Rana Dasgupta (sz.: 1971) hindu és brit szülőkkel rendelkező jónevű szépíró. Regényei és tényelemző írásai már századunk 10-es éveiben izgalmat keltettek és díjakat hoztak a szerzőnek. Tanulmányaiban felveti a 21. század nagy kérdéseit: köztük a nemzetállami rendszer jövőjét. Megállapításaival gyakran találkozunk a globalizációról szóló vitákban, így fontosnak tartom, hogy magunk is gondoljuk végig állításait. A címében is beszédes a nemzetállamok jövőtlenségéről szóló After nations (2021), értelme szerint: „Ami a nemzetek után jön” és a nyugati demokrácia megfakulását elemző The silenced majority (2020) vagyis: „Az elhallgattatott többség” számos érdemi megbeszélésre alkalmas megállapítás termőhelye. Azonban számunkra itt Európa közepén még alapvetőbbnek tűnik a Guardian-ben megjelent és nagy port felvert Demise of the nation state: „A nemzetállam bukása” (2018), melynek megállapításaival máig gyakran találkozom vitapartnereknél. Az azóta ránköszöntő válságjelenségek ugyanis újra és újra időszerűvé teszik elemzése vitathatóságát.
Írásában Dasgupta azzal indít, hogy a bevándorlástól elriasztani akaró politikusok ezt pótcselekvésként teszik; elterelendő a figyelmet a helyi kormányok gyengüléséről. Holott nyilvánvalóan mindjárt ennél a sarokpontnál hibázik; hiszen tapasztalatból tudjuk, hogy ehhez képest elsődleges tapasztalat, hogy az érintett területek lakóinak biztonság iránti igényét rombolja a tömeges vad beözönlés. Orbán rendszere például nem mutat gyengülést, s épp ezzel tudta megakadályozni a harmadik világból érkező sokaságot. S mivel ez sikerült, tovább erősödött is.
Ezután sorraveszi a liberális demokráciának nevezett működést elutasító erőket; ilyennek látja a Brexit mozgalmát, s Trump hatalomra kerülését is. Azt viszont nem látszik észrevenni, hogy a folyamat nem a semmiből jött: a felvilágosodás szellemi, majd politikai mozgalma támadta meg a vallás épületét, s ez folytatódott napjainkban a polgári értékek elleni hadviseléssel. Vagyis úgy kezdődött, hogy a megtámadott megpróbált ellenállni. És téved a szerző, amikor azt állítja, hogy – az egymásra távolról sem hasonlító, de nála mégis összekutyult – mianmari, indiai és a magyar kormány egyaránt valamifeléle etnikai-vallási tisztaság megőrzésére építi politikáját. (Ezzel mindet a fasizmus mázával kenve be.) Legalább is a magyar esetben mi tudjuk, hogy nem valami világnézeti „tisztaságot” tűztünk magunk elé, hanem önrendelkezésünk meglevő részének megóvását. (Ahogy a határon túli magyarságnak sem valami arisztokratikus elkülönülés érdekében kívánjuk az autonómiát, hanem a közösségek csorbítatlan önigazgatása végett.) Hogy az erőszakosan behatolni törekvők távoltartása nem idegengyűlöletből fakad, azt legjobban a ténylegesen háborús veszélyek közül menekülő ukránok készséges magyarországi befogadása mutatja. Abból az országból érkezőké, ahol folyamatosan megtagadják ott élő magyar testvéreink közösségi jogait.
Dasgupta szerint pedig igenis idegen-ellenesség a határokat kerítésekkel védeni; s a szuverenitás hangoztatása nem más, mint a nemzetállamok összeomlásával járó utóvédharcok formája. Szóval, míg ő úgy tartja, hogy a gubanc lényege az, hogy a nemzetállamok kormányai képtelenek már kezükben tartani az irányítást, mert a hétköznapi életet eldöntő dolgok jelentős része a fejük felett dől el; addig szerintem a probléma a szubszidiaritásnak (a polgároknak ügyeik intézésére való jogának) tényleges elvetése a birodalomépítés kedvéért. EU esetében a 2008-i gazdasági válság, a migráció, a covid-járvány, s az ukrajnai háború olyan kihívások sorozata, amelyeket nemzetek fölötti, vagy legalább is nemzetek közötti szinten kellett volna megoldani, de az sikertelen volt. Ellenpélda Görögország: ahol megállt az élet az IMF igájában. Hát az ilyen tapasztalatoktól – és nem világnézeti ködképek alapján – erősödött fel a nemzetállami felfogás.
Szerzőnk szerint a nemzetállamok együttműködésére épített intézményi keretek pedig azért gyengülnek, mert a szabályok megsértésének nincs érdemi következménye. Nincs, ha óriáscégek vagy a pénzvilág urai követik el – de ezek eleve kilógnak a nemzetállami keretből! Felveti, hogy bezzeg bűnhődnek azok a nyomorult személyek, akik be akarnak jutni földi paradicsomunkba. Eszébe sem jut, hogy ez nem szabályos, egyedi bevándorlás formájában jelentkezik, hanem erőszakos tömeges behatolásban, amely a nyugati világban társdalami bomlást, az elhagyott szülőföldön pedig a probléma-kezelés elhanyagolását vonja maga után. Nem beszél a nyugati társadalmakat felforgató szándékról, a szervezett emberkereskedelemről. Állítja, hogy a nemzetállam nem képes e gondra érdemi választ adni. Nem? Hiszen a határkerítés már érdemi, s a Hungary Helps program is az. Így, együtt.
Csak közben a hátunk mögött folyik az idecsábítás, szól a hammelni patkányfogó furulyája. S ennek nincs érdemi, megtorló következménye. Amennyiben az EU vezetői, vagy éppen – amint Biden megválasztásánál láttunk – az amerikai vezetők megsértik a demokráciát, nos, annak nincs büntetése!
Ezt figyelembe nem véve szerzőnk nyugodtan állíthatja, hogy az egyes országokban a központ gyengülésével az adóbevételek elmaradnak, s az állami szolgáltatások romlanak, kimaradoznak, legyen szó akár az oktatásról, az egészségügyről, vagy a rendfenntartásról. A lakossági igényeket ezzel párhuzamosan egyre inkább magáncégek elégítik ki, és így egyre kevesebb múlik a nemzeti kormányok akaratán. Mi is tapasztaltuk ezt az országot tovább fosztogató PPP- üzleteken a balkormányok alatt…
Közszolgáltatásoknál a profit-elv gyakran nem vált be Ezért kellett pl. a brit vasutat a nagy magánosítás után megint visszaállamosítani. Vagy nálunk az energiaszolgáltatást. Mert itt az a kérdés, hogy a magáncégek hogyan elégítik ki a lakossági igényeket. Ugyanis: üzleti alapon. Láttuk ezt az oltóanyagok kiválogatása körüli hercehurcában a járvány alatt, vagy az energia-árak felszökésén köröttünk a nagyvilágban! Ellenpélda a magyar rezsicsökkentés. Ahol nem a magyar minta szerint jártak el, ott most ajánlgatják a lakóházak fűtés és melegvíz-használatának lényeges csökkentését. Annak pedig, hogy az államok a globalizált világban nem képesek hatékonyan adót szedni, s így a jobb szolgáltatásokat egyre inkább pénzért kell megvenni a magáncégektől, ellene hat a Magyarországon megvalósult szinte teljes foglalkoztatottság és az áruforgalom informatikai bekötése az adóhivatalba. Ez kétségtelenül az állam beleszólása a piaci folyamatokba – de bevált!
Végül a szerző azzal érvel, hogy az 1648-as vesztfáliai békéből fakadt világrend t.k. teljesen európai gondolat, és bár a II. világháború után az egész világon elterjedt, de velejárója volt az önkényes területfelosztások következtében néprészek szétvágása és kevert népességek összekényszerítése egy államba. Vagyis valójában ezek nem nemzetállamok. Ám akkor működési zavaraik nem tekinthetőek nemzetállamiságból fakadóknak! A nemzetállamot egy közösség tartja fenn.
Másról van itt szó. Birodalmak helyettesítő proxiháborúit ilyen terület-mozaikokon lehet megvívni. A sokmilliónyi emberélet kioltása tehát nem a nemzetállami rendszer következtében, hanem a nagyhatalmak „oszd meg és uralkodj” törekvésében rejlik. A birodalmaknak van igazán igényük helyettesítő háborúkra, vegyük akár Koreát, Vietnamot, vagy legutóbb Ukrajnát.
Dasgupta ezért a következőket javasolja.
Az államok között igazságosabban kell elosztani a bevételeket, mert különben az óriási különbségek újabb háborúkhoz és menekültáradatokhoz vezetnek. Lényegében egy nemzetek feletti óriásköltségvetésre tesz indítványt. (Közben az EU tagjai az 1 %-os befizetéstől is szívják a fogukat.) A nemzeti kormányokat kényszeríteni kell a közös szabályok betartására. Egy ilyen nemzetközi felügyelet pedig szerinte csak úgy kaphat demokratikus felhatalmazást, ha a mostani állampolgársági szabályokat eltörlik; mert a nemzetállami választások nem alkalmasak arra, hogy demokratikusan ellenőrizni lehessen a nemzetállamok felett őrködő intézményeket. Dasgupta szerint a fenti törekvések már mind megjelentek egy elég nagy rendszerben: az Európai Unióban. Ha tökéletlen is most az EU, és nem látszik az erősödés irányába tartani, akkor is az itteni elvi példákat ajánlja az egész világ figyelmébe.
Mi viszont belülről elmondhatjuk, hogy a fő gond az, hogy az európai vezetők választásának nincs köze a népképviselethez. Ezért, ha a vezetők nem felelnek meg a demokratikus felhatalmazásnak és tömeges elégedetlenséget okoznak, akkor sincs – és éppen az Uniónk élén nincs ennek következménye. (Amint ezt legutóbb a vakcinaszerződéseket is aláíró Sztella Kiriakídisz, az EU egészségügyi biztosa elleni korrupciós vád kapcsán láthattuk.) Ha elégedetlen velük, akkor leváltható – a nép: erről döntött Nagy-Britannia népe a Brexitben. Míg a tagállamok élén állló politikusok közvetlenül függnek az őket megválasztó néptől, a birodalom vezetőinek csupán tengerentúli tartótisztjeiknek kell megfelelniük.
Legalább is erre utal az Európai Bizottság korábbi elnökeként sokáig Brüsszelben tántorgó Jean-Claude Junker és Soros György amerikai pénzember csókjának ismert idilli képe.
Kelemen András
