A társadalmak életét mindig és mindenhol szokások, konvenciók, normák, jogszabályok, rendeletek szabályozzák és ezek alapját mindig valamiféle eszmék, ideológiai dogmák képezik, amikre hivatkozni lehet. Hasonlóképp eszmei, ideológiai megfontolásokkal szokás szankciókat foganatosítani, háborúkat indítani népek, államok ellen, ha ezek az erősebb hatalom érdekeit szolgálják. Egy hatalom igyekszik mindig megtorolni, ha az általa meghirdetett ideológiát valakik tagadják, kétségbe vonják vagy eltérő ideológiát vallanak.
Az utóbbi napok eseményei, nyilatkozatai most már gyakorlatilag is bizonyították mindazt a sejtést, feltevést, melyek szerint Európa vezetőinek nem áll szándékában gátat vetni a tömeges bevándorlásnak. Éppen ellenkezőleg, kifejezetten akadályozni kívánnak minden olyan intézkedést, amely a határok védelmét biztosítaná. Merkel, Juncker és Holland között teljes az egyetértés.
Nyugat-Európa gazdaságilag egyik legerősebb államának vezetője kijelentette, hogy egy genfi egyezmény szerint minden háborús menekült befogadása kötelező minden ország számára, valamint a befogadandók létszámának nincsen felső határa, egyszersmind kvóta szerint el kell osztani a menekülteket az EU tagállamai közt.
Az említett vezetők szándékukat szokás szerint önkényes és valójában hamis ideológiával kívánják indokolni és – szintén szokás szerint – megbélyegzik, később pedig szankcionálni kívánják mindazokat, akik nem fogadják el ezt a dogmatizmust. Ennek lényege, hogy minden menekültnek joga van a védelemre, az EU kötelessége szolidárisnak lenni irányukban, akárhányan is vannak. Egyéb megalapozott magyarázatot eddig nem lehetett hallani, viszont a határok műszaki védelmét rosszallják, továbbá azt a kormányt vegzálják, mely ragaszkodik a határőrizetre vonatkozó törvények betartásához.
Ezen álláspont hamis és álszent. A nemzetközi egyezmények, pl. a genfiek éppen azért nemzetköziek, mert a világ azon összes államára vonatkoznak, melyek aláírták azokat. Következésképp nemcsak az Európai Unió kötelessége lenne pl. befogadni minden menekültet, hanem a világ egyéb országai számára is. Másfelől, ha egy állam úgy dönt, hogy minden háborús menekültet befogad, attól még nem áll jogában megkövetelni más államoktól, hogy kövessék példáját és csökkentsenek önként vállalt terhein. A nemzetközi vagy EU-s menekültügyi szabályoknak a legnagyobb hibája, hogy nem számol több tízmilliós tömeggel, ez a nagyságrend ugyanis olyan minőségi változás, mely eleve betarthatatlanná, tehát alkalmatlanná teszi ezeket.
Ami a dolgok gyakorlati részét illeti, a következőket lehet elmondani. Ma már köztudott, hogy a háborús országnak számító Szíria mostanáig egyedül is legalább 4 millió menekültet „produkált”, akik a szomszédos országokban nyomorognak és akkor még nem beszéltünk a belső menekültekről, valamint egyéb szír állampolgárokról, akik kedvező ajánlat esetén szintén elindulnának. (A német kormány a szíreket előnyben részesíti másokkal szemben. Ha mindenki eljön, akkor Asszad egyedül marad.) Csakhogy háború még számos helyen dúl a környéken és a világban, továbbá újabbakra is lehet számítani geopolitikai okokból (pl. Ukrajna, Irán, stb.), valamint a túlnépesedés és a klímaváltozás következményeként, tehát a háborús menekültek száma gyakorlatilag korlátlan. Ehhez azonban hozzáadhatjuk még az egyéb gazdasági okból menekülőket is a világ minden részéből, így összességében hosszabb távon akár fél milliárd emberrel is számolhatunk, ami annyi, mint az Európa összes lakosa. Tekintve, hogy a menekültek befogadásáról csak egyenként és csak regisztráció után, a kérelem elbírálása során lehetséges dönteni, ennek a fél milliárd embernek meg kell jelennie a határoknál és a döntésig el kell őket tartani. Ha a döntés a menekültkérelem vonatkozásában elutasító, akkor az érintettnek vissza vagy valahova el kell mennie, esetleg el kell szállítani. Mindez nyilvánvalóan lehetetlen és ha előáll ilyen helyzet, az óriási káoszhoz és Európa teljes pusztulásához vezet.
A német politika ebben a kérdéskörben egyébként is álságos. Valójában gazdasági érdekeinek megfelelően válogatni kívánnak a menekültek közül, a többit, mindegy 70 %-ukat kiutasítanák. Másfelől diszkriminálnak, amikor a szíreket preferálják, holott pl. az afgánok, irakiak éppen úgy háborús menekülteknek tekinthetők.
Lehet, hogy a szolidaritás az elesettek, üldözöttek irányában szép és erkölcsös dolog, de vajon hamis ígéretekkel migrációra késztetni tömegeket, majd kérelmüket elutasítva elküldeni őket szintén ennyire nemes gesztus? Pedig Németország és az EU egyes vezetői ezt teszik. A világon több milliárd ember éhezik és nyomorog, kénytelen elviselni a kizsákmányolást és egyéb hátrányokat, ám valószínűleg elmenekülni sem képes szülőhelyéről. Vajon mely uniós gazdasági hatalom támogatja helyben ezeket az embereket?
A tömeges bevándorlás anyagi, egészségügyi, szociális, kulturális és biztonsági következményeiről egyetlen fent említett vezető sem tájékoztatta Európa népeit, holott hatalmas tehertételről van szó. Ebben a vonatkozásban vajon hol a szolidaritás a kontinens őslakos (adófizető) állampolgáraival, a munkanélküliekkel, hajléktalanokkal, hátrányos helyzetben lévő kisebbségekkel? És hol a sokat hangoztatott, a nyugati világban az ideológiák közt a „szent tehén” szerepét betöltő demokrácia? Vajon megkérdezték a népeket, hogy hajlandók-e lemondani viszonylagos jólétükről, növelni adóik befizetését idegenek eltartására, szívesen élnének-e egy iszlám államban, miközben a „multikulti” ideológiája a gettósodás miatt már hivatalos helyekről bevallottan is tévedésnek bizonyult?
Hiba lenne azonban Európa vezető politikusait ostobának tartani, tehát biztosra vehető, hogy képesek pontosan felmérni a realitásokat. Ha mindezek ellenére abszurd módon, Európa pusztulást is kockáztatva ragaszkodnak ideologikus álláspontjukhoz, akkor azt egy rejtett cél érdekében teszik, vagy meggyőződésből, vagy kényszer hatására. Ismeretes e politikusok szoros kötődése a nemzetközi nagytőkéhez, illetve annak vezető rétegéhez, de az is, hogy ez utóbbiak profit- ill. hataloméhsége határtalan, a világot saját érdekeknek megfelelően szeretnék berendezni.
A kármentés egyetlen lehetősége lenne, hogy Európai népei kellően pontos tájékoztatást kapjanak a folyamatok veszélyeiről és ennek alapján követeljék demokratikus jogukat népszavazással eldönteni a maximálisan befogadható létszámot a következő tíz-húsz évre. Tudjuk azonban, hogy a média a nagytőke tulajdonában van, tehát az objektív tájékoztatásnak kicsi az esélye. Álszent módon az emberbaráti érzelmeket célozzák meg, de a következményekről nem tájékoztatnak. (Ha egy hajót kapacitásának többszörösével terhelnek meg, akkor mindenki elsüllyedhet.) Feltűnően aktívak Európa neoliberális pártjai és jól fizetett „civil” szervezetei is. Ellensúlyként a közép-kelet-európai országok összefogása talán segíthet a tájékoztatás terén, ha sikerül fenntartani a közös álláspontot és fennáll a hajlandóság a közös cselekvésre. A magyar déli határ hermetikus lezárása könnyíthet e térség terhein, de ha a mediterrán országokba akadálytalan a beáramlás, akkor Európa továbbra is védtelen.
A nagy kérdés, hogy sikerül-e az egyesült európai baloldalnak elpusztítani a nemzetállamokat vagy nem. A következő hetek bizonyára választ adnak erre, de nem várható, hogy bárki is bevallja a nagytőke valódi céljait.
V.A.
