Nem leszünk kísérleti nyulak!

„A saját hazánkkal soha nem hazardírozhatunk” –olvasható a Magyar Idők október 24-ei számának címlapján, a miniszterelnök 10. oldalon közölt ünnepi beszédét megelőlegezve, melyben szó szerint ez hangzott el: „a birodalomépítési kísérletek és kísérletezések felelősek a XX. századi szörnyű háborúkért, a tengernyi szenvedésért és a virágzó Európa többszöri feldúlásáért”.

Igen, a kísérletek, a kísérletezések.  Aki ismeri, annak könnyen eszébe juthat erről Döbrentei Kornélnak a 80-as évek végén induló Hitelben megjelent, ’56 emlékének szentelt Halottak napi verse, abból is ezek a sorok: „sok sehol- hazájú vak/ kapott honnal játszogat,/ hazárdul kísérletez,/ minden rombolást fedez.”  Így volt ez már az ’56 vérbefojtását és a kádári „bosszúval bagzó rend”, a véres megtorlás, majd az azt követő „puha diktatúra” idején is, és nemcsak nálunk, hanem más országokban is. Hiszen a bolsevistáknak, vagyis a nemzeti szocialisták ikertestvéreinek, a nemzetközi szocialistáknak, mint (ma már) tudjuk, nem volt igazán hazájuk, csak „működési területük”, amelyet birodalomépítésük kísérleti terepének tekintettek. Az ünnepi beszéd is nyíltan kimondja: „a fasizmus és a kommunizmus mind birodalmi vágyálmokat kergettek… Ma Brüsszelben újra birodalmi indulókat játszanak.”  Az a törekvés, amelynek most tanúi lehetünk, hogy „egy kevert népességű, egységessé simított birodalommal váltsák fel a nemzetállamok Európai Unióját”, valóban méltó a liberálfasizmus vagy liberálbolsevizmus megnevezésre. Ennek kell gátat vetnünk, még mielőtt egy leigázott, „kapott honban” szabad kezet kapnának arra, hogy embertömegeket kísérleti nyúlként kezeljenek.

Aligha véletlen, hogy nálunk a hajdani (nyilván a provokációra kapott megbízásból) szélsőjobboldali párt (Jobbik) és a legradikálisabban bevándorláspárti, szélsőbalnak tekinthető DK teli tüdővel egy követ fújnak a bevándorlás ellenes kormány és kormányfő gyűlöletében. Mindkettőnek a politikai retorikájában, megnyilvánulásaiban fölfedezhetjük az erőszak kultuszát, az erőszakra uszítás, az önkényuralomra való hajlandóság csíráit. Aki az önkényuralmi rendszerekre visszaemlékszik, annak a számára ebben az apróságban is tükröződik az a nagy történelmi tanulság, amelyet már József Attila is (az elsők között) felismert a sokáig agyonhallgatott „fasiszta kommunizmus” szókapcsolatban. Hogy ez a két szélsőség csak látszatra ellensége, valójában szoros szövetségese egymásnak.

Akik ’56-ban tizenévesen a forradalomért lelkesedtek, netán részt is vettek benne (a huszonévesek közül már igen kevesen vannak az élők sorában), azoknak egyik alapélménye, keserű tapasztalata, hogy a rendszerváltáskor ’56 hóhérai kezdték ünnepelni ’56-ot.  (Ahogy Szentmihályi Szabó Péter Térdre, magyar! című versében is olvashatjuk: „Ellopnak minden ünnepet,/ Ők adnak mindennek nevet”. Ez az, amit még megpróbálnak folytatni, de egyre kevesebben hisznek már nekik.

Annál veszélyesebb az a gyarmatosító szándék, amelyet ’56-ban csak passzívan, most aktívan tapasztalhatunk a „művelt nyugat” részéről. Hogy ismét Döbrentei Kornélt idézzem. „A vigéc Európa/ száját tépve buzdított,/ s eladta, mint gyarmatot/ barikádnyi jövőnket”.

Erre a gyarmatosításra, a nemzetállamok leigázásra most a migráns inváziót, az Európára uszított illegális bevándorlók zsoldos hadseregét próbálják eszközül felhasználni. Ezt az új, az önkényuralmi rendszerek hagyományaira épülő birodalmi kísérletet akarják a szelektíven értelmezett emberi jogok álarcában megvalósítani.

Meg is teszik. Ha engedjük.

K.I.B.

 

 

 

Szerző
CÖKA

Szólj hozzá!

Kövessen minket a hírportálunkon és A közösségi médiában!