A BALOLDAL HATALOMRA JUTÁSA EGY FUNDAMENTALISTA LIBERÁLIS DIKTATÚRA BEVEZETÉSÉT JELENTENÉ
Botond Bálint
A magyarországi baloldal 98-99 éve kormányozta először Magyarországot. Az elmúlt száz év több mint felében, mintegy 56 évben volt olyan kormánya az országnak, amelyet a baloldal és a liberálisok domináltak. Ők voltak a progresszió, a haladás, a társadalom-mérnökösködés, a fejlődés kizárólagos letéteményesei, azok, akik a legnagyralátóbb célokat fogalmazták meg mindig.
Megígérték a földi mennyországot, az igazságosságot, az igazságot (mert ők ismerik egyedül), az egyenlőséget, a szolidaritást és mindazt a jót, amit csak az emberi fantázia képes volt kitalálni. Minden egyes esetben tökéletesen kudarcot vallottak. Minden egyes esetben tragikusabb állapotban hagyták ott az országot, mint amikor átvették. Minden egyes esetben tudtak rontani azon a helyzeten, amit örököltek. Illetve nem örököltek, hiszen minden egyes esetben álságos módon, hamis ígéretekkel szerezték meg a hatalmat, ha éppen nem volt valamilyen külföldi hadsereg vagy erő, amely hatalomra segítette és ott is tartotta őket.
Azt állítom, hogy száz év alatt a magyar baloldal egyetlenegyszer sem volt képes kormányozni, mert még azt sem érti, hogy mit jelent kormányozni egy országot, mi is fogalmilag a kormányzás szó jelentése.
Lehet jól vagy rosszul kormányozni, de mindkét esetben rendelkezni kell realitásérzékkel, és létre kell hozni egy azon alapuló cél- és eszközrendszert. A nagy lélekszámú és bonyolult ipari társadalmak nincsenek meg aktív, a folyamatokat lereagáló kormányzás nélkül, amelyet világos célok vezérelnek. A baloldal nem rendelkezik realitásérzékkel, hiszen mindig ideo-lógiai helyzetértékelésből indul ki, ideológiai célokat jelöl ki, eszközrendszere pedig mindig figyelmen kívül hagyja azt, hogy az emberek valójában milyenek. Mindig az embereket akarja megváltoztatni és nem azokat a feltételeket, amelyek valójában célirányosan hatással lehetnek a történésekre.
Az 1918 végén hatalomra került „népi” erők ugyan egy teljesen jogos elégedetlenséget használtak ki, de csak addig jutottak a kormányzásuk során, hogy egy totális válság közepén szétverték az államigazgatást, a hadsereget és a rendőrséget, majd átadták a hatalmat az elérhető legszélsőségesebb terrorszervezetnek, a kommunistáknak. A kommunisták 133 napig voltak képesek hatalmon maradni. Ennek oka alapvetően nem a nemzetközi helyzet volt, hanem az, hogy az általuk képviselt teljesen „tájidegen” ideológia diktálta ámokfutás során nem kormányoztak, hanem ideológiai döntéseket hoztak a célszerűség minden igénye nélkül. Védekező háborújuk sem az ország és a nemzet megvédését szolgálta, hanem hatalmuk fenntartását. Ez a néhány hónap elégnek bizonyult arra, hogy teljesen népszerűtlenné és gyűlöltté tegye a kommunizmust és a kommunistákat. A Horthy-rendszer kommunistaellenes propagandája azért lehetett annyira sikeres, mert a Tanácsköztársaság kirívóan ember- és józanész-ellenesnek bizonyult, és erről az ország lakosságának jelentős része rendelkezett személyes tapasztalattal. A huszadik században később olyan gyakori gyilkos terrort a kommunisták alkalmazták először Magyarországon, az a háborús katonai kormányzáshoz képest is brutális és gonosz volt, és ez sokkolta a magyar társadalmat.
A szovjet megszállás után a valódi hatalmat a Vörös Hadseregtől megkapó kommunisták a sztálini bolsevista gyakorlat kritikátlan, a helyi sajátságokat semmilyen tekintetben nem figyelembe vevő módon szervezték át a társadalmat. Az ország bolsevizálása például majdnem éhínséget idézett elő Európa egyik legjobb mezőgazdasági adottságú országában, amelynek élelmiszer-termelése két-három év alatt kiheverte a háború következményeit. 1948, a totális hatalomátvétel éve után kiderült, hogy a rezsim teljesen alkalmatlan a kormányzásra, a totális hatalom birtokában sem voltak képesek érzékelni a reálfolyamatokat és reagálni azokra. Kormányzás alatt a terrort értették, és azt, hogy mindent és mindenkit ellenőriznek. 1953-ra a bolsevista garnitúra annyi kudarcot halmozott fel, hogy még a Sztálin halála utáni szovjet vezetés is meg akart tőlük szabadulni.
A magyar vezetés belharcai és teljes alkalmazkodásképtelensége vezetett el aztán 1956-hoz, amikor a nemzet, a nép, a lakosság, az emberek, a „dolgozók” (bármilyen terminológiát is használunk) teljes egyetértésben akart megszabadulni a társadalmi progresszió aktuális képviselőitől.
A kommunisták 1956 után sem kormányoztak. Csupán rövid távon társadalmi békét akartak vásárolni az életszínvonal-emelkedéssel, mert tudták, hogy egy újabb válság esetén a szovjetek megszabadulnának a teljes vezetőségtől. Az új gazdasági mechanizmus volt a Kádár-korszak egyetlen kormányzás szóval is leírható kísérlete. Felismerték, hogy a szocializmus alkalmazott modellje nem működik, nem képes tartani már az életszínvonalra vonatkozó rövid távú ígéreteket sem. Tökéletesen jellemző a társadalmi progresszió gondolkodásmódjára, hogy az új gazdasági mechanizmust rövid időn belül, alapvetően ideológiai okokból lehetetlenítették el. Azt aztán meg végképp nem nevezhetjük kormányzásnak, hogy a rendszert a hetvenes évek elejétől az ország eladósításával és egyre brutálisabb kamatterhek vállalásával tartották életben 1990-ig.
Gorbacsov hatalomra jutása után, 1985-től a magyar kormányzat mozgástere kibővült, de érdemi kormányzati tevékenységre ekkor sem bizonyultak képesnek, a gazdasági és – nem mellesleg – a számukra egyre veszélyesebb társadalmi folyamatokat nem voltak képesek befolyásolni, legfeljebb tovább rontani.
Amikor Horn Gyula vezényletével visszatértek a hatalomba, csaknem nyolc hónapig tartott, amíg a miniszterelnök megszabadult a rá veszélyes pénzügyminiszterétől, majd egy durva megszorításokkal társuló szélsőséges privatizációba fogtak, mert a részben saját maguktól örökölt válság tovább fokozódott. Mindkét irányt a szocialisták elsődleges hataloméhsége motiválta, egyszerűen nem volt más ötletük, jó szokásuk szerint képtelenek voltak felfogni a döntéseik hosszú távú következményeit a társadalomra nézve. 1998-as vereségük mutatja, hogy hatalmas privatizációs bevételek ellenére sem tudták stabilizálni a helyzetüket.
2002-ben tulajdonképpen szintet lépett a magyar baloldal kormányzati alkalmatlansága, hiszen egy gazdaságilag jó állapotban lévő, teljesen kezelhető államadóssággal rendelkező országot vettek át. Két év sem kellett hozzá, hogy az eszetlen osztogatás és totális korrupció ellentétét egy hatalmas hazugság felépítésével próbálják meg elkendőzni. 2006-ban beismerték, hogy az előző ciklusban nem kormányoztak, csak sodródtak és csaltak a gazdasági adatokkal. Az ilyesfajta bűncselekmények menedzselését, az államadósság drasztikus növelését, illetve a választás előtt megszavazott adócsökkentések visszavonását nem lehet kormányzásnak nevezni, legfeljebb a demokrácia meghekkelésének. Ekkor is, mint általában, a baloldal külső segítségre támaszkodott, természetesen olyanra, amit a hazaárulásával ellentételezett. A nyugati gazdasági és politikai érdekek kiszolgálása és a magyar nemzeti érdekek feladása nem volt nagy ár a feléjük irányuló illegális pénzmozgásért és a gazemberségeik felett szemet hunyó brüsszeli támogatásért cserébe. A magyar baloldalnak természetesen nem sikerült a maga által okozott gazdasági válságot 2004 után kezelni, mint ahogy a 2008-ast is inkább csak fokozta az állandósult vezetési válság, hiszen Gyurcsánnyal nemhogy eredményt, semmiféle kormányzati tevékenységet nem tudtak felmutatni. A demokráciához való hozzáállásukat mutatja, hogy sem a 2006-os lebukás, sem Gyurcsány lemondása után nem érezték úgy, hogy rendkívüli választásokat kellene kiírniuk. Pedig az a példátlan dolog fordult elő, hogy egymás után két ciklusban derült ki, hogy az általuk fő hatalomra jelölt személy teljesen alkalmatlan.
A magyar baloldal, legyen szó a kommunista-bolsevista irányvonalról vagy a maoista gyökerű, az MSZMP-hez képest is a balszélről induló, szélsőliberális SZDSZ-ről, mindig is az aktuális ideológiájának megvalósítására törekedett, függetlenül az ország általános adottságaitól és annak lakosságának aktuális állapotától.
Az előzmények ismeretében 2018-as hatalomra jutásuk egy fundamentalista liberális diktatúra bevezetését jelentené. Először is, mindenfajta kritika nélkül kiszolgálnák a nemzetközi ideológiai központ aktuális irányvonalát, lemondva a magyar állam és a nemzet teljes szuverenitásáról. Ez a genderideológia hatalomra jutását jelentené, azt, hogy a magyar középosztály, a biológiai reprodukciót biztosító családok totális kizsigerelésével, kulákosításával teremtenék meg a szegények és minden képzetes kisebbségi csoport anyagi támogatásának alapjait.
Elfogadnák az energiapolitika brüsszelesítését, ami már rövid távon is az energiaárak 20-40 százalékos emelését jelentené. És természetesen megnyitnák a határt a menekültek előtt, és elfogadnák a felső határ nélküli kvótát. Ez azt eredményezné, hogy több százezres menekülttömeg ragadhatna nálunk, ha egy újabb menekülthullám esetén a tőlünk északra és nyugatra lévő országok lezárják a határaikat.
Ha a magyar baloldal 2018-ban hatalomra jut, befejezheti évszázados művét, a magyar nemzet és a magyar államiság teljes megszüntetésének megvalósítását. Mindig is ez volt a politikai céljuk.
A szerző szociológus
L. M