Torpedók támadása!

okt 2, 2015 | Dr. Csizmadia László

Pár hete attól hangos a Népszabadság és a Népszava, hogy a CÖF-CÖKA önkéntesei, akik a fizikai határzár építésében résztvevő honvédeknek és rendőröknek ajánlották fel segítségüket, megbízható információk szerint elutasításra találtak. A szorgalmas újságírók meg sem kérdezték, hogy hányan jelentkeztek, és a jelentkezők felajánlásai mit tartalmaznak.

Büszkék lehetünk arra, hogy ezernél is több hazafi ajánlotta fel egy napos önkéntes munkáját, míg mások 1,5 millió forintot küldtek támogatásként. Két szervezet pedig ingyenes ellátást ígért a munkában résztvevőknek.

Mindenki számára világos, hogy a civilek határzár melletti közvetlen munkája felügyeletet igényel, a részvétel logisztikai folyamatát jól át kell gondolni. Ezért a BM Operatív Törzsének közreműködését kértük, és meg is kaptuk.

Miután a médiában napvilágra kerültek a CÖF-CÖKA szervezésének adatai, amelyek igazolták a magyar polgárok segítőkészségét, a baloldalinak nevezett sajtó mélyen hallgat, nagy a csend. Nem probléma, hiszen a blöffölő újságíróktól nem várhatjuk el a bocsánatkérést.

A tény az, hogy már megint nem sikerült egy közösségi együttműködést szétverni. Lelepleződött a baloldalinak mondott ellenzék és az őket támogató liberális médiumok „tiszta szívből” jövő reakciója.
Mi pedig, ha hívnak, megyünk, ha kell Hegyeshalomra, ha szükséges Röszkére, más esetben Zákányba és így tovább.

A gazdasági bevándorlók nyomait el kell tüntetni. Az érintett területeken a helyiekkel közösen önkéntes munkánkkal, és adományainkkal vissza kell költöztetnünk a békességet.

Csizmadia László

Civilitika és szellemi honvédelem

okt 1, 2015 | Dr. Csizmadia László

A CÖF égisze alatt szerveződött mozgalom, amelyet Szabó Zoltán szavával „szellemi honvédelem”-nek neveztünk el, olyan emberekből áll, akik napi kenyérkereső munkájuk mellett életük szerves részének tekintik a haza sorsával való foglalkozást. Nem tudnak és nem is akarnak közömbösek maradni a köz ügyei iránt, ezért nemcsak figyelemmel kísérik, de alakítják is a folyamatokat véleményeikkel és javaslataikkal. Egy sajátos tudásbázis jött így létre , amely folyamatosan gyarapszik, új probléma felvetésekkel és a megszokottól eltérő megközelítési módokkal gazdagítva az elmúlt huszonöt év pártok uralta politikai kultúráját. A CÖF-CÖKA és a szellemi honvédelem révén az elmúlt két évben már sikerült lerakni egy viszonylag új diszciplína, a civilitika alapjait. A napjainkban a témában szerveződő szimpóziumok már az eddigi tapasztalatok rendszerezését és a hosszú távú elméleti megalapozást szolgálják.
A szellemi honvédő munka talán soha nem volt fontosabb, mint most, amikor a nemzet szuverenitása, identitásának megőrzése mellett elkötelezett emberek és közösségeik azokkal az erőkkel néznek szembe, amelyek az Európai Uniót nyilvánvalóan a népek olvasztókohójává kívánják átalakítani. Tudjuk, hogy van erő, amely megakadályozza a föderatív uniós elképzelések mindenáron történő keresztülvitelét, de ezt az erőt egész Európa számára nyilvánvalóvá kell tenni, föl kell mutatni.
Hazánkban is evidencia a két tábor szakadatlan ellentéte és elkeseredett küzdelme, de valójában világméretekben zajlik az ideológiai csata, helyi fegyveres konfliktusokkal fűszerezve. A tét nem kisebb, mint hogy a globalizáció eszméje és ellenállást nem tűrő gazdasági-politikai gépezete képes lesz-e legyőzni az önálló nemzetek Európájának karakteres, szubszidiaritásra épülő rendszerét.
A csapatok mindkét oldalon felsorakoztak. Most már a túlélés, a „ki kit győz le” a kérdés. Ha nehéz is, ideje tudomásul vennünk, hogy a kiegyezés immár lehetetlen.
A szuperbirodalom hadseregének központi erejét a pénz, a fegyverek, és a neoliberális média támogatásával működő, liberál-fasizmusra hajló pártok alkotják.
Ezzel szemben a klasszikus demokrácia hívei az emberekre, az egyre tisztábban látó, a nagy médiaálomból fokozatosan a valóságra ébredő polgárságra támaszkodnak, a „józan paraszti ész”-re, vagyis a nép erejére.
Európa döntés előtt áll, amelyhez egy nem kis horderejű egyenletet kell megoldania. Azok a lépések, amelyeket az egyenlet innenső oldalán, vagyis most, a következő hetekben-hónapokban és években teszünk, visszavonhatatlanul meghatározzák az egyenlet túloldalát, ahol eldől, vajon gyermekeink és unokáink életében egyáltalán megőrizhető lesz-e még a nemzeti önrendelkezés és a szuverén magyar államiság.
A lélektelen, a pénz mindenhatóságára alapozott szuperhatalmi törekvések elsöprő gazdasági erejükkel ezzel az alapvető emberi, közösségi és nemzeti igénnyel szemben állnak. Csakhogy a legerősebb birodalmak is összedőlnek, és vesztüket mindig az okozza, ha elhiszik magukról, hogy számukra nincs határ, és a nagyhatalmi cél bármely eszközt szentesít.
A világ nagyot változott, a médiauralom és az információs hatalom birtokában a csúcs-oligarchák túllőttek a célon. A politika és a tudat manipulátorai az eddigi, öröknek hitt siker ellenére előbb-utóbb szembesülnek majd a kudarccal. Rájönnek, hogy kódjaikat megfejtettük, és álnok céljaik önmagukat leplezik le.
A legutóbb átírt kódrendszer szerint, ha már fegyverrel nem sikerült a „demokráciát” más kontinensekre exportálni, akkor a szegénység és a helyi háborúk elől menekülő embermilliókat kell csapdába csalni. A csapda maga Európa, melynek téveszmés vezetői a jelek szerint elhiszik, hogy gyorsan és békésen át lehet írni a bevándorlók tudatát, ugyanúgy, mint gyökeresen eltérő közegben kialakult kultúrájukat. Holott a siker több, mint kétséges. Egy iszlámosított kontinens őslakossága az új honfoglalókkal szemben gyors ütemben fogja elveszteni a valaha a keresztény kultúrából eredő, de már jó ideje gyengülő civilizációs erőfölényét.
Az Európa szervezetébe került idegen testek két fronton támadnak. Miközben az arab világban tovább folynak a háborúk, új ideológiai és fegyveres összecsapások kezdődnek kontinensünk belsejében. Az EU jelenlegi vezetése térdre ereszkedett, és azóta folyamatosan térden áll a világcsendőrség szerepét betöltő USA politikai és gazdasági befolyása előtt. Az Egyesült Államok pedig ugyanúgy, ahogy az arab világban, most Európában jár el az „oszd meg és uralkodj” elve és gyakorlata szerint.
A nemzetállamokon belül pedig eközben megkezdődhet ill. folytatódhat a „párhuzamos társadalmak” kiépülése, melynek következő lépéseként a bevándorlók túlmozgásos vitalitása előbb-utóbb autonómia törekvésekhez fog vezetni.
Az Unió vezetői az illegális bevándorlás „hasznai”-ról beszélnek, és ezzel a népvándorlás jelenségét a legújabb kori rabszolgaság ködösített fogalomrendszerébe próbálják helyezni. Amint az első, több nemzedékkel ezelőtti bevándorlók Nyugat-Európába áramlása idején, most is azt gondolják, hogy az új „rabszolgák” majd elvégeznek minden olyan munkát, amellyel a szociális segélyből élő európaiak már nem szeretik bepiszkolni a kezüket.
Csakhogy ez a gondolkodás ezúttal alapjaiban téves. A mai migráns felkészülve érkezik, és azonnal nehezményezi, hogy kizsákmányolják. „Ismeri a jogait”, és nem tűri, hogy német, francia vagy éppen svéd szomszédai kevesebb munkával jobban éljenek nála. A migránsok számának növekedésével a munkavállalói öntudat is fölcsap, a munkahelyeken feltehetőleg szaporodnak majd a szakszervezeti tiltakozások, az utcán pedig garázdaság, gyújtogatás, erőszak és kődobálás formáját ölti majd az elégedetlenség.
Akár tetszik, akár nem, a védőfalakat most azonnal, a 24. órában kell felállítani. Közös uniós elhatározással meg kell védeni a schengeni külső határokat és a Dublini Egyezményt.
A magyarországi szellemi honvédők is ezen munkálkodnak. Egy közösség erejét, akár párt, akár civil szervezet, az dönti el, hogy hány embert tudhat maga mögött őszinte meggyőződés alapján. A CÖF-CÖKA ma a Kárpát-medence legnagyobb civil szervezete. Ezt a megtisztelő pozíciót csakis a polgárok akaratából lehet elfoglalni, és csak addig, amíg a polgárok is így gondolják. A Békemenet százezreinek kiállása a magyar kormány szuverenitást védő politikája mellett megcáfolhatatlan tény volt, amelyet az Európai Unió vezetői és baloldali pártjai is kénytelenek voltak tudomásul venni. Olyan védekező erődemonstráció történt Budapesten, amelyen kicsorbult minden pártideológiai fegyver, és amelyen elbukott a neoliberális ellenzék Brüsszelből támogatott, hatalom visszaszerzésre irányuló, nemzetáruló puccs-kísérlete.
A CÖF-CÖKA kétirányú információrendszert működtet. Mind adó-, mind vevő-állomással rendelkezik. Szerintünk a helyes információ kezelés alapvető szabálya, hogy először a bejövő információt kell fogadni és feldolgozni, majd annak eredményeként sugározni kifelé a közös véleményt. Így lehetünk a nemzeti haladó konzervativizmus – jelenleg, és már hosszú ideje többségben lévő – támogatóinak szócsöve.

A magyarországi baloldali ellenzék ezzel szemben a kommunista hazugságvilág ártó örökségét viszi tovább. Azonban ebben a politikai szótárban is akad néhány gyöngyszem. A „huncut” hruscsovi mondás megérne egy értő elemzést. Nyikita egyszer azt találta mondani, hogy „A politikusok mindenütt egyformák, ígérnek neked új hidat, még ott is, ahol nincs folyó.”
A baloldali civil emberek érzelmeire apelláló bábfigurák, miután eltapsolták a nemzeti vagyon nagy részét, most a kormány és a nép erőfeszítései révén javuló költségvetésből osztogatva kívánják szavazati bázisukat megerősíteni. Elképesztően rövidlátó, populista pénzügyi ötletekkel próbálnak népszerűvé válni, miközben rég elfelejtették, hogy a nyolcéves kormányzás rabló tetteiért és a költségvetés manipulálásáért még mindig nem kértek bocsánatot a magyar emberektől.
A másik oldalról, azaz jobbról közelítve viszont örömmel nyugtázhatnánk, hogy a szellemi honvédők által megfogalmazott, és a CÖF-CÖKA által a társadalom felé visszasugárzott ötletekhez a JOBBIK is – még ha jelentősen megkésve, de a forrást közzétéve – megjeleníti a maga elképzeléseit. Példaként, amikor elkezdtük szervezni a civil önkénteseket a fizikai határzár munkálatainak segítésére, gyorsan felkapták a kezdeményezésben megbújó, pártjuk javára fordítható lehetőséget.
A tény azonban egyértelmű, a honvédség az elmúlt években közel 4000 önkéntes tartalékos katonát képzett ki, akik ma is rendelkezésre állnak. Ehhez képest a két jobbikos országgyűlési képviselő belépési kérelme az önkéntes honvédek táborába csepp a tengerben. A történelem már bizonyította, hogy a haza veszélyeztetettsége esetén „mindnyájunknak el kell menni”.
Látható, hogy időnként az ötletgazda CÖF-CÖKA oldalvizére kerül a JOBBIK. Például abban a felvetésben is, miszerint a migráció fő kérdéseiben az Unió minden tagállamában népszavazást kellene kiírni. Páva utcai demonstrációnkon Bayer Zsolt szájából szó szerint elhangzott, amit most a JOBBIK csak ismételgetni tud. A CÖF-CÖKA annak is tudatában van, hogy az uniós, e tárgykörű jogszabályozás áldemokratikus, és nem véletlen, hogy a polgári kezdeményezések sorozatban zsákutcába futnak.
Innovatívnak lenni nem könnyű és a konstruktivitás sem egyszerű feladat. Örömmel kell fogadnunk, ha a kormány elsőként foglal állást a hazánkat érintő fontos kérdésekben. Ez történt, amikor is az Európai Bizottság által ránk erőltetni kívánt migráns kvótarendszert azonnal elutasította. Ilyen esetben sem szégyen a jó döntés mellett kiállni, azt megerősíteni és hozzá csatlakozni.
Végül le kell szögezni: a pártérdekek fölötti, össz-nemzeti célokat szolgáló szellemi vetélkedő számunkra nemes verseny, melyben a részvételt magunkra nézve a győzelem igénye nélkül is kötelezőnek tekintjük.

Nem kár a gőzért

szept 15, 2015 | Dr. Csizmadia László

Magyarország a mai napon lezárta zöldhatárát és tisztelettel megkérte az illegálisan behatolni akarókat, hogy fáradjanak a nyitott, rájuk váró és működő határállomásokra. Saját érdekükben türelmesen várják ki menekültkérelmük az Unió jogszabályai szerinti elbírálását.

Emlékeztetőül a nyugati országok 1989-ig eltűrték a köztük és a magyar határ közötti aknazárat és drótakadályokat. A magyarok és a közép-keletiek csak hébe-hóba mehettek a szabad világba. A berlini fal megsértői életükkel fizettek, mert honfitársaik tűzparancsra cselekedtek.

A Szovjetuniónak hadisarcként odavetett országok népei semmivel sem éltek jobban, mint a szíriaiak a kirobbantott polgárháborújuk előtt. Aki megpróbálta áttörni az államhatárok kerítését, életével fizetett, aki pedig esetleg ülő vagy éhségsztrájkba kezdett, pillanatokon belül a Stasi vagy AVH martalócainak keze között találta magát.

Most pedig a modernkori szervezett népvándorlók büntetlenül átgázolnak hazánkon, nem kérnek, hanem tüntetnek, kerítést bontanak, és a nekik jó szívvel nyújtott élelmiszert visszadobálják, jobb esetben nem fogadják el.

Legyen ebből elég!

Mégis mit képzelnek, hogy erőszakkal elfoglalhatják Európát és benne a nekünk kimért talpalattnyi szülőföldünket? Felháborító!

A ténylegesen üldözötteknek természetesen menedéket kell nyújtani és biztosítani kell hazájuk mielőbbi békéjét, hiszen ők is anyaföldjük gyermekei. A többségben lévő provokátorok és embercsempészek hada, a félrevezetett, jobb élet reményében hömpölygő emberáradat fegyver nélkül foglalja el hazánkat. Ugyanakkor az egyik oldalon az Unió felelősei az illegális migránsok visszatoloncolásával riogatnak, míg Szerbia nyomatékkal közli, hogy hadseregével fogja megakadályozni, ha Magyarország vissza kívánja küldeni a kéretlen, ki tudja honnan jött, a névtelenség homályába bújt ismeretleneket.

Senki háza „ellenpéterei” a külföldi turisták közé vegyülve menetelnek és beállnak a Parlament szépségét csodáló emberek közé, magukkal vonzva az úton rájuk csodálkozó migránsokat is. Tüntetnek a schengeni határokat és az uniós jogszabályokat betartó kormány ellen.

Legyen elég a bohócforradalmárok szerepléseiből! A magyar polgárok többségének fogytán van a türelme.
Megkérdezik, hogy mi történne akkor, hogy ha a magyarok életterén átgázoló álmigránsok elől menekülni kényszerülve Brüsszeltől kérnénk védelmet?
Vagy vajon milyen fogadtatásban részesítene bennünket az Unió központja, ha több ezer gépkocsival érkező honfitársaink vinnék el a határt őrző itthon maradottak cselekvésre ösztönző üzenetét?
A mobilizált békemenet vajon milyen bánásmódban részesülne az osztrák, a német és a belga határon?

Reménykedjünk, hogy ennek nem kell megtörténnie. Munkálkodjunk azon, hogy Schengen szabad határai ne váljanak köddé. A mainál is nagyobb probléma lenne, ha Európa „egyenrangú” polgárainak többségi szavát az Unió vezetői nem hallanák meg, mert ebben az esetben mi kényszerülnénk egy brüsszeli ülő és éhségsztrájkra.

Az Unió egyetlen épkézláb szervezetétől, a Miniszterelnökök Tanácsától várjuk az autentikus választ.

Csizmadia László

„A haza minden előtt!” (Kölcsey)

szept 4, 2015 | Dr. Csizmadia László

Csizmadia László írása
Magyar Hírlap

Természetes, hogy Európát a területén élő népek tágabb hazájuknak tartják. A szuverenitásukat megőrizni kívánó európai társadalmak e kontinens földjében gyökereznek, és történelmi meghatározottságuk folytán egészen a közelmúltig a keresztyén kultúrát tekintették a közös jövő, azaz a jelenleg 28 tagország részvételével működő Európai Unió alapjának.

Mindig voltak és lesznek olyan erők, amelyek erőszakkal igyekeznek megváltoztatni az Európában meghonosodott társadalmi-hatalmi struktúrákat. Elég visszatekinteni a tatár vagy a török invázióra, Európa népeinek egymással szembeni háborúira, továbbá számba venni az Iszlám Állam jelenleg is zajló próbálkozásait. Az sem újdonság, hogy az önmagát leplezni kívánó erőszak mindig megtalálja hivatkozási alapját, és hatalmi törekvéseit etnikai, faji vagy éppen vallási köntösbe öltözteti.

A múlt században végigszenvedett világháborúk megtanították az Európai Unió alapítóit arra, hogy a kontinens békéjét csakis az itt élő nemzetek összefogására alapítva lehet megőrizni. Hála ennek a felismerésnek, felépült az „Európa Ház”, amelyben eredményesen működhetnek a közös érdekeket képviselő intézmények. A korábban nagyhatalmi pozícióban lévő alapító országok azonban egy idő elteltével nem kis mohósággal, gyorsított ütemben úgy kezdték bővíteni az Unió építményét, hogy közben elhanyagolták a bővítéssel járó értelemszerű feladatokat. Az utóbb fölvett tagokkal kialakítandó együttműködést segítő intézményi fejlesztések helyett a globalizáció jegyében rövid idő alatt bekebelezték a kelet-közép európai piacokat.

A jelen állapotot összegezve Európa civil polgárainak nagy része nyilvánvalóan felrója az Unió vezetőinek, hogy a bővítést követően a gazdaságaik céljait szolgáló, sokszor egyirányú érdekeltségük javára súlyosan elhanyagolták az Unió generál-tatarozását. David Cameron, Angela Merkel és – Magyarország szerencséjére – Orbán Viktor felismerték és egyre hangsúlyosabban sürgetik a berozsdásodott, önmagát fékező uniós intézményrendszer azonnali reformját.

És most itt a legújabb figyelmeztető jel, az újkori népvándorlás, amely világosan megmutatja, hogy az „Európa Ház” kapupántjai tönkrementek, és a kívülről érkező gazdasági és politikai nyomásnak már nem tudnak ellenállni.

Ha végigvesszük az előzményeket, kiderül, hogy a mai helyzet nem a vakvéletlen műve, hanem a kb. 2008 körül nyilvánvalóvá vált, és azóta is zajló folyamatok logikus következménye:

– Az uniós vezetés képtelen volt előre jelezni, majd megállítani az USA felől érkező pénzügyi cunamit. Európa országainak gazdasági helyzete megingott és azóta is labilis.
– Az Unió felelős vezetői szemet hunytak ill. falaztak a hamis pénzügyi adatokat szolgáltató görög és magyar kormányoknak. Nem vették figyelembe a valóságot a kozmetikázott számok mögött, ennek következtében Görögország ma is csőd közeli állapotban van, ami kiállítja a bizonyítványt az Unió pénzügyőreinek alkalmatlanságáról.
– Az Unió ugyancsak tehetetlen az ukrán-orosz katonai válság megoldásában, ezért kénytelen volt igénybe venni a kétes értékű amerikai segítséget, melynek árát a későbbiekben fogjuk majd megfizetni.

Az i-re a pontot idén a tömeges bevándorlás elindulása tette fel. Ezek után ne csodálkozzon senki, ha Európa polgárainak tömegei gondolják úgy, hogy az általuk fenntartott uniós intézményrendszer és annak vezetői fölött eljárt az idő. Az EP-ben és az EB-ben pártideológiai viták folynak a tényleges problémák kezelése helyett, nem ritka a szuverén tagországok belügyeibe történő nyílt beavatkozás. Az Unió ezzel van elfoglalva, miközben a világban az események felgyorsultak, és a történésekre a válaszokat azonnal, mégpedig széleskörű szakmai felkészültség alapján kellene megadni. Mondjuk ki: az események kihívásaira az Európai Parlament képtelen adekvát módon reagálni!

Az EP-ben ülő, 700-nál is több képviselő az őket delegáló politikai pártideológiák foglya, és mintha képtelen lenne fölfogni a brüsszeli irodák falain kívüli valóságot (tisztelet a kivételnek). A többség közönséges megélhetési politikus, aki meg van győződve róla, hogy pártcsaládja kötelező izmusának szajkózása menlevelet ad számára a választókkal szembeni politikusi és emberi felelősség alól.

Az EU jelenleg regnáló legfőbb vezetői, Martin Schulz és Jean-Claude Juncker szereptévesztése mára már olyan súlyos károkat okoz, amely akár az Unió széteséséhez is vezethet. A kontinenst érintő eseményekre hiteles és gyors válaszokat jelenleg csakis a miniszterelnökökből álló Európa Tanács lenne képes megfogalmazni.

A legnagyobb veszély jelenleg nyilvánvalóan a migráció. De vajon a gazdasági bevándorlók és a valóban háborús üldözöttek miért indultak el a hazájukból?

Történelmi tény, hogy a nyugat-európai nagyhatalmak főszereplői voltak Afrika és Ázsia gyarmatosításának. Országaik jelentős gazdagodása és ebből következő világpolitikai erejük részben e két kontinens országainak kifosztásából adódik. Talán kevésbé közismert, hogy a volt gyarmatok és gyarmattartók kapcsolata sok ország tekintetében ma sem szűnt meg teljesen, és a volt gyarmatosító országok javára ma is aránytalan előnyökkel jár. Egyszerűbben fogalmazva: az egykori gyarmati országok nagy része ma is komoly „hadisarcot” fizet a hajdani leigázóknak.

A korábbi gyarmatokon az ott megalakult „független” országok nagyhatalmak általi gazdasági lecsapolása folytán ma is humanitárius katasztrófa- , vagy legalábbis ahhoz közeli helyzet uralkodik. A következményeket nap mint nap látjuk és tűrjük, miközben azok, akiknek beavatkozása a tömeges elvándorlást okozta, mossák kezeiket.

Csendben megjegyezhetjük, hogy az Unió később belépett tagállamai (pl. Lengyelország, Szlovákia, Csehország, Magyarország, Horvátország stb.) soha nem tartoztak a gyarmatosítók közé, és semmiféle anyagi hasznot nem húztak Ázsiából vagy Afrikából sem a múltban, sem a jelenben. A volt gyarmatosítók eközben hosszú távú, ma is hatályban lévő szerződésekkel biztosították a maguk számára, hogy a látszólag önállóvá vált országok továbbra is nekik fizessenek a „szabadságért”, és ezzel gazdasági függésben maradjanak.

Bizonyossággal állíthatjuk, hogy a gyarmatosításnak köszönhetően példátlan fejlődést elkönyvelő nyugati nagyhatalmaknak a volt gyarmati országok népe most nyújtja be a számlát. Az emberek elindultak, hogy behajtsák a Nyugat velük szembeni vélt vagy valós „tartozását”. A jelenség nyilvánvalóan nem véletlenszerű és nem is alkalmi. Ebből következően az Európa felé özönlő bevándorlási hullám mindkét ága, mind a háborús menekültek, mind az ő létszámukat többszörösen felülmúló illegális gazdasági migráció az Unió minden tagországának ésszerű, közös fellépését igényli, hiszen Európa jövőjéért minden tagország felelős. A terhek megosztásánál azonban nem lehet figyelmen kívül hagyni az előbb vázolt ok-okozati összefüggéseket. A migráció kezelésében azoknak az országoknak kell kulcsszerepet vállalniuk, akik a hajdani gyarmatosításnak is haszonélvezői.

Ezért súlyos tévúton jár a francia külügyminiszter, Laurent Fabius, amikor kijelenti, hogy a magyarok „szégyellhetik magukat” a drótkerítés miatt. (Visszakérdezhetnénk, hogy akkor mi a helyzet a Calais-i kerítésépítéssel?) A külügyminiszter úrnak mindenesetre üzenjük: egyáltalán nem szégyellnivaló, ha a franciák aktív közreműködésével Trianonban harmadára zsugorított országunkat minden eszközzel meg akarjuk védeni. Ugyanakkor teljesen természetes a számunkra, hogy eleget teszünk uniós kötelezettségeinknek. Így betartjuk a menekültekre vonatkozó, jelenleg érvényben lévő európai szabályozást. A schengeni határok védelme ugyanis éppen úgy kötelező számunkra, mint a saját hazánk határaié. Úgy gondoljuk, hogy Franciaország elnöke is jobban járna, ha nemcsak azzal törődne, hogy Angela Merkel kísérgetésével próbálja visszaállítani elvesztett népszerűségét a francia befolyás alatt lévő területeken, hanem megkezdené azt a folyamatos segítségnyújtást, amely alkalmas arra, hogy a potenciális migránsok a szülőföldjükön is emberhez méltó életet találjanak, és ne kelljen más kontinensre vándorolniuk.

Az ember alapvető ösztöne a ragaszkodás az anyaföldhöz. A nemzeti közösség, a kultúra, maga az emberi civilizáció is helyhez kötődő és az adott terület által meghatározott. Nem véletlenül vált Európában erkölcsi törvénnyé „a haza minden előtt”, a szülőföld kultusza, amely csak végső esetben elhagyható. A határainkkal az elemi életfeltételeinket védjük, melyek egyben az európai civilizáció fennmaradásának is feltételei.

Természetesen mind az illegális bevándorlókra, mind a bevándorlás túlkapásait elszenvedő nemzetek tagjaira kötelező az emberi alapjogok kölcsönös tisztelete. De ez nem írja felül azt az alaptételt, hogy az egyéni és közösségi szabadságjogok teljes körének megélése minden ember és minden nemzet számára a születési helyhez ill. országhoz kötődik, és az állampolgárság fogalmában fejeződik ki. Általában e helyhez kötődő jogok érvényesítése körüli viták miatt robbannak ki a polgárháborúk.

Ugyanakkor az egyes népek vagy országok életébe kívülről nem lehet következmények nélkül beavatkozni. Különösen nem válhat a külső beavatkozás nagyhatalmi ill. globalizációs törekvések eszközévé. Sem az Egyesült Államok, sem az Európai Unió nem szállíthat államformát más, szuverén országokba, még akkor sem, ha a maga államformáját tartja a legjobbnak és demokráciának nevezi.

Ugyanígy, az Európai Unió nemzetei sem kötelezhetők arra, hogy befogadják a kéretlenül érkező gazdasági migránsok tömegeit. Megjegyzendő, hogy az illegális bevándorlás hárításának legprofibb mestere a világban éppen az Egyesült Államok. Elég a mexikói nagy falra, a szigorított vízumrendszerre, az ujjlenyomatvételre és az egyéb „biztonsági intézkedésekre” utalni.

Jelen pillanatban nehéz megjósolni, mit hoz a közeli és a távolabbi jövő. Egy biztos: hetek óta százával jönnek a CÖF-höz a levelek, melyben az emberek az újabb Békemenetet sürgetik, hogy – mint mindig – kulturáltan és csendesen elküldhessék a magunk üzenetét az Európai Unió hezitáló vezetőinek. Eszerint a schengeni határ egyik fontos szakaszát őrző Magyarország civil polgárainak nagy többsége szerint az Uniónak ideje átlendülni a holtponton, és meghozni a helyzet hatékony kezelésére alkalmas közös döntéseket.

Csizmadia László
CÖF-CÖKA elnök