Tudhattuk: Trianon 100. évfordulója kiváló alkalom lesz a ballibeknek, hogy rúgjanak néhányat a nemzetbe mint olyanba, annak jobboldali részébe meg különösen. Nem is csalódtunk. S ennek sodrában egy miniatűr magyar történészvita is kirobbant, nevezetesen a szabadkőművesek szerepéről. Indult Romsics Ignác cikkével, azután jött Szakács Árpád írása, rá Ungváry Krisztián válasza, mellette több más vélemény, most szombaton pedig lement a második Ungváry–Szakács-menet is, tágabb dimenziót adva a csörtének.

Lehetne most elemezni a „ki mit is mondott pontosan” kérdését, de felesleges. Mert nem erről szól a vita. Nem egy történelmi részletkérdésről. A vita a céhbeli ballib történészszakma és az azt kívülről támadó céhen kívüliek közti összeütközésről szól. Adva van egy 1945 óta kanonizált XX. századi magyar történelem ballib olvasatban, és az ezt még alig-alig kikezdő, épphogy felépülő jobboldali alternatíva. A ballib oldalon áll a hivatalos szakma nagy része, élén az MTA-val meg az intézményeivel, valamint a legtöbb egyetemi tanszék. Háttérben a könyv- és lapkiadói hálózat. Meg a nemzetközi kapcsolatok. És az utánpótlás: a legtöbb tehetséges történelem szakos egyetemista rájön, hogy szakmai és anyagi szempontból is jobban jár, ha beáll a ballib táborba.

És a jobboldali kurzus asszisztál ehhez, illetve néhány apróbb-nagyobb kísérletet tesz az ellenséges homogén tömb megbontására, illetve a saját háttér kiépítésére. Ami aztán azonnal „szakmai” össz­tűzbe kerül. Mondjuk, hallott már valaki elismerő vagy akár csak jóváhagyó történészi véleményt ballib oldalról a Magyarságkutató Intézetről? Cserébe a megfelelési kényszer és a kisebbrendűségi komplexus kettős szorításában vergődő jobboldali humán értelmiség ezernyi hozsannázásáért a világraszóló ballib teljesítmények előtt?

És ahogy kiállnak Romsics mellett az ifjú történészek, a tanítványok, ez annyira – nincs rá jobb szó – aranyos! Mint amikor a kiscsibék összegyűlnek a kotlós köré, hogy oltalmazzák őt, mert a kerítésen túlról rávicsorgott a vérszomjas menyét. És azt csipogják: „Náci bácsi, ne félj, mi, a te legjobb magyar tanítványaid, mi majd megvédünk téged!”

Már aggódtam, hogy a történelmi idők ellaposodása folytán oly sokáig nélkülöznünk kell ballib honfitársaink aláírósdiját – hát igen, visszasírjuk a boldog kilencvenes éveket, amikor szinte hetente írtak alá ellenünk. És akkor a kipécézettnek a legtöbbször annyi is volt. Ez a Szakács meg még most is csak röhög a markába! O, tempora…

És a történelem szakmai kérdései csak egy elenyészően kicsiny részei az összképnek: minduntalan beszivárog ide a szűkebb és tágabb értelemben vett politika. Van ugyebár a direkt politikai fenyegetőzés, mondjuk Ungváry cikké­ben emígy: „Azok azonban, akik komolyan gondolják azt, hogy a Szakácsot is fenntartó politikai kurzus még mindig a kisebbik rossz, jobban teszik, ha elgondolkodnak azon, hogy kivel kell egy tálból cseresznyézniük és hogy hová viszik az országot az effajta összeesküvés-elméletek.” Kedvesen lekezelő, olyan tanító bácsis, ilyenkor kellett az iskolában visszafojtani a röhögést, ahogy az igazgató közölte: „És jól gondoljátok meg, hová visz ez majd titeket!”

De azért van egy kiskapu nekünk, megvezetetteknek: bizonyára csak a „kisebbik ­rossz” elve alapján szavazunk a Fideszre, de most majd talán elgondolkodunk, hogy ezek a Szakács-félék már mégis túl cikik, jöjjön hát ismét egy olyan remek ballib kurzus, bocs! Mea maxima culpa! A ballib soha nem kurzus, a ballib az országvezetés, az kormány, esetleg establishment, de „kurzus” még véletlenül sem. (A ballib publicisták által leírt, 2004–2009 közti „Gyurcsány-kurzus”-idézetek beküldői közt akár könyvjutalmakat is kisorsolhatnának.)

Szóval ismét egy újabb reménytelen, sehová nem vezető, szakmainak álcázott ideoló­giai csörtét vívunk, ahelyett, hogy ezerrel építenénk és erősítenénk a mi jobboldali történelmi narratívánkat. Amiből például megtudhatnánk, hogy miért is roppant össze egyik pillanatról a másikra a történelmi magyar uralkodó osztály. Elég volt Tisza Istvánt megölni, s a legkritikusabb hónapokra vezető nélkül maradt az egész magyar nemzeti oldal. Pedig akkor még arányaiban a lakosság sokkal nagyobb része tartozott ide, mint ma (de ez messzire vinne). Fel kellene térképezni a XIX. század és főleg a dualizmus hibáit, elfeledve a népek börtöne, a nemzetiségi elnyomás meg a hárommillió koldus országa és egyéb szamárságokat.

Tudnunk kellene, miért omlott össze kártyavárként az ország, mert lehet, hogy ravasz kis szabadkőművesek ásták alá a fundamentumokat, de az is lehet, hogy semmi közük nem volt hozzá, vagy csak alig. Mindenesetre az okokat ismerni kellene: nemcsak azért, mert az igazság szép, legalábbis szebb a mai hazugságoknál – persze azért is –, hanem hogy tanuljunk belőle, s még egyszer ne történhessen olyan az országgal, hogy krízishelyzetben megfelelő vezetőréteg nélkül marad, és pár tucat sehonnai kalandor tobzódhassék a lebénult nemzet felett. Mert a világ és Európa helyzetét elnézve könnyen adódhatnak még ilyen idők – s lehet, hogy a nem is oly távoli jövőben.

A szerző könyvkiadó-vezető