Boris Johnson, London előző polgármestere szerint az Európai Unió a Római Birodalom „aranykorának” újjáélesztéséről álmodozik, ugyanúgy, ahogy mások mellett Napóleon és Adolf Hitler is tette. Johnson – a kormányzó Konzervatív Párt Brexit-párti táborának egyik legbefolyásosabb tagja, aki a brit sajtó egyöntetű véleménye szerint a következő, 2020-as parlamenti választásokon a miniszterelnöki tisztségért már nem induló David Cameron egyik legesélyesebb utódjelöltje – a The Sunday Telegraph című tekintélyes vasárnapi konzervatív brit lapnak adott interjúban kijelentette, hogy „az egész ügy” – vagyis az Európai Unió koncepciója – a Római Birodalomig nyúlik vissza. Szerinte ugyanis az elmúlt kétezer történelme nagyjából arról szólt, hogy különböző emberek és intézmények megpróbálták Európa egyesítésével újjáéleszteni a rómaiak idejére jellemző „béke és jólét aranykorát”. Mások mellett „Napóleon és Hitler is ezzel próbálkozott, tragikus végeredménnyel (…) Az EU is egy erre irányuló kísérlet, más módszerekkel” – fogalmaz a konzervatív politikus.
Alighanem az idei pünkösd leginkább figyelemreméltó politikusi nyilatkozata ez. Ennél keményebb kritikát még a nyugati neoliberális-globalista média által Sátánnak tartott magyar és lengyel kormányfők sem fogalmaztak meg az Európai Uniónak nevezett hatalmi struktúrával szemben. Boris Johnson bátor, szókimondó kritikájának súlyából azonban sokat levon, hogy már (még?) semmiféle közpolitikai felhatalmazása nincsen, sőt londoni polgármesterségére baljós árnyékot vet, hogy tíz napja a brit főváros új polgármesterének az ellenzéki Munkáspárt jelöltjét, a pakisztáni származású Sadiq Khant választották. Vagyis a nyugati keresztény civilizáció emblematikus városát, Európa legnagyobb metropolisát, amely egyben a világ egyik legfőbb pénzügyi központja, mostantól (egyelőre négy évig) egy keleti bevándorló család másodgenerációs leszármazottja, muszlim vallású politikus irányítja. Tehát 2016. május 5. szimbolikus határkő Nagy-Britannia történetében, amelynek alkotmánya szerint az uralkodó kizárólag protestáns keresztény lehet, s koronázási esküjében megígéri és megfogadja, hogy „minden erejével fenntartja a protestáns vallást az Egyesült Királyságban”. Az is baljós jel, hogy Sadiq Khant antiszemita nézetek vallásával vádolják, továbbá hogy rendszeresen mutatkozott szélsőséges nézeteket hirdető hitszónokok társaságában London főleg muszlimok lakta kerületeiben. Bár ezeket a vádakat Khan visszautasította, az kétségtelen tény, hogy London újonnan megválasztott polgármestere egy korábbi interjújában kifejtette, a közlekedési vállalat felső vezetői között túl sok a fehér. Nocsak – a globalista birodalmi médiában politikai korrektségnek becézett liberálfasiszta véleménydiktatúra baloldali sztárja a bőrszínük alapján különböztet meg embereket, és ez természetesen nem csapja ki a biztosítékot az Európa-ellenes és keresztényfób birodalmi médiában.
Mondhatjuk persze, hogy a londoni polgármester-választás mégiscsak helyi ügy – a londoniak ezt kérték, ezt kapták. Csakhogy a tíz nappal ezelőtti választás az uniós tagságról szóló június 23-i nagy-britanniai népszavazás lakmuszpapírja lehet, éppúgy, ahogy a migrációs válság lakmuszpapírként mutatta ki a zárt, ideologikus burokban ülő európai politikai elit általános válságát. „Természetesen” a muszlim vallású új londoni polgármester az uniós tagság híve, míg a konzervatív angol ex-polgármester a Brexit-tábor egyik vezetője, aki a jelenlegi EU-t a római és a hitleri harmadik birodalomhoz hasonlítja. Hogy kettejük közül melyikre hallgatnak inkább az angolok, az nemcsak Nagy-Britannia, de egész Európa jövőjét meghatározza. A brit népszavazás után néhány nappal pedig megrendezik a sorsdöntő európai uniós csúcstalálkozót, amelyen kiderül, hogy sikerül-e ráerőltetni a tagállamok többségére a brüsszeli birodalmi központ diktátumát az automatikus migránselosztási mechanizmusról és az azt elutasító tagállamok horribilis pénzbüntetéséről. Ha netán sikerülne, az éppúgy a jelenlegi Európai Unió végét jelentené, mintha nem – június vége után mindenképpen új korszak kezdődik Európa történetében.
Jó jel, hogy már nemcsak a visegrádi négyek és a balti országok, de például a sokáig a merkeli politikát szolgai módon követő Ausztria is elutasítja a hazug, öngyilkos „európai szolidaritást”. Sőt már Németországban is változnak az idők. Helmut Kohl volt német kancellár Aggodalom Európáért című új könyvében bírálja az európai határok megnyitását a menekültek előtt. „A megoldásokat magukban az érintett térségekben kell megtalálni, nem pedig Európában. Európa nem válhat a világban szükséget szenvedő több milliónyi ember új hazájává” – szögezi le a nyolcvanhat éves, nagy tekintélyű kereszténydemokrata államférfi.
Ma már egyre több európai politikus, közszereplő és egyszerű polgár nemcsak belátja, de ki is meri mondani, hogy Európa nem lehet a világban szükséget szenvedő tíz- és százmilliók gigantikus menekülttábora. Európa az európai nemzeteké, helyi közösségeké, embereké, amelyek, akik szeretnék megőrizni kultúrájukat, gyökereiket, hagyományaikat, szokásaikat, életformájukat. Európa nem egy birodalom, ahol a központból diktálnak a tartományoknak, hanem – a nagy spanyol filozófust, Ortegát idézve – az erőegyensúly közössége, amely a sokféleségen alapul: „Európa valóban méhraj – sok méh, mely együtt repül”.
Ma már nemcsak a magyar kormányfő meri kimondani, hogy az iszlamizálódás alkotmányos tilalom alá esik Magyarországon. „Nem vagyunk iszlám ország , és nem is leszünk azzá” – hangoztatják a német Kereszténydemokrata Unió (CDU) konzervatív szárnyához tartozó Berlini kör tagjai május 11-én közzétett kiáltványukban. A legnagyobb, de gyorsan csökkenő népszerűségű kormánypárt tagjai nem értenek egyet a merkeli Willkommenskultur-doktrínával, amelyről éppen az elmúlt héten jelentette be Horst Seehofer bajor miniszterelnök, a CSU elnöke, hogy „közjegyző előtt pecsétet tettek a Willkommenskultur végére”. Maga Angela Merkel kancellár pedig bejelentette, hogy a legfontosabb az uniós külső határ védelme, hogy „mi magunk dönthessünk arról, kit akarunk befogadni, és kit nem akarunk befogadni”. A félfordulatot nyilván az kényszerítette ki, hogy a legfrissebb felmérés szerint Németországban a lakosság kétharmada nem szeretné, ha a 2017-es parlamenti választás után is Merkel maradna a kancellár, s CDU–CSU pártszövetség egy mostani választáson a szavazatok alig 30 százalékát szerezné meg, míg a bevándorlásellenes, euroszkeptikus Alternatíva Németországnak (AfD) párt viszont tovább erősödött, már 15 százalékon áll.
Az iszlám nem Németország része – mondta ki a márciusi tartományi választásokon nagyon jól szereplő AfD, s ez a liberálfasiszta véleménydiktatúrával nyíltan szembeforduló álláspont határozott erjedést indított Európa legnépesebb és legerősebb országában, hiszen a jelek szerint a német polgárok többségének ki nem mondott véleményét, vágyát hirdették ki. A többséget ugyanis aggasztja a tavaly Németországba beözönlött több mint egymillió muszlim bevándorló nem együttműködő, nem alkalmazkodó, hanem ellenséges, nem ritkán erőszakos viselkedése. S persze zavarja a Németország-szerte szaporodó mecsetek és minaretek jelenléte, s a müezzinek naponta többször hallható üvöltése. Aggasztó, amit éppen három hete írt meg a Welt am Sonntag című német lap, miszerint Ankarából irányítanak csaknem ezer németországi mecsetet, és ennek révén több millió németországi muzulmán vallási életét befolyásolják Törökországból fizetett hitszónokok. Ezek feladata az iszlám egy konzervatív szunnita válfajából és a török nyelvből álló „pántörök identitás” terjesztése és erősítése. Már neves német társadalomkutatók is arra figyelmeztetnek, hogy veszélyezteti Németországban a társadalmi integrációt, ha „török polgártársaink vallásának jövőjét külföldről határozzák meg”.
A több mint nyolcvanmilliós Németországban immár mintegy ötmillió muszlim él, és ha a bevándorlás a tavalyi ütemben folytatódik, és a török állampolgároknak megadja a vízummentességet az Európai Unió, akkor Németország iszlamizálódása elkerülhetetlenül felgyorsul. S akkor – London után – a következő európai főváros Berlin lesz, ahol muszlim vallású polgármestert választanak. Ha az európaiak, kivált a németek nem ébrednek fel végre, I. Szulejmán szultán fél évezredes álma hamarosan – előbb, mint gondolnánk – valóra válik.