Wass Albert 1963 szeptember 14-én írt a feketék washingtoni tüntetéséről. (Magyar szemmel c. kötetben olvasható). Részletesebb beszámoló itt található: https://www.history.com/topics/black-history/march-on-washington
Wass Albert azt írta le, hogy a feketék ekkor előjogokat követeltek, hogy megszűnjön az elnyomatásuk, például azt, hogy a képviseleti demokráciában legyen fekete kvóta, illetve azt, hogy például a tévék arra legyenek kényszerítve, hogy a feketék lakosságarányának megfelelő arányban sugározzanak feketék által készített fekete tartalmat feketéknek.
Ha Wass Albertnek igaza van abban, hogy a feketék előjogokat követeltek, akkor nem lehetett a feketék sorsa olyan szörnyű. Rasszisták, bőrszín alapján előítéletes emberek mindig is voltak és rasszizmus volna azt feltételezni, hogy rasszisták csak és kizárólag fehérek lehetnek, de ha olyan súlyosan el lettek volna ekkoriban nyomva a feketék, mint mondjuk az erdélyi magyarok, akkor nem feltétlenül mertek volna 250 000-ren az utcára vonulni tüntetni, nem feltétlenül kezelt volna egy ilyen tüntetést békésen a regnáló hatalom. Eljátszok a gondolattal, hogy a kommunista Romániában a magyarok 1963-ban tüntettek volna a jogaikért. Ha feltételezzük, hogy nem géppuskázták volna őket halomra, akkor a követelések semmiféle előjogokról nem szóltak volna, csak arról, hogy a magyarok szabadon használhassák az anyanyelvüket a hivatalban is, ne kelljen magyarságuk miatt hátrányt szenvedniük és a magyarság szabadon szólalhasson fel magyar ügyek kapcsán.
Ezzel egyáltalán nem állítom, hogy feketeként semmiféle hátrányt ne szenvedtek volna emberek, hiszen én ezt a témát nem kutatom. Bárkit bármilyen hátrány ér bőrszíne miatt, azt minden jó szándékú értelmes ember igazságtalannak tart. Ugyanez a nemzeti hovatartozás kapcsán is elmondható. Ebben az értelemben az amerikai feketék nekünk, román fennhatóság alatt élő magyaroknak sorstársaink, hiszen egyik csoport az embertelen rabszolgakereskedelem, felmenőik jogainak sárba tiprása kapcsán örökölték meg azt a történelmi helyzetet, amit nem választhattak, mi pedig egy, a felmenőink ellen meghozott döntés következményeit örököltük meg. Sem az amerikai feketék, sem mi, román fennhatóság alatti magyarok nem választhattunk alternatív sorsot, hacsak az útilaput, amit román vitapartnerek ajánlanak alkalomadtán nem tekintjük alternatívának. Ergo: minden hátrány, amit az amerikai feketék bőrük színe miatt, mi pedig magyarságunk miatt vagyunk kénytelenek elszenvedni igazságtalan.
Viszont a kisebbségi lét sanyarú sorsának vannak fokozatai. Az amerikai feketék 1963-ban egy velük barátságos, partneri államban éltek és bőrszínük kapcsán gyűlölködő rasszista emberek aljasságait kellett eltűrjék. A Romániába szakadt magyarság 1963-ban egy vele ellenséges államban volt kénytelen élni, amelyik nyíltan uszított ellenük, sőt, ellenükben határozta meg magát, aktívan elnyomta őket és táplálta a magyarellenes sovinizmust. Akkor a feketék tüntetése nagy visszhangot kapott, az ők ügyüket komolyan vette a világ közvéleménye. A magyarok problémájára nem figyelt fel a világ.
Wass Albert optimista volt, hiszen ha a feketék előjogkövetelése értő fülekre talált, akkor a sokkal egyszerűbb magyar vágyak kapcsán okkal remélhette, hogy a magyarság helyzete is javulni fog. Naív gondolat volt ez. A mi sorsunk soha senkinek sem volt érdekes. Sem akkor, amikor tatárok dúlták fel az országot, sem akkor, amikor az Oszmán Birodalom iszlám hódítása ellen védtük Európát, sem akkor, amikor német elnyomás alatt tengődtünk, sem akkor, amikor átrajzolták a határokat, sem a kommunista rendszerekben, sem ma. Mindig csak magunkra számíthattunk és így sikerült kiegyezni a németekkel egy rövid időre, miután szétszakítottak bennünket. A magyar a mai Európai Únióban is pária, hiába hitegettek bennünket azzal, hogy majd az etnikai feszültségeket megoldja az únió. Az csak egy dajkamese volt. Ma azon országok politikusai ítélkeznek magyarország felett, amelyek vezetői annak idején szétdarabolták. A kisebbségek sorsa csak addig érdekli az NGO-kat, amíg nem magyarokról van szó. Mert mi azon túl, hogy fehérek vagyunk, még magyarok is.
Romániában a helyzet 89-et követően enyhült, de nincs itt a Kánaán. Ma sem használhatjuk anyanyelvünket a hivatalban, ma is történnek magyarverések, sőt, éppen az államelnök vádolta (!) meg a közelmúltban a posztkommunista utódpártot (!) azzal, hogy magyarbarát volna és autonómiát akarna nekünk biztosítani. Seattleben az emberek elég szabadok ahhoz, hogy autonómiát hirdessenek. Nálunk még Székelyföldön sem lehet álmodni sem erről, nemhogy itt a szórványban. A csángókat pedig megemlíteni sem szokták. Sajnos.
Üdvözlettel,
L.Á.
