„Egy tavaszi napon, amikor öcsémmel, húgommal künn játszom a kertben, kézen fog bennünket, behív a tisztaszobába, mely teljesen el van sötétítve. Fekete posztóval takart asztalkán gyertyák lobognak. Letérdepeltet mindhármunkat, s arra kér, sohase feledjük, ma halt meg messze idegenben Kossuth Lajos.” – Így emlékszik vissza évtizedekkel később a Pesti Hírlap karácsonyi számában Kosztolányi Dezső „daliás nagyapjára”, aki az 1848/49-es szabadságharc alatt a 27-ik honvédzászlóaljban harcolt, azok között, akik a székelyekkel együtt legutoljára rakták le a fegyvert, Kossuthtal együtt menekültek Törökországba, s nyolcévi száműzetésből tért haza alföldi városába. „Vajon van-e ház még Magyarországon, amelyet március közepén Kossuth és Petőfi arcképeivel díszítenek?” – kérdezi 1927-ben Kosztolányi kortársa, a békebeli Magyarországról nosztalgiázó Krúdy. „Tartsátok tiszteletben e napot, melyen a nép szava először megszólalt. Március 15-e az, írjátok föl szíveitekbe és el ne felejtsétek. A magyar nemzet szabadsága e naptól kezdődik” – írja az Életképekben Petőfi barátja, Jókai Mór 1848. március 19-én. Két nappal korábban Jókai barátja és lakótársa, Petőfi ezt írta naplójába e napról: „Eredményei olyanok, melyek e napot örökre nevezetessé teszik a magyar történetben.”
1848 március idusának „csillagórái” – bár már 168 év eltelt azóta –, máig sem halványultak el a közös nemzeti emlékezetben. Ennek titka talán az, hogy azon a szerdai, esős-hűvös kora tavaszi napon Petőfi és a Pilvax-kávéházi ifjak, az egyetemi diákok, az utcai járókelők, a Rákos mezei vásárról a városba látogató parasztok, a pesti városháza derék magyar és német polgárai és a szocialista Táncsicsot börtönéből kiszabadító liberális nemesek: mind ugyanazt akarták Pesten – szabad, alkotmányos, polgári Magyarországot. Ez a később csak 1956 októberében megismétlődő nemzeti egység olyan erőt és példát adott az egész magyarságnak, hogy nem csoda, ha újra és újra megelevenednek emlékezetünkben az akkori események és szereplők minden év március 15-én. De jó, ha tudjuk, sok különböző tényező szerencsés összetalálkozása kellett ahhoz, hogy ez a nap örökre nevezetes legyen nekünk, magyaroknak.
Orbán Viktor miniszterelnök szerint a 48-as magyarság „az itt honos gondolatokból és a magyar szabadságvágyból épített országot magának”, mert tudta, hogy a „szabadság és a függetlenség nem kívülről ránk szabott ruha, hanem belülről épül kifelé, mint almára a héj, csigára a ház”. A kormányfő a „magyar szabadság születésének napja” alkalmából honfitársainak címzett levelében írt erről, amelyet a Miniszterelnöki Sajtóiroda vezetője juttatott el az MTI-nek. Orbán Viktor kiemelte: 1848. március 15-én egy nemzet született újjá, amely „ütőképes hadsereg, megfelelő ipari háttér és szövetséges nagyhatalmak nélkül, kívül-belül körülkerítve fogott hozzá, hogy fordítson egyet sorsának kerekén”.
Ebben sok igazság van, ugyanakkor a magyar forradalom és szabadságharc egyedülállóan gazdag és fordulatos, tizenhét hónapos történetének nem elégszer hangsúlyozott, noha talán legfontosabb tényezője a korabeli Európa nemzetközi rendszere, nagyhatalmi érdekeinek és erőviszonyainak alakulása volt. Európában a kisebb népek, nemzetek sorsát néhány – az 1814-15-ös bécsi kongresszust követő évtizedekben öt – nagyhatalom tartotta kézben, s döntötte el. A Rajnától és az Alpoktól keletre a „három fekete sas”: az orosz cár, az osztrák császár és a porosz király ellenforradalmi, abszolutista Szent Szövetsége töltötte be a „népek csendőre” szerepét, egyúttal egymás hatalmát is kiegyensúlyozták, s ezt egészítette ki Nyugaton a másik két nagyhatalom, Franciaország és Anglia. Magyarország 1526 (illetve 1541) után elvesztette szuverén államát és területe, népessége több részre szakadt, s ezek egyike sem volt szabad és független. A török hódítók kiűzése után Magyarország és Erdélyország is a Habsburg-monarchia alárendelt részévé – szinte gyarmatává – vált, s ettől kezdve a nemzeti függetlenségi törekvések, kísérletek sikere vagy kudarca mindig az adott nemzetközi helyzet, a nagyhatalmi erőviszonyok függvénye volt.
1848 tavaszán az Itáliából, majd Franciaországból kiinduló, s március 13-án Bécset is elérő forradalmi hullám „meglovagolásával” a magyar nemzeti liberális politikai elit egy csapásra keresztül tudta vinni a hosszú évek óta tervezett polgári átalakulást és elérte a Habsburg-birodalmon belüli nemzeti önrendelkezést, ha a teljes függetlenséget nem is – de ezt akkor még egyetlen mérvadó magyar vezető sem akarta. 1848 tavaszán a Habsburg-ház a szakadék szélére jutott, hiszen a birodalom szinte minden pontján – Észak-Itáliától Bécsen és Pesten át Prágáig és Krakkóig – forradalmak robbantak ki, így az udvar vezetői kénytelenek voltak elfogadni a magyar reformköveteléseket szentesítő áprilisi törvényeket, amelyek nyomán Magyarország de facto ismét önálló állammá vált, saját népképviseleti országgyűléssel és a parlamentnek felelős független nemzeti kormánnyal, és 1526 óta először ismét egyesült Magyarország Erdéllyel. Miután a császári udvarnak el kellett menekülnie a forradalmi Bécsből, az aulikus arisztokrácia, az udvari főtisztviselői kar mellett főként a félmilliós hadsereg maradt a dinasztia, illetve a birodalom egyetlen támasza. Hasonló volt a helyzet Poroszországban is, ahol a márciusi berlini forradalom után a király a hadsereggel együtt távozott a fővárosból. Tehát 1848 márciusában a három szentszövetségi birodalomból kettő fővárosában, Bécsben és Berlinben is kitört a forradalom, ezzel – legalábbis egy időre – lebénult az 1815-ben hármuk által létrehozott és fenntartott elnyomó rendszer.
Március 15-e pesti forradalma tehát nem „törhetett volna ki” a párizsi és a bécsi előzmények nélkül, de volt még egy különleges tényező, amit nemigen szoktak emlegetni. Illyés Gyula szerint a második magyar forradalmat (az első 1514-ben a Dózsa György vezette parasztháború volt) „a véletlen szervezte meg”. Ugyanis a rákosi vásár Pest szívétől nem messze zajlott le, ám az eső hamar szétverte, és az ország minden részéből összesereglett marhahajtók, juhászbojtárok, parasztok és mesterlegények egyéb dolog híján beszállingóztak Pestre elébb csak bámészkodni, aztán lelkesedni, majd engedelmeskedni az elhangzott mondatoknak. „Szebb találkozásról a költő álmodva sem álmodhatott – élete legnagyszerűbb felléptére a sors egy kis népi országgyűlést rendelt” – olvashatjuk a talán legcsodálatosabb Petőfiről szóló könyvben.
A legtöbb magyar emlékezetében 1848. március 15-ének vezérmotívuma, leglátványosabb eseménye a Pilvaxtól az egyetemen át Landerer nyomdájáig és a Nemzeti Színházig Petőfi és mások által is a nap folyamán többször nyilvánosan elszavalt Nemzeti dal, amelynek négysoros refrénjét együtt ismételte a nemzetté egyesült sokaság. „A magyarok Istenére / Esküszünk, / Esküszünk, hogy rabok tovább / Nem leszünk!” – Minden korabeli sajtóbeszámoló, tudósítás kiemelte ezt a többször megismétlődő katartikus esküt, ahogy a többezres nép levett föveggel, fölemelt ujjakkal hangosan, fokozódó erővel mondta el a szavaló után a vers refrénjét. Amikor Irinyi József nem sokkal dél előtt kihozta Landerer nyomdájából Petőfi Nemzeti dalának első, cenzúra nélkül kinyomtatott példányait, hogy szétossza a zuhogó esőben várakozó diákoknak, polgároknak és parasztoknak, „a hulló esőben égből látszott reájok szállani a keresztelés vize” – írta a Pesti Hírlap 1848. március 16-i tudósítása. Petőfi maga azt írta naplójába, hogy „Ma született a magyar szabadság, mert ma esett le a sajtórul a bilincs…”
Semmit nem von le március 15-e patetikus nemzeti mítoszából, hogy a forradalmat egy szakasz katona vagy az a néhány rendőrkém is leszerelhette volna, aki ott ődöngött a Pilvax körül. Maga Petőfi írta naplójába, a 15-re virradó éjjel döntötte el, hogy ő fogja megadni az első lökést – élete kockáztatásával – a forradalomnak: „Holnap ki kell vínunk a sajtószabadságot! és ha lelövöldöznek? isten neki; ki várhat ennél szebb halált?” Igaz, a Budán székelő Helytartótanács több ezer főnyi helyőrséggel rendelkezett, de mivel Bécsben megbénultak a császári hatóságok, másfelől a vidéki népnek köszönhetően húsz-harmincezresre nőtt a többször elszavalt Nemzeti dal és a 12 pont által fellelkesített sokaság – senki nem mert/próbált erőszakot alkalmazni. Így a világtörténelemben szinte példátlan módon lett vér nélküli a magyar forradalom.
Március 15. jelentését és jelentőségét minden nemzedék megértette, de legigazibb, legmélyebb jelentését „csak az tudja, aki transzcendens gyökerűnek fejti meg”, írta Karácsony Sándor, a nagy református teológus, pedagógus és nemzetnevelő. A magyarok Istenére tett nyilvános eskü olyan katartikus, lelki újjászületést hozó közös tett és élmény volt 1848. március 15-én, amely mélyen beágyazódott a magyar nemzettudatba. Ehhez hasonló ragyogó „csillagórái” legközelebb – s máig utoljára – 1956. október 23-án délután-este voltak a magyarságnak. Annak ellenére, hogy politikai értelemben nem Pest volt a döntő helyszín március 15-én és a következő napokban, hanem Pozsony és Bécs, ahol a magyar országgyűlés küldöttsége az uralkodóval elfogadtatta a Kossuth indítványára megszavazott nemzeti-polgári reformokat, és elérte gróf Batthyány Lajos miniszterelnöki kinevezését.
A rendi országgyűlés alsótáblája Kossuth indítványára és szövegezésében már a pesti forradalom előtt, március 3-án elfogadta azt a felirati javaslatot, amely kimondta a közös teherviselést, az úrbéri viszonyok – kármentesítéssel összekötött – megszüntetésével a nép és a nemesek közti érdekek kiegyenlítését, a nép politikai jogokban illő részesítését, továbbá „minden más befolyástól független nemzeti kormány” létrehozását. Az országgyűlés alig három hét alatt megalkotta azt a harmincegy törvényt, amely megalapozta a magyar társadalom polgári átalakulását, a polgári alkotmányos államszervezetet, s V. Ferdinánd király április 11-én szentesítette az új törvényeket, a gróf Batthyány Lajos vezette első – kizárólag arisztokratákból és nemesekből álló – magyar „polgári” kormány ekkor tette le az esküt az uralkodó előtt. Ez azonban egyáltalán nem volt furcsa, mert miután a lakosság alig öt-hat százaléka tartozott a (városokban élő) polgársághoz, a reformkorban a magyar politizáló réteg túlnyomó többsége a fő- és a köznemesség soraiból került ki.
Mégsem az 1848-as törvények szentesítésének és a Batthyány-kormány eskütételének napja, április 11. került be a nemzeti mitológiába – hiába lett hivatalos nemzeti ünnep 1898-ban –, a nemzet már 1860-ban, a pesti diákság Habsburg-önkényuralom elleni tüntetésén március 15-ét választotta. Azóta a különböző rezsimek és kormányzatok – Ferenc Józseftől Kádárig – hiába próbálták elsikkasztani, államosítani, tiltani, majd kisajátítani március 15-ét, az jó másfél évszázada a magyar nép és nemzet legnagyobb, örök ünnepe. Mert a Nemzeti dal a 12 ponttal együtt nemcsak a szabad magyar sajtó elsőszülött példányai, hanem egyúttal a nemzeti ön- és küldetéstudat, a magyar hazaszeretet legfontosabb szellemi, lelki forrásai is.
A Habsburg-birodalom túlélte addigi legmélyebb válságát, s a nemzetközi politikai helyzet 1848 nyarától magyar szempontból egyre kedvezőtlenebbül alakult, mert a másik négy európai nagyhatalom egyetértett abban, hogy meg kell menteni a Habsburg-monarchiát, s a magyarok által (is) annyira várt olasz, és még inkább a német nemzeti egységtörekvések kudarca után a magyar szabadságharcnak egyetlen potenciális szövetségese sem maradt. Hiába kért s várt támogatást a magyar kormány a reakciós, abszolutista kelet-európai zsarnokokkal szemben a polgári liberális, „haladó” Angliától és Francia Köztársaságtól, sőt az angol kormány arra biztatta az orosz cárt, hogy hadseregével siessen a szorongatott Habsburg-uralkodó segítségére. A franciák ezúttal sem álltak mellénk, a saját országának liberális alkotmányt adó porosz király pedig kész lett volna csapatokat küldeni Ferenc József támogatására.
A császári és a cári hadsereg egyesült erővel, „Európa” jóváhagyásával söpörte el az Európa legtöbb népe és szellemi elitje által csodált magyar szabadságharcot. A „népek tavasza” rég történelmi leckévé szelídült, de március 15-e a legmagyarabb nap, egyben ma is élő és újraélhető szabadságélmény és -igény maradt. És soha ne feledjük: az elmúlt ötszáz évben csaknem elpusztított, elnyomott kis népként Európa közepén, nagyhatalmak gyűrűjében csak akkor védhetjük meg szabadságunkat és függetlenségünket, nemzeti identitásunkat, ha nem maradunk egyedül, mint 1848–49-ben, 1918–20-ban, 1944–45-ben és 1956-ban, hanem szövetségeseinkkel – köztük lehetőleg közeli nagyhatalmakkal is – együtt, egységesen lépünk fel az európai politika porondján.
