Mondd csak, hol vagy, Uram?
Lackfi János zseniális verse
Mondd csak, hol vagy, Uram?
Kerestelek fűben-fában-virágban,
de csak természettudományos megfigyelésekre
találtam, meg jujdeszép pillanatokra,
pedig vártalak!
Kerestelek a gyermekem szemében,
amely egyben az én szemem is volt,
magam néztem vissza magamra,
átéreztem a borzongató nagy folytonosságot,
a nemzedékről nemzedékre áramló erőt,
de ott se voltál!
Kerestelek apám halálakor sírásokban
meg torokszorulásokban, a széteső test
kétségbeesésében, a remény és rémület közti
szakadékokban, gondoltam, csak előbújsz
már végre!
Kerestelek az Igében, de csak csűrés-csavarást
találtam, értelmezések értelmezéseit,
furfangos retorikákat, nem tudtam,
a labirintus melyik ágában találkozhatom
veled.
Kerestelek a közösségben, derék emberek
voltak ott, de éppolyan szánalmasak
és töredezettek, mint én, egyikben sem
láttam arcodat.
Mondd csak, hol voltál, fiam?
Üzentem fűvel-fával-virággal,
de el voltál foglalva a vizsgálódással,
gyermeked szemébe titkot rejtjeleztem,
de az apai büszkeség elfedte,
vigasztaltalak volna apád halálakor,
de a sürgés-forgás, dohogás lekötött,
nem értél rá meghallgatni engem,
könyvbe bújtam kedvedért,
de nem bíztad rá magad a betűkre,
szimatoltál, értelmezgettél, mérlegeltél,
folyton visszahőköltél, pedig ha az egyik
lépőkőre nem teszed rá lábadat, a következőt
nem éred el, szétosztottam magam
a közösségben, de te mindig a hiányokat
lested, nem az emberekben fellelhető
mozaikköveimet.
Ha suttogok, túlharsogsz,
ha kiáltok, megrémülsz vagy kegyetlennek tartasz,
az egód mindig ott ugrál közted és köztem. Ha néha
félreállítanád, tudnánk végre beszélni.
Úgy vágyom rád!
