Mitől humánus a hatalom?
Magyar Hírlap publicisztika
Nem támadható a kormánypolitika egésze, ezért egyenként próbálják levadászni a politika és gazdaság kulcsfiguráit…
A Bibó István életművéről szóló, A hatalom humanizálása című tanulmánykötetben (Tanulmány Kiadó, Pécs, 1993) sok szó esik az úgynevezett „közhatalom”-ról mint a képviseleti és részvételi demokrácia formálójáról, kényes egyensúlyának teremtő erejéről. Érdemes elgondolkodni erről a kérdéskörről, ezen belül különösen a „közhatalom” és a „magánhatalom” egymáshoz való viszonyáról. Kiindulópontként leszögezhetjük, hogy a 21. század második évtizedére a globális gyarmatosítást liberális eszmékkel álcázó magánpénzhatalmi rendszer lelepleződött. A szándékok nyilvánvalóak, a folyamat megjelenési formáit már nem lehet nem észrevenni. A globális politikai és gazdasági uralmat szolgáló pénzhatalmi törekvések mára a tartalmi demokrácia ellenfelévé váltak.
Ez a mindennapi tapasztalat felhígította a klasszikus liberális eszmét, és ma már ipari módszerekkel gyártja, szállítja (hadiipar, bankipar) a neoliberális kreációk exportra szánt, konzervdobozokba zárt termékeit, köztük a csomagban árult különféle hatalmi konstrukciókat is. Csakhogy egyre több, magát szuverénnek tekintő nemzet jön rá, hogy nem kívánja megkötni a számára előnytelen, ár-érték arányt vesztett sablonüzleteket.
A demokrácia fogalmának kisajátítása és a globalizáció szolgálatába állítása alapjaiban ássa alá a világnak a szuverén államok együttélésén alapuló rendszerét. Az a törekvés, hogy a magánérdekek vezérelte pénzhatalom valamiféle világdemokráciának beállított víziót valósítana meg, alapvetően hibás, ember- és közösségellenes felfogás, amely csakis torzszülött birodalmat eredményezhet.
A népek, nemzetek és a kisebb emberi közösségek soha nem mondhatnak le az általuk belátható, közösségüket összetartó és egyben meghatározó határokról. A hétköznapi ember számára az elvont ideológiák értelmetlenek. A demokrácia mint államforma azáltal élhető és értelmezhető, hogy a közös cselekvések az adott közösség szabályozási szintjein keresztül nyernek érdekérvényesítési lehetőséget. Az egyéni szabadságjogok megvalósításához közösség kell, amely az egyéni érdekérvényesítést a közös érdekek mércéjén méri meg.
Ma az állampolgárok legszélesebb, az egyének számára még belátható közössége a nemzet. Ezt meghaladóan persze beszélhetünk a „nemzetek közösségéről” is, de ez más dimenziót jelent. A demokrácia nemzeti formában válik konkréttá, és az adott nép sajátosságaihoz idomulva működik. A nemzeti demokráciák jelentik az állami szuverenitás lényegi tartalmát. A működő demokráciák mibenlétét az adott ország állampolgárai határozzák meg a maguk számára, és mint önálló, szuverén országok alkotnak egymással szövetségi rendszereket.
A magyar demokrácia működését mi, nemzetben gondolkodó civilek csak a nemzethatárokon belül tudjuk értelmezni. A nemzeti demokrácia alakítója a politikailag aktív állampolgár, aki múltját, jelenét és jövőjét a nemzeti közösségen belül éli meg. Így országhatárok sem zárhatják el a nemzettársakkal közös érdekekért való tevékenységtől azokat, akik bárhol a világon magyarnak vallják magukat.
Demokrácia nincs jogállam nélkül. Az sem lehet kétséges, hogy az állam működését mindenkor az állampolgárok többségének akaratnyilvánítása határozza meg. Ezen belül az országgyűlési választásoké a kulcsszerep, ami ciklikusan leképezi a civil társadalom állásfoglalását az ország politikai és gazdasági működésének iránya tekintetében.
A nép-nemzet akaratát tartalmi demokráciákban nem lehet felülírni. Az ellenzéki pártpolitika szolgálatába álló kisebbségi csoportok nem törhetnek a többségi érdekviszonyok ellen, ugyanakkor joguk van ahhoz, hogy véleményt nyilvánítsanak. Kényes az egyensúly a szólásszabadság jogszerű gyakorlása, valamint az anarchia és a többségi akarat elleni uszítás jogellenes formái között. A szabad választásokon többségbe került civil társadalom ébersége és szolidaritása a nemzeti érdekek védelme alapján ezt az egyensúlyt hivatott megtartani. Az erős politikai többség erős társadalmi kohéziót jelent, ami az egészséges, céljait artikulálni képes civil társadalom értékes vívmánya.
Az „oszd meg és uralkodj” kora lejárt. A demokrácia mércéje az, ha a lehető legtöbb állampolgár dönt egyhangúan és cselekszik közösen. A demokráciák kontrolljára a montesquieu-i hatalommegosztási elvnél jobb biztosítékot a mai napig nem sikerült találni. A hatalmi koncentrációval szemben a háromhatalmi elv, a fékek és ellensúlyok rendszere elégséges tényező. Az egyes embert és a kisebbséget védi az állampolgári jogok szabad gyakorlása, hiszen az ellenvélemény minden emberi közösségben természetes.
A közelmúltban a magyar emberek kénytelen-kelletlen megtanultak különbséget tenni demokrácia és áldemokrácia között. Tudják, hogy sorsukat döntően befolyásolják az országgyűlési választások, ami egyben azt is jelenti, hogy ezt a négyévenkénti alkalmat felelősséggel ki kell használniuk. A szavazatokat eldöntő tényező pedig nem lehet más, mint a mindenkori kormányok eredményeinek mérlegre tétele. A közjót szem előtt tartó országirányítás joggal számíthat az erős civil hátországra, ami fejlődéshez és nyugodt kormányzáshoz segíti.
Az elmúlt időszakban meggyőződtünk róla, hogy a nemzeti szuverenitás léte ma már nem evidencia. Ellenkezőleg: megtartása a globális pénzhatalommal szemben komoly erőfeszítéseket igényel. Föl kell ismernünk az álságos árukapcsolási módszereket. A működő demokráciák globális törekvéseknek nem kedvező modelljeit jól szervezett külső és belső támadásokkal próbálják gyengíteni. A fő fegyver a lappangó agymosás, amellyel a nem kellően engedelmes kormányt próbálják hitelteleníteni az emberek szemében, majd legitim volta ellenére is megbuktatni. A helyébe kijelölt bábkormány pedig válogatás nélkül eszi a számára kiadagolt demokrácia-menüt. Kellő együttműködési szándék esetén puhább megoldás is szóba jöhet: ha teljesíti a követeléseket, akár a törvényes kormány is megfelel.
Magyarország továbbra is bemutatóterepként működik. A júdáspénzen bérelt és a magyar nép által a politika perifériájára száműzött ellenzéki erők behunyt szemmel engedelmeskednek a globális gyarmatosítás követelményeinek. Készen kapják a globalizáció műhelyeiben kifejlesztett módszereket. Az utóbbi időben a leggyakoribb a korrupciós vádak fegyverével folytatott embervadászat. Váltani kellett, az eredmények tükrében már nem lehet azt szajkózni, hogy a magyar kormány gazdaságpolitikája csődbe visz, hiszen ténykérdés, hogy a mutatók alapján az Európai Unió élére kerültünk.
Így pillanatnyilag nem támadható a kormánypolitika egésze. Ezért egyenként próbálják levadászni az innovatív magyar politika és gazdaság kulcsfiguráit. Mielőtt a világ túlságosan felfigyelne egy alternatív politikai és gazdasági struktúrára, amelynek szoftverei piaci tényezők lehetnek, a hardvert, vagyis a modelleket működésbe hozó embereket kell megsemmisíteni.
A korrupciós vádak legfőbb jellemzője, hogy akkor is zörögjön a haraszt, ha nem fújja a szél. Csak el kell indítani a mérgezett egeret, és a médiának hála pillanatok alatt fertőz. Nemcsak a célszemélyt, de az őseit és meg nem született unokáit is garantáltan befeketíti. Ismétlődő sémák, előre körülhatárolt támadási felületek: a kormánytagok és az apparátus észbeli képességei, magántulajdonuk egyes elemeinek tisztességtelenné nyilvánítása, munkájuk degradálása, amiért fizetésre nem tarthatnak igényt.
El kell hitetni az emberekkel, hogy az ő zsebükből lopta ki X, Y vagy Z azt a pénzt, amiből házat, telket vásárolt vagy vállalkozást indított, amit külföldi nyaralásra költött, amiből luxusórát vásárolt. Erről szól az ellenzéki média, éjjel-nappal, erőszakosan és megállíthatatlanul, gyurcsányi stílusban. De a csaholás nem elég hangos ahhoz, hogy felejtsünk.
Vajon miért is buktak meg 2010-ben azok, akik most az öklüket rázzák? Azért, mert csődbe vitték az országot, eltékozolták a nemzeti vagyont, és ránk szabadították a hitelkatasztrófát. Mindezt úgy tették, hogy közben elképesztő módon megszedték magukat. Ma ugyanazok kiabálnak, akik a legnagyobb pénzeket akasztották le „privatizáció” címén, és azok, akik offshore cégekbe mentettek ki mesés vagyonokat.
Egy mód van arra, hogy a vizet prédikálóktól végleg megszabaduljunk: fejezzük be végre az elszámoltatást! A „hogyan”-t a parlamenti képviselőknek kell kidolgozniuk. Át kell világítani, mi történt az ügyek felderítése érdekében. Ellenőrizni kell a nyomozó hatóságok munkáját, és nyilvánossá kell tenni, hogy milyen akadályai vannak annak, hogy az igazság kiderüljön.
Választ kell kapni a régen föltett fő kérdésre: mi történt 2002 és 2010 között? Kik herdálták el a magyar nemzeti vagyont? Miért nincs következménye az ÁSZ által 2007-2009-ben feltárt hiányosságoknak? A 2006-os vagyontörvény hiányos végrehajtásának felelős kormánya és megnevezett pénzügyminisztere miként úszhatta meg eddig a felelősségre vonást? A korrupciós ügyletek miért nem kerülnek feltárásra az állami vagyonnal szembeni hűtlen kezelés gyanúja miatt 2010-ben indított, azaz immár öt éve folyamatban lévő nyomozás során?
Ha végre tisztán látnánk, föl lehetne állítani a korrupciós mutatót. Vajon az offshore cégekbe mentett vagyonokból hány óra, hány ház és hány lakás ára jönne ki?
A civil társadalom nemzeti oldala, a CÖF–CÖKA a keresztény erkölcsre épülő, demokratikus felépítésű jogállamiság elkötelezett híve, és bízik a három hatalmi ág elfogulatlanságában.
Értetlenül állunk ugyanakkor azelőtt, hogy hiába várjuk az igazság pillanatát. A Magyar Nemzeti Vagyonkezelő Zrt. alapítása és elődszervezeteinek megszüntetése óta eltelt idő nemcsak az esetleges bűncselekmények felderítésére lett volna elégséges, hanem a 2010 óta folyó büntetőeljárás befejezésére is.
– See more at: http://magyarhirlap.hu/cikk/19972/Mitol_humanus_a_hatalom#sthash.SWnVKNQW.dpuf
