„Amikor a politikában vagy a nemzetünk életében a polgári korszakot határozzuk meg célként, számolnunk kell azzal, hogy az ilyen cél nem egy tereptárgy. Ezért nincsenek kiszámítható távolságok, nehéz, sőt lehetetlen válaszolni arra a kérdésre, hogy mekkora hányadát tettük már meg az útnak. Azt meg tudjuk mondani, hogy a harmadik kormányzati ciklusunk felénél járunk, de azt nem, hogy ez a tíz év a polgári korszak mekkora hányada.” Ezt a gondolatot azért emelem ki Orbán Viktor vasárnapi évértékelő beszédéből, mert a legtöbben – hívei és ellenfelei – aligha ezt jegyezték meg a sok markáns, kemény, szlogenszerű mondatából, és aligha erről beszélnek, vitatkoznak. De aztán a miniszterelnök úgy folytatta, amire nyilván sokan felfigyeltek és talán meg is jegyezték: „Ahogy Bismarck, Németország alapító kancellárja tanította: az ember kivárja, amíg meghallja Isten lépéseinek a hangját az események forgatagában, akkor viszont oda kell ugrania, és el kell kapnia az isteni köpeny szegélyét, ez minden, amit tehetünk. Ezt látom ma is. Most lehet cselekedni, lehet alkotni, most van értelme bátornak lenni, kitartóan szedni a lábunkat, menni előre, céltudatosan és önbizalommal. Mert most épül, most épülhet az, amit polgári Magyarországnak, polgári berendezkedésnek, nemzeti-keresztény korszaknak, magyar országnak gondolunk.”
Ami a gondolat filozófiai jelentését illeti, a miniszterelnök nem először fejti ki, hogy hisz a Történelem Urában, aki a mindenható, gondviselő Isten, akinek kegyelméből az ember él és küzd e világon. Mindannyiunknak meg kell harcolnia a saját harcát, elvégeznie földi futását, de a győzelmet nem mi aratjuk, azt egyedül a Történelem Ura adhatja meg nekünk. A mindenható és könyörülő Isten győzelmet ad nekünk, ha úgy akarja, de nem ad felmentést a küzdelem alól. Nem mindegy azonban, hogy miért és hogyan küzdünk. Egyenként és együtt, mi magyarok. A legnagyobb magyar válasza erre a kérdésre ez volt: „Mióta élek, kimondhatlan vágy létezik lelkemben, Magyarország kifejtése, a magyar nemzet feldicsőítése él minden csepp véremben.” Széchenyi minden közszereplőnek máig érvényesen megfogalmazta a közéleti cselekvés célját és módját: bajnoki párolása honunknak, ami zarándoki komoly magamegtagadást követel: „sokkal inkább használni a honnak, mint fényleni sajátlag, kívánunk s törekedünk”. Széchenyi célja az volt, hogy „mindenkinek honunk tág mezején nagyobb mód, könnyűség s több remény nyújtassék, mint eddig, értelme s fáradozása után valamit szerezhetni s azt háborítlan bírni is. Hunnia minden lakosinak polgári létet adni!” Ezt Széchenyi 1832-ben honunkra nézve nemcsak nem idő előttinek, hanem szinte már idő utáninak tartotta. Azóta eltelt majdnem kétszáz esztendő, s a mai magyar miniszterelnöknek még mindig az a célja, hogy polgári Magyarországot, polgári berendezkedést építsünk. Ez egyszerre mutatja Magyarország helyzetét és feladatát a 21. századi Európában.
A feladat, illetve a vállalkozás nagyságát és nehézségét az is jelzi, hogy Matolcsy György, a Magyar Nemzeti Bank elnöke éppen egy héttel ezelőtt jelentette be, a miniszterelnök felkérésére hozzáfogtak a jegybank szakértői, hogy az ország számára felvázolják a következő öt, hosszabb távlatban pedig az eljövendő 25 év felzárkózási pályáját, amelynek során a közelmúltban megvalósított növekedési fordulat után hosszabb távon versenyképességi fordulatot kell végrehajtania Magyarországnak, mert a távlati cél Ausztria utolérése. Mit jelent ez? Azt, hogy az elmúlt két évben az osztrák gazdaság bővülésénél 2–2,5 százalékkal nagyobb növekedési ütemet produkált Magyarország, s ezt a növekedési ütemet a következő években is tartani kell, hogy negyed század alatt utolérhessük nyugati szomszédunk fejlettségi szintjét.
A társadalmi nyilvánosságot és a politikai diskurzust eluraló migránsválság és a biztonságunkat, szabadságunkat, életformánkat fenyegető kaotikus népvándorlás ellen való védekezés – ami a miniszterelnök évértékelő beszédében is, teljesen jogosan, a központi téma volt – közepette nem szabad, hogy elfeledkezzünk a magyar nép régi vágyáról: ami nem más, mint belátható időn belül utolérni a fejlett európai országok életminőségét, életszínvonalát. Hogy az emberek többsége mit gondolt, mit kívánt vagy remélt az európaiság szó hallatán, arra ékes bizonyíték volt a berlini fal leomlása előtt éppen egy évvel november 7-e, amikor a NOSZF ünnepén, munkaszüneti napon friss világútlevéllel a zsebükben magyarok százezrei keltek át az autóikat dugig megtöltő családtagokkal, nagyszülőkkel – az egyéni kis valutakereteket összeadva – az osztrák határon, hogy megrohamozzák Bécs üzleteit Gorenje hűtőládáért és Grundig videomagnóért. Sokan el sem jutottak a császárvárosba, mert már Nickelsdorfnál elköltötték a dollárjukat, schillingjüket… Ez a televízióban látott emlékezetes képsor fejezte ki talán a legplasztikusabban, hogy a magyarok a rendszerváltozástól, a szabadságtól legfőképpen a fogyasztás szabadságát, a nyugati – elsősorban az osztrák – életszínvonal gyors megközelítését várták, remélték, a „szociális piacgazdaság” kissé ködös kifejezésen magasabb fizetéseket, nagyobb jólétet, lét- és jogbiztonságot értettek.
A negyed százada külföldről levezényelt rendszerváltoztatás – a „piacgazdasági átmenet” – azonban a magyarok nagy többsége számára nem szabadságot és jólétet hozott, hanem kiszolgáltatottságot és elszegényedést zúdított rájuk. A magát szocialistának és liberálisnak nevező posztkommunista politikai-gazdasági elit az úgynevezett privatizáció során elsajátította a nemzeti vagyon jelentős részét, s még nagyobb hányadát külföldi befektetőknek, tulajdonosoknak juttatta – nyilván nem kis jutalék fejében – nagyrészt máig ismeretlen, illegitim módon. „Miközben a politikai erőknek rendszeresen meg kell méretniük magukat választásokon, az új tulajdonosi rétegnek még csak igazolnia sem kell tulajdonosi jogosítványa erkölcsi eredetét. Lehet-e hosszú távon legitim egy politikai berendezkedés, ha a tulajdon nincs igazolva?” – kérdezte Lánczi András politológus több mint egy évtizede. Válasz erre azóta sincsen, mert a nemzeti vagyont illegitim – sőt nemegyszer törvénysértő – módon magánosítók elszámoltatása, az ellopott-elsikkasztott köztulajdon elkobzása máig sem történt meg. A 2010-ben és 2014-ben ismét kétharmados – alkotmányozó! – parlamenti többséghez jutott Fidesz-KDNP szövetségnek nem volt ereje választási ígérete beváltására, s már aligha lesz rá alkalom. Kár!
Ettől persze még nem vesztette érvényét a polgári Magyarország célja és programja, csak így sokkal nehezebb lesz elérni, mintha 2010-ben tiszta vizet töltöttek volna a pohárba. A Tellér Gyula által a rendszerváltás rendszerének nevezett, túlzott jövedelem-elvonó és erőforrás-felélő zsákutcás gazdasági-politikai rendszer 2010-ben megbukott, két éve pedig végső csapást szenvedett, de az előző húsz év súlyos gazdasági, társadalmi és humántőke-deficitjétől – amit megsokszorozott a 2008 óta tartó európai gazdasági válság – még mindig nem tudtunk megszabadulni. Magyarország gazdasági fejlettsége és életszínvonala – gondoljunk csak a bérek, jövedelmek közötti négy-ötszörös különbségre! – ma távolabb van a fejlett nyugati államokétól, mint huszonöt éve, s országunk nemcsak az Európai Uniótól szakadt le, hanem saját régiójától is! Érthető hát, hogy a magyarok többsége a rendszerváltozás vesztesének tartja magát, s az előző húsz évitől gyökeresen eltérő, valódi felemelkedési, felzárkózási esélyt nyújtó gazdaság- és társadalompolitikát kíván, ami által közeledhetünk az oly régóta áhított európai, polgári életformához és életszínvonalhoz.
Idézzük föl, mit is mondott Orbán Viktor vasárnapi évértékelőjében: „Ami az 1990 utáni huszonhat évünket illeti, azzal a meglepő ténnyel kell kezdenünk, hogy a kilencvenes évek elején hirtelen még jobban lemaradtunk Európa nyugati felétől, mármint jobban, mint korábban, pedig Magyarország is demokrácia lett és piacgazdaság. Hasonlóan mellbe vágó gazdaságtörténeti tény, hogy valamennyi régióbeli ország megragadta a 2004-es uniós csatlakozás gazdasági lehetőségeit, az egyetlen negatív kivétel Magyarország volt. Nehéz magyarázatot találni arra, hogy mi, magyarok hogyan lehettünk ilyen tökkelütöttek. Miközben a többiek emelkedtek, nálunk eladósodás, devizahitelek, költségvetési hiány, elszabadult infláció, fizetési mérleghiány, növekvő munkanélküliség. Végül pénzügyi összeomlás, IMF-nyakörv és járszalag, adósrabszolgaság. Ha megengedik, most nem idézem fel újra, hiszen már annyiszor megtettem, hogy ebből a kilátástalan és megroggyant helyzetből hogyan vezette ki három év alatt az országot a polgári-keresztény kormány egy új gazdaságpolitikával és egy új nemzetpolitikával. Itt legyen elég annyi, hogy három év alatt megcsináltuk a költségvetési konszolidációt, stabilizáltuk a gazdaságot, elkerültük az államcsődöt, megfékeztük az inflációt, csökkentettük a munkanélküliséget, nem is akárhogyan: 11,5 százalékról 6,2 százalékra. Hazaküldtük az IMF-et, lejárat előtt visszafizettük a kölcsönüket, és az idén visszafizetjük az utolsó huncut garast is az Európai Uniónak. Summa summárum: 2014-ben gazdaságunk 3,7 százalékos növekedésével lezártuk a stabilizáció korszakát és egy új szakaszt nyitottunk. Repülőrajtot vettünk, és megindítottuk a gazdasági felzárkózást. Összességében ott tartunk, hogy visszaszereztük az esélyt egy újabb történelmi felzárkózáshoz.”
Ez a történelmi felzárkózás a Történelem Urának a kezében van, de nekünk, magyaroknak is tennünk kell érte. Az elmúlt évek gazdasági eredményeit együtt értük el, igaza van a miniszterelnöknek, „együtt értük el, az állam és a piac, a kormány és az üzleti szektor, a munkaadók és a munkavállalók, a magyar mikro-, kis és középvállalatok és a globális vállalatcsoportok hazai leánycégei. Együtt értük el, és közösen lehetünk rá büszkék. A magyar reformok működnek. És erre a küzdelemre és együttműködésre lesz szükség a következő években, sőt a következő húsz évben. Munka, befektetés, bizalom, támogatás, és akkor felívelő pályán haladhat Magyarország.” Ehhez azonban az is szükséges, amit már Széchenyi megírt a Hitelben: „Tegyen kiki köztünk önkörében úgy, mint Ő magas helyén; kövessünk oly szép példát, mert mennél nagyobb a születés, kincs, talentom s több az üres idő, annál többet vár tőlünk a haza, és méltán. (…) S íme nyíltan azon vallást teszem: hogy hazánk előmenetele s magasb felemelkedése legfőbb gátjai mi tehetősb birtokosak vagyunk. (…) Ha országunk nagyjai s tehetősb birtokosai egy és más közhasznú cél végett mind egyet értenének s közakarattal s közerővel törekednének a haza javát előmozdítni, mi lenne néhány esztendő, mi félszázad múlva honunkból? Mi volna nehéz, mi ki ne vihető?”
Vagyis nemcsak nemzeti egység kell, de társadalmi egység is. Ahogy a kormányfő mondta: „érdekegyesítésre, összeműködésre, egybefésülésre van szükség”. De nem csupán a nemes értékek, szép elvek és ünnepélyes deklarációk szintjén, hanem a gyakorlati politikában, a kormányzati és üzleti döntésekben, a politikai, a gazdasági és a szellemi elit példamutatásában, a közjónak nemcsak élvezésében, de szolgálatában is! Mert ma is igaz Kölcsey reformkori szentenciája: a közös érdek, mely a társadalom tagjait egyformán köti a hazához, csupán két szó: szabadság és tulajdon! A mai magyar társadalom legalább nyolcvan százalékának azonban nincs magántulajdona, tehát valódi szabadsága, hanem bérmunkásként, alkalmazottként, nyugdíjasként, egyéb járadékosként vagy eltartottként próbál valahogyan megélni, túlélni. Ludwig Erhard, a második világháború utáni német gazdasági csoda, egyben szociális piacgazdaság atyja több mint fél évszázada kormánynyilatkozatában azt hangsúlyozta, hogy a keresztény szellemben és felelősséggel cselekvő, középutas német szövetségi kormány az egyre szélesebb körű magántulajdon útján szeretné felébreszteni a polgárok önérzetét, erősíteni polgári érzületüket, és növelni a szociális tekintélyt és a gazdasági biztonságot. Előtte fél évszázaddal a huszadik század egyik legbriliánsabb gondolkodója, Chesterton, Nagy-Britanniában a tulajdon és a szabadság nevében egyszerre üzent – intellektuálisan – hadat a kapitalizmus és a kommunizmus ellen. Ma is ismerős és időszerű az a diagnózisa, egyben próféciája, hogy a jelenlegi irányvonalak nem vezetnek máshová, mint hogy „mindenki egyre nagyobb mértékben veszíti el a tulajdonát, és a rendszer, amely elnyeli, egyformán személytelen és embertelen, akár kapitalizmusnak, akár kommunizmusnak nevezzük”. De hozzátette, van remény, ha józan ésszel felfedezzük, belátjuk, hogy ezen az úton előttünk csak a szabványosítás és a szolgaság pusztasága van, akár a bolsevizmus, akár a nagytőke kivitelezésében, és ha akarunk, irányt válthatunk, visszatérhetünk a tulajdon és a szabadság világába…
Lényegét tekintve ez a világ volna az, amit Orbán Viktor polgári Magyarországnak nevezett, s a polgári életforma, életmód a magyar emberek vágyának nem is olyan titokzatos tárgya. S ha nem is tudjuk, mekkora hányadát tettük már meg az útnak e világ felé, legalább azt tudjuk, hogy jó irányban megyünk. Tudjuk?
.
