Lyukas zászló

okt 20, 2015 | Blog, Molnár Tibor

Közeledik az 1956-os forradalom és szabadságharc 59. évfordulója. Annak a felkelésnek az évfordulója, amely még mindig sok titkot rejt magában, de mielőtt belemennénk a titkok taglalásába, határozzuk meg, valójában mi is vezethetett el 1956. október 23-áig.

1945 – Magyarországnak, mint a világháború egyik vesztesének, sok lehetőséget nem kínált. A győztesek még a világháború befejezése előtt döntöttek sorsunkról. Azt, hogy területileg ki hová tartozzon, tehát a képzeletbeli határt a Lajtán túlra húzták meg. Ausztriában orosz, amerikai, francia és angol zóna volt, míg Magyarországon csak szovjet zóna, keményebben fogalmazva szovjet territórium. 1945-47 között érezhető volt, hogy előbb-utóbb az MKP (Magyar Kommunista Párt) kezébe kerül a teljes hatalom. Hiába lett a legerősebb a Kisgazda Párt, mégis a legfontosabb területet, a Belügyminisztériumot Rákosiék követelték ki maguknak szovjet segítséggel. Az ideiglenes kormány még Debrecenben volt, de már akkor eldöntötték, hogy a világháború befejezése után megalakul majd a titkosrendőrség, amely aztán szovjet segítséggel irányítani fogja az országot. Elsőként a Politikai Rendészeti Osztály (PRO) néven működött 1945-1946-ban, míg a hírszerző-elhárító munkát a Katonapolitikai Osztály (KATPOL) látta el. A szervezetek rivalizáltak egymással, állandó harc dúlt a színfalak mögött: az egykori illegális magyarországi kommunisták, az egykor volt spanyolosok, valamint a szovjet csapatokkal Magyarországra érkező moszkoviták között. Ők már tudták, hogy mi lesz a vége annak, ha Magyarország a Szovjetunió territóriuma lesz. A magyar nép, a magyar emberek félretéve párthovatartozásukat, megpróbálták nehéz, kemény munkával minél előbb élhetővé tenni a romos fővárost. A megfeszített munkának hamarosan látszott is az eredménye, bár sajnos egy-egy sérülés még ma is látható. Az újjáépítéshez, és egyáltalán az újrakezdéshez komoly segítséget nyújtott a vidék, mivel egy darab krumpli birtoklása is megmenthetett valakit az éhhaláltól. A doni katasztrófa, majd a honpolgárok elhurcolása a Gulágra nem igazán vívta ki a nagy honvédőkkel szembeni szimpátiát, így a „felszabadító” szovjet csapatok megítélése sem egyforma, a magyar zsidóságnak egyértelműen a felszabadulást jelentette, és jelenti a mai napig is, hiszen sokan közülük, és közülünk, leszármazottak közül is éppen ennek köszönhetjük létünket. Nem kívánok számháborúba belemenni, hiszen minden ember halála fájdalmas és borzasztó, ezért mindenkinek meghagyom a saját halottai utáni gyászt, és összefoglalva csak annyit fűznék hozzá, jó lenne, ha végre tiszteletben tartanánk a magunk fájdalmán kívül a másokét is.

Azért írtam e hosszú felvezetőt, mert úgy gondolom, szükség volt rá, hogy mindenki megértse, mi vezetett el 1956. október 23-áig: A rendőri szervek sokszor indokolatlan és brutális fellépése bárkivel szemben, akit a hatalom a rendszer ellenségének titulált, az, hogy hajnalonta bárkinél bármikor megállhatott a fekete autó, ami a kiszemelt alanyt hónapokra, évekre, és nem ritkán örökre elszállította. Jó esetben valamelyik munkatáborban kötött ki, rosszabb esetben, egy jeltelen sírban. Ezen kívül megelégelték az emberek, hogy látástól vakulásig dolgoznak, kevés szabadidejükben pártértekezleteken, vagy „Szabad Nép-félórákon” ülnek, valódi véleményüket azonban még a házastársuknak is csak suttogva merik elmondani. Aki egyik nap még elvtárs volt, másik nap már reakciósként ébredt. Az elvtársak egymással is rendszeresen leszámoltak, gondoljunk csak a Rajk-perre, a Sólyom-perre, Kádár bebörtönzésére! 1956 forradalma a szocializmus megreformálásáért robbant ki, gondoljunk csak arra, hogy amikor a tömeg Nagy Imrét követelte a Kossuth téren, ő úgy kezdte beszédét, hogy „kedves elvtársak!” – majd fújolás és füttyszó kíséretében folytatta. Lassan azután az utca embere vette kezébe az irányítást, és valódi szabadságharccal folytatódott a megmozdulás – de erről Nagy Imre szinte semmit sem tudott – az elnyomás, és a szovjet diktatúra ellen. Hiába nem szeretünk erről beszélni, de Nagy Imre és kis csoportja hithű kommunista volt, Nagy Imre, akit kizártak, majd visszavettek a pártba, egyenesen Moszkvából érkezett 1945 után.

1955-ben, ha a történelem kicsit kegyesebb Magyarországgal, amikor kikiáltották az osztrák államszerződést, – azaz Ausztria II. Világháború utáni helyzetének rendezését, amellyel az osztrákok biztosították országuk szuverenitását,- ugyanakkor innen is ki kellett volna vonni a szovjet csapatokat. Ekkor, immáron másodszor sem kerültünk olyan helyzete, mint a Lajtán túli szomszédaink. Nagyon egyszerű volt az ok, a sztálinista magyar vezetés féltette hatalmát, ezért ragaszkodott a szovjet jelenléthez. A szovjeteknek pedig szintén szükségük volt Magyarországra, mert így nyugat felé biztosították maguknak az úgynevezett felvonulási területet. Csak megjegyzem, hogy a szovjet és a magyar hadsereg egyenruhája között szinte semmi különbség nem volt. A váll-laptól a „pilotka” nevű sapkán át, a „gimnasztyorka” nevű zubbonyig minden ugyanaz volt.

1956. október 23-án a fiatalok hatalmas tömege indult el a Műszaki Egyetemről, ahol százak majd ezrek csatlakoztak, végigvonulva a városon, hangoztatva; „ ruszkik haza”, „lengyel-magyar barátság”, utalva ezzel a korábbi lengyelországi eseményekre. A magyar zászlóból kivágták a szovjet mintára megalkotott rákosista címert, így született a lyukas zászló, amely a forradalom jelképévé vált, és az egész világon ismertté vált, mint a magyar forradalom és szabadságharc szimbóluma.

1956-ban a tömeg a Felvonulási térre vonult, ahol komoly munkával sikerült végül ledönteni a Sztálin-szobrot. Ezen a helyen áll most a „Vaskefe”, amely méltatlan arra, hogy a magyar nép szabadságharcára emlékeztessen. Talán jobb lett volna, ha üresen marad a sztálinista mauzóleum helye, hiszen hiába nincs ott, az idősebb korosztály, aki részese volt az 50-es évek nyomasztó hangulatának, a mai napig ott látja az egykori szobrot.

Elöljáróban csak annyit a következő rész elé, gondolkozzon el a T. Olvasó azon, vajon hogyan kerültek a budapesti utcákra nagy faládák, tele fegyverrel, tölténnyel? A következő részben megpróbálom megkeresni a válaszokat. Addig is felteszem a kérdést, vajon miért nem tudjuk mindmáig, kik lőttek a Kossuth téren október 25-én? Azt, hogy miért lőttek, tudjuk: féltették hatalmukat a fegyvertelen magyar emberektől.

Molnár Tibor

(folytatjuk)

Kezelhető-e a menekültáradat?

okt 20, 2015 | Blog, Molnár Tibor

Az idei nyár tartós kánikulával és addig soha nem látott méretű menekülthullámmal lepett meg bennünket. A nyári forróság idővel azért alábbhagyott, de a migránsáradat makacsabbnak bizonyul. Számuk mára kicsit csökkent ugyan, de azt még lelkes támogatóik is elismerik, valójában fogalmunk sincs vajon még hány százezren kívánnak békét és jobb életet keresni – hazánkon áthaladva – az Európai Unió területén? A jelenség számos kérdést vet fel minden józanul gondolkodó emberben; miért éppen idén sokszorozódott meg a migráns-hullám? Hogy lehet az, hogy egymástól több ezer kilométerre élő emberek hirtelen fogták magukat, esetleg terhes feleségüket és karon ü lő gyerekeiket, és indultak neki a nagyvilágnak, hogy aztán egy közös lélekvesztőben, a tengeren lavírozva épphogy csak szárazföldet érjenek, ahonnan egyenes út vezetett a magyar zöldhatárig, majd a Keleti pályaudvarig. Vajon ki fogta össze ezeket az egymással kommunikálni sem tudó embereket, kitől kapták az információt, és miért éppen most? Magyarázatként hallottuk az Iszlám Állam előretörését, Szíria bombázását, Afganisztán évek óta tartó bizonytalan és veszélyes helyzetét. Hallottunk a Szenegálban, Szudánban, Ghánában zajló véres polgárháborúkról, törzsi ellentétekről, de mindez nem magyarázat arra, hogy miért éppen most lett mindenkinek elege a terrorból, nyomorból, éhínségből! Valamint az is érthetetlen, hogy a már jó ideje különböző menekülttáborokban élő embereknek is hogyan jutott éppen most az eszükbe, hogy Magyarországon keresztül jussanak el tömegesen az Európai Unióba, és egyáltalán miért gondolták azt, hogy ott tárt karokkal fogadják őket majd? Fogadják-e őket egyáltalán úgy, hogy többségüknek sem nyelvtudása, sem olyan szakképzettsége nincs, amivel el tudnának helyezkedni, dolgozni.

A menekülthullám tetőpontján naponta többször is láthattunk helyszíni közvetítést a Keleti pályaudvarról, ahol rendőrsorfal próbálta megfékezni a vonatokat megrohamozó embertömegeket, láthattuk az aluljáróban életvitelszerűen berendezkedett családokat, vagy a magyar kormány és a hatóságok ellen éppen tüntető, fiatal férfiakból álló tömeget. Hallottunk olyanokról, akik taxival indultak el a határra, amikor híre kelt, hogy hamarosan le fogják zárni, és láttuk az okostelefonokkal tájékozódni , informálódni próbálókat is. Közszájon forogtak tarifák, amelyekért az embercsempészek juttatják el a fizetni tudókat A-ból B-be, és mindez csak még megfoghatatlanabbá teszik az egész eseménysort. Bámennyire is szeretnénk azt hinni, hogy ezek az emberek szerencsétlen, hazájukat, otthonukat elveszítő, és a puszta életüket mentő emberek, mégis gyanakvással tölti el az embert mindaz, amit lát, hall, tapasztal. Kiterjedt embercsempész hálózatról is szólnak a hírek, és ha józan ésszel belegondolunk, egy több százezres tömeg toborzása, utaztatása – sajnos nem egy esetben tragikus végkifejlettel – indokolttá teszi, hogy el is higgyük.

Az áradat tehát megindult, és mára elérte a 400 ezres számot azoknak az embereknek a száma, akik átlépték a magyar határt, és áthaladtak az országon, nem kevés plusz feladatot róva ezzel a kormányra. Arra a kormányra, amely Orbán Viktor vezetésével elsőnként ismerte fel , és hívta fel rá az uniós országok vezetőinek figyelmét, komoly probléma lesz abból, ha nem teszünk a menekültáradat megfékezésére valamit. A határ lezárásával meg is tettük azt a sokat vitatott lépést, amely végül valóban megfékezte az inváziót, de még így is, hogy hazánk valójában csak tranzitországként szerepel a migránsok úticéljai között, több félelmünk is beigazolódni látszik. Ma már egyre több orvos és járványügyi szakember ismeri el, hogy valós veszélyt jelentenek a társadalomra azok a tömegek, amelynek tagjai sok esetben állampolgárságukról sem hajlandóak nyilatkozni, papírjaik állításuk szerint elvesztek, ezért aztán elképzelésünk sem lehet arról, hogy milyen kórokozókat hurcolnak be azokból az országokból, ahová, ha egy európai ki akar utazni, számos védőoltást kell kapnia, nehogy megfertőződjön!

Természetesen, mint minden kérdésben, ebben is kettészakadt a társadalom: migránspártiak és migráns ellenesek ugrottak egymásnak, hogy aztán ezen a gumicsonton éljék ki régóta magukban hordozott sérelmeiket. Sajnos arra igen kevesen jöttek rá, hogy e probléma súlyossága messze meghaladja a teljesen felesleges vitákat. Fenyegető veszéllyel állunk szemben, olyasfélével, aminek végkifejletéről valójában fogalmunk sincs. Társadalomkutatók, szociológusok, politológusok persze megpróbálták prognosztizálni hová vezet majd ez az újkori népvándorlás, de mint ahogy minden, történelemben valamelyest jártas ember sejti, jó vége nem lesz. A világtörténelemben bőven találunk arra példát, amikor egy működő, és többé-kevésbé jobb körülmények között élő embercsoportba beékelődik egy eltérő kultúrájú, vallású és anyagi helyzetű népcsoport, abból szinte kivétel nélkül minőségi romlás, szegénység, és társadalmi rétegek közötti harcok fejlődnek ki.

A napokban zajlott a Visegrádi országok államfőinek tanácskozása, amely most kibővült a meghívott horvát kormányfő személyével. A tanácskozás során mindannyian megegyeztek abban, hogy a schengeni határokat meg kell védeni, és abban, hogy ehhez nemzetközi összefogásra van szükség. Mi, magyar emberek pedig tiszta szívből kívánjuk azt, hogy Magyarország kapjon ehhez megfelelő külső segítséget!

Molnár Tibor