Ahogy korábban a pénzügyi válság, most a harmadik világból berobbanó népözön állítja kihívás elé félszigetnyi világrészünket. Európa vezetői pedig – olyan következetességgel, ahogy Galvani villanyozott békacombjai rándultak össze – a központosítás reflexével reagálnak. A fejtörést lehetőleg kerülő elitnek minden vészhelyzetben beugrik a „több Európát!”-ingerválasz. A történelemben ritkábban adódik kísérleti helyzet, mint a természettudományokban. A mostani tömeges beözönlés azonban válságkezelési gyakorlatnak is felfogható. Alkalmas arra, hogy közérthetővé tegye az EU működésmódját.
A szovjet birodalomból kiszabaduló térség számára ellenállhatatlan vonzást jelentett az euro-atlanti világ. Legszélesebb körben annak jóléti társadalma, de talán hasonló mértékben a szabadság ígérete is természetessé tette az anyagi kiszolgáltatottság és lelki megnyomorítottság áldozatainak vágyakozását feléje. Akkor ezt kíméletlenül kihasználva Brüsszel szinte bármit ki tudott sajtolni a csatlakozni – és a szocialista táborbeli múltjuktól szabadulni vágyó – köztes-európai országokból. Ilyen közhangulatban hangosan szinte fel sem lehetett tenni a kérdést: mi lesz velünk az egységesülés áramában?
Az, hogy most az ellenkező véglethez közelítünk, lehetne egyszerűen az ingamozgás szabálya szerinti esemény. Ám ez semmiképpen sem a teljes igazság: Európa „ boldogabb” felében is növekszik a kiábrándultság, sőt ellenérzés. A berobbanó népvándorlás csak felgyorsította, s az átlagemberek számára is nyilvánvalóvá tette: valami nem működik. S hogy mennyire nem, azt jól mutatja az a szembeszökő ellentét, amely az unió politikai vezetőinek törekvése és Európa általuk képviselt polgárainak akarata között feszül. Úgy, ahogy több éve mondják és írják a spanyol tüntetők politikai vezetőikről: „Nem minket képviselnek!” S ha pl. Juncker elnökké választására gondolunk, csak bólinthatunk erre.
Az a látszólag akadémikus kérdés, hogy milyen legyen az új, egyesülő Európa szerkezete, immár napi kérdéssé vált. Pedig a mostanság egyre erősebben elutasított Európai Egyesült Államok gondolata bizony már a mozgalmi korszakban, az 1920-as években megjelent. Az I. világháború vérfürdőjéből ocsúdó Európában a Pán-Európa gondolat már uniót kívánt szervezni a béke megőrzése végett és az országhatárok eltörlésével (Coudenhove-Kalergi páneurópa-mozgalma, a Briand-féle föderatív Európa-tervezet). A 30-as évek gáttalan erőszakba, majd vér- és lángözönbe torzuló politikai fejleményei miatt az Európában meggyengült mozgalom Észak-Amerikában vett újabb lendületet, s ennek eredményeként 1945-ben maga Truman elnök is, 1947-ben pedig John Foster Dulles amerikai vezető diplomata egyaránt kiállt az Európai Egyesült Államok megvalósításáért. Az európai alapító atyák közül pedig különösen behozta az amerikai vonalat Jean Monnet, Roosevelt elnök fegyverkezési szakértője. Az ő Európai Egyesült Államok elképzelésére épülő tervezetéből lett a második világégés után a Schuman-terv, melynek fol2ytán Monnet a német-francia kibékülést a tények világába átültető Szén- és Acél Közösség első vezetője lehetett; majd 1957-ben Svájcban akcióbizottságot alapított és dokumentációs központot hozott létre ugyancsak az Európai Egyesült Államok szervezéséhez.
Érthető hát, hogy az össz-európai hivatalnoki és politikusi réteg, kezdettől együttműködésben a nagybankokkal és a nehéziparral, minden kihívásra ugyanúgy viselkedik; akár az egyszeri ember, kalapáccsal a kezében: mindent szögnek néz – s Brüsszel alá szögezné az unió több mint félmilliárdnyi polgárát. Hogy ez mennyire korlátozza egy adott társadalom szabadságát, azt jól példázza a görög válságkezelés története. Számunkra, magyaroknak pedig az ide nem is vágyakozó idegenekkel való társbérletre kényszerítéssel való fenyegetés mutatja meg: mit jelent, amikor egy nagy közösséget vezetői birodalommá akarnak átformálni. Húsbavágó történelmi tapasztalatunk van arról, hogy mit jelent a menekültek és idegen hatalom által betelepítettek országfoglalása. Függetlenségi harcainkban ez vezetett nemzetiségi belviszályhoz, s Trianonban országunk és nemzetünk megcsonkításához.
Amikor a szovjet gyarmati uralom alól kiszabadultunk, abban reménykedhettünk, hogy olyan államközösséghez sikerül kapcsolódnunk, amelyik segíti felzárkózásunkat s egyben kifelé még védelmet is jelent a globalizáció nyomasztó erejével szemben. Elfogadtuk, hogy a meghirdetett szabadságok – az áruk, a szolgáltatások, a tőke és az emberek kötetlen mozgása – vonatkozik az egyesülésben résztvevő országokra, még akkor is ha ez aránytalan áldozatot követelt a szocialista táborból érkező, kifosztott és szétverésig legyengített társadalmainktól. Azután megdöbbenhettünk, hogy ez a közösség gazdasági téren nemcsak hogy kihasználja erőfölényét velünk szemben, de a közös piacon kívülről érkező lerohanástól sem véd meg – gondoljunk csak példaszerűen textiliparunk vagy cukorgyáraink sorsára, avagy mostanság a külpiacról érkező hamis mézre. S akkor még nem is szóltam a harmadik országokból történő tömeges beáramlásról…
Lelki megerősödést pedig hogyan várjunk olyan szövetségben, amely megtagadja világnézeti gyökereit? (Ahogy ez történt az európai alkotmánykísérletnél, – s történik azóta naponta is.)
Rossz döntés volt belépni a politikai Európába? Még mindezzel együtt sem. Európa egységesülését előremozdító legközvetlenebb vágy és szándék világrészünk tartós békéjének megteremtése volt. Két apokaliptikus háború iszonyatos veszteségei és szenvedései után ez túl nem becsülhető cél. Az pedig nemzeti szempontból is felmérhetetlen hátrányt jelentett volna, ha bele sem szólhatunk a minket sújtó döntésekbe, s ha kimaradunk nemzetrészeink egymáshoz-közelítésének lehetőségéből.
A jelen válság azonban éles fényt vetett a „politikailag korrekt” megfogalmazások által elfedett mély szerkezeti zavarokra. Arra, hogy nemcsak a magtól keletre eső tagállamok érdekei nincsenek figyelembe véve, hanem létezik egy lefojtott észak-déli feszültség is.
Az unióra nem vágyó Európai Szabadkereskedelmi Társulást, az EFTA-t ugyan lényegileg sikerült beolvasztani, de annak vezető ereje: Nagy-Britannia kezdettől úgy viselkedik, mint Magyarország a II. Világháborúban: mintha ő lenne a „vonakodó csatlós”. Az pedig talán először fordult elő a világtörténelemben, hogy létrehozták az egységes pénzt, amely nem minden tagé, sőt amely mögött nem áll egységes gazdaságpolitika sem. Sőt a néhány megfogalmazott pénzügyi alapelv alól is folyamatosan mentesítették magukat „a nagyok”. Szakmai szempontból ép ésszel ugyanis csak hasonló gazdaságpolitikai helyzetű országok vezethetnének be közös valutát. Nem így történt. A Wikipédiában fellelhető megfogalmazás szerint: „az eurózónába politikai okokból felvett különféle gazdasági teljesítményű országok bajba sodorták az eurót.” Ez már megint a feje tetején álló „píszí”-fogalmazás, hiszen nem az eurónak fáj, ha bajba kerül. Bajba a pénzügyi és politikai vezetőinek kiszolgáltatott európai polgárok kerültek!
Miközben pedig az európai föderáció, az összeolvadás lépéseit erőltetik az eddig tagállami felelősség körébe tartozó területeken is, ugyanakkor a nagyok kikezdték az unió alapelveit: piacaink megnyitásával nem járt az unió országaiban szabad munkavállalás, a szaporíthatatlan termőföldtulajdonnak a tőke szabad mozgásának elvét kell követnie a csatlakozottaknál, az információ szabad áramlásán a német lapok olvasója ma már csak keserűen kacag, s legutóbb nem a harmadik világból érkezők bejutásának akadályozása, hanem az új tagállamok polgárainak munkavállalása ellen hoznak döntéseket. A Calais-i „csalagút”-zárás, a Brenner- hágóra tervezett és a várvidéki osztrák határzár a szabad mozgást biztosító Schengen feladása felé mutat. A népakarat számbavételét pedig jól jelzi az eddigi több mint ötven európai polgári kezdeményezés csírájában való megfojtása. A közvetlen demokráciától való páni félelmet pedig mi sem jelzi jobban, mint a luxemburgi külügyminiszter kijelentése, mely szerint a népszavazás az EU halálát jelenti. (Lehet, hogy szegényt beültették Karinthy Frigyes igazmondó székébe?)
És akkor most komolyan. Merre tart Európa és mit tehetnek a tagországok? Gazdasági eszközökkel megerősített együttműködésre szükség van, mert meg kell akadályozni a belső háborúk kirobbanását, s mert versenyben kell maradni és közös érdekeket jól képviselni harmadik országok – vagy éppen birodalmak – felé. Nem lesz könnyű a német-francia párost rábírni arra, hogy a többi tagot nem bedarálni, hanem velük megegyezni kell. Hogy a pénzügyeknek nem a bankokat, hanem az európai polgárt kell szolgálniuk – bármelyik tagországban éljen is. Szerencsére a többszörös válság képes felébreszteni őt. Ezt mutatják a szolgamédia hamisításai ellenére erősödő nem-belenyugvó politikai mozgalmak szerte nagy félszigetünkön. Erre utal a fellendülőben lévő visegrádi együttműködés is; talán még az is megkockáztatható, hogy új politikai-gazdasági súlypont keletkezik az EU-n belül Közép-Európában. S ha így lesz, az egyben az emberség és értelem diadala lehet: hiszen térségünk széttagolását épp azért hozták létre, hogy egymással marakodjunk és kiszolgáltatva maradjuk a nagyobb – akár a pénzvilágban uralkodó – hatalmaknak.
Amikor a magyar azt mondja: válság, érzi a szó rokonságát egy lehető jobb irányú változással is…
Dr. K.A.
