„Hamu és kamu”, avagy a baloldali szavazók nagy átverése

Csizmadia László írása, Magyar Hírlap 2014.08.15.

Az ember általában nem szereti, ha sajnálják, mert azt jelzi, nagy a baj, és már kívülről is látszik. Valószínűleg így van ezzel az MSZP tagsága is. De pártjuk állapota már-már sajnálatot ébreszt, holott nekünk, nemzeti érzelmű szavazóknak látszólag jó okunk lenne rá, hogy sajnálkozás helyett örömmel készüljünk a halotti torra, miután végleg eltemettük az MSZMP utódpártját.

A helyzet mégsem ilyen egyszerű.

A már-már boncasztalon fekvő, hajdan „szebb” időket és súlyos vereségeket egyaránt megélt MSZP végső pusztulását már csak azért sem kívánhatjuk, mert plurális demokráciára épülőnél jobb államformát jelenleg nem ismer a világ. És az is kétségtelen, hogy a magyarországi baloldal legmeghatározóbb ereje – legalábbis a legutóbbi időkig – az MSZP. Minden demokratikus politikai berendezkedésnek szüksége van jól működő, konstruktív ellenzékre, amely a választások alkalmával képes reális alternatívát nyújtani.

Tudjuk, hogy bukott pártok is megújulhatnak, és újra versenybe indulhatnak a hatalomért, feltéve, hogy két választás között sikerül kiküszöbölniük a hibáikat. Nincs okunk rá, hogy a politikai váltógazdálkodás jogosultságát a jelenlegi ellenzék kapcsán kétségbe vonjuk. Csakhogy – és ez jelen írásom tárgya – nem mindegy, milyen módszerekkel, és a felszín alatt megbújó egyéni érdektörekvésektől vezérelve törnek a hatalomért az ellenzéki politikai vezetők. Vajon igazi versenyről van-e szó, amely a demokrácia és az állampolgárok mindennapjainak jobbítását, végső soron a közjót szolgálja? Vagy előre eltervezett manipuláció zajlik az állampolgárok zsebének megszerzéséért és azért, hogy következmények nélkül sikerüljön megszabadulni a baloldal magyar társadalommal szemben fölhalmozott pénzügyi és erkölcsi adósságaitól?

2010-ben el sem tudtuk képzelni, hogy a hatalmától kétharmados többséggel megfosztott MSZP nem lép a belső tisztulás útjára. Pedig ez történt. És még most, a második elsöprő jobboldali győzelem után sem látjuk a változást. Mintha a baloldal eddigi vezető pártja az összes belő tartalékát felélte volna.

De vajon az MSZP eltűnésével eltűnik-e a közéletből az a politikai elit, amely ezt a helyzetet okozta, és amely 1989 óta sikerrel akadályozza egy valódi baloldali párt kialakulását? Netán hasonló folyamat zajlik, mint az 1989-es nagy átmentéskor? Ma már tudjuk, mi volt az akkori „önkéntes” baloldali módszerváltás lényege. A meghatározó érdekcsoportok és az őket képviselő politikusok sikerrel navigálták át magukat és a pártvagyont az MSZP-be, a baloldali szavazók pedig rövid feledési idő után beálltak az utódpárt mögé.

Most ellenkező az előjel, de a folyamat kísérteties hasonlóságot mutat. Annyi a különbség, hogy míg a rendszerváltás idején a vagyont kellett átmenteni, most az adósságtól kell megszabadulni. Akkor meg kellett tartani a jogelőd pártot, most épp ellenkezőleg: el kell tüntetni a régit, és új pártba kezdeni. Akkor a pártvagyon miatt a folytonosságot kellett fenntartani, most viszont el kell kerülni az MSZP kétmillárdos adósságából eredő jogi következményeket.

Ebben az összefüggésben érdemes tehát elemezni, hogy az elmúlt választási ciklus az MSZP-ben miért nem a gyógyulási folyamatot szolgálta. Hogyan juthatott el az MSZP a végső romlás stádiumáig, és hogyan, milyen főszereplőkkel alakultak meg, hogyan tevékenykednek a baloldal „új” pártjai?

Leszögezhetjük, hogy az MSZP az elmúlt években nem alakított ki olyan programot, amely megalapozott választási lehetőséget kínált volna a regnáló kormány teljesítményével szemben. Az állampolgár ugyanis nem ostoba. Valahogy úgy dönt, mint egy gondos pék, aki a liszt minőségét az un. Pekár táblával méri, amelyen a lisztminták egymás mellett, összehasonlítható módon szerepelnek. A sötétedő színskála mutatja a növekvő hamutartalmat, vagyis a romló minőséget.

Mondhatjuk, hogy a politikai Pekár táblán hamu helyett inkább a „kamu”-tartalom összevetése folyik, de egy a lényeg. Ha az állampolgár összehasonlítja a kormányzati ciklusok teljesítményét, azt nem politikai megfontolások alapján, hanem saját és kisebb közösségei, valamint a nemzeti érdekek mérlegelése alapján teszi. Ezért fontos, hogy minden egyes „színminta” valódi, a többi pártétól különböző karakterjegyeket tartalmazzon.

Az MSZP elvesztette megkülönböztető jegyeit, amelyek úgy ahogy, de kétségtelenül megvoltak még, amíg önálló pártként küzdött a választók kegyeiért a FIDESZ-KDNP-vel szemben. Akkoriban a két nagy ellenfél mellett a „kispártok” alig voltak tényezők. Mostanra azonban a szocialisták két tűz közé kerültek. A párt népszerűsége egyre csökken, egyrészt a kormányzásuk idején fölmutatott negatív teljesítmény miatt, másrészt a baloldalon a potenciális hatalmi pozíciók megszerzéséért elindult kíméletlen küzdelem látható eredményeként.

A baloldalon jelenleg három, az MSZP keretei között már egyértelműen megbukott politikus (Gyurcsány, Bajnai, Szigetvári) politikai vesszőfutásba hajszolja a baloldali választókat, természetesen nem véletlenül. A hatalomért most már sokadszor harcbaszálló csapat saját „új” pártjait ajánlgatja az MSZP helyett, vagyis már megint álságos alternatívát kínál.

Az értelmi szerző nyilván Gyurcsány Ferenc, aki – valószínűleg a régi fegyverbarátság szoros kötőereje okán – Bajnait és Szigetvárit választotta ki maga mellé közreműködőnek. A jelek szerint mindketten ellentmondás nélkül követik a Gyurcsány által írt forgatókönyv utasításait. A cél, hogy a DK a letűnő MSZP helyébe lépjen. Az Együtt PM mindössze epizódszereplő ebben a politikai színjátékban, azért van rá szükség, mert kétcsatornás módszerrel sokkal hatékonyabban megy az MSZP-szavazók beszippantása. A nyilvánosság számára titok, vajon az MSZP vezetői tisztában vannak-e a játszma valódi céljával, amikor a triumvirátust tárgyaló partnerként kezelik.

A külső szemlélő számára az igazi kérdés nem is ez, hanem hogy vajon mivel tudja sakkban tartani Gyurcsány Ferenc a DK-nál még ma is erősebb MSZP-t a párt tönkretételét célzó folyamat során?

Nyilvánvaló, hogy az „ellenzéki baloldali összefogás” mint hivatkozási alap csak a hívőknek szóló beetetés. Gyurcsány „összefogás” alatt az MSZP jelenlegi, még megmaradt szavazóinak teljes körű megszerzését érti. Közben készségesen segíti az MSZP politikai és gazdasági csődjének beteljesedését. Így a „múlt”, amely Gyurcsány múltjának is – mondjuk így – „figyelemreméltó” része, az MSZP eltüntetése után különösebb következmények nélkül lezárul, ő maga pedig „tiszta lap”-ra hivatkozva visszaülhet a most már egy másik párt által uralt baloldali ellenzék vezérének székébe. Az MSZP felszámolója a kétmilliárdos adósságot leíratja a hitelező bankokkal, akik ezúttal feltehetőleg nem panaszkodni szaladnak, hanem a kárt szép csendesen áthárítják a magyar társadalomra.
Az eladósodott MSZP, a hitelfelvételre szoruló Együtt PM, valamint az őket irányító liberális elit, amely már az SZDSZ felszámolása után is 500 millió forintos adósságot hagyott maga után, nyilván most is a csődlovagok spekulációi révén menekül meg a következményektől. Megjegyzendő, hogy a hatalmas összegű, fedezet nélkül maradt hitel elköltése mellett az MSZP-ből a jelek szerint a rendszerváltáskor átmentett hatalmas pártvagyon is elszivárgott valahova.

Jól látható, hogy az ún. baloldalon a főoligarcha Gyurcsány rendelkezik a meghatározó anyagi források fölött. Hogy „honnan”, nem tudhatjuk. Csak sejtéseink lehetnek arról, hogy az épp a rendszerváltáskor nulláról induló „vállalkozó” hogyan jutott el idáig. Ezeket a részleteket is jótékonyan ködösíti majd az MSZP eltüntetése. Az sem lehet véletlen, hogy az MSZP páncélszekrényéből Gyurcsány távozása után esett ki csontvázként Simon Gábor ügye. Most pedig lássunk csodát, Gyurcsány bolgár üzlettársa ellen adtak ki körözést, mert a gyanú szerint csődbe juttatta az ország negyedik legnagyobb bankját. Feltehető, hogy az onnan eltűnt pénzek sem váltak semmivé, hanem megtalálták a maguk titkos csatornáját.

Vagyis, kedves magyar választópolgárok, legyünk tisztában vele, hogy a triumvirátus összeállt, és újra ugyanazon a szirénhangon ígérget. Nekik most létkérdés, talán az utolsó lehetőség a minél több önkormányzati pozíció megszerzése, a hozzáférés az anyagi javakhoz. Ha sikerülne, megint a készbe ülnének, mert a kormány a múlt ciklusban átvállalta a főváros és a vidéki önkormányzatok adósságát. Újra elköltenék azt, ami van és azt is, ami nincs, de hitelt lehet felvenni rá. Távozásuk után újra maradna nekünk az üres kassza, az IMF- és devizaalapú hitelek törlesztése, újabb húsz évig várhatnánk a 3-as metró felújítására.

Meggyőződésem, hogy a polgárok többsége nem ezt akarja és nem ad a politikai hazárdjátékosoknak újabb esélyt. Sajnálatra sem szorulnak, túlélésüket a neoliberális szellemű pénzügyi világ globális ereje biztosítja, továbbra is rendszeresen kapják majd a „soros” támogatásokat.

Merész feltételezés, de megkockáztatom. Ha az MSZP maradéka végre tényleg képes lenne szakítani az MSZMP-s múlttal, vállalná az egyedül indulás kockázatát, talán már az önkormányzati választásokon is jobb eredményt érne el, mint a nagy egójú, szédelgő politikusok által vezetett mini-pártokkal közös szövetségben. A bátor döntés a józan baloldali szavazók szimpátiáját váltaná ki, mindazokét, akik közel 25 éve várnak egy valódi baloldali szellemiséget tükröző versenypárt megjelenésére.

Csizmadia László

 

Szerző
CÖKA

Szólj hozzá!

Kövessen minket a hírportálunkon és A közösségi médiában!