Láttak már Önök székely kokárdát? Amennyiben kilátogattak a Hősök terére március 10-én esteledéskor, nem is akármilyet láthattak. Már hagyománynak tekinthető, hogy a marosvásárhelyi Székely Szabadság Napjával párhuzamosan a Székelyföldért Társaság budapesti szimpátiatüntetésén a rendezők és az önkéntesek óriási méretű szimbólumokat raknak ki kék és sárga mécsesekből. Két éve a székely zászlót, tavaly Székelyföld alakját rajzolták ki a színes lángok, idén pedig egy székely kokárda világított egyre fényesebben, ahogy az éjjel lassan leereszkedett arra a pár száz emberre. Azokra, akikről elmondhatjuk, hogy az a kemény mag, akiknek valóban fontos a székelység sorsa, az autonómia kikényszerítése, az erdélyi magyarság megmaradása.
Évről évre egyre kevesebben vagyunk ezen a szimpátia rendezvényen a Hősök terén. Idén már az is megfordult a fejemben, hogy akik ezen az estén körülállták a pislákoló székely kokárdát, mid azok a székelyek, akik Budapestre származtak el otthonukból. Erre a gondolatra pedig összeszorult a szívem. Hol maradtak mindazok, akik minden évben elzarándokolnak Csíksomlyóra, akik könnyes szemmel mesélik, hogy milyen meleg fogadtatásban részesítik őket a székelyek, akik Mózsi bácsi vicceit posztolják a közösségi oldalon, akik fényképezkednek a Nyerges-tetőn, a Békás-szorosban, a Szent Anna tónál, akik elutaznak Tusnádra, hogy a székelység megmaradásának lehetőségeiről konzultáljanak? Hol maradnak a tiszteletbeli székelyek, akiket a székelység amiatt fogadott sorai közé, mert valóban értük cselekszenek?
Ez csupán egy szimpátiatüntetés. De a neve is magában foglalja a lényeget: itt mindazoknak meg kell jelenniük, akik a székelységgel sorsközösséget vállalnak! Ha esik, ha fúj, nem számít! Ennek belső késztetésnek kéne lennie. Ha a Békemeneteken képesek vagyunk az összefogásra és félmillióan összegyűlünk, miért van az, hogy székely testvéreinkért nem töltjük meg a Hősök terét? Pár száz ember kiáltása nem jut messzire, pedig a mi hangunknak most már egészen az Európa Tanácsig kéne jutnia, ahol a román külpolitikának köszönhetően az a meggyőződés, hogy a magyar kisebbség helyzete tökéletesen megoldott. Nem tudják, hogy a korlátozás már nemcsak a szimbólumok, az anyanyelv használatára terjed ki és, hogy a magyar oktatás ellehetetlenítésére törekszenek, hanem – ahogy György-Mózes Árpád, a Székelyföldért Társaság elnöke fogalmazott – visszatértek az ’50-es évekre jellemző koncepciós perek is. Gondoljunk csak a DNA tisztogatásaira, a koholt vádak alapján elhurcolt, megalázott és ellehetetlenített székelyföldi polgármesterekre. Aki mostanában felemeli a hangját Romániában a magyar közösség érdekében, azt elviszik. A megfélemlítés uralkodik, visszatért a Bach-korszak, a cél a teljes asszimiláció.
Ebben a Ceaușescu-érát idéző helyzetben az egyetlen magyarországi szervezet, aki tenni próbál, aki rendíthetetlenül küzd és együttműködik a Székely Nemzeti Tanáccsal, az a Székelyföldért Társaság. Mert a székely szabadság napja régen nem arról szól csupán, hogy megemlékezünk a székely vértanúkról, akik 1854. március 10-én a nemzeti önrendelkezésért adták életüket. Bágyi Török János kollégiumi tanárt, Martonosi Gálfi Mihály ügyvédet és Nagyváradi Horváth Károly földbirtokost a marosvásárhelyi Postaréten végezték ki ezen a napon, amely mára már nem csak a rájuk való közös emlékezés napja, hanem az összetartozásé, és ami a legfontosabb: a tudatos, közös fellépésé a nemzeti önrendelkezés jegyében. Nem más, mint a székely autonómiakövetelés szimbóluma.
Azonban hiába minden cél, ha mögötte nem állnak tömegek, ha nincs összefogás, ha elengedjük székely testvéreink kezét, és csupán a csíksomlyói búcsúban énekeljük el évente egyszer a székely himnuszt és a boldogasszony anyánkat meghatódva, könnyes szemekkel. Nem kell a meghatódás, nem kell a könny emberek! Cselekvő tenni akarás kell! Ha eddig nem tudtuk, hogyan, most a Székelyföldért Társaság lehetőséget ajánl, amivel éljünk minél többen!
György-Mózes Árpádék már sok mindent tettek. Tüntetést szerveztek a román nagykövetség elé, petíciót írtak, megemlékezéseket szerveztek, eddig hiába. Létrehozták a Székelyföldi Autonómia Alapot, hiszen tőke nélkül, tenni sem lehet. És mindezidáig negyven olyan támogató akadt, aki hajlandó volt minimális összeggel hozzájárulni a Társaság küldetéséhez? Nem hiszem, hogy negyven ember él Magyarországon, aki segíteni akar. Ha így van, akkor minden hiába! A Társaság és jómagam nevében is arra kérek mindenkit, akinek valóban szívügye a székelység sorsa, hogy ténylegesen segítse a szervezet munkáját! Itt minden információt megtalál az adakozás lehetőségeiről.
Most itt az idő, hogy végre Európa is meghallja a magyarok, a székelyek hangját! Elég volt a siránkozásból, tegyünk végre valamit! György-Mózes Árpád két új bejelentése alkalmat ad minderre. Az első egy aláírásgyűjtést útnak indítása, amely a magyar külügyet szólítja fel a határozottabb fellépésre, valamint próbálja a román kormányt jobb belátásra bírni, az Európa Tanácsot pedig közvetítésre felkérni. Létezik ugyanis egy sor olyan nemzetközi dokumentum, magyar-román alapszerződés, román törvények és alkotmány amelynek előírásait a román kormány figyelmen kívül hagyja, sőt megszegi. Az aláíró íven magyar, román és angol nyelven az alábbi szöveg olvasható: „Alulírottak felkérjük Magyarország és Románia kormányát, hogy a két ország közti alapszerződésben rögzített alapelveknek megfelelően kezdjenek haladéktalanul egyeztetéseket Székelyföld státusának a rendezéséről. Felkérjük ugyanakkor az Európa Tanácsot, hogy ebben a folyamatban vállaljon közvetítő szerepet, hogy a rendezés az Európa Tanács elveinek és dokumentumainak a szellemében valósuljon meg.” További részleteket a Székelyföldért Társaság honlapján talál, ahol feliratkozhat a hírlevél listára, hogy mindig naprakész legyen arról, hol tart a székely-ügy, illetve ugyanitt szignálhatja a petíciót, mi több, le is töltheti az aláírás ívet, amellyel még többeket hívhat segítségül.
A másik kezdeményezés ennél összetettebb. A lényege a székely diplomácia, a székely lobbi tevékenység elősegítése. Az Európa Tanácsban ugyanis csak megválasztott önkormányzati vezetőket hallgatnak meg, az utóbbi egy év tapasztalata alapján azonban azokat a székely elöljárókat, akik bátrabban fel merték emelni a hangjukat, elvitték a román hatóságok korrupció címén. Nem csoda, hogy lassan nincs önkormányzati vezető Székelyföldön, aki kapható lenne erre. Viszont az Európa Tanács Kongresszusába lehetőség van megfigyelői státuszt szerezni, az ET jelenlegi szabálya szerint ilyent kérhet pl. egy önkormányzatok nemzetközi szövetsége. Ezért a Székelyföldért Társaság kezdeményezi a Kárpát-medencei Önkormányzatok Szövetségének a megalakítását, amelyhez a román jogszabályok szerint csatlakozhatnak székelyföldi önkormányzatok is, és ez a szövetség már megfigyelői státuszt kérhet az Európa Tanács kongresszusában. A szervezet felkéri a magyar önkormányzatokat, hogy csatlakozzanak a kezdeményezéshez, megkeresi elsősorban azoknak a településeknek a vezetőit, amelyek rendelkeznek székelyföldi testvérkapcsolattal, majd azokét is, amelyek még nem.
Valóban szép és magható, mikor több százan, esetleg ezren éneklik együtt a székely himnuszt, gyönyörű látvány, mikor egy óriási kék-sárga zászló, kokárda vagy a Je Suis Sekler felirat világít az esti Hősök terén, de ezek csupán gesztusok és üres szavak. És eljutottunk odáig, hogy a gesztusok és szavak már kevésnek bizonyulnak. Bethlen Gábor megállapításával élve: „Nem mindig lehet megtenni, amit kell, de mindig meg kell tenni, amit lehet!” Kezdjünk el most tenni, mert ha minden marad a régiben, pár évtized múlva már csak az emlékezés, a megbánás gyertyáit gyújthatjuk meg, és hiába énekeljük könnyes szemmel a székely himnuszt.
Zana Diána – PolgárPortál
Eredeti cikk:
http://polgarportal.hu/itt-az-ido-tenni-is-valamit-a-szekelysegert/
