Szentesi Zöldi László (Demokrata.hu 2015. április 20.)
Az ember mégis csak úgy indul, hogy nincsen Index. Nincsen Index, amikor elvágják a köldökzsinórt. Nincsen Index az első iskolai napon, sem akkor, amikor elcsattan az első csók. Az első harminc évben nincsen Index. Az ember lassan felnő, tanul, munkába áll. A vonaton keresztrejtvényt fejt, elbóbiskol a Népsporton, felássa a kertet, horgászik, gombfocizik, emlékkönyvbe ír. És az Index még mindig sehol. Aztán egy csapásra megváltozik minden. Megjelenik életünkben a világháló, és lesátorozunk a virtuális térben. Meghallgatjuk gyermekkorunk nagy slágereit. Felkutatjuk volt osztálytársainkat. E-könyvet olvasunk, cégadatokat böngészünk, pénzt utalunk. De arra, hogy az Index átvegye az ellenőrzést az életünk felett, nincsen mentségünk. Nyilvánvaló, hogy ez a nagyképű, hányaveti, pimasz társaság, akiket kilométerekről felismerek bármilyen sajtótájékoztatón vagy háttérmegbeszélésen, mert szándékoltan slamposak, fintorognak és pofátlanul nyomulnak, ma nagy hatalom Magyarországon. Azért nagy hatalom, mert megengedtük nekik, hogy azzá váljanak. Mert kezdőoldalnak az index.hu-t állítottuk be, mert figyeltünk rájuk, mert megnéztük a hülye videóikat, és mert reagáltunk szakadatlan hazugságaikra, aljasságaikra. Az indexesek mintha Shakespeare testi-lelki nyomorultját idéznék: úgy döntöttek, hogy gazemberek lesznek. Miközben úgy tesznek, mintha a magyar sajtótörténet velük kezdődne és érne véget, következetesen megszegnek minden elemi szakmai szabályt. Címadásuk a legtöbbször becstelen, elfogult, hazug. A trágárság, a különféle nemi szervek gyakori emlegetése a liberális kánonból fakad: amit nektek szóvá teszünk, azt mi bátran űzhetjük. Ebben az ízlésdiktátumban semmi sem véletlen: buldózerrel rontanak neki annak az épületnek, amelynek az alapjait a magyar újságírás klasszikusai alapozták meg, s amelybe egy-egy téglát elhelyezni valamennyiünk kötelessége. Az Index mefisztói módon szövi a hálót: elegendő, ha napokig életben tartanak egy nem létező problémát, a tömeg¬ember, az ösztönlények sokasága el is hiszi, hogy az úgy is van. „Megírta az Index.” Így lesznek sorskérdések olyan bagatell ügyekből, mint az autópályadíj vagy a vasárnapi zárva tartás. Igen, bagatell… Ha nem hiszitek, kérdezzétek meg nagyanyátokat, mi a bagatell és mi nem. Ha például bombák hullanak a fejedre, éhezel, el akarnak pusztítani, börtönbe zárnak, megerőszakolnak és leverik a vesédet, na, az nem bagatell. Az sem bagatell, ha a hazádat idegen csapatok szállják meg, ha egyéni és közösségi jogaidat lábbal tiporják. De neked, az elpuhult, Indexen táplált konzumrabszolgának a vasárnapi nyitva tartás élet-halál kérdése. Magadtól persze nem így gondolnád, de ügyesen megszelídített magának Mefisztó. Elvette az akaratodat, elvette a józan eszedet. „Megírta az Index…” Ilyen hát az Index. De akad ennél nagyobb baj. Időközben ugyanis kiköltötték a fiókáikat. Mára az egész magyar internetes újságírás elindexesedett. Mindenhonnan ömlik a szemtelen tudálékosság, a jól értesültségnek álcázott sznobság, a korlátok nélküli szabadságosdi. Az úgynevezett online újságírás művelőinek többsége az egyetem óta nem olvas könyveket, nem forgat szépirodalmat, a külső szellemi ingereket elhessegeti magától. Nem tudják, mert nem is érdekli őket, hogy az újságíró anyaga a nyelv: és ha az ember nem olvas, csikorog a gépezet, elakadnak a szavak, nem jönnek a jelzők. Nekik azonban nincs erre gondjuk. Semmi szükségük könyvek társaságára, kisegítik egymást a hülyeségekben. Elég belepillantani a Mandiner napi sajtószemléjébe, megfigyelni, ki milyen agymenést hajtott végre, meg ahogyan szépen, belterjesen elvitatkoznak arról, hogy ki mit írt, arra ki mit válaszolt, és mindezt a legtöbbször sajátos underground szaknyelvükön. Az online újságírás „klasszikusai” látszólag mindenre tudják a receptet, de a való életet nem ismerik, mióta laptopjuk van, kiiratkoztak a mindennapokból. Lövésük nincs, hogyan kellene megírni egy riportot, az országban idegenül csetlenek-botlanak, ha a körülmények arra kényszerítik őket, hogy felemeljék értelmiségi valagukat a karosszékből, és hús-vér emberekkel érintkezzenek. Az indexesedésre kiváló példa Gazda Albert esete. Ez a kárpátaljai születésű liberális újságíró, aki valódi tudásban, elemi tisztességben hat emeletnyivel jár a tótawék és a hontandriskák felett, nemrégiben önkritikusan arról írt, hogy bizony, az ő életében ma már csak az internet létezik. Húsz éve még szépirodalmi folyóiratokat olvasott, mindenféle szellemi mozgásra nyitott emberként eljárt ide-oda, de aztán „…írtam a cikkeket, egyiket a másik után, napjában többet is, és nemcsak azt kellett észrevennem apránként, hogy kevesebbet járok moziba, de azt is, hogy kevesebbet olvasok. Könyvek továbbra is voltak az ágyam mellett – ez egy könyvtáros feleség mellett magától értetődő –, forgattam őket hol több, hol kevesebb szorgalommal, a havilapos fonalat azonban elejtettem, és mire egyáltalán észrevettem, hogy ez történt, valahogy már nem is volt kedvem felvenni többé. Amikor az internet korszaka is beköszöntött a maga teljességében – a 90-es évek második felében még csak motoszkált a közelemben, de a végére úgy belerobbant az életembe, hogy szinte füstölt –, onnantól kezdve nem volt többé visszaút. Minden megváltozott.” Pontosan értem, miről ír Gazda Albert, mert magam is viaskodom a démonokkal. De a végén mindig a normális énem kerekedik felül. Egyszerűen nem merülhetünk el az online újságírásban, mert megremeg a kéz, eltompul az agy, kérgesedik a szív. Az élet lassan eltűnik az elemzéseinkből, ha nem veszünk részt magában az életben. Az online kapcsolat önmagában nem cél, hanem eszköz. A könyveket egyszerűen nem lehet pótolni. Az emberiség nagy eszméit, tapasztalatát könyvtárak őrzik, és bármennyire is csábító a gondolat, a tudás nem digitalizálható. A tisztelt olvasó joggal hiheti, hogy valami old school fickó vagyok én, akit zavar a virtuális ifjak előretörése. Isten látja a lelkemet: nem zavar. Nem egy ifjoncot én is vezetgettem, mert pontosan tudom, milyen érzés tanácstalanul és visszajelzés nélkül bolyongani az újságírás dzsungelében. De a fenébe, csak leírom: nekünk Mikszáth Kálmán és Ottlik Géza volt az iránytű, amikor elkezdtük. Nektek pedig mondjuk egy Lakner Dávid. Esetleg valami nóném blogger, aki régen a szerkesztőségek portájáig jutott volna az irományaival, ma viszont úgynevezett tényező, agymenéseit szemlézik, figyelnek rá, vitatkoznak vele. Ebben az országban sok minden történhet, csak egyvalami nem: nem indexesedhetünk el a végelgyengülésig. Mert akkor megtörik a szellemi folytonosság. Mert akkor a hülyeség legyűri a művészetet. Mert akkor a koravén, karrierista fiatalok, akiket rettenetesen zavar az életkoruk, és szeretnének hivatalosan is ötvenévesek lenni, lesznek a „szellemi élet”. Az unalmas, közhelygyártó, kidekázott korrektségű, óvatos duhajok. Akik arról szövegelnek, hogy mennyire függetlenek, de kínáld meg őket egy amerikai ösztöndíjjal, adj neki dupla fizetést, és azt fogják mondani, amit akarsz. Hogy mégis övék a jövő? Lehetséges. De abban a jövőben én már nem szeretnék részt venni. Talán egy papi kaszt tagja leszek, mint az ókori Egyiptomban: már csak mi, néhányan ismerjük a betűvetést. Nekik meg ott vannak a legújabb kütyük, a virtuális tér. Felolvasóest helyett kommentek, kritika helyett „fikázás”. Hazudják csak, hogy mondanivalójuk van múltról, jelenről, jövőről. Aztán jöjjön, aminek jönnie kell. Először a szellem illan el, aztán az idő elvégzi a magáét. „Korszakok tűzdühe nem edzett, s fölolvaszt a világ kohója, s elveszünk, mert elvesztettük magunkat.”