júl 7, 2016 | Blog, Fricz Tamás
Az elmúlt hetekben két igen befolyásos európai politikus beszélt Európa lehetséges jövőjéről, arról, hogy ők milyen Európát képzelnének el a következő évtizedekben. A két politikus: Wolfgang Schäuble, Németország pénzügyminisztere, illetve Frans Timmermans, az Európai Bizottság alelnöke, tehát olyan emberek, akik valóban befolyásolják, befolyásolni képesek Európa, illetve az Európai Unió jövőjét.
Beszédeik felidézése előtt máris ki kell jelentenem: amennyiben a Schäuble és Timmermans-féle vízió nem marad pusztán vízió, hanem – a Brexit ellenére vagy éppen azért – gyakorlattá, életté, valósággá válik, akkor valóban újra kell gondolnunk, nekünk magyaroknak, s az európai állampolgároknak, hogy van-e még értelme az Unió egyben tartásának, van-e még értelme egyáltalán egy ilyen Unió irányítását elfogadni – avagy más megoldásokban kell gondolkodni.
Wolfgang Schäuble a Die Zeit-nek adott interjút a német kormány bevándorlás-politikájáról, s többek között kijelentette: azért kell beengedni a migránsokat,
hogy Németország lakossága ne legyen beltenyésztett. Szerinte „az elszigeteltség a vesztünket jelentené. Vérfertőzéshez vezetne.” És még mindehhez hozzáteszi: “a muszlimok gazdagabbá teszik a mi nyíltságunkat és sokszínűségünket. […] Nézzék a németországi törökök harmadik generációját – különösen a nőket. Ebben hatalmas lehetőség rejlik az újításra.”
Megáll az ész.
Eddig azt hittük, a német kormány azért tárja ki a kapuit a bevándorlók előtt, mert velük akarja pótolni az évről évre kieső munkaerőt. Nos, most csattanós választ kapunk: az a Schäuble, akiről eddig azt hallottuk, hogy a gazdaság és a pénzügyek felkent szakértője, az a Schäuble, aki eleddig elsősorban Görögország folyamatos gazdasági szorongatásában „jeleskedett”, váratlanul migrációs, civilizációs és demográfiai szakértővé válik. Eleddig azt is joggal hihettük, hogy éppen ő lesz az utolsó, aki a teljesen öngyilkos és érthetetlen Willkommenskultur-t ne a gazdasági, munkaerő-utánpótlási kényszerek felől magyarázná meg a közvéleménynek…
Schäuble azonban teljesen váratlanul a migráció igazi, alapvető fontosságát a német és arab, muszlim népek, fajok keveredésében látja. A pénzügyminiszter az interjúban kitágítja a témát, s nem pusztán német, hanem európai metszetbe helyezi, s közvetetten arra utal, hogy Európa elkorcsosul, életképtelenné válik, ha nem történik meg az európai és arab – vagy más – fajok egyesülése.
Schäuble víziói nem csak rémisztőek, de már első olvasásra is tarthatatlanok. Miféle faji korcsosulás veszélyezteti a 80 milliós Németországot, ahol eleve több germán népcsoport él együtt, bajorok, szászok, svábok, poroszok, rajnai németek, északnémetek stb., nem beszélve Európáról, amely éppen csodálatos nemzeti sokszínűségéről ismert, a keltáktól kezdve a germán népeken át a szlávokig és tovább? Hogyan lehetne beszélni faji elkorcsosulásról ebben az esetben? Ellenkezőleg: az európai népek, népcsoportok, nemzetek, nemzetiségek a maguk sokszínűségében mutatnak fel egy nagyobb egységet, egy működő rendszert, amit kultúrának vagy civilizációnak nevezhetünk. Éppen ez a sokszínűségre épülő egység bomlana meg akkor és azzal, ha más kultúrákkal, civilizációkkal keveredne, legyengítené, felbomlasztaná, s végül megszüntetné azt.
Nem is beszélve arról, hogy éppen a muszlim világban jellemző a beltenyészet, az unokatestvérekkel való házasodás, miközben a keresztényekkel való egybekelés kifejezetten tiltott és bűnös dolognak számít. Miről beszél a pénzügyminiszter? Mi lenne a következménye az általa helyesnek és kívánatosnak vélt keveredésnek muszlimok és európaiak között? Korántsem az, amit ő gondol. Hanem, az iszlám törvényei alapján, bekövetkezne a muszlim férfiakkal kötött házasságok után az európai, német nők iszlamizációja, fordítva pedig nem működne a folyamat. Mindez immáron nem párhuzamos társadalmak, hanem párhuzamos kultúrák és vallások élethalál-harcához vezetne, pusztuláshoz, háborúhoz és romláshoz.
De térjünk át Frans Timmermans-ra, aki az Európai Parlamenti képviselőkhöz így szólott: „… a diverzitás az emberiség jövője (sorsa). A világ legtávolabbi szegletén sem lesz olyan nemzet, amelynek ne lenne diverzitás a jövőjében. Ebbe az irányba halad az emberiség. És azok a politikusok, akik azt próbálják eladni a választópolgáraiknak, hogy létezhet olyan társadalom, amely kizárólag egy kultúrába tartozó emberekből áll, olyan jövőképet rajzolnak fel, amely egy soha nem létezett múltra épül. Ezért, ilyen jövő nem lesz. Európa sokszínű lesz, mint ahogy a világ összes többi része is sokszínű lesz.”
A diverzitás ebben az összefüggésben nem mást jelent, mint az egyes nemzetállamok faji, nemzetiségi, etnikai, genetikai keveredését. De az EB-alelnök túlmegy ezen, s azt mondja, hogy egyetlen ország – EU-tagállam – sem gondolhatja azt, hogy a jövőben egy kultúrához tartozó emberek alkotják majd a társadalmukat. Itt már a kultúrák, civilizációk egyesüléséről és keveredéséről van szó. Nem lehetséges tehát, hogy mondjuk Lengyelország vagy Magyarország azon ábrándozzon, hogy továbbra is a keresztény kulturális szokásokra és hagyományokra alapozza továbbra is a társadalmát. Timmermans bántóan arrogánsan jelenti ki: ilyen jövő nem lesz! Faji és kulturális diverzitás fogja jellemezni az európai országokat.
Vagyis: minden gyökeresen átalakul és felfordul, az európai kultúra felolvad talán egy új, soha nem látott, a szép jövőt jelentő globalista csúcskultúrában.
És ezt nem más mondja, mint az Európai Unió egyik vezetője.
Visszatérve Wolfgang Schäuble-re: a német pénzügyminiszter gondolatai a német és európai belterjességről, illetve a muszlim és a német, európai népek keveredésének nagyszerűségéről és csodálatos lehetőségeiről tudományos, illetve kulturális szempontból is tarthatatlanok, nevetségesek. Kérdés akkor: miért mond ilyeneket?
A válasz Timmermans-nál található, aki egyszerűen kijelenti, hogy a faji és kulturális keveredés és sokszínűség Európa és az európai nemzetállamok jövője. Ez lesz és punktum. Vagyis, itt nem mással állunk szemben, mint vezetői európai politikusok ideológiai alapú víziójáról, tervéről, a világ átalakításának nagy, neoliberális-globális kísérletéről. A kommunizmus és a fasizmus után a harmadik gigantikus vízióról, ami immáron az egész világ térdre kényszerítésére játszik.
Én azt gondolom, hogy ha Schauble pénzügyminiszter váratlan antropológussá és demográfiai szakértővé válásának, s nagy „megvilágosodásának” okait keressük, akkor egészen véletlenül és halkan érdemes megemlíteni, hogy az interjú megjelenése előtt először vett részt a Bilderberg Csoport évi rendes összejövetelén Drezdában. Ott általában sokat okosodnak a résztvevők. De ez bizonyára roppant véletlen egybeesés…
Még egyszer meg kell ismételnem: ha a Timmermans-ok és Schäuble-k, valamint persze Merkel-ek és Martin Schulz-ok által „fémjelzett” politikai elit fogja meghatározni Európa jövőjét, azt a bizonyos szép, új globális világot, akkor valóban az EU-val kapcsolatos alapkérdések sem lesznek megkerülhetőek.
júl 7, 2016 | Blog, Dr. Csizmadia László
Ha egy házasság felbomlik, óhatatlanul felmerül a kérdés, ki a felelős? Ki hibázott? Az általánosan elfogadott válasz – ha kirívóan súlyos erkölcsi vagy magatartási életvitellel összefüggő szabályt egyik fél sem sértett – az, hogy mindketten.
Az ilyen élethelyzetek azt mutatják, hogy az önkritika elmarad, a felek hibáikat nem ismerik el. Úgy gondolják, hogy kifelé kifizetődőbb a másikra mutogatni.
Elválni soha sem könnyű dolog, és ez az aktus nem korlátozódik kizárólag a házasság intézményére. A közösségekből kiválás kísértetiesen hasonló helyzetet teremt. Sok indoklás elhangzik, ilyenek például, hogy jobb lesz egyedül, az együttlét már kibírhatatlanná vált, vagy megjelent egy izgalmasabb, értékesebb kínálat.
Nagy-Britannia kiválása az EU-ból olyan politikai és gazdasági esemény, amely Európa teljes társadalmára kihatással van, azaz nem különíthető el a brit és az uniós polgárok, családok jövőbeni sorsától.
A házasság és a Brexit analógiája rámutat arra a kötelezettségre, hogy a válás, kiválás kapcsán a kialakult helyzetet elemezni szükséges. Leszögezhetjük, hogy komoly társadalmi változások elé néznek a „hűtlen” felek. Az Európa Ház elhagyása osztozkodásra kényszerít. Elkezdődik a huzavona, a különböző érdekek mentén harc a javakért. Elkerülhetetlenné válik a viták közbeni sértegetés, az egymás közti viszony további romlása. Egy biztos, hogy a felek nem hihetik győztesnek magukat. Egyetlen mentsváruk, hogy új alapon élhetnek az újrakezdés lehetőségével.
Talán könnyebb a dolga a társadalom legkisebb egységének, a családnak, mert közelebbről tudja átlátni a válás erkölcsi és gazdasági okait és ebből levonni a szükséges következtetéseket. Problematikusabb a helyzet az Egyesült Királyság és az Unió vonatkoztában. Több tíz és százmilliós közösség jövőjét befolyásolja mindkét fél váláshoz vezető magatartása.
Az Unióba belépettek nagy többsége, így a magyarok is és a minél szélesebb egyakaratú közösség hívei tudják, hogy szabadságjogukat csak az összetartozó Európában lehet biztonságosan megélni. Az EU alapítói szilárdan képviselték a nemzetek egyenrangúságának elvét és az ókori filozófiára, a keresztény hitre építették csodálatos víziójukat. Legfőbb célkitűzésük a világbéke megőrzése volt. A XX. századi két világháború tanulságait levonták. Ez pedig úgy szól, hogy minél több országból áll egy közösség , minél több polgár húzza egy irányba Európa szekerét, annál erősebb az Európai Unió. A tétel világos, a keresztény kultúra évezredes vívmányai kontinensünket a nyugati civilizáció fejlettségével védetté és erőssé teszi.
Az Európai Unió jó ideig bizonyította, hogy helyes ezen az úton járni. A szuverén államok, a független identitású népesség, a szolidaritás szellemében szabadon dönthetett a közös érdekű „kormányzásról”. Az EU parlamentje döntéseit a közös gazdasági előnyök figyelembe vételével hozta meg és nem folytatott pártpolitikai érdekek mellett ádáz csatározásokat. Egy-egy csatlakozott nemzet választói demokratikus módon, jogállamok keretei között, szuverén módon döntötték el országuk hatalomgyakorlójának kijelölését.
Az elmúlt években sajnos megváltozott a helyzet. Felszínre került egy uniós elit, amely az általa választott politikai és gazdasági ideológia mentén nyomást gyakorol a tagállamok kormányaira. Egyre több a diktátum, és az olyan döntés, amely a tagállami szubszidiaritást elvonja, és önkényes hatalmaskodáshoz vezet. A tagországok polgárainak kezdeményezése és javaslatai nem érnek el a brüsszeli bürokráciához. A döntéseket előkészítő, jogszabályokat javasló Európai Bizottság marionett figuraként próbálja mozgatni az Európai Parlamentet, és vezetőjének segítségével a neoliberális gazdaságpolitika foglyaivá kívánja tenni a nemzetek képviselőit.
Az uniós elit papolja a világra kiterjedő politikai, gazdasági és társadalmi globalizáció szükségszerűségét. Az európai társadalom minden tagját kényszerzubbonyba helyeznék, és általános értelemben vett világpolgárrá alakítanák.
Mindezzel párhuzamosan az USA, baráti NATO szövetségesünk arra törekszik, hogy erejével és tekintélyével erősen magához kösse az Európai Unió államait, amely törekvés nem kérdőjelezhető meg, ha a világbéke megőrzését garantálja. Nincs olyan józan európai nép, amely a sok évtizede nyújtott baráti kezet ne fogadná el.
Mi európaiak tudjuk, hogy az Egyesült Államok oroszlánrészt vállalt a bolsevizmus és a nácizmus legyűrésében, a hála kötelez. Úgy gondoljuk, hogy az USÁ-t is kötelezi a közös szövetség és barátság, amely csak a kölcsönös tisztelet és gazdasági előnyök mellett lehet élethosszig tartó. A hosszabb történelmi és civilizációs múlttal rendelkező Európára nem lehet más állam demokráciájának gyakorlatát ráhúzni, még akkor sem, ha az ott helyben általában példamutatóan működik. Közös célunk az lehet, hogy az Unió és az USA vállvetve legyen a világbéke megőrzője. Külpolitikánk összehangolása ehhez a feladathoz elengedhetetlen. Védelmi rendszerünk erejét és biztonságát csakis az Egyesült Államokhoz fűzött jó viszony garantálhatja.
A világkereskedelem nyitottsága alapvető feltétele a béke fenntartásához. A gazdasági kapcsolatok bővítése, az USA és az EU között, csakúgy, mint a világ más országaival is, garantált feltételek mellett megvalósulhat. Mi európaiak úgy gondolkodunk, hogy a világon élő minden ember számára az élelmiszer biztonság legalább olyan fontos, mint országunk szuverenitása. Az USA, az emberi alapjogok élharcosa, talán nálunk is jobban tudja, hogy a multinacionális gazdasági érdekeltségek nem kerekedhetnek felül az állami garanciákon.
A TTIP szerződés titkossá tétele mellett az Európai Unió vezetése sok más hibát is vétett. Eljött az idő, amikor nem mentheti fel magát a felelősség alól. A britek háttérbe szorítása, a brüsszeli elit sugárzó „felsőbbrendűsége” rossz érzéseket keltett a szigetország vezetői és lakossága körében.
Angela Merkel túlzott kötődése Francois Hollande-hoz és Cameron személyének mellőzése a fontos döntéseknél elkeseredést váltott ki a britek köreiben. Ők, mint nagy nettó befizetők, joggal várták fokozott bevonásukat az uniós közös döntésekbe. Ezt megakadályozta Juncker és Schulz urak szereptévesztése, amely ma már bizonyíthatóan negatívan hatott az európai emberek többségére. Az Európai Bizottság vezetője és az EP elnöke, Merkel kancellár asszony szoknyájába kapaszkodva, minden felhatalmazás nélkül megpróbálják az Uniót a tagállamok vezetőinek és népének kizárásával kormányozni. Az Európai Bizottság senki által nem választott vezetője átláthatatlan politikai alkuk szerint működteti a rábízott apparátust, törvényeket fogalmaznak meg és szankciókat javasolnak.
A Brexit-hez vezető út kikövezésében az Unió vezetői is közreműködtek. Felelősségüket az uniós polgárok nagy elánnal vetik fel. Nekik köszönhető az uniószkeptikus pártok előretörése. Az Európai Unió egyben tartása csak oly módon történhet meg, hogy a szükséges intézményi reformra azonnal sor kerül.
Tudomásul kell venni, hogy az európai emberek többsége ragaszkodik az Unió közösségéhez, nem kívánja annak szétesését, vagy felszabdalását regionális területekre.
Az Európában civilizálódott emberek a történelem új szakaszába érve ma már nem terelhetők birkaként.
Csizmadia László
CÖF-CÖKA elnök
jún 29, 2016 | Blog, Dr. Csizmadia László
Magyar Hírlap
2016.06.29.
Pluralitás nélkül nem létezhet demokrácia. Mai világunkban ezt legszemléletesebben a hatalomért versengő pártok jelenítik meg. A polgár már hozzászokott, hogy szavazataival vagy passzivitásával befolyásolhatja ezt a versenyzést.
Az sem vitatható, hogy az erőt mutató többségi választási akarat növeli a bizalomra méltatott kormányzás stabilitását. Látható, hogy ha egy ország szavazó polgárainak akarata sok irányban szétporlad, az instabillá teszi az irányítást, és elfecsérli az alkotó erőt.
A koalíciós kormányzás szükségből erőltetett fércművei hamar válnak a nép elégedetlenségének martalékává. Azok a kormányok eredményesek, amelyek mögött a választók többségi akarata látványosan megmutatkozik, így választási programjukat az alig támogatott ellenzék gyenge ellenállása mellett végrehajthatják.
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy az ellenzék szerepe és megnyilvánulásai hozzáadott értéket képviselhetnek, azt lebecsülni nem lehet. A többségi népakarattal háborút vívó ellenzékiség az ország, vagy nemzet érdekeinek gúzsba kötője. A hatalom visszaszerzésének vágya nem írhatja felül az érintett ország érdekeit.
Magyarországon az ellenzéki magatartás súlyos erkölcsi hiátusokat mutat. Levitézlett pártok és kormányaik volt vezetői képtelenek a megújulásra. Az ellenzék mai kínálata bukott politikusok egocentrikus vezetőire épül. A kommunizmusból hozott gének csak arra képesek, hogy egy szavatosságát elvesztő szemléletet kínáljanak. Nem tudnak járható alternatívát kínálni, ezért a nemzetárulás fortélyainak gazdag tárából próbálnak erőt meríteni. A magyar nép szabadságának kiárusításával üzletelnek.
A ki tudja miért még magukat baloldali pártoknak nevező, szemünk láttára aszalódó DK, MSZP, Együtt, PM, LMP és a Liberális Párt szűk közösségei belegabalyodtak a saját maguk által csomózott, csődös ideológiájuk hálójába. Ezen azonban túl nagyok a lyukak, így a szavazópolgárok józan része könnyedén elmenekül a rájuk kivetett háló alól. Igaz, van még egy megrögzött, a politikai beetetéshez szokott törzsgárdájuk, de azok koruknál fogva csökkenő aktivitással működnek.
Statisztikai adatok mutatják, hogy az ellenzéki pártok támogatói egyenként, és együtt is számolva sem mutatnak nagyobb támogatottságot. Az általuk hangoztatott, már kipróbált egyesülési ígéreteik, az eredményesség szempontjából, a még rájuk figyelők arcátlan becsapása. Ugyanis a 2010 utáni mesterségesen létrehozott szétválásukkal csak menteni próbálták a még menthetőt. Látszatalternatívát nyújtottak, de a választók ezen könnyedén átláttak.
A tévedés joga a kommunizmus ivadékainak is emberi dolga. A Kádár-rendszerben is tudta a nép, hogy a szalámiból is csak a Herz-et és a Pick-et érdemes fogyasztani. Az embereknek a jó minőséghez mindig volt érzékük. Szerették a hazait és elutasították a ki tudja honnan származó, etetésükre felkínált rossz minőségű importot.
A mai posztkommunisták és neoliberálisok ideológiájának beszerzési útvonala tekervényes és kátyúkkal van tele. Életmentő műtétjükhöz a brüsszeli elvbarátaiktól várnak segítséget.
2018-ra Gyurcsány és Molnár Gyula ismételten baloldali összefogásra hívja a magyar embereket. Üzenetük nemcsak PC, de kész átverés is.
Nevezzék pártjaikat akárhogyan, jól látható, hogy egy zászlót emelnek magasba, és a brüsszeli elit támogatását igényelve próbálják a jól működő kormányzást megdönteni. Mindkét pártban az élre kerültek a Juncker által megvalósított kreatív könyvelés és adóelszámolások legjobb tanítványai. A brüsszeli elit és neoliberális hátterének érdeke, hogy a régi elvtársak folytassák nemzetberondító munkájukat. Nem véletlen, hogy a „baloldal” EU-s képviselői, élükön Niedermüllerrel, Újhelyivel és Jávorral, reggel, éjjel és este is Brüsszelben mocskolják országunkat és annak kormányát.
Igyekeznek a magyar emberek szájából kiénekelni az EU-ból nekik járó falatokat. Eközben itthon a nép legdemokratikusabb jogát, a kötelező betelepítési kvóta ellen irányuló népszavazást akarják visszavonatni.
Fodor Gábor hazugsággal vádolja a magyar kormányt, mert szerinte Brüsszel csak az írta elő, hogy 1250 migráns menekültügyi eljárását folytassuk le. Nevezettnek, mint törpepárt vezetőnek tudnia kell, hogy Magyarország eleget téve a schengeni előírásoknak, több tízezer menekültügyi eljárást lefolytatott. Ha valamit nem tekintenek kötelezőnek, akkor miért akarják szankcionálni, 280 ezer euró per fő büntetéssel az elutasítás esetén?
Napestig lehetne folytatni a magyar ellenzék politikai és gazdasági viszonyainkra is értendő romboló munkájának felsorolását. Ez a fajta bűnös magatartás az Európai Unióban is visszatetszést nyer és egyedinek mondható.
A magyar emberek nem debilek. Tudják, hogy a baloldal soha sem vált szét, így hát nem is kell egyesülnie. Nekik is be kellene látni, hogy voltak már egy évszádon át olyan hangoztatott jelszavaik, amelyek a nevetség tárgyává váltak és pusztító erejűeklettek. Ilyen például, hogy: „Világ proletárjai egyesüljetek!”. A XXI. század európai polgára tisztában van azzal, hogy ez a bolsevik-kommunista jelszó a sztálinista diktatúra és követőinek kiszolgálására volt hivatott, és leplezte a gyakorlatban megvalósuló totalitárius diktatúrát.
Európa civil világa a XX. század történelmét, saját kárán tanulva, feldolgozta. A XXI. század jelszava hangozzék úgy, hogy: ”Világ polgárai, sorsotokra figyeljetek, és ha kell, cselekedjetek!”
Csizmadia László
CÖF-CÖKA elnök
jún 29, 2016 | Blog, Fricz Tamás
Ma már világosan látszik, hogy a neoliberális indíttatású „politikailag korrekt” (PC) beszédmód lehetetlenné teszi, hogy a migráns-áradat, Európa, illetve a világ ügyeiben értelmes és nyílt párbeszédet folytassunk. Európa viszont veszélyben van, ezért e beszédmód kritikája, álságosságának bemutatása alapvetően fontossá vált.
A PC óriási trükk a globális, neoliberális körök kezében: ennek révén bárkit és bármilyen szervezetet, kormányt és országot nevetségessé tudnak tenni, annak érdekében, hogy elsöpörjék az útból, ha átfogó terveikben gátolnák őket.
A PC beszédmód kidolgozott néhány jelzőt és fogalmat, amelyek alkalmasak arra, hogy a nem kívánatos és „renitens” politikai szereplőket kiiktassák a forgalomból. Ezeket érdemes közelebbről szemügyre vennünk.
- Ilyen például a „populista” jelző alkalmazása politikusokra, pártokra,
kormányokra. Ha egy ország kormánya arra „vetemedik”, hogy ne az IMF, az Európai Unió és a hitelminősítő intézetek kottáját fújva alakítsák gazdaságpolitikájukat, hanem arra törekszik, hogy az ország lakosságának érdekeit és jólétét is figyelembe vegye, akkor azonnal előkerül a populista bélyeg. Ezt a jelzőt kapta meg Alexisz Ciprasz, a radikális baloldali Sziriza-párt miniszterelnöke is, amikor megpróbált ellenállni az EU és az IMF megszorításokra épülő csomagjának. Ciprasz végül feladta elveit, s most már „jó fiú” és nem „populista”. Aki viszont végképp megadta magát a globális neliberális köröknek, az nem más, mint a portugál elnök, Cavaco Silva: bár a 2015. október 4.-ei választásokon baloldali pártok kerültek többségbe a parlamentben, ő „nem adta meg magát” a választók akaratának, s a vesztes jobbközép oldalt bízta meg ismét kormányalakítással. Arra hivatkozott, hogy a globális pénzügyi intézmények, az EU, a pénzpiacok és a transznacionális tőke felé nem szabad rossz üzeneteket küldeni…
- A másik gyakran használt neoliberális, megsemmisítő erejű jelző a
rasszizmus azokkal szemben, akik nem hajlandók az Európába tízezrével, tömött sorokban bevándorló, döntő többségében muszlim csoportokban meglátni a másság, a más kultúra és szokások „szépségét” s az ebben rejlő óriási lehetőségeket Európa „megújulására”. A PC-beszédmód szerint rasszista és előítéletes az, aki azt meri állítani, hogy az iszlámra épülő kultúra, életmód (a nők elnyomása), jogrend (saria), s egyáltalán, a politikai és a vallás összfonódása összeegyeztethetetlen az európai kultúrkörrel. Azzal az európai, nyugati kultúrkörrel, civilizációval, amelyikben politika, állam és vallás el van választva egymástól, az emberi jogok általánosan érvényesülnek, az egyén élete a legszentebb érték (nem beszélve a gyermekek védelméről), a nők egyenrangúak a férfiakkal, a szuverén magánélethez való jogot (individualizmus) nem nyomhatja el a vallási közösséghez tartozás.
Holott, ez a „rasszista” beszédmód tükrözi vissza a valóságot, szemben a PC-vel, amelyik szétkeni azt, s igyekszik eltüntetni a kultúrák és civilizációk között fennálló ellentéteket és törésvonalakat.
- A neoliberálisok egyik legfontosabbá vált megbélyegző
fogalma az összeesküvés-elmélet. Összeesküvés-elméletnek minősítenek minden megszólalást, elemzést, nyilatkozatot, amelyik beszélni-írni mer globális pénzügyi körökről, meg meri említeni mondjuk a Tripartit Bizottságot, a Külkapcsolatok Tanácsát, illetve a Soros György által kezdeményezett és 2007-ben létrehozott Külkapcsolatok Európai Tanácsát, az Illuminátusokat vagy a szabadkőművességet. Az is összeesküvés-elmélet, ha valaki említést tesz olyan családi dinasztiákról, mint a Rockefellerek és a Rotschild-ok, amelyek vagyona emberi ésszel nehezen felfogható mértékű; vagy arról, az Egyesült Államok jegybankja magánkezekben van és ezzel a politikai hatalom felett is őrködni képesek ezek a „kezek”, így a kirakatban megjelenő politikai vezetők és intézmények (köztársasági elnök, szenátus, képviselőház, kormány) nem feltétlenül és nem mindenben cselekednek teljesen szabadon.
A neoliberálisok fegyvere egyszerű: „ezek összeesküvés-elméletek” – mondják ki fölényesen, lesajnáló, megvető mosollyal, s ezzel már, vélik, egy életre kinyírták az érintettet. Módszerük annyira hatásos, hogy láthatóan a nemzeti, konzervatív és jobboldal nagy része is megrémül tőle és aláveti magát a mainstream drillnek. Ha érzik is azt, hogy a „valóság nem minden szelete” látható és követhető például a migráns-válságban, inkább nem szólnak és hallgatnak, nehogy nevetségessé váljanak.
Holott ebből a csapdából is ki kell szabadulnunk, ha esélyt akarunk kapni a világ megértésére, többek között éppen a migránsáradat ügyében, amely Európa kultúráját létében fenyegeti.
Ez nem azt jelenti, hogy nincsenek összeesküvés-elméletek, hagymázas és valóban ostoba fantáziálások – jelesül és különösen az internetes térben -, hanem arról van szó, hogy vannak a történelem, a politika és jelenünk megértésében hiányzó láncszemek, amelyeket nem ismerünk kellőképpen. Nem társadalomtudományokban a kutatók lázasan keresik a hiányzó láncszemeket a természeti, fizikai, kémiai, biológiai stb. folyamatokban. Nem elfogadható, hogy azért ne keressük a társadalmi és politikai folyamatokban a hiányzó láncszemeket, mert uralmi pozícióban lévő csoportok mindenre rányomják az „össszesküvés-elmélet” bélyegét, mert ez áll érdekükben.
Csak megkérdezem: vajon G. F. Kennedy meggyilkolása kapcsán van valaki, aki elhiszi az Osvald, a magányos gyilkos teórémáját? Vagy: tudjuk azt, miért akarták megölni valójában Ronald Reagan elnököt 1981-ben, illetve ugyanebben az évben II. János Pál pápát? És ugyan mit tudunk ezekről az eseményekről?
Vagy muszáj még mindig „elhinnünk” a 2001. szeptember 11.-ei, World Trade Center-tragédia hivatalos verzióját? Vagy ha valaki felveti azt vitathatatlan tényt, hogy egy, a két toronytól nagy távolságban lévő irodaépület a tragédia napján – teljesen érthetetlenül – szintén kártyavárként omlik össze, s hogy ez némi kételyre ad okot a hivatalos verzióval szemben, akkor az összeesküvés-elmélet?
És végül: ugye, ha eleddig valaki azt merte állítani, hogy az USA és Nagy-Britannia hazug állítások és érvek alapján támadott Irakra 2003-ban, akkor biztosan megkapta az összeesküvés-elmélet-hívő degradáló titulusát? És ugye, Tony Blair nemrégiben tett „coming aut”-ja (beismerte, hogy érveik hazugságon alapultak) azért mégiscsak érdekes fordulat ebből a szempontból?
Schöpflin Györgyöt idézném: valóban vannak összeesküvés-elméletek, és vannak összeesküvések is. Ne ijedjünk meg a saját árnyékunktól és a neoliberális mantrától. Óvatosan és a tényeket tisztelve, újra és újra ellenőrizve azokat, a társadalomtudomány eszközeivel keresnünk kell az események logikai összefüggéseiben fellelhető „fekete lyukakat”, amelyek ugyebár nincsenek, és mégis vannak.
jún 17, 2016 | Blog, Dr. Csizmadia László
Magyar Hírlap
2016.06.17.
Kutyából nem lesz szalonna – tartja a közmondás. Az élet tapasztalatait nehéz cáfolni, még akkor is, ha néhány kivétel erősítheti a szabályt. Példának okáért talán a kínaiak másképp vélekedhetnek erről az állításról, no de az ott mégiscsak Ázsia.
A magyar pártpalettán kialakult kínálat átfogja a választók igényeit. 1989 óta az újként alakult pártalakzatok a futottak még kategóriáját erősítik. A DK, az Együtt, a PM, a Liberális Párt csak a statiszták szerepében tetszeleghet. Ezek a pártok pályafutásukat tekintve, történelmi szempontból kérész életű jövevények.
Magyarországon a néppártosodás szükségességét a FIDESZ ismerte fel először, megvalósítását 1998 óta végzi, ideológiailag masszívságot tükröz, szervezeti rendszere megfelel a lakosság széles rétegeinek kiszolgálására. A pártszövetség sikerét annak köszönheti, hogy össznemzeti érdekek alapján kormányoz. Szervezetei nemcsak megyei szinten, hanem kisebb közösségekben is jelen vannak, így működhetnek azok a szenzorok, amelyek érzékelik az emberek különböző véleményét, amit aztán társadalmi szinten, optimális módon lehet figyelembe venni.
Ennek a 18 éve folyamatosan végzett munkának az eredménye, hogy a kormányzás munkáját spontán kiépült, szervezett civil támogatottság kíséri, megvannak azok a kapillárisok, melyeken keresztül a néppárt számára szállíthatóak az autentikus közvélemény üzenetei.
Nem véletlen, hogy a CÖF szerepe kiemelkedő figyelmet kap. Ez a civil szerveződés felismerte azt a polgári igényt, amely figyelve a többség által támogatott, nemzetérdekű ügyeket, ráhatással bír a kormányzás munkájára.
A CÖF célja a mindenkori jó kormányzáshoz a civil támogatás fenntartása és biztosítása.
Talán az sem véletlen, hogy az ellenzéki pártok nem rendelkeznek olyan kapcsolatrendszerrel, amely a társadalom polgárainak aktív többségét egységes gyűjtőtáborban tartja. Ez az ok és okozati összefüggés igazolható a magyar civil társadalom többségének identitásával. Ez pedig nem más, mint a nemzet szuverenitásának megőrzése, a keresztény civilizációhoz ragaszkodás és a magyarság által lakott területeken a szubszidiaritás fenntartására törekvés, azaz a szabad élet garantálása. A jó kormányzás és a vele egyetértő civil közösségek biztosíthatják azt a kohéziós erőt, amelyek hosszú távon a nép és a néppárt között bizalmi viszonyt eredményez.
Vannak azonban olyan pártok, melyeket nem a nemzeti érdekek vezetnek, hanem hatalmi vágyaik kalauzolnak. Természetesen nem arra kell gondolni, hogy nincs szükség ellenzéki kontrollra, vagy egészséges kritikákra és építő javaslatokra. Tény azonban, hogy néppárttá csak az válhat, akiket a választópolgárok nagy többsége az országgyűlési választások kapcsán a kormányzásra megfelelőnek talál. A FIDESZ-KDNP 6 éve bizonyítja, hogy az emberek többségének bizalmát élvezi.
Az ellenzéki pártok ismerik, hogy hány polgárt tudnak megszólítani, ezért különböző módszerekkel megpróbálják táborukat szélesíteni. Az utóbbi időben kitüntetett módszerük, hogy egyes, az utcára vezérelt rétegek részben jogos vagy túlzott érdekei mellé állnak. Ezt látjuk, amikor az ellenzéki pártok kérve-kéretlenül csatlakoznak a szakmai követeléseket az utcán megjelentetőkhöz.
Itt álljunk meg! Ezen a ponton világossá tehető a hatalmon lévő néppárt és a kis-középréteg pártok felelősségének elkülönülése. A néppárt a polgárok többségének akaratából kormányoz. A felmerülő társadalmi igényeket össznemzeti érdekek szerint, a társadalmi szolidaritás várható reakcióinak értékelése után elégítheti ki. Ha jól dönt, bár ideiglenesen szembekerülhet érdekcsoportokkal, de összességében megtarthatja és erősíti a néppárt jelzőt. A polgárok többségének megbecsülését a FIDESZ-KDNP-nek nehéz volt elérni és látható, még nehezebb megtartani. Nehéz munka ez, mert a szocliberális ideológia hataloméhes hívei az Európai Unióból és országon belülről is támadják. A pénz háttérhatalma nem riad vissza más országok szuverenitásának megsértésétől sem. A megfizetett média hazugságaival próbálják ismét visszanyerni a hatalmat.
A CÖF által vezetett közösség kiáll a jó ügyek mellett, szellemi honvédői vezérletével, folyamatos ismeretterjesztő tevékenységével közvetíti a nemzeti érdekeket, a politika mellé állítja a civilitikát, segítve, hogy tiszta víz kerüljön a pohárba.
A harcos, radikális JOBBIK hosszú vívódás közepette döntött és kikiáltotta néppárttá válását. Szakítani kíván a jobboldali radikális politikát támogatók köreivel. 90 fokos fordulattal, változtatott szerepkörben a FIDESZ-KDNP-t kopírozva próbál „új” alternatívát nyújtani régi és leendő híveinek. A dolog azonban nem egyszerű, mert számolnia kell a pártjához eddig hű támogatók távozás okozta veszteségével. Ugyanakkor a néppárttá válás a FIDESZ-KDNP-nek is hosszú évekig tartott. Instabil alapokon (bármennyire is áhított a kormányzás) fontos értelmiségi rétegeket nem lehet megnyerni, és hiú ábránd az elkötelezett, valódi néppártra szavazókat eltéríteni. Ennél is nehezebb annak a civil közösségnek a kiépítése, amely képes volt úgy stabilizálni a néppárti státust, mint a CÖF, amely ha kell, a Békemenet bármikori kiállásával, a nemzet érdekeinek primátusát követve, megtartó erőt tud demonstrálni.
Nem pejoratív értelemben értendő, hogy kutyából nem lesz szalonna, mert ez az élőlény nem erre a sorsra és feladatra született, csakúgy, mint más értelemben, a JOBBIK sem alkalmas a néppárti funkcióra. Ilyen irányú törekvésével elvesztheti eddigi középszintű, rétegpárti arculatát, ami arra irányult, hogy kiegészítő javaslataival segíthette a néppárti kormányzást. Ezentúl figyelembe kell venni, hogy a JOBBIK, nemzetközi szinten, beágyazott elutasításban részesül.
Európában a jobboldali radikális ellenzék támogatottsága, ahogy árvíz idején szokták mondani, tetőzött. Az uniós vezetéssel elégedetlenkedők széles tábora a józan politikai kultúrát követő, Orbán Viktor által képviselt, mérsékelten radikális eszmék mellé csatlakozott.
Előbbiekhez tegyük hozzá, hogy a másolatokért senki sem rajong, mert azok nem rendelkeznek az eredeti értékével. Hamis remények közvetítésével, megvalósíthatatlan ígéretekkel az ország népét a szocliberális oldal is már több ízben félrevezette.
A JOBBIK is tudja, hogy elosztani is csak azt lehet, amit a magyar nép megtermel, se többet, se kevesebbet. Az elért gazdasági eredmények adnak lehetőséget az egészségügy, az oktatás és a családok életének jobbá tételéhez. Látnia kell azt is, hogy a korrupció vádjával kaszabolni veszélyes dolog, mert az visszaüthet. Ugyanakkor a korrupció visszaszorítása össztársadalmi érdek. A demokratikusan működtetett társadalmakban az igazságszolgáltatás független, ezért a mindenkori kormányok sem utasíthatják ezt a hatalmi ágat. Így egy radikális kormányzás sem törölheti el az igazságszolgáltatás függetlenségét, mert az már diktatúrát jelentene.
A CÖF-CÖKA álláspontja, hogy akik átlépik a büntetőjog határát, ne úszhassák meg a felelősségre vonást. Az elszámoltatást azonban nem lehet számon kérni a mindenkori kormányon, mert az a független bűnüldöző szervek és bíróságok, lelkiismereten és jogszabályokon alapuló, kizárólagos feladata.
A népnek küldött nagy szavak ma már elégtelenek a bizalom hosszú távú megszerzéséhez. A kormányzás akkor lehet eredményes, ha példát mutat (korrupciós ügyekben is), odafigyel az emberekre és prioritást biztosít az össznemzeti felemelkedéshez.
Kell kórház, vasút, metró, új utak, uszodák, kiváló minőségű oktatás és bizony stadionok is, hogy ép testben ép lelkek lakjanak.
2010-ben azért fájt a fejünk, hogy visszafizessük az ország és az emberek devizaadósságát. Ma a pártok azon gondolkodnak, miként lehet a költségvetéssel másként gazdálkodni. Ha az ötletek jó szándékúak, beleférnek az ellenzéki pártok feladatkörébe.
A néppárttá válás nem óhaj kérdése, hanem a választók mindenkori akaratának megnyilvánulása.
Csizmadia László
CÖF-CÖKA elnök
máj 30, 2016 | Blog, Dr. Csizmadia László
Magyar Hírlap
A világ és benne Európa történelme bizonyította, hogy a birodalmak nem örökéletűek, másképpen fogalmazva nem nőnek az égig.
Az európai polgárok szeme előtt lebeg még a nácizmus és a bolsevizmus rettenete. Háttérből irányított őrült figurák erőszakkal hitették el népeikkel, hogy csak rajtuk múlik a világ uralmának megszerzése. Pártérdekű ideológiák népszerűsítésével igyekeztek kiszolgálni a pénztőke urait.
Ma már Európa népe képes időben felismerni, ha akarata ellenére egy új birodalom alattvalói szolgasorsát kívánják ráerőszakolni.
Az USA pénzügyi háttérhatalmát biztosító körök és a hozzájuk csatlakozó neoliberális brüsszeli elit birodalmi álmokat sző. A megvalósításhoz két eszközt már bevetettek. Az egyik az Európára szabadított migráns invázió, melynek céljai politikai és vallási érdekeket szolgálnak, míg a másik a TTIP, a gazdasági globalizáció totalitásának lappangó formája, a multinacionális cégek államok feletti hatalmaskodása.
Valósággá válik Oswald Spengler víziója a nyugat alkonyáról, aki előrelátó bölcsességgel jelezte, hogy ha megjelennek az európai birodalmi elképzelések, a nyugati világ végveszélybe kerül. Most ismét itt tartunk.
A szerző jövőbelátása óta kialakult európai helyzet tovább bonyolódott. Az Unió alapítói olyan Európát akartak, amely a keresztényi civilizáció értékei szerint egységes erőtérben létrehozhatja az európai országok közösségét. Ez napjainkra azt jelenthetné, hogy Európa négy égtájához kapcsolódó nemzetek sorsa elválaszthatatlanná válik. Mindezt igazolja, hogy ma már 28 tagállam közössége jelenti az Európai Uniót.
A nyugati szellemű, neoliberalizmussal átitatott brüsszeli bürokrácia azonban az első komoly kihívásra, a migráns invázióra sem tudott választ adni és kapitulált. Az Európai Unió elkényelmesedett kontraszelektált vezetői, elfeledve összuniós küldetésüket, a merkelizmus téves eszméje mögé bújva, túlélésre játszanak. Magatartásukkal és szolgalelkűségükkel az USA föderális államberendezkedését kívánják Európában meghonosítani. Az Unió így az USA szatelitjévé válna, feladva szuverenitását. Bekövetkezhet Spengler nem kívánt víziója, de az Európai Unió nemcsak a nyugat-európai országokból áll. Szerencsére az elmúlt időkben a kelet-közép európai nemzetek, a balti államok és a Nyugat-Balkán országai felismerték, hogy a jólétben délutáni álmukat éjszakába nyúlóan alvó brüsszeli elit elérte az obsitos kort. Ideje távozniuk, nem engedhetjük, hogy a Wilkommenskultur és a TTIP vírusai Európát arra kényszerítsék, hogy felvegyük az utolsó kenetet.
Az Unió megújításának igénye a szabadság értékét megbecsülő, a II. világháború utáni szovjet gyarmatosítást elszenvedő országok felől jön. Spengler víziója szerinti nyugat alkonyát szerintünk, a természet rendjének megfelelően, a kelet hajnala követi. Így Európa nyugati országai ismét megláthatják az erkölcs és a jog harmonikus együttlétének szükségszerűségét. Segítséget kapnak ahhoz, hogy felismerjék az európai kultúra évezredes gyűjteményének azt az értékét, amely a civilizáció magas fokához vezetett.
Világossá vált, hogy az európai polgárság megunta uniós vezetőinek tehetetlenségét. Ők újító cselekvések helyett a tagországok szuverenitásába történő beavatkozást választották. A polgárok éberségét azonban így nem lehetett elaltatni. Az európaiak többségi erővel őrzik keresztényi identitásukat és figyelemmel vannak az ó és újszövetség tanításaira, nem kérnek vallásháborút, ugyan tisztelik az iszlám vallást, de csak a maga helyén és azzal nem kívánnak azonosulni.
Elkerülhetetlennek látszik az uniós alapszerződés felülvizsgálata és az Unió szervezeti rendszerének átalakítása. Az európai polgárok többségének akarata továbbra is az unió egyben tartására irányul.
Azonban nem tűrhető tovább, hogy az európai unió a feje tetején egyensúlyozzon. Primátust élvez a politika, amit a gazdaság követ, míg a társadalom érdekei a harmadik helyre szorulnak. Ez az osztályozás téves zsákutcába vezet, vagy bolyongást okoz úttalan utakon.
Polgáraink érdeke fordított sorrendet kíván. Legfontosabb a társadalom, a gazdasági érdekek figyelembe vétele és a politikai szempontok csak a harmadik helyre kerülhetnek.
A CÖF-CÖKA a polgárok véleményére alapozva megszüntetné az Európai Parlament ad hoc politikai primátusát, mert annak gyakorlata mérgezi a demokráciát, és e klasszikus fogalom értelmezésének káoszosítását eredményezi. A szubszidiaritás megerősítésével a pártpreferenciák harcának helye, figyelembe véve a nemzeti szuverenitás ez irányú elsődlegességét, az adott ország parlamentjeiben van. A tagországok országgyűlési választásainak eredményét nem írhatja felül a más országokból származtatott pártpreferencia arány.
A politikai szempontok uniós képviseletét így szűkebb körben a közös külpolitika mentén érdemes újra szabályozni. A pártpolitikai harcokból fakadó ideológiai és izmus háborúk uniós parlamenti vitáit Európa polgárai nem kívánják finanszírozni.
A kontinensek közötti gazdasági verseny azonban nagyobb figyelmet és az EU szakember gárdájának megerősítését kívánja.
Az ET miniszterelnökeinek döntési kompetenciája megkérdőjelezhetetlen, csakúgy, mint a szakminiszterek közösségének a döntésekhez adott ajánlásai, amelyek a végző állásfoglalás kialakításához vezetnek.
A törvényalkotás feladatait kiváló jogászok készítsék elő és a miniszterelnökök egyetértése után a tagországok parlamentjei emeljék jogerőre. Az Európai Parlament és az Európai Bizottság megszüntetése vagy drasztikus átalakítása csökkentheti a brüsszeli bürokráciát és növelné az apparátusok hatékonyságát.
Elkerülhetetlen a tagországok akaratából közös üggyé váló, azt intéző apparátusok feladatkörének pontosított kialakítása is.
Ne feledjük az Uniót alapító atyák intelmeit: a tagországok polgárai joggal várják el, hogy személyes sorsukat befolyásolhassák. Európa országainak uniós szövetsége csak akkor lesz hosszú életű, ha nemzetei szuverenitását tisztelet övezi. Azok a törekvések, amelyek erővel a szövetséges államok fölé helyezett mesterkélt demokráciával kívánnak birodalmi viszonyokat előidézni, nemcsak a nyugat, hanem egész Európára nézve jelenthetik, az alkonyattal járó következmények váteszi teljesülését.
Csizmadia László
CÖF-CÖKA elnök
