Megfizette már e nép

Nem lehet elégszer köszönetet mondani azon nemzedékek külföldre soha ki nem tántorgott képviselőinek, akik Trianon, a második világháború, a szocializmus borzalma, 1956 erőszakos vérbefojtása, a rendszerváltozás utáni rablóprivatizáció, vagy az IMF hitelek ellenére is életben tartották ezt az országot. Dolgoztak, tűrtek, szenvedtek, rettegtek, nélkülöztek. És fizettek. 1920-ban az ország területe és lakossága kétharmadával adóztak az antant országoknak és szövetségeseiknek. Aztán fizettek a 45-ben győztes hatalmaknak, majd a kommunisták elvették mindenüket, ami maradt. Kitelepítések, kulák listák, munkatáborok, deportálások. 1956 után kivégzések, börtönévek, sors-összeomlások. Meg 45 év szovjet fegyveres fennhatóság. Spicliskedésre kényszerítés, csengőfrász, utazási tilalom, hazugságok, történelemhamisítás, nyomor. És jött a rendszerváltozás. A ma már idősebb nemzedék 1989 után átvészelte a privatizációs rablásokat is, a kárpótlást, a kárpótlási jegyek olcsó felvásárlására spekuláló hiénák erőszakos zsákmányszerzését, s már a fiatalabbak is a „hazudtunk” minden napszakban szemkilövető mocskosságát. Mostanában pedig a bankok gyalázatos deviza-hiteleit. Fizettünk éjjel nappal, fizettünk boldog, boldogtalannak azt gondolva, hogy majdcsak kilábalunk a mélyből. Elnézést kérek Kölcseytől, hogy a legszentebb magyar imádság egyik sorát eltorzítom: megfizette már e nép, a múltat s jövendőt. Ismerjük történelmünk sötét lapjait és eseményeit. Valahogy nekünk mindig a neheze jutott. Pedig Magyarország soha nem volt gyarmatosító állam, nem aknázta ki más országok javait, nem igázta le más országok lakosságát. Befogadó és humánus nemzet voltunk és vagyunk. Igaz, nyakasak is. Mégis, Magyarország népe valahogy mindig a kihasznált nép szerepét kapta. Sir Bryan Cartledge, aki oly nagy empátiával fordul a magyar történelem, és főként a trianoni magyar tragédia felé, így ír. „Más szerencsésebb nemzetek történelme diadalokkal és győzelmekkel van megtűzdelve, Magyarországé szerencsétlenségekkel és vereségekkel. A magyarok erőssége a túlélés, és a talpra állás.” Igen, most ismét a túlélés és a talpra állás ideje van. És végre, most van olyan kormányfőnk, aki sokat tesz a túlélésért, a talpra állításért. Már csak nekünk, a népnek kellene összefogni, és egyformán akarni a teljes kilábalást. Mindent meg kell tennünk a széthúzás, a belső uszítás ellen, s a külföldi rágalmakkal szemben. De ez csak úgy sikerülhet, ha teljesen szembe nézünk a múltunkkal, és tisztában vagyunk minden olyan ténnyel, amely megtörtént velünk vagy körülöttünk. Tisztán kell látnunk, és tiszta tudattal, indulatok nélkül kell felismernünk, hogy kik azok, akik hosszú távon az ország javát, nem pedig romba döntését tűzik zászlójukra. Ehhez a tisztánlátáshoz ajánlok most egy rövid fejezetet. Tudják-e, hogy a „dicső” szocializmus eszméit valló politikus – gengszterek, akik a társadalmi tulajdon mindenhatóságát hirdették, teljesen tisztában voltak az államosítás, a magánjavak erőszakos elvonása iszonyatos károkozásával? Igen, ismerték még a károkozás mértékét is. Ezért sokkal nagyobb a bűnük, mintha ostobaságból vagy vakhű kommunista hitből tették volna tönkre az országot. Tudnia kellett a kommunista döntés aljasságáról annak a szerszámlakatosnak is, aki 1957 és 61 között belügyminiszter, 1961-62-ben miniszterelnök-helyettes, majd 1962 és 1978 között az MSZMP KB titkára volt, és Biszku Bélának hívják. Tisztában kellett lennie az államosítás bűnével minden ma még élő, vagy már halott, a kommunista nómenklatúrához tartozó funkcionáriusnak, aki 1949 és 1975 között tevékenykedett. Tudniuk kellett, hogy mit követtek el az ország lakossága ellen, hiszen egykori egyezményekben elismerték a károkozást, amiért fizetni is kellett. Persze nem nekik, hanem megint az ország lakosságának. Rengeteget kellett fizetni külföldi államoknak, miközben a kifosztott, és hazájukhoz hű magyarok nélkülöztek, éheztek. De fizették a közterheket, hogy az elvtársak bűncselekményéből származó kötelezettségvállalásokat teljesíthesse az ország. Erről azonban a nép nem tudott, s talán még ma is csak kevesek bírnak tudomással azokról az anyagi terhekről, amit ránk kényszerítettek a kommunista elvtársak. 1949 és 1975 között 20 nemzetközi vagyonjogi megállapodást kötöttek 18 országgal, amelyekben jelentős összegek megfizetésére kötelezte magát a magyar állam különböző, a másik államot, és annak polgárait az államosítással ért veszteségek kártalanítására. 1949-ben Törökország, 1950-ben Svájc és Franciaország, 1953-ban Románia, 1955-ben Belgium, 1956-ban Jugoszlávia, nagy-Britannia és Észak- Írország Egyesült Királyság, 1957-ben Norvégia, 1963-ban Görögország, 1964-ben a Cseh-és Szlovák Köztársaság, Ausztria és Hollandia, 1965-ben Dánia, 1966-ban Svédország, 1970-ben Kanada, 1971-ben ismét Dánia, 1973-ban az USA és Olaszország, 1975-ben pedig újból Belgium, illetve a Luxemburgi Nagyhercegség volt a „szerződéses partnerünk”. Nézzünk egy idézet-részletet például az Ausztriával kötött egyezményből: „ A Magyar Népköztársaság az Osztrák Köztársaságnak nyolcvanhétmillióötszázezer osztrák schilling globális összeget fizet azon veszteségek kártalanítására, amelyeket a magyar államosítási vagy kisajátítási rendelkezés vagy valamely más, a magyar népgazdaságban bekövetkezett strukturális változással kapcsolatos intézkedés okozott az osztrák Köztársaság, vagy olyan természetes vagy jogi személy magyarországi javaiban, jogaiban vagy érdekeiben,, akik az intézkedés időpontjában osztrák állampolgárok voltak…” Részlet az USÁ-val kötött egyezményből: „ A Magyar Népköztársaság kormánya beleegyezik abba, hogy fizet, az Egyesült Államok kormánya pedig beleegyezik abba, hogy elfogad tizennyolcmilliókilencszázezer dollár átalányösszeget az Egyesült Államok pénznemében, az Egyesült Államok kormánya és állampolgáraival szemben fennálló”olyan igényekért, „javakért, jogokért és érdekekért, amelyeket magyar államosítási, kényszer-felszámolási, kisajátítási intézkedés, vagy egyéb igénybevétel” okozott az Államoknak, vagy az Államok állampolgárainak. És így tovább húsz esetben, valuta-milliók kifizetéséről rendelkezve. Az összegeket Magyarország állampolgárai kifizették, bár nem tudtak róla. Az Egyezmények egészen 1991-ig nem voltak nyilvánosak. Igen, megfizette már e nép a múltat s jövendőt. Megérdemli, hogy végre a bankok és a multi cégek is részt vegyenek a közterhek viselésében, bárhogy berzenkedik a döntés ellen az Unió. Megérdemli a rezsicsökkentést és az állami tulajdonú, nem haszonszedő közszolgáltatót. Megérdemli az alacsony adót és a végelszámolást. Megérdemelné, hogy egyszer végre a saját életét élje anélkül, hogy ismét fizetnie kellene mások eltartásáért. Túl kell élnie a gazdasági válság végső hagyatékait, és az új népvándorlás okozta rendkívül komoly gondokat. Jó lenne először a XX századi történelmi viharokat átélt, és az országot megmentő és fenntartó szüleinket, nagyszüleinket emberhez méltó módon eltartanunk, amíg tehetjük. Hiszen legtöbbjüknek, jó életre – a történelem, a politika és a nagyhatalmi érdekek játszadozásai miatt – egész életükben nem lehetett részük. Még itt, Európában sem. Természetesen szeretettel várjuk és fogadjuk mindazokat, akik Magyarországban látják a jövőt, jogszerűen jönnek és kérnek menedéket, munkát a mi népünktől. Toleránsak, és emberszeretők vagyunk. De ne kívánja tőlünk senki, hogy ismét Európa végvára legyünk, mint voltunk a török
időkben. Az a tény, hogy akkor Bécstől nyugatra egyetlen európai országban sem lett jelkép a félhold, a magyar végvári hősöknek köszönhető. Mert fizettünk akkor is. Emberéletek ezreivel. Megfizette már e nép, a múltat és jövendőt. Ideje a fizetésnek véget vetni.

Szerző
Dr. Bencze Izabella

Szólj hozzá!

Kövessen minket a hírportálunkon és A közösségi médiában!