Megjelent a délvidéki magyarság Aracs című folyóiratának június 4-i számában.
Minket nem kérdeztek. Minket akkor sem hallgattak meg, amikor elegánsan és ész érvek mentén szóltunk. A mi véleményünk nem volt lényeges. Nem volt fontos, mert a háború győztesei már régen mást akartak. Hazánk harangjai hiába zúgtak órákon keresztül a világba üvöltve fájdalmunkat és az igazságtalanságot, a világ süket volt azon a napon. Már megint előbb volt kész az ítélet, mint a vádirat. Hiszen már 100 évvel ezelőtt is így működött a világ. Sőt, évezredek óta így működik. A győztes mindent visz. Pontosabban a győztes, és a hozzá dörgölődzők visznek mindent. Mint Magyarország nagy részét a kisantant képviselői 1920-ban. Lassan kibontakozik a teljes igazság a trianoni békediktátumról, a miértekről. Akit érdekel a történelem, és annak tényszerűsége, már megtalálhatja a valódi origót. Akit viszont nem hoz lázba nemzete múltja, akit már elborított a globalizmus értékfaló bűzös lehelete, akinek nem kellenek gyökerek, mert ördögszekér módjára éli az életét, annak teljesen mindegy, hogy mi és miért történt száz éve. De sokan, nagyon sokan vagyunk, akinek fáj Trianon. Mert magyarok vagyunk.
Nem szándékom arról írni, hogyan befolyásolták a civil szerveződések, személyek és a magyargyalázó összesített világmédia a döntéshozó pozícióban lebzselő politikusokat szemenszedett, arcátlan hazugságaikkal. Nem írok arról sem, hogy mit veszítettünk, hogy hogy raboltak ki minket, hogy hogy kergettek bele a II. világháború poklába, Hitler karjaiba. De arról nem hallgathatok, hogy mit tettek nemzettársainkkal, nemzetünkkel. Nem az anyagi javakra gondolok, hanem a lélekre. Az emberi lélekre, amely az anyagi test legérzékenyebb, legtörékenyebb tartozéka, s amely világokat épít vagy rombol. Az emberi lélekre, amely a Teremtő adománya, s ezért a gyarló embernek, sem politikusnak, sem hadvezérnek nincs joga más ember lelkét megalázni, kerékbe törni, elvenni. És a néplélekre, amelytől nemzet marad a nemzet, amely létrehozza saját nemzeti imáját, s amely nélkül csak légüres térbe születnénk. A néplélekre gondolok, amely beivódik a magyarnak születő ember génjeibe, s amelyet, ha vállalni mer, nem tagad meg egy roppant keserű élet alatt sem.
És mégis. Amióta világ a világ, a hatalomvágy, a vagyon, az anyagi élet bűvölete, a hódítás elmeforgató kényszere, a hírnév délibábja, a politikai érdekek hullámvasútja, de az emberi gonoszság, a szadizmus önállóan és önmagában is tombol. S ez a tombolás emberek és nációk fizikai megsemmisítésén túl gyilkosa az életben hagyott emberek, és nemzetek lelkének is, amelyet csak tovább fokozhat a háborút lezáró békediktátum. Mégis, emberiség elleni bűncselekményért soha nem vontak felelősségre egy háborús győztest sem. Pedig Trianonban embermilliók és egy nemzet lelkét törték kerékbe.
Ismételgessük, hogy ne felejtsük soha: a győztes mindent visz. A győztes. De miben? Terület-és értékszerzésben? Háborús áldozatokkal folytatott számháborúban? A civil lakosság felett elkövetett erőszak, és gyilkosság számában? A végtelen embertelenségben? Nemzeti gyűlölködésben? Lélekírtásban? Az emberi tisztesség és méltóság felszámolásában? Nemzetek szétzilálásában? Ne feledjük, keresztény győztesekről és békecsinálókról beszélünk. Mondhatjuk persze, ilyen a háború természete. A támadás ellen védekezni kell. Olyan támadás ellen is, amely kizárólag gazdasági, hatalmi, politikai érdekek mentén keletkezik, s amely embermilliókat kényszerít szenvedni, nélkülözni, meghalni, politikusok, hatalmi tébolyban szenvedő emberek miatt. Ilyen volt az I. világháború is, ahol a védekezés fő célja sem volt más, mint a hatalmi, gazdasági viszonyok újra osztása, elsősorban négy európai nagyhatalom vezetője, a már egyre gyengülő, és a német császár befolyása alatt álló Ferenc József, továbbá az unokatestvéri kapcsolatban álló angol király, német császár és az orosz cár között. De kötelező része-e a hatalomszerző védekezésnek egy olyan békediktátum, amelyben amputálnak egy nemzetet, s az országát? Egy ezeréves nemzetet és országot, amely tiltakozott a támadás ellen.
Ne várjon hát egy nagyhatalom és csatlósa sem némaságot, alázatot, behódolást az I. világháború legnagyobb vesztesétől, Magyarországtól. Egyetlen győztesnek minősített hatalom se próbálja meg fegyelemre inteni népünket, vagy megtiltani az emlékezést, a fájdalmunkat, vagy meghamisítani a történelmet. Már tudjuk, hogy mi és miért történt velünk. Ezért Nagy Magyarország térképe számunkra örök. Mi nem szétszakadtunk, mint ahogy néhány felettünk örömködő ország mára már megtette, hanem szétszakítottak. Szétszakadni versus szétszakítani. Jogunk van tehát összetartozni, emlékezni, ha úgy érezzük sírni, és még vádaskodni is. Mert ismételjük meg, pont mi nem akartunk háborút. Európa országai viszont nem akartak minket. Pontosabban akartak, de csak mint saját részüket.
De sírnunk kell-e még száz év után is emiatt? Vádaskodnunk kell-e a centenárium napján? A magyar nem ostoba, s a nemzet nem örök vesztes. A mi erősségünk a talpra állás. A történelemben már oly sokszor bizonyítottuk, hogy nem lehet megsemmisíteni minket. Az elmúlt, tragédiákkal teli száz évnek sem sikerült, pedig tombolt és tombol azon izmusok bacchanáliája, amely a múltat végképp eltörölné. A magyarok erőssége azonban pont a múltjában rejlik. Szűz Mária országa vagyunk, keresztények maradtunk, megőriztük hagyományainkat, nyelvünket. Amióta állam vagyunk, soha nem támadtunk, kivéve, ha kényszerítettek rá. Az első világháborúban a Habsburgok, a másodikban az igazságtalanságot orvosló revízió reménye. Mi védekező és másokat védő nemzet vagyunk. A Himnuszunk Istenhez szól, az Alaptörvényünk első sora a Himnusz szavaival Isten áldását kéri, és a „Legyen béke, szabadság és egyetértés” óhajjal végződik.
Az utóbbi tíz évben megszabadultunk a minket rabláncon tartó hiteleinktől, mindenütt elismert gazdasági eredményeket értünk el, egymillió külhoni magyar tért haza lélekben állampolgárként. Tíz éve végre nemzetpártoló kormányunk van, amelyet már harmadszor is kétharmados többség támogat. Szorosra kötöttük kapcsolatainkat külhoni magyarjainkkal, nemzeti kisebbségeinket tiszteljük és támogatjuk. A hazaszeretetre nevelés fontos célunkká vált, és többmillióan énekeljük, hogy egy vérből valók vagyunk. Ha pedig ránézünk Nagy Magyarország térképére, kinek mi, nekem egy emberi agy keresztmetszete rajzolódik ki. Talán ez sem véletlen. Egy olyan természetes földrajzi, eszmei, és mentális egység a Kárpátok gyűrűje, amelynek szétzúzására -Istenen kívül – semmilyen hatalom nem képes. Lehet ellentétet szítani, feszültséget kelteni, magyarokat verni, ölni, megalázni, kifosztani: a Duna és Tisza folyását nem lehet visszafordítani. Sírnunk kellene tehát? Nem. Semmiképpen.
Azt viszont megtehetjük, hogy önkritikusan elemezzük saját magunkat. Volt-e, van e hibánk nekünk is? S ha a bölcs magyar felteszi ezt a kérdést, válaszolni is tud rá. Igen, voltak, és vannak hibáink. Számosak. Például az uram-bátyám rendszer. Márai azt írja, Kassa visszacsatolásakor nem minden magyar örült az ismételt magyar fennhatóságnak, mert egyesek képesek voltak azonnal lekezelően viselkedni régi-új nemzettársaikkal. Mintha ma is történnének hasonló esetek. Mégsem tanulunk belőle. Nagy köztünk a széthúzás. Igaz, ezer éve így megy, de napjainkban Európában nincs még egy olyan nemzet, amelynek tagjai oly gyakran jelentenék fel saját hazájukat és kormányukat az Unióban, mint a magyar. Elszakított területeinken pár százezer magyarnak alig, vagy inkább nem sikerül felsorakoznia egyetlen politikai párt mögött a magyar érdekek országos szintű képviselete érdekében, s a politikai pártoknak nincs annyi erejük, hogy a külhoni magyarságot egyöntetűen maguk mögé állítsák. Ugyan miért van így? Mi a valódi ok? A politikai ellenfelek közül a ballibek mocskolódásai nem ismernek határt a kormányoldalhoz tartozók gyalázásban, sértegetésében. Néha a konzervatív oldalon állók is elfeledkeznek magukról. Nagyon sokan nem tanulták meg a kulturált politizálást, az egészséges, építő vitát, az előre vezető ellenzékiséget. Sok magyar önző, irigy, és sokukban benne rejlik a feljelentgetésre buzdító múlt hosszan elnyúló árnya, és a kommunista korszak igénytelensége. 2004-ben az Anyaország állampolgárainak egy része megtagadta külhoni magyarjainkat. Hagyták magukat félrevezetni, mert nem volt önálló értékítéletük. 2020-ban alig voltunk képesek mintegy 12 milliónyian egy millió aláírást összegyűjteni a kisebbségi régiók gazdasági védelme érdekében.
Emberi gyarlóságok, magyar specialitások, vagy a globális liberális gondolkodás mételye? Nem tudom, de ideje elgondolkodnunk. Mélyen, elemzően, önkritikusan, egymás iránti szeretettel, Isten felé fordulva, az ő igazságát keresve. Az övét, és nem a sajátunkat. Eljött tehát az elmélkedés ideje. Jól van-e az, ahogy eddig éltünk? Jól van-e így, hogy sokan beáldozták életüket a hedonizmus oltárán, s hogy elszakadtak Istentől, mert helyette bálványt: a pénzt és az anyagi javakat imádják? Jól van -e így, hogy vannak, akik a Szent Koronát svájci sapkának tartják, a Nélküled című új, kis himnuszunkat pedig giccses emberi ürüléknek? Rendben lévő-e, hogy holmi kozmopolitizmus és globalizmus jegyében sokan tiltakoznak a hazafias nevelés ellen? Jól van-e úgy, hogy ellenségnek tekintjük másképp gondolkodó felebarátainkat? Rendben lévő-e, hogy megtagadjuk a tízparancsolatot, amely csupán tiszteletre, szeretetre és erkölcsös életre buzdít.
Van min gondolkodnunk, egyenként, külön-külön, és nemzetben, együtt is. És itt van rá a lehetőség. Egy életveszélyes vírus megtanít gondolkodni, mert hosszú magányra késztet. Vélhetően szürreális centenáriumunk lesz. Egymástól távol, és mégis közel. Somerset Maugham így ír: „Az emberek olyanok, mint a vízcseppek … a folyóban, s oly közel egymáshoz s mégis oly távol egymástól, névtelenül folynak-folydogálnak a mulandóság óceánjába. Ha minden oly rövid ideig tart és oly keveset ér, mi értelme van annak, hogy az emberek oly túlzott fontosságot tulajdonítanak a mindennapi élet dolgainak, s oly boldogtalanokká teszik magukat és egymást?” Igen, az emberi ostobaság, és gyarlóság szimbolikája az idézet. De abban a pillanatban, amikor a gyarló emberi vízcseppek mégis összeállnak folyóvá, amikor az emberek nemzetet alkotnak, összefognak, együtt hullámoznak az Isten alkotta terepviszonyok között, viszik, sodorják magukkal a mások által odavetett, vagy a saját maguk által kitermelt hordalékot is, hogy megtisztítsák őket bűneiktől. S amikor közös útjuk már történelmi léptékű, eltorlaszolhatják ugyan a folyam útját, elterelhetik más medencékbe, zsilipelhetik, hogy kihasználják erejét, de amint a természet törvénye győzedelmeskedik az emberi manipulálás felett, a folyó szétválasztott, közös eredőből származó vízcseppjei ismét összeállnak. Csak idő és hit kérdése. Magyarnak lenni nem származás, hanem vállalás dolga-mondta Illyés Gyula. Sok magyar származású ember él a világban, de ennél sokkal fontosabb, hogy végre nemesedjen minden magyar lélek, megtalálva gyökerét és hitét. S ha egyre többen vállaljuk magyarságunkat, nincs értelme a kérdésnek: lesz e- még valaha Nagy Magyarország? Nem lesz, hanem van. És nem lesz múlandó. Soha.
Bencze Izabella