„Szembe megy az emberi természettel, a legfontosabb ösztönökkel és a halál kultúráját terjeszti”- olvashatjuk Alexandria Ocasio-Cortezről Szikra Levente írásában (A kisbabák ökológiai lábnyoma, Magyar Nemzet, 2019. március 21.) Pontosabban és tömörebben nehéz volna megfogalmazni „az amerikai Demokrata Párt ifjú üdvöskéje” programjának („gyermektelenséggel a jövőért” lényegét. Legszívesebben azt írnám, nem méltó arra, hogy hosszú nevét megjegyezzük, hiszen, ahogy Wass Albert egyik verse (Üzenet haza) mondja: „az idő lemarja a gyomokat”. Mégis, nem mehetünk el szó nélkül az ilyen eszmei szörnyszülemény mellett, hiszen az ős patkány, a meg nem gondolt gondolat sokféle kórt, embertelen téveszmét terjeszt, amelyek sajnos, könnyen találnak követőkre is. Nem spórolhatjuk meg a leleplezést.
Találhatunk-e valami mentséget erre a humánumnak álcázott mélyen antihumánus propagandára? Talán azt, hogy még mindig nem olyan embertelen, mint a Római Klub állásfoglalása, amely (Malthusra visszamenve) azt képviselte, hogy szükség van a járványokra és a háborúkra, az emberiség túlszaporodása miatt? De a kilógó lólábat így sem lehet nem észrevenni. Miért az amúgy is fogyatkozó fehér civilizáció utánpótlásának próbál gátat vetni, és miért nem a világ azon részében hirdeti tanait, amely a túlszaporodásért felelős? Lehet, hogy azért, mert tudja, hogy hamarosan méltó válaszban lenne része?
Eszembe jut egy hiteles fültanútól eredő történet egy szülőszobából. Egy roma honfitársnőnket a szülészorvosa a tízedik rajkó megszületése előtt föl akarta világosítani, hogy nem muszáj megtartania. De annak nem volt szüksége semmiféle új „információra”. Igen frappáns választ adott erre a „lehetőségre”: „irtsa csak a doktor úr a saját fajtáját, ne az enyémet!”
Aligha kell attól tartanom, hogy a hölgyet a balliberális közvélemény előtt rasszista hírbe keverem, hiszen az ő számukra rasszista csak fehér bőrszínű ember lehet. Azt viszont remélem, hogy a fehér rasszból is minél többen fogják követendő példának tekinteni ezt a romlatlan és vitális „megközelítést”.
Hadd emlékezzek ennek kapcsán Ady Endrére, halálának századik évfordulóján az Ének a Visztulán című (kevéssé ismert) verséből vett idézetekkel. „A Visztulánál hajdan s ma is/ Tréfás, dalos halászok ülnek/, S Polóniának asszonyai/ Új és új lengyelt egyre szülnek”. (Bár úgy lenne ma is, mint Ady korában!) „Nincs ott pokol és nincs ott halál,/ Ahol dalolni s szülni tudnak”. S végül a befejezés, amely rímel a magyar miniszterelnök bátran képviselt meggyőződésére, hogy nem a bajt kell Európába hozni, hanem a segítséget odavinni, ahol a baj van. S amely különösen annak a ténynek a fényében kap meggyőző értelmet (a meddő vita helyett, hogy hány embert tud eltartani a föld), hogy javainak több mint fele hatvanegynéhány gazdag család kezében összpontosul. „Isten vidám úr a Föld fölött,/Minden fajzatnak üdvössége./ Az Isten: Élet – halleluja-/ S az Életnek nincs soha vége.”
K.I.B.