is nálunk, Magyarhonban. Hála a nemzeti kormánynak, amely most már a történelmi tapasztalatok hiányában leginkább veszélyeztetetett korosztályra, a fiatalokra is odafigyel. Az, hogy Szigetfesztivál résztvevői is találkozhattak végre a hatvanadik évfordulón, elég egyértelmű kontextusban, ’56 emlékével, mindenképpen jelzésértékű. A Szigetre ugyanis olyan fiatalok is ellátogatnak, akik nem feltétlenül antikommunista családban szocializálódtak. Hátha egyik- másik majd még meg is kérdi veterán internacionalista nagyapjától: „nagyapa, hogy is volt az „56-ban azzal a piszok nacionalista, fasiszta ellenforradalommal?
K. I. B.
