A menekülthullám egzisztenciális jelentőségű, történelmi kihívás a szükséget szenvedők milliói és Európa jövője szempontjából is, de Európa csak az érintett emberek kisebb részének adhat átmenetileg menedéket vagy új hazát – hangsúlyozta a berlini magyar nagykövetség és Helmut Kohl irodája által egyidejűleg április 19-én közzétett nyilatkozat. Európának a nemzetközi közösség erőfeszítéseihez kapcsolódva az érintett régiókban kell segítséget nyújtania, hogy minél több ember előtt a saját hazájában nyíljanak meg kilátások – mutatott rá a közlemény, amely szerint Helmut Kohl és Orbán Viktor – a sajtó beszámolóival szemben – nem lát ellentétet nézeteik és Angela Merkel német kancellár törekvései között, és a célokat tekintve egyetértenek vele. Néhány nappal később jelent meg a 23. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon a Helmut Kohl által 2014-ben kiadott, Aggodalom Európáért című könyvének magyar nyelvű változata. Az előszóban a 86 éves politikus bírálja az európai határok megnyitását a menekültek előtt. „A megoldásokat magukban az érintett térségekben kell megtalálni, nem pedig Európában. Európa nem válhat a világban szükséget szenvedő több milliónyi ember új hazájává” – szögezte le a kereszténydemokrata államférfi, aki Európa első számú politikai és gazdasági hatalmának, a Németországi Szövetségi Köztársaságnak tizenhat évig, 1982–1998 között volt a kancellárja, így amit mond, annak súlya és hitele van.
A volt német kancellár és a jelenlegi magyar miniszterelnök keddi találkozójukon egyértelműen kinyilvánították, hogy Európa nem lehet a világban szükséget szenvedő milliók új hazája. Mintha Ferenc pápa egy héttel ezelőtti gesztusára válaszoltak volna. A katolikus egyházfő ugyanis április 16-án „ökumenikus jellegű humanitárius látogatást” tett a görögországi Leszbosz szigetén, amely a Törökországból csónakokon érkező ázsiai bevándorlók egyik fő célpontja és átmeneti gyűjtőhelye immár több mint egy éve. A pápát elkísérte a Moria menekülttáborba a konstantinápolyi ökumenikus pátriárka és az athéni ortodox érsek is, a három főpap együtt imádkozott a tengerbe veszett menekültekért, s közös nyilatkozatot írt alá a humanitárius válságról. Ebben kifejezték mély aggodalmukat a számos menekült, bevándorló és menedékkérő tragikus helyzete miatt, akik konfliktushelyzetek és sok esetben életben maradásuk mindennapi fenyegetései elől menekülve érkeztek Európába. „A kényszerű elvándorlás és elköltözés tragédiája milliók életét érinti, és alapvetősen az emberiség válsága, amely szolidáris, együttérző, nagylelkű választ, valamint azonnali és tényleges segítségnyújtást igényel. Leszbosz szigetéről felhívást intézünk a nemzetközi közösséghez, hogy adjon bátor választ, nézzen szembe ezzel a hatalmas humanitárius válsággal és az azt kiváltó okokkal: diplomáciai, politikai és karitatív kezdeményezésekkel és együttes törekvésekkel mind Közel-Keleten, mind Európában.” „Együtt ünnepélyesen kérjük a háború és az erőszak befejezését a Közel-Keleten, az igazságos és tartós békét, valamint a tisztes visszatérés lehetőségét azoknak, akik otthonukat elhagyni kényszerültek. Kérjük valamennyi vallási közösséget, hogy fokozza erőfeszítéseit mindenféle vallású menekült fogadására, segítésére és megvédésére, és hogy a segítségnyújtó szolgálatok, vallásiak és civilek, igyekezzenek összehangolni kezdeményezéseiket. Buzdítjuk az összes országot, hogy míg fennáll a bizonytalan helyzet, terjesszék ki az ideiglenes menedékjogot, adják meg a menekültstátust az arra jogosultaknak, és fokozzák erőfeszítéseiket, hogy segítséget nyújtsanak, és együttműködjenek minden jóakaratú férfival és nővel annak érdekében, hogy a fennálló konfliktusok gyorsan véget érjenek.”
A közös nyilatkozat így folytatódik: „Európa ma a II. világháború óta az egyik legsúlyosabb humanitárius válsággal áll szemben. E súlyos kihívással való szembenézéshez azzal fordulunk Krisztus minden tanítványához, hogy emlékezzenek az Úr azon szavaira, amelyek alapján egy napon majd megítéltetünk: „Éhes voltam, és adtatok ennem, szomjas voltam, és adtatok innom, idegen voltam, és befogadtatok, nem volt ruhám, és felöltöztettetek, beteg voltam, és meglátogattatok, börtönben voltam, és fölkerestetek. […] Bizony mondom nektek, amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek” (Mt 25,35–36.40). A magunk részéről, a mi Urunk, Jézus Krisztus akaratának engedelmesen, határozottan és egész szívünkből úgy döntünk, hogy fokozzuk erőfeszítéseinket az összes keresztény közötti teljes egység előmozdítására. Ismét meggyőződéssel kijelentjük, hogy a „kiengesztelődéshez hozzátartozik [a keresztények számára], hogy előmozdítsuk a szociális igazságosságot egy-egy népen belül és a népek között egyaránt. […] Szeretnénk közösen hozzájárulni ahhoz, hogy a bevándorlók, a menekültek és a menedékkérők, nők és férfiak, Európában emberséges és méltó fogadtatásra találjanak” (Ökumenikus Charta, 2001). Azzal, hogy védelmezzük a menekültek, a menedékkérők, a bevándorlók és a társadalmainkban peremre szorult sok-sok ember alapvető emberi jogait, az szándékunk, hogy teljesítsük az egyházak szolgáló küldetését a világban.”
Hogy Ferenc pápa nyomatékot adjon a közös nyilatkozatban kinyilvánított szolidaritásnak és segítségnyújtásnak, és példát mutasson a politikai vezetőknek, civil és vallási közösségeknek, a repülőgépen hazatérve magával vitt Rómába tizenkét szíriai muszlim menekültet, akiket sorshúzással választottak ki. A szíriai családok befogadásáról és eltartásáról a Vatikán saját költségén gondoskodik, míg a családok elszállásolása és ellátása a római Szent Egyed közösség segítségével valósul meg.
Most ne akadjunk fenn azon, hogy miért éppen tizenkét embert vitt magával a pápa – Jézusnak tizenkét tanítványa volt, bár Ő nem sorshúzással, hanem nagyon is tudatosan választotta ki őket, mindegyiküket a saját népe fiai, nem pedig idegenek közül! Ferenc pápa azonban nem szíriai vagy más üldözött keresztényeket vitt magával a Vatikánba, noha a Közel-Keleten és Afrikában fokozódó keresztényellenes terrorcselekmények miatt ő maga mondta tavaly június 29-én, a Szent Péter és Pál apostol ünnepnapi szentmisén, hogy „borzalmas, embertelen és megmagyarázhatatlan” a keresztények üldözése, ami „sajnos ma is a világ számos részén megtörténik mindenki szeme láttára és mindenki hallgatásától kísérve”. A pápa megválasztása óta többször hangoztatta, hogy modern korunkban több a hitéért meghaló keresztény mártír, mint ahányat a keresztényüldözések első évszázadaiban gyilkoltak le a Római Birodalomban. A babiloni káld pátriárka úgy fogalmazott, hogy az iszlám szélsőségesek el akarják üldözni a Közel-Keletről a keresztényeket, még a történelmüket és az emlékezetüket is el szeretnék törölni. Izrael ENSZ-nagykövete pedig kijelentette, „a keresztények az új évezred zsidói”. Miközben a keresztény gyökereit és identitását elvesztő európai társadalmak közömbösen és ostobán tűrik, hogy az újkori illegális népvándorlás nyomán gyors ütemben zajlik Európa iszlamizációja, addig Ázsiában és Afrikában gyarapodnak és erősödnek a keresztény közösségek, és hitükért, erkölcsi értékeikért évente sok ezren áldozzák életüket.
A három főpap közös nyilatkozata kétségkívül jó szándékú és evangéliumi szellemű, mégis téves; Ferenc pápa beszédes gesztusa is szép, de nem lehet példamutatónak nevezni. Illetve lehet: a baloldali Népszabadság hétfői vezércikke megtette, és bírálta a magyar katolikus püspököket és plébánosokat, hogy úgymond nem jó pásztorok, mert nem követik a pápa irgalmasságát, a miséken nem buzdítják arra a híveket, hogy fogadjanak be közel-keleti menekülteket. Az egykor a hazai kommunista, majd szocialista párt fő szócsöveként funkcionáló napilap ítélete szerint „bár Ferenc pápa arcmása ott van minden templom bejáratánál, szelleme fájdalmasan hiányzik Isten magyarországi házaiból”. A Népszabadságtól is balra álló Népszava úgy kommentálta a pápa leszboszi látogatását és a tizenkét menekült hazavitelét, hogy „ezzel példát mutatott azoknak az országoknak, amelyek még a csekély számú menekült európai elosztását biztosítani hivatott kvótarendszert is elutasítják”. Értsd: Magyarországnak.
Magyarország népe és kormánya a jelek és a felmérések szerint valóban nem kér sem az ázsiai és afrikai etnikumú és kultúrájú migránsok illegális bevándorlásából – ezért védi minden erővel és lehetséges eszközzel az ország államhatárát –, sem a brüsszeli bürokraták által forszírozott kötelező betelepítéséből. De hogy ez valóban bizonyos legyen, ennek eldöntése végett a kormány népszavazást kezdeményezett februárban. Az NVB-nek benyújtott kérdés a következő: „Akarja-e, hogy az Európai Unió az Országgyűlés hozzájárulása nélkül is előírhassa nem magyar állampolgárok Magyarországra történő kötelező betelepítését?” A népszavazás időpontja még nem ismert, mindenesetre a bevándorlásról szóló lakossági fórumsorozatot indított a Civil Összefogás Fórum (CÖF)–Civil Összefogás Közhasznú Alapítvány (CÖKA): országszerte több mint száz helyszínen rendeznek lakossági fórumokat a migráció, a bevándorlás, a terrorizmus és az Európai Unió által erőltetett kötelező befogadási kvóta kérdésköréről, többek között szakértők és politológusok részvételével. Arra is buzdítani kívánják az embereket: ha lehetségessé válik a betelepítési kvóta elleni népszavazás, akkor írják alá az annak kiírásához szükséges íveket és szavazzanak a kvóta ellen.
Visszatérve a pápa gesztusára, az egyfelől azért nem példamutató, mert ha követnénk, és minden magyar honfitársunk csak egyetlen ázsiai/afrikai menekültet fogadna be, akkor Magyarország a léket kapott Titanichoz hasonló módon nagyon gyorsan elsüllyedne. Másfelől a mi gusztusunk, ízlésünk, ítéletünk szerint azért álszent ez a gesztus, mert azt sugallja, hogy minden embert szerethetünk, minden emberrel jót tehetünk. Pedig ahogy a nagy angol költő, William Blake megírta: „Aki mással jót kíván cselekedni, egyenként cselekedje; az általában-jó: mentsége latornak, talpnyalónak, képmutatónak.” Kölcsey unokaöccséhez intézett Parainesis-ében azt tanítja nekünk is: „Ne hidd, mintha Isten bennünket arra alkotott volna, hogy a föld minden gyermekeinek egyforma testvérük s a föld minden tartományinak egyforma polgáruk legyünk… Bizonyos helyhez kell azért kapcsoltatnunk, hogy azt jótékony világítással állandóul boldogíthassuk… Hol az ember, ki magát a föld minden országának szentelni akarván, forró szenvedelmet hordozhatna irántok keblében? Leonidás csak egy Spártáért, Regulus csak egy Rómáért, Zrínyi csak egy Magyarországért halhatott meg. Nem kell erre hosszú bizonyítás; tekints szívedbe, s ott leled a természettől vett tudományt, mely szerelmedet egy háznéphez s ennek körén túl egy hazához láncolja.”
„Mi is szívemberek vagyunk, de nem vagyunk agyatlanok, a kettőt egyensúlyban kell tartani” – mondta nemrég Orbán Viktor miniszterelnök, és ez egybevág azzal, amit Max Weber, az újkor egyik legfontosabb gondolkodója írt száz éve politika és etika kapcsolatáról. A kozmikus szeretetetika azt parancsolja: ne állj ellen erőszakkal a gonosznak, a politikus viszont éppen az ellentétes értelmi felszólítást tekinti érvényesnek: erőszakkal kell ellenállnod a gonosznak, máskülönben te vagy a felelős a diadalmaskodó rosszért. Aki az evangélium etikáját kívánja követni, az nem törődik döntése következményeivel, a politikai cselekvést azonban a felelősségetika irányítja. Egy nemzeti politikus cselekvését a nemzeti közösség érdekeinek védelme. Weber szerint az érzületetikát és a felelősségetikát lehetetlen egy fedél alá hozni, vagyis döntenünk kell, hogy a prófétákra hallgatunk-e, vagy politikai vezetőinkre. A politika „kemény deszkák erőteljes és lassú átfúrása, szenvedéllyel és szemmértékkel”.
A felelős, elhivatott, alkalmas politikusnak rá kell nevelnie magát az élet realitásaival, kihívásaival való kíméletlen szembenézésre, el kell viselnie azokat és fel kell nőnie hozzájuk – ezt várják tőle azok, akik érdekeik képviseletével és ügyeik intézésével megbízták. Ma már nyilvánvaló, hogy Európa gyorsuló iszlamizációja folyik, mégpedig „békés bevándorlás” leple alatt, cinikus módon pajzsként és fegyverként használva kisgyermekek és fiatalkorúak tízezreit. A közel- és közép-keleti iszlám országokból érkezők többsége Európában is az iszlám jogrendet, a saríát tartja kötelezőnek, ráadásul nemcsak önmagukra, hanem befogadó (nem muszlim) környezetükre nézve is. Vagyis a muszlim bevándorlók a törvényeiket, kultúrájukat, szokásaikat, életformájukat is magukkal hozzák Európába, és nem integrálódni akarnak, hanem integrálni az őket befogadó európai társadalmakat. A magyar kormány bevándorlási politikáját ezért támogatják egyre többen, akik nem vesztették el a józan eszüket és az egészséges önvédelmi készségüket, képességüket. Ma ugyanis az a fő feladat, hogy megvédjük határainkat, hazánkat, közösségeinket a honfoglalóként viselkedő, idegen etnikumú, kultúrájú, életformájú tömegek illegális, tömeges beáramlásától. Ehhez észben kell tartanunk az egészséges magyar önzés Szabó Dezső-i imperatívuszát: Minden magyar felelős minden magyarért!”