Ahogyan ezt az egyik kormánypárti tv műsorban a Magyar Idők főszerkesztője is megállapította, az ellenzéki tábor sok kis pártját nem a hódmezővásárhelyi, magát függetlennek hazudott polgármester (Márki Zay Péter) „programja”, hanem az Orbán fóbia tartotta/tartja össze. Már amennyire. Mert fölvetődik a kérdés, hogy ha ez a fóbia annyira meghatározó, akkor miért nem tudtak úgy egy egységes, jelentékeny szavazótábort maga mögött tudó párttá egyesülni, ahogyan annak idején a Fidesz: az orbáni „egy a tábor, egy a zászló” jelszavával.
Több választ is adhatunk erre. Az első eléggé közismert: a választók azért némi alaposabban kidolgozott pártprogramot is igényelnének (még ha nem olvassák is el az egészet), és egy fóbia, amely az „Orbán, takarodj!” jelszóban fejeződik ki, programnak még kevés. A második sem új, hogy a pártok szavazóbázisa sokkal inkább ragaszkodott választott pártja identitásához, mint a pártpolitikusok. Nehéz lett volna elfogadtatni velük a Gyurcsánnyal való ilyen mértékű összeborulást, nem szólva egy Gyurcsánytól Vonáig terjedő, nyíltan vállalt, deklarált szélsőbal-szélsőjobb koalícióról. A harmadikra talán kevésbé gondolunk, pedig az sem irreleváns. Ha már a választók nagy része nálunk úgynevezett ”protestszavazó”, vagyis valami vagy valaki ellen szavaznak, akkor a posztkommunista tábor elleni összefogás, egy zászló alá gyülekezés sokkal jobban meg tudta mozgatni a magyar társadalmat, hiszen nem volt még olyan messze tőle a kommunista diktatúra, a proletárdiktatúra, a többség kisebbség fölötti uralmának hazudott önkényuralom emléke, amelyet a magyar emberek döntő többsége a saját bőrén tapasztalt meg. Igaz, a MIÉP kilógott ebből az összefogásból, de csak úgy, hogy a MIÉP szimpatizáns antikommunista, ha erre a pártra szavazott, valóban kockáztatta, hogy elvész a szavazata. Amikor azonban a MIÉP bejutott a parlamentbe, és ellenzékből támogatta a Fideszt, (a rendszerváltás utáni történelem egyetlen konstruktív ellenzékeként), akkor büszkén vállalhatta, hogy egy valódi nemzeti radikális párt mellett döntött! Amelynek elnöke (Csurka István) már a Jobbik keletkezésekor rámutatott, hogy az SZDSZ reinkarnációjával, egy álnemzeti, álradikális, ál-antikommunista képződménnyel van dolgunk, amelynek megszületésénél természetesen megbízói, a balliberális politikai erők bábáskodtak. Ahogyan ez napjainkban, sok más Csuka-prognózissal együtt, minden kétséget kizáróan beigazolódott. Csakhogy a második helyezett Jobbik szavazóbázisának jelentős része ezt nem tudta, így aztán nehéz lett volna követnie a „néppártosodás”, a „cukikampány”, a „balliberális ősellenség” felé fordulás, száznyolcvan fokos fordulat következtében előállott árulást. Amikor ezt már nem lehetett tovább nem látni, alighanem ők is a Fidesz-KDNP-e adták a voksukat!
K. I. B.
