https://vasarnap.hu/2020/10/28/kajdi-nagy-enyedi-es-a-tobbi-rettego/
Kajdi, Nagy, Enyedi és a többi rettegő
Azt mindig nagyon sokra tartom, amikor se életükben, se művészetükben, se előrehaladásukban, magyarán szó szerint semmiben sem hátráltatott emberek – ez egyébként teljesen természetes egy keresztény-konzervatív kormányzás során – időről-időre előadják a hattyú halálát. Vélelmezem, hogy ebben elég jelentősen benne lehet annak a körnek a passzív-agresszív elvárása is, amely természetesen mindenkor független és objektív, ha baloldali kormányzást tapasztalnak – és a szabadságjogok előretolt helyőrségei, amennyiben jobboldali vezetés működik Magyarországon. Hiszen nem így járt Eszenyi Enikő is? Évtizedeken keresztül folyosói, elsuttogott pletykák szóltak csak arról, hogyan képes eljárni, ha hatalmat kap a kezébe, aztán egyszer, csak egyetlen egy alkalommal nem jelent meg a kötelező Szabad Nép-félórán, és azonnal kicsinálták.
Valami fatális véletlen folytán pont akkor robbant a kazán, akkor feszítette szét a hallgatás falát a kritikus értéken átlépő elégedetlenség, amikor Eszenyi szálka lett a dolgozószobai irányítók szemében.
(Fényesen ide illene a vállát tehetetlenül felhúzó, karjait széttáró emoji.)
Budapest, 2020. január 31. A legjobb férfi epizódalakítás díjával kitüntetett Nagy Ervin színész (b) átveszi elismerését Báron Györgytől, a MÚOSZ Film- és Tévékritikus Szakosztályának elnökétől a Magyar Filmkritikus Díjak ünnepélyes átadásán a Magyar Újságírók Országos Szövetségének (MÚOSZ) fővárosi székházában 2020. január 31-én. (MTI/Máthé Zoltán)
Vagy itt van Enyedi Ildikó, aki sok százmillió forintot kapott az önkénytől, amit víziói szabad megvalósítására fordíthatott – propagandára illik ennyi pénzt adnia egy diktatúrának, ugye –, de elsők között találkozhattunk vele az SZFE-tüntetéseken. Nagy Ervin, a másik híres elnyomott, a Kincsem című, minden idők legnagyobb költségvetésű magyar filmjének főszereplője (és állandó résztvevője további filmeknek és sorozatoknak), amint arról értekezik, hogy a szellemi elittel kezdett ki a kormányzat, és ennek meglesz az eredménye. És ugyanő volt az is, aki azzal fenyegetett, hogy itt bizony a kreatív energiák elszabadulása várható, ha a kormány nem úgy táncol, ahogy a színészek fütyülnek.
Nagy Ervin egyébként annyira független, hogy amikor egy filmfesztiválon vett részt pár évvel ezelőtt – biztos valami hibásan kiállított repülőjegyet adott neki a diktatúra –, azt nyilatkozta,
ő a maga részéről sokkal jobban érezné magát, ha Bajnai Gordon lenne a miniszterelnök.
Oké, ezt az egyet el is hiszem.
Csepűrágóinknak azt kéne megérteniük, hogy mi – szemben a baloldallal – egy pillanatig sem várjuk el, hogy a támogatásért cserébe baráti legyen a hangnem. Azt sem, hogy kacagány meg műbajusz kerüljön a színpadra, habár Freud keményen dolgozhatott Máté Gábor fejében, mikor kiderült, hogy a színigazgatónak alles zusamenn ennyit jelent a magyarság. Nem, a konzervatív réteg mindössze annyit vár el, hogy ha már milliárdokkal támogatjuk a művészetük megvalósítását, akkor hülyeségeket azért ne beszéljenek. Mi még azt a kérdést sem tesszük fel, amit ellenkező esetben ők örömmel tennének, miszerint ha a foci dotációját egyfelől lehúzzuk, mert veszteséges, akkor milyen alapon támogatjuk és tartjuk szentnek és sérthetetlennek a színházak támogatását, amelyek szintén nem arról híresek, hogy magukat eltartanák.
Annyi pénzt kapnak a kedvteléseikre, amennyit csak akarnak. Nem kell hálálkodni, de az mindennek a teteje, hogy milliárd és milliárd közpénzforintok halmain heverve veszik fel az áldozati pózt.
És itt van nekünk a legújabb szenvedő, Kajdi Csaba. Ő Gulyás Márton vlogjában nyilatkozta azt, hogy mivel az édesapja a ‘80-as években az Interag részvénytársaság igazgatója volt, édesanyja pedig a Vasas Szakszervezet nemzetközi osztályvezetője, így szabadon utazhatott Nyugat-Európában és – most figyeljenek –
nem sokat érzékelt abból, hogy Magyarországon diktatúra van. Ellentétben a jelenlegi helyzettel, mert most, na most aztán jobban érzi az elnyomást, mint akkor.
Ó, hát már mindent értek! Milyen meglepetés, micsoda nem várt fejlemény, hogy az impexes család sarja nem sokat érzékelt a ‘80-as évek borzalmából. Napjainkban, amikor mindenki elmehet Ausztriába, Franciaországba és nincsenek lezárva a határok a hétköznapi emberek előtt, immár fojtogatóan érezhető a diktatúra bűzös lehelete.
Mondja mindezt Kajdi Csaba, akit – Stohl Andráshoz hasonlóan – olyannyira taszít a rendszer és annak közelsége, hogy az ellenzék által rendszeresen kormánypárti jelzővel jutalmazott TV2 állandó vendége, zsűritagja.
Rémes, amikor valakit, akinek a véleménye homlokegyenest eltér a kormányétól, ennyire ellehetetlenítenek!
Jó, akkor hadd mondjam el mindenkinek – amit sokan azért amúgy is tudnak –, hogy miként fest az, ha valaki egy elnyomó rendszerben ellenségnek bizonyul. Ott indul minden, hogy sehol sem jelenhetsz meg, gyakorlatilag tudomást sem vesznek a létezésedről. (Egy másik híres mártír, Alföldi Róbert nyilatkozta nagyjából 1 éve, hogy három évadra előre betáblázott a naptárja.) Ne is álmodj arról, hogy lemezed lehet, filmben szerepelhetsz, színpadra léphetsz. Örülj, ha lopott pillanatokban, egy-egy eseményen, távol a fősodortól jut neked fellépés. Jellemzően az is csak addig, amíg a karhatalom nem szerez róla tudomást.
Kérdezzétek meg erről a Taurus tagjait. Megkérdezhetnétek személyesen Radics Bélától is, de őt a rendszer már a ‘80-as években az elkeseredésbe és végül a halálba kergette. Abban az időben, amikor Kajdi Csaba Franciaországban nyaralt és nem érzékelt túl sokat a diktatúrából.
Kérdezzétek meg mindazokat a zenekarokat, amelyeknek bulijait a rendőrök szétverték. Kérdezzétek az erdésznek és gyári munkásnak kényszerített vagy egyszerűen csak elüldözött színészeket. Kérdezzétek az írókat, akiket némaságra ítéltek és ha gyerekverseik megjelenhettek, már szerencsésnek érezték magukat.
Kevés ocsmányabb dolog van annál, mint amikor ripacsok, udvari bolondok és táncos komikusok olyanok szenvedéseit relativizálják, akiket valóban meggyötört és tönkretett az élet. Mikor a Nagyok, az Enyedik meg a Kajdik, akik dúskálnak a sikerben, a magától értetődően szabad önkifejezésben, a senki által sem zavartatott művészi szabadságban, belenyafogják a kamerába, hogy itt fogaknak csikorgatása a jussa mindenkinek.
Pedig mindössze arról van szó, hogy nektek nem tetszik a rendszer. Előfordul. Remélhetőleg még nagyon sokáig nem is fog.
Trombitás Kristóf
