Ha egy testület, egy grémium, egy szervezet, bármiféle főrum kinyilvánítja abbeli véleményét, hogy a tisztelt bíróság valamilyen ítéletével nem ért egyet (nem éppen ritka nálunk az ilyesmi, bár még gyakrabban van rá ok, mint ahányszor megtörténik), akkor is szinte mindig hozzáfűzi, hogy „respektálja a bírói függetlenséget” és a jogállamot. Nem is tehet mást, legalább is itt Magyarországon, mert ha ezt elmulasztja (de olykor még akkor is, ha nem) abban a pillanatban kockáztatja, hogy rásütik a bélyeget: bűnrészes abban, hogy „Magyarországon megkezdődött a jogállam lebontása”. A hétköznapi emberek, szavazópolgárok, civilek (lásd: CÖF, CÖKA) körében viszont, akiknek ilyenfajta kockázatokkal kevésbé kell szembenézniük, egyre sűrűbben fogalmazódnak meg az olyan vélemények: „mitől függetlenek ezek a bírók, talán az igazságtól?” De még a bátrabb sajtómunkások is képesek képviselni ilyen álláspontot.
A válasz természetesen az, hogy a mindenkori politikától, a politikai vezetéstől. Csakhogy ez szemenszedett hazugság. Ha megnézzük azokat a bírói végzéseket, amelyeket a közvélemény elégedetlensége kísér, nem nehéz felismerni, hogy kinek az érdekeit szolgálják. Legalább is, nem lehet azt nem látni, hogy ezeket az ítéleteket nem a posztkommunista politikai elit köreiből szokták kifogásolni.
Ott van például a „jogállam legfőbb őre”, az Alkotmánybíróság. A politikától való függetlenség legfőbb letéteményese. Miközben személyükben az alkotmánybírákról többnyire pontosan lehet tudni, hogy melyik politikai táborhoz húznak. Hiszen a rendszerváltás óta mindig késhegyig menő harc folyt abban is, hogy a kormánypárt, illetve az ellenzék milyen arányban jelöljön vagy jelölhet alkotmánybírákat. Akkor viszont miről beszélünk?
Még olyan véleménycikkek is, amelyek letették a garast amellett, hogy a liberális demokráciát tartják a legjobb vagy a legkevésbé rossz társadalmi berendezkedésnek, amelyben az Alkotmánybíróságnak döntő szerepe van (például: Techet Péter, Magyar Nemzet) fölteszik a megválaszolatlan és sokak számára megválaszolhatatlannak látszó kérdést: „ki őrzi az őrzőket?” Ki ellenőrzi a pártatlanságukat, tisztességüket? Talán ők is Istentől kapják az elevenek és holtak megítélésének jogkörét, mint a királyok hajdanában? Vagy netán valami, politikailag éppen nem semleges, globalista háttérhatalomtól? (Amely, mint Bogár Lászlótól tudjuk, a saját létezését is tagadja, és aki föl meri tételezni, hogy létezik, az akár jogi szankciókkal is számolhat.)
A kommunista diktatúra után a jogállam és a jogállamiság iránt illúziókat tápláló antikommunista közvélemény számára az volt az első nagy csalódás (mondhatnánk, arculcsapás), amikor a rendszerváltás első Alkotmánybírósága, illetve annak elnöke elmeszelte a Zétényi-Takács féle igazságtételi törvényt. Még olyan juszticmorddal felérő érvelést is hallhattunk a posztkommunista tábor jogi „szakértői” részéről, amelyek az elévülést abszolútnak tekintették, és nem onnan kezdték mérni az időt, az éveket, amikortól megszűnt az a rendszer, az a totális diktatúra, amely a tömeggyilkosságokat, az emberiségellenes bűntetteket megrendelte. Akkor szembesültünk azzal a problémával, hogy van-e, illetve vállalható-e a jogfolytonosság ezzel a diktatúrával? A jogfolytonosság hívei szerint természetesen a jogállam nem igazságszolgáltatást, hanem csupán jogszolgáltatást nyújt. (Vajon miért?) De a lóláb még itt is kilóg. Nevezetesen: a náci és a kommunista bűnök kettős mércével mérése. Amelyért felelős azoknak a nyugati országoknak a politikai vezetése is (sőt, ma, az egypólusú világrendben elsősorban ő a felelős), amely „az egyik tömeggyilkos segítéségével verte le a másikat” (Schmidt Mária szavai). Ezért aztán „az én tömeggyilkosom jó tömeggyilkos, vagy legalább is nem olyan rossz, mint a másik”. Hiszen a saját területén élő állampolgárokat irtotta, (még ha a másiknál nagyobb volumenben is), nem az én régiómban élőket!
A nürnbergi perben természetesen nem számított, hogy „visszamenőleges hatállyal” kell ítélkezni, hiszen kézenfekvő volt, hogy a náci rendszerrel, amely elvesztette a második világháborút, nem lehet jogfolytonosságot vállalni, és nem azért, mert elvesztette. De a kommunista rendszerrel lehet? Amiért ők a győztes szövetségesek oldalán álltak?
A társadalom igazságérzete, mondjuk ki, reménykedett valami nürnbergi perhez hasonló jogi aktusban. (Ehelyett kapja most is a nyakába a Biszku Béla perében megnyilvánuló bűnpártolást.) Pedig ebben az esetben talán még olyasmitől sem kellett volna tartania, amiről legtöbben most értesültek az Echo tv Háttérkép című műsorából. Hogy a szovjetek katyni tömegmészárlását, a lengyelek ellen elkövetett kapitális háborús bűntettet nyugati asszisztenciával lehetett a nácik nyakába varrni. Nem azért, mintha ott nem lett volna pont elegendő bűntény a rováson. Hanem azért, mert a szövetségest valamiféle háttéralku (az „obligós” helyzet amúgy is eléggé kézenfekvő) következtében „bűnteleníteni” kellett.
A kétféle, bár egylényegű totalitárius rendszer kettős mércével mérése jórészt ebből következik. Hogy az egypólusú világrendben a posztkommunista elit hathatós nyugati támogatásának olyan „pragmatikus” okai is vannak, mint hogy „aki a keletről jövő gyarmatosítást kiszolgálta, az ki fogja szolgálni a miénket is”, az szintén eléggé közismert, különösen egy magas rangú amerikai katonatiszt erre utaló kijelentése óta. Ez a támogatás azonban nem csupán a háborús, emberiségellenes bűnök kétféle megítélésre terjed ki. Hanem azoknak a gazdasági bűncselekményeknek (beleértve a rabló privatizációt is) vagy emberéletekbe kerülő felelőtlen magatartásnak az elbírálására is, amelyek valamiképp ehhez a hatalmát, politikai elit mivoltát átmentett posztkommunista táborhoz, illetve ennek gazdasági és politikai szereplőihez kötődnek. Az utóbbinak egyik legkirívóbb példája a vörös iszap katasztrófa felelőseinek átlátszó „jogszolgáltatási” indokokkal való felmentése. Amely még akkor is visszatetsző, ha sokan reménykednek abban (mások, akik a magyarországi bírói ítéletek történetét egy kicsit jobban ismerik, annál kevésbé), hogy a magyar jogrendben még nem mondták ki az utolsó szót ebben a bűntényben.
Persze, a bírák személye szent és sérthetetlen, és ítéletük vitatása a jogállamiság ellen elkövetett aljas bűntett. Ha egy politikai hatalom például kerülő úton próbálja a jogszolgáltatást az igazságszolgáltatáshoz közelebb hozni, és az idős bírákat, akik közül nyilvánvalóan többen elfogultak a múlt rendszerhez kötődő bűnelkövetők javára, valamilyen korhatárra hivatkozva nyugdíjazni szeretné, akkor, természetesen ugyanonnan, ahonnan eddig, mindenféle emberjogi kifogásokkal kell magát szembe találnia, és végül meghátrálnia. Miközben mindkét részről szemérmesen elhallgatták, amit végül is egy német ex-külügyminiszter kimondott, hogy a magyar kormánynak ez a törekvése a magyarországi antikommunisták posztkommunisták ellen vívott harcának a része. Mert hogy a fő frontvonal, akármennyire próbálják is egyesek elkenni, ma is itt húzódik. Sokunknak persze, ha föltesszük a kérdést, hogy kié itt a hatalom igazából ebben az országban (bár már hála Istennek, nem vagyunk egészen „következmények nélküli ország”), még a marxizmus jogrend definíciója is eszébe jut. („Az uralkodó osztály hatalmának fenntartását szolgálja, jogi eszközökkel”.)
Akik persze a rendszerváltás nyerteseinek érezhetik magukat (a többség vagy a kisebbség?), azok még akár azt a kérdést is föltehetik, amit a pártállam idején tettek föl egy, a rendszert bíráló írónak (’56 előtt nem sokkal): „miért nem beszél (XY író elvtárs) az elért eredményeinkről?” Mire a válasz, amely m is elhangozhat: „ha valakinek a foga fáj, az nem azt fogja mondani, hogy jaj, de jó, hogy a májam, vesém, szívem, lépem stb. ép, hanem felordít, hogy „fáj a fogam!”
Legtöbben persze úgy látjuk, a bírói ítélet alapvető igazságtalanságait szemlélve, hogy ma sem csupán csak fogfájásról van szó. A TASZ és a Helsinki Bizottság jogorvoslati működéséhez sem fűzünk, megnyilvánulásaik alapján túl sok illúziót. (Hogy finoman fejezzük ki magunkat. Más kérdés, hogy nem kell, nem lehet, nem, szabad nem érdemes megkerülni őket.)
De akkor kiben, miben bízzunk, kiben, miben reménykedhetünk? Talán annak a kormánypárti többségnek a politikai akaratában, amely a jelenlegi kormányt a kormányzással megbízta, az ország vezetésére felhatalmazást adott, és veszi magának a „civil kurázsit” (mert az ehhez kell és nem a kormány bírálatához, ellentétben azzal, ahogyan a neoliberális, poszt SZDSZ-es szellemiség hirdeti nálunk), és (ebben a tárgykörben is) kinyilvánítja véleményét. Mindannyiszor, ha a joggal való ilyen gyalázatos visszaélést lát, mint legutóbb is a veszprémi „bírói tanács” esetében. Talán belátják néhányan, vagy egyre többen a jogrendünk (vagy rendetlenségünk) posztkommunistákhoz húzó képviselői közül is, hogy nem érdemes a társadalmi feszültségeket tovább élezni. Aki stabilitást akar, amely minden jogrend alapja, annak ilyen esetben engedményeket kell tennie, és nem megvárni, amíg a helyzet robbanásveszélyes lesz. Akkor is, ha anyagilag és „erkölcsileg” (vagyis inkább presztízsben és renoméban) némiképp veszítenek ez által. Bízzanak abban, hogy ha a tisztesség szempontjait, meg a jog és erkölcs kapcsolatát jobban szem előtt tartó koncepciót követnek, akkor még ez a veszteség is csak átmeneti lesz. Nem érdemeik alapján, hanem csupán a társadalmi stabilitás érdekében.
K.I.B.
Szerző
