Bármennyire is köztudottnak számít mostanra, hogy a Jobbik létrejöttében balliberális politikai szándékok is bábáskodtak (Csurka István már keletkezéskor megírta róluk, már pedig ő meglehetősen ismerte őket), mégis voltak és vannak olyanok, nemcsak a szavazóbázisban, hanem magában a pártban is, akik komolyan gondolták a nemzeti radikalizmust, és őszintén hittek, hisznek benne. Ilyennek ismertük meg a Magyar Időkben megjelent cikke alapján (Jobbik: Két szék közt a pad alá, 2017. április 19.) Borbély Zsolt Attilát is. A Jobbik egykori nemzetpolitikai kabinetvezetője számol vele, hogy 2018-ban „a párt…borítékolhatóan kevesebb szavazatot kap majd, mint négy évvel ezelőtt.” Hogy mennyivel, azt persze még nem tudhatjuk, de ha egyszer arra építette az image-át, és leginkább azzal szerezte a szavazótáborát, hogy ő nemzetibb és antikommunistább a kormányzó Fidesznél, és a választások előestéjén az Orbán-fóbiában szinte élen járva összebútoroz a nemzetellenes és posztkommunista táborral, akkor vajon mégis, mire számított? Akiket voksaikkal együtt így elveszít, azokat vagy úgy pótolhatja, hogy az ellenzéki pártoktól vesz el szavazókat, ami a tábor számára nem annyira kedvező, vagy úgy, hogy a bizonytalanok megszólításában reménykedik. Pedig azok sem túlzottan szeretik, hogyha egy politikai erő majd megmondtam, mit csinál a szájából (két szó is van rá).
Elég valószínűnek látszik, hogy már akkor sem gondolták magukat befutónak, amikor fennen hirdették, hogy ők fogják megnyerni a választásokat, mert a közvélemény kutatások szerint már ők a második legnagyobb erő. Mindez már a múlté, és nem tegnaptól az. Van azonban egy lehetséges magyarázat arra, hogy miért nem a szavazatmaximalizálásra törekednek. Ezt lényegében a cikk alcíme is tartalmazza: „a kormányra kerülés ábrándja fontosabbá vált, mint a nemzetszolgálat.” Kormányra pedig csak egy ellenzéki koalíció keretében kerülhetnek, amennyiben egy választási párt, amelyet Lendvai Ildikó is javasolt, egy „technikai koalíció” több szavazatot kapna, mint a kormányzó pártok. Ehhez viszont arra van szükség, hogy a balliberális szavazók, akiket folyamatosan, mint mumussal ijesztgettek a Jobbikkal (más kérdés hogy sunyi módon így népszerűsítették, hadd szerepeljen minél gyakrabban az ellenzéki sajtóhírekben) elfogadják őt legalább egy ilyen akció keretében és erejéig ebben a politikai családban, és ne kapjon ez a technikai koalíció a Jobbik miatt kevesebb szavazatot, vagy legalább is többet hozzon a konyhára, mint amennyit elvisz. Ez magyarázza talán leginkább a Jobbik „cukisodását”, „néppártosodását”, „középre húzását”, amiből már akkor lehetett sejteni, hogy ennek előbb-utóbb a hajdani „ellenséggel” való összeborulás lesz a vége, noha ezt, bár egyre erőtlenebbül és ügyetlenebbül, de még mindig tagadják. Pedig a közös menedzser, a „bandgazda” (Simicska) személye miatt ez a kétségbeesett igyekezet egyre inkább ellehetetlenül. (Aki emlékszik még Dávid Ibolya kijelentésére, miszerint ő Gyurcsánytól és Orbántól egyenlő távolságra akarja tartani magát és a pártját, valamint arra, hogy sokan már akkor is sejtettük, hogy ilyen nincs, és hová fog ez vezetni, annak a számára egyáltalán nem új a fokozatosság elvének ilyen fajta betartása.)
Abba persze valóban nem láthatunk bele, hogy a balliberális szavazók közt mennyi az amnéziás, és mennyi a cinikus, illetve finomabban, hányan vannak azok, akik nem a morális, hanem a politikai logika alapján gondolkodnak. („Az ördöggel is össze kell fogni, hogy a hét ördög Orbánt és maffiakormányát leváltsuk, és különben is: ehhez már a tisztesség olyan bajnokai, mint Heller Ágnes, Kőszeg Ferenc és mások is megadták az alaphangot”.) Annak azonban mégiscsak kicsi a valószínűsége, hogy bár az összes ellenzéki párt támogatottságát összeadva a legtöbb közvélemény kutató intézetnél egy százalékkal megelőzik a Fidesz-KDNP-t, egy ilyen technikai koalíció megalakulásakor, ha egyáltalán sikerül létrehozni, ne veszítsenek szavazatot, egy százaléknál jóval többet is. Ha nem is a kétharmados többségre, de a feles többségre tehát, bár természetesen nem dőlhetünk hátra, jó reménységgel gondolhat a jelenlegi kormánykoalíció. Különösen, ha a migráns invázió támogatói és ellenzői között húzódó, vagyis a legnagyobb törésvonal tovább szélesedik és mélyül, és egyre többekben tudatosodik, hogy a Fidesz-KDNP és más országbeli szövetségesei, a Visegrádi négyek erre a kérdésre helyes választ adtak. Azaz, hogy Európában csakis ők, mi adtunk helyes választ.
Másképp pedig, mint ennek a tudatosodásnak a fokozódásával aligha történhetnek a dolgok, mert a migránsok terrorizmus iránti affinitása, beleértve a kontinensen születettekét is, úgy tűnik, sokkal inkább nő, mint csökken. Ezért is emlegetik egyre többen ellenzéki oldalon a „forradalmat”, a polgárháborút, a kormány erőszakos megdöntését, mint egyetlen hatalomra jutási lehetőséget. Vajon hogy képzelik? Külföldi segítséggel, mint amikor elődeik még a szovjet elvtársak, a „testvéri tankok” támogatását élvezték? Vagy úgy, hogy a kormány támogatói, az a 3.3 millió, aki migráció-ügyben, kvóta ügyben egyformán szavazott, egy ilyen erőszakos akció esetén valamennyien házi papucsban otthon ülnek és vicclapot olvasnak, vagy vígjátékot néznek a tv-ben? Netán úgy, hogy az ő biztonságuk mindenképpen garantálva lesz (ha másutt nem, külföldön), a „hasznos idióták” meg csak hadd vérezzenek értük? Különben is megtanulták már az önfelmentést az ötvenes években: „ahol fát vágnak, ott pattog a forgács…” De sokan reméljük, hogy egy mindennél nagyobb létszámú békemenet talán jobb belátásra téríti őket. Amelynek persze ki kell várni az idejét. Mert (amint ezt a latin közmondást a CÖF elnöke is idézte) „sas nem kapkod légy után”.
K. I. B.
