A fősodratú média folyamatosan azzal traktál bennünket, hogy az amerikai gazdaság a lehető legjobb állapotban van, például a fogyasztók „bizalmi” indexére hivatkozva. Közelebbről megnézve azonban kiderül, hogy az USA helyzete valójában katasztrofális. Noha az amerikai jegybank (Fed) a 2008-as válság óta háromszor is „mennyiségi könnyítést” (Quantitative easing /QE) hajtott végre a gazdaság felpörgetése végett, ez nemhogy javított volna, hanem inkább rontott a helyzeten, ismét bebizonyítva, hogy a valós gazdasági teljesítmény támogatása nélkül végrehajtott fedezetlen pénzkibocsátás (bankóprés) kész csapás. Nem véletlenül próbálták a Bundesbank vezetői eltántorítani az Európai Központi Bankot az európai QE tervétől, sajnos sikertelenül. Az 500 fős „reprezentatív” felmérések helyett, amelyekkel a sajtót és rajta keresztül a közvéleményt etetik, inkább az amerikai makrogazdasági mutatókat kell elemezni. Így rögtön feltűnik például a diákhitelek volumenének robbanásszerű növekedése, amelyeket horribilis tanulmányi költségeik fedezésére vesznek fel az amerikai egyetemisták, és sokan közülük még két évtizeddel (!) a tanulmányaik befejezése után is törlesztenek. Egyre dagad tehát a diákhitelbuborék, és bármelyik pillanatban kidurranhat, különösen, hogy a valójában 20 százalékos munkanélküliség mellett egyre kevesebb állást ajánlanak a munkaerőpiacon, miközben egy minden eddiginél kiterjedtebb csődhullám söpör végig az országon.
Ugyanakkor az amerikai szövetségi adósság szintje is egyre feljebb kúszik, és a Fed adatbázisa alapján március 31-én közzétett séma (Total Credit Market Instruments) szerint meghaladta az 59 ezermilliárd dollárt, vagyis az amerikai GDP 330 százalékát, szeptember közepére pedig elérte a GDP 350 százalékát. Ebben a kontextusban a QE csak a probléma palástolására szolgál, és kétségbeesett időnyerési próbálkozás a dollár előbb-utóbb elkerülhetetlenné váló drasztikus értékvesztésének perspektívájában. Egyes szakértők, köztük Laurence Kotlikoff, a Bostoni Egyetem tanára szerint az amerikai szövetségi állam és az amerikai népesség helyzete rosszabb, mint Görögországé. Összehasonlításként az USA államadóssága személyenként több mint 180 ezer dollár, Franciaországé 35 ezer. Az amerikai háztartások átlagjövedelme hét év óta folyamatosan csökken, ahogyan a lakás- és háztulajdonosok száma a korábbi egyébként is alacsony szinthez képest is. Az amerikai népesség általános elszegényedését mi sem mutatja jobban, mint hogy manapság már minden hatodik amerikai étkezési támogatásra (food stamp) szorul.
Jogos kérdés, hogy akkor miből ered az USA mindenhatósága és GDP-jének változatlanul magas szintje, holott a reálgazdasága gyengélkedik. Nos hát, tudnivaló, hogy az Egyesült Államok által produkált értékek nagy része valójában fiktív, pénzügyi és banki „termék”, az ország ugyanis az utóbbi két évtizedben az úgynevezett delokalizáció során jelentős mértékben leépítette ipari kapacitását az ázsiai országok, különösen Kína javára.
Az óriási amerikai államadósság jelenleg csak azért viselhető el, mert 2009 óta a Fed irányadó kamatszintje a nullához közelít, aminek eredményeként az ország anélkül vehet fel kölcsönöket, hogy túlságosan aggódnia kellene a kamatterhek miatt. Az alacsony kamatláb a fájdalomcsillapító, amely ugyan ideiglenesen fájdalommentessé teszi az adósságot, de magát a fájdalmat, iletve az azt kiváltó szervi bajt nem szünteti meg. Márciusban a Fed bejelentette, hogy az alapkamatot szeptemberben fogja felemelni. Szeptemberben ismét bejelentette, hogy valószínűleg még az idén sor kerül a kamatemelésre. Az igazság az, hogy Janet Yellen igencsak kényelmetlen helyzetben van. A Fed ugyanis azért nem emelheti meg az alapkamatot, mert az USA adósságállománya nemhogy csökkenne, hanem változatlanul emelkedik, márpedig az ál¬lam¬adósság kamatterhe elviselhetetlen lenne a költségvetés számára. A kamatemeléssel néhány buborék is kidurranna, például a diákhiteleké, amelyek ma már több mint 1160 milliárd dollárt képviselnek. Mivel Yellen expressis verbis megígérte, hogy fel fogja emelni a kamatszintet, ha nem tartja be a szavát, ezzel a Fed hitelességét kockáztatja, ami megingatná az általa táplált maradék bizalmat is, márpedig ez elengedhetetlen a piacok normális működéséhez.
A fősodratú média sohasem írja le világosan és pontosan a helyzet súlyosságát, ehelyett megpróbálja elhitetni velünk, hogy Amerikában a munkanélküliség alacsony, a gazdaság pedig ismét növekedési pályára állt, holott egyes – eddig még meg nem hamisított – jelzőszámok világossá teszik, hogy az amerikaiak többet robotolnak és kevesebbet keresnek, mint valaha. Például az étkezési segélyprogram (Supplement Nutrition Assistance Program /SNAP) vagyis az ínségkonyhák rászorultjainak száma az utóbbi évtizedben több mint kétszeresére nőtt, és a hivatalos adatok „desiffrírozása” egyértelművé teszi, hogy azok, akiket már nem tartanak munkanélküliként számon, valójában felhagytak a reménytelen álláskereséssel, következésképpen egyszerűen kizárják őket a rendszerből és ezáltal a nyilvántartásokból is. Logikus módon, ha a munkanélküliség csökkenne, akkor a legrászorultabbaknak nyújtott támogatás volumenének is csökkennie kellene, és nem csak statisztikai hibahatáron belül, mint jelenleg.
Végeredményben a Fed választhat: vagy megemeli a kamatszintet és ezzel megkockáztatja, hogy kiprovokálja a pénzügyi rendszer összeomlását, vagy nem emel kamatot, és így súlyos bizalmi válságot idéz elő, amely brutális módon sújtaná a piacokat. Röviden, zsákutcába jutott. A helyzet rosszabb, mint legutóbb, mert a kamatszint már majdnem nulla. Nincs tehát más lehetősége, mint megpróbálkozni a negatív kamattal, vagy egy újabb „mennyiségi könnyítéssel”, amely csak az összeomlás késleltetésére szolgálna. A kamatszint problémája közép távon érinti az USA-t. Számára sajnálatos módon azonban olyan problémái is vannak, amelyek már rövid távon destabilizálhatják. Az egyedüli módszer a rövid távú túlélésre az adósságplafon megemelése egy olyan értékre, amelyet fatálisan elér a következő hónapokban – és mindig egyre gyorsabban. Ez egy ördögi kör, amelyből már nincs kiút.
G.I.
