Gyakran találkozhatunk mostanában, nemcsak magánbeszélgetésben, de sajtóban és történelmi konferencián is azzal a megállapítással, hogy hiába járunk a rendszerváltás huszonhatodik évében, és hiába emlékezünk ’56-nak immár a hatvanadik évfordulójára, a társadalom még mindig nem tudott egészen megszabadulni alapos vagy alaptalan félelmeitől. „Messzire elér a keze az elvtársaknak, még most is, posztelvtárs korukban!” Ehhez képest a Nemzeti Emlékezet Bizottsága (NEB) közzé tette hatvanhét olyan karhatalmista nevét, fényképét és „pályafutását” (néhányuknál néhány kiegészítéssel is megtoldva), akiknek fontos szerepük volt a forradalmunkat és szabadságharcunkat követő megtorlásokban. (Díszes egy kompánia, a magyar nép és szabadság hóhérai, érdemes az ábrázatukat is alaposan szemügyre venni.) Aki attól tartott, hogy úgyis csak azokról mernek anyagot közölni, akik már nincsenek az élők sorában, kellemesen csalódhatott. Igaz, akik még élnek, nyilván nyolcvanon felül vannak, és aligha vagy alig mozdulnak ki otthonról (otthon élvezik jól megérdemelt, kiemelt nyugdíjukat, bizonyára jut belőle lemenőiknek is), nem szembesülnek a lesújtó és megvető pillantásokkal. Mégsem gondolhatjuk, hogy a lista közzé tételének ne lennének erkölcsi következményei. Ha már jogi következményei nem lehetnek, mint ahogy lényegében és érdemben a főkolompos Biszku Bélánál sem voltak, „hála” igazságszolgáltatásunk, pontosabban (mert arról nem beszélhetünk), jogszolgáltatásunk, jogrendszerünk sajátosságainak. De erkölcsi következmény az is, ha ettől a lépéstől oldódik a társadalom félelme. Azt is megérthetjük, ha valaki úgy gondolja, hogy „ne már mindig csak nekünk kellejen félnünk”. Bár aki a delikvensek közül még ítélőképessége teljes birtokában van, az pontosan tudja, hogy nincs mitől félnie, nemcsak, hogy nem fogják a hóhért akasztani (ez amúgy is távol áll a keresztény magyar lelkülettől, még ha nem töröltük volna is el a halálbüntetést), de jogi lépések sem várhatók, szóval akár cinikusan röhöghet is a markába, mert az erkölcsi következményeket ki nem s… sajnálja le? De vajon valóban ilyen könnyen veszi a leleplezéseket a posztkommunista politikai elit?
Valójában manapság is találkozhatunk, különösen a kétharmados többséggel megválasztott antikommunista, nemzeti kormányunk hivatalba lépése óta a posztkommunista utóvédharc különböző formáival. Ezek egy része rendkívül primitív és átlátszó, mint például Asperján György pár évvel ezelőtti, Wittner Mária erkölcseit célba vevő írása, amire minden józan és jó érzésű ember, bármennyire konzervatív és nem liberális, csak azt mondhatja: „és ha igaz, akkor mi van? Neki (a lejárató írás szerzőjének) erről szól ’56?”
Van azonban a karaktergyilkosságnak egy olyan formája, amelynek semmi köze a mai politikai „adok-kapok”-hoz, amelyben azt is karaktergyilkosságnak minősítheti a „sértett”, ha az igazat megírják róla (lásd Pukli Istvánt és ávós nagyapját). Itt a szó szoros értelmében vérre megy a dolog (illetve kötélre), mert gyilkossággal vádolnak meg valakit, koncepciós eljárásban, akiről tudják, hogy nem ölt, és meg is gyilkolják, vagyis igazságszolgáltatásnak álcázva a jogi procedúra betetőzését, diadalmasan kivégzik. Ez pedig Tóth Ilona mártíriuma. Ehhez a (vér)bírói végzéshez, ennek „igazságosságához” aztán körömszakadtáig ragaszkodnak az ’56-ot (bár most már többnyire nem nyíltan) ellenforradalmazók. Azt, hogy „körmük szakadtáig”, azért nem írhatom, mert az ő pribékjeik tépték le politikai ellenfeleik körmét, nem az övékét tépték le. Voltak ugyan ennél még hatékonyabb eszközeik is, és itt nemcsak és nem is elsősorban az ütlegelésre gondolok, amelyből nyilván Tóth Ilonkának is kijutott, aki az „októberi sajnálatos események” előtt kitűnő sportoló (vitorlázó repülő) volt, de a vizsgálati fogság során az orvos szakértő „néma talp”-at állapított meg nála. Lásd Jobbágyi Gábor ilyen című könyvét, M. Kiss Sándor és M. Kiss Réka kutatási eredményeit. Amikor már mellszobrot is kapott Tóth Ilonka az orvosi egyetem épülete előtt, Kende Péter felháborodottan tette szóvá, hogy az orvostanhallgatók egy gyilkos szobra mellett kénytelenek elmenni, az épületbe belépve és onnan távozva.
Ahogy erre a Magyar Idők hétvégi mellékletében (Lugas) Tóth Ilonkával foglakozó írás szerzője rámutatott, a párját ritkítóan aljas és kegyetlen gaztettnek alapvetően két célja volt: a megfélemlítés és a kompromittálás. Mármint’56-é. A megfélemlítés azért is lehetett hatékony, mert a közvélemény egy része tudta, hogy koncepciós perről, ártatlan áldozatról van szó (pláne, akik ismerték is Tóth Ilonát), de „mi mindent megtehetünk”, aki pedig nem tudta, az félelmében inkább elhitte, hogy gyilkost ítéltek el, még ha kételkedett is. Megrendítő jelenet volt Szilágyi Andor Tóth Ilonkáról szóló darabjában (amelyet Vidnyánszky rendezésében most már több ezren láttak a Nemzeti Színházban), amikor „a nép egyszerű gyermeke”, egy takarítónő kétségbe esetten hajtogatja, egyre hangosabban, félelmében görcsösen kapaszkodva az öncsalás lehetőségébe: „miért vallotta volna be, ha nem követte el?” (Amit a néző természetesen pontosan lát és tud.) A kompromittálás pedig nyilván leginkább a külföldnek szólt (ahogy a Köztársaság téri provokáció is): „ez volt ’56, közönséges gyilkosok, közbűntényesek csinálták!” Ezt persze még külföldön sem hitte el mindenki (sőt!), nemcsak Albert Camus állt ki mellettünk (igaz, rajta be is teljesedett a „végzet”: ’60-ban autóbaleset áldozat lett).
Szokták mondani, hogy a bolsevizmus agymosása többnyire sikeresen szabadította meg „pácienseit” a lelkiismeret ballasztjától, ez azonban csak megszorításokkal igaz. Próbálta, de nem mindig sikerült. Valószínűleg a maguk rossz lelkiismeretétől való, a terrort túlélő társadalomra kivetített félelem jelenik meg abban az eszeveszett gyűlölködésben, amelyet elég gyakran tapasztalunk a kommunizmus bűneit feltáró szándékokkal és cselekedetekkel szemben. Megboldogult Antall Józseftől hallhattuk egyszer (ami egyébként bizonyára lélektani közhely), hogy az áldozat mindig könnyebben megbocsát, mint a tettes, akinek igazolnia kell, hogy az áldozat „megérdemelte,”, amit vele, rajta elkövettek. Ezt ugyan a trianoni utódállamok pszichózisának magyarázatára mondta, de ugyanezt tapasztaljuk a kommunizmus bűneinek elkövetőinél is.
Ha belegondolunk, eléggé érthető hogy a diktatúrát működtető, most olykor négermosdató levitézlett politikai elit nem is annyira a kommunista gazdasági, társadalmi és politikai berendezkedés bírálatára érzékeny, hanem a lakosságon elkövetett kegyetlenkedések, a gyilkos terror fölemlegetésére. Ez az, amire nem lehet mentség a felelősség terítése, amellyel Pető Iván próbálkozott a Kónya-Pető vita során. Volt képe „érvként” Illyés „Egy mondat a zsarnokságról” című versét idézni: „hol zsarnokság van, mindenki szem a láncban”. (Csak zárójelben: az SZDSZ elnöke tagadta, illetve letagadta szülei ÁVH-s tiszt múltját, a Pető kontra Kéri perben, el is vesztette, de ez valahogy nem került bele a köztudatba.) Az viszont szőnyeg alá „lett söpörve”, hogy egy kommunista diktatúrában nemcsak elnyomók és elnyomottak vannak, hanem gyilkosok és ártatlan áldozatok is. Erre csak egy „mentsége” lehet, a gyilkosoknak, sőt, mindazoknak, akik a gyilkos rendszer szekerét tolták, és nem az áldozatokkal, hanem a gyilkosokkal voltak inkább szolidárisak. Az, hogy ezek nem áldozatok, hanem bűnösök, akikre lesújtott a szocialista igazságszolgáltatás vasökle!
A kommunista sorozatgyilkosokat persze nem hatotta meg, hogy közülük is többen lettek koncepciós per áldozatai, amikor az elvtársak egymás torkának estek, hanem elképesztő magabiztossággal és cinizmussal tákolták össze azt a justizmordos koncepciót, amely a sztálini „vívmányokon”, a megkínzott fogoly „beismerő vallomásán” alapult. A vonatkozó vicc szerint találnak valahol Egyiptomban egy múmiát, amelynek a korát meg kell határozni. Először Angliába küldik, ahol azt állapítják meg, hogy kb. 6550 év, plusz mínusz 50 év tolerancia. Aztán az Egyesült Államokba: ott még pontosabb eredménnyel szolgálnak: 6558 év plusz mínusz egy év tolerancia, (További országok és hasszámok is bekapcsolhatók.) Végül a Szovjetunióba, ahonnan szintén visszaérkezik a múmia, csakhogy az eddigi gondos becsomagolás helyett szanaszét dúlva, összevissza szurkálva, vagdosva, fülei letépve, és mellette egy cédula: 6558 évvel, három hónappal, négy órával és öt perccel ezelőtt halálozott el az illető. Megy is a sürgöny: honnan tudják ezt ilyen pontosan? És jön a válasz: „bevallotta!”
Amikor a hetvenes évek elején ezt a viccet hallottam, még nem ismertem Tóth Ilona történetét. Utána ismertem meg, mert munkahelyi főnököm lett egy BM őrnagy felesége, akiről azt rebesgették, hogy ő is és élete párja is Tóth Ilona ellen tanúskodtak (hamistanúskodtak), és oroszlánrészük volt a magyar Jean d’Arc halálos ítéletében. A Csalogány elszállt és a Csalogányvadászok című könyv írója szerint azonban ma még kockázatos dolog volna az illetőket név szerint említeni.
Itt tartunk. De legalább a gyanúsított kínzással kikényszeríthető vallomása, mint perdöntő bizonyíték (mert hiszen „bevallotta!”) többé már soha nem jöhet szóba.
Ami viszont koránt sem azt jelenti, hogy nincsen több tennivalónk a kommunista bűnök leleplezésében, és nincs mit kezdenünk ezzel a szóval, csak más összefüggésben. Hiszen ere is vonatkozik a József Attila idézet, hogy „a múltat be kell vallani”.
K. I. B.
