Letelepedési kötvényprogram

Letelepedési kötvényprogram: azok támadják, akik 2010 előtt szétlopták az országot

Fotó: Somfai Sándor/Demokrata

A CÖF szóvivője szerint öt év távlatából visszanézve is nyugodtan kijelenthető, hogy a Letelepedési Magyar Államkötvény (LMÁK) program sikeres és biztonságos konstrukció volt. A 2013-as indulására egy olyan válságos időszakot követően került sor, amikor Magyarország finanszírozása a globális pénzügyi helyzet miatt nem volt gördülékeny, és a konstrukció jogilag sem támadható. Ifj. Lomnici Zoltánnal beszélgettünk.

– Az interjú előtt jelezte, hogy közgazdászokkal konzultáltak a kérdésben. Mire jutottak?

– Valóban, az egyeztetések alapján kijelenthető, hogy a kötvényprogram szükségtelenné tette a sokkal kedvezőtlenebb deviza-finanszírozást, és nagyban hozzájárult a külföldi eladósodás visszafogásához. A folyamat nagymértékben csökkentette Magyarország sérülékenységét, ami különösen kedvező a jelenlegi világgazdasági környezetben, amikor a dollárkamatok valószínűleg még tovább emelkednek, és a piaci figyelem a külföldi devizában eladósodott, Magyarországhoz hasonló országokra terelődik.

– A kritikák ellenére a kötvényprogram előnyeire hívják fel a figyelmet.

– Fontos kiemelni, hogy a kötvényprogram a megszorító szocialista-liberális kormányok idején felvett IMF-hitel visszafizetését is megkönnyítette, hisz annak kamata meghaladta a 4 százalékot, szemben az LMÁK akkori éves 2,53 százalékos éves kamatával. A program ötéves futamideje alatt lehetővé tette, hogy külső megfelelési kényszer nélkül, olcsó pénz érkezzen az országba, miközben egyetlen forint közpénz sem vándorolt ki. Ugyanakkor az induláskor megállapított kedvező kamatfeltételeknek köszönhetően jelentősen csökkent az államadósság kamatkiadása is, mely elérte a 1,5 milliárd forintot. Összehasonlítva a ma is elérhető Prémium Euró Magyar Állampapírral (PEMÁK), melynek felépítése a legközelebb áll az LMÁK-hoz, 2013-2017 között közel hárommilliárd forintot takarított meg az állam azzal, hogy a sokkal kedvezőbb LMÁK-ot bocsátott ki szemben a PEMÁK-kal.

– Mit jelent az önök olvasatában az ország „2010 előtti szétlopása”?

– Korábban a CÖF-CÖKA feljelentést tett a három vagyonkezelő szocialisták általi összevonása kapcsán, amelyet akkor az ÁSZ is kritizált, és ami napig nem látunk tisztán a kérdésben. Szintén ebbe a körbe sorolják azt, hogy a jegybanki alapkamat magasan tartása külföldi spekulánsok számára lehetővé tette a pénzek „kitalicskázását.” Összességében ezért is húsba vágóan fontos volt egy patrióta gazdaságpolitika bevezetése 2010 után a nemzeti kormány részéről.

http://www.demokrata.hu/hir/belfold/letelepedesi-kotvenyprogram-azok-tamadjak-akik-2010-elott-szetloptak-az-orszagot

 

A Berlin–Bécs-tengely egykor és ma

A második világháború ötvenmillió áldozatára tekintettel sokaknak Németországról máig nem Bach vagy Beethoven, hanem a Führer juthat eszébe, és az is kétségtelen tény, hogy történelmi távlatokba tekintve a Német Birodalom és Ausztria együttműködése Európa többi országa szempontjából sem elsősorban pozitív üzenetet hordoz.

Több mint hét évtized telt el a második világégés óta, de az áldozatok és hozzátartozóik fájdalma hivatkozási alapot biztosít bizonyos párhuzam felállításához az aktuális politikai folyamatok láttán Berlin és Bécs vonatkozásában. Az sem tekinthető csodának, ha a német–osztrák együttműködést az elmúlt években az érdeklődők óvatosan, uram bocsá’ gyanakvással figyelték. Ennek a történelmi tehernek az érintett vezetők is tudatában voltak és vannak.

Hogy balliberális barátaink is értsék: a két nemzet nagy összeborulása legutóbb sok tízmilliónyi értelmetlen véráldozatot követelt, és így a gyanakvás és a körültekintés messzemenően indokolt lehet bármiféle „germán közeledés” kapcsán. Ráadásul az Anschluss, amelyet az osztrákok hajlamosak rájuk erőszakolt tragédiaként bemutatni, abból az aspektusból is érdekes lehet, hogy az egyesítésről és az Adolf Hitler politikájának támogatásáról szóló népszavazáson csupán az osztrákok 0,27 százaléka mondott nemet a feltett kérdésre.

Tény, ami tény: a német–osztrák közeledés már jóval az 1930-as évek előtt megkezdődött, előzményként szokás említeni a Bécsben született nemzetgyűlési döntést 1918-ban egy német–osztrák köztársaság megalakításáról, továbbá hogy 1928-ban a két ország harmonizálta jogrendszerét, 1931-ben pedig egyfajta vámunió jött létre a felek között. És persze az sem elhanyagolható körülmény, hogy Hitler 1889. április 20-án egy osztrák kisvárosban, Braunau am Innben látta meg a napvilágot…

Ilyen előzmények után nem meglepő, hogy Európában sokan politikai síkon is érzékenyen reagálnak a Berlin–Bécs-tengely kapcsán bármiféle kooperációs törekvésre. Ez a fajta – programok mentén történő – összefogás nem is volt korábban jellemző az érintett kormányokra, hiszen úgy Werner Faymann, mint Christian Kern idején inkább egyfajta tiszteletteljes távolságtartás dominált a két ország vezetése között.

Angela Merkel német és Sebastian Kurz osztrák kancellárnak az EU-csúcs előtti hirtelen egységfrontba tömörülése ezért is érhetett sokakat derült égből villámcsapásként, mivel Ausztria 32 esztendős vezetője egészen az elmúlt időszakig támogatólag lépett fel a V4-ek és Magyarország (elsősorban) migrációs politikája vonatkozásában.

Sőt idén júniusban még – a német kancellár kritikusának számító Horst Seehoferrel közösen tartott sajtótájékoztatón – a Matteo Salvini olasz belügyminiszter által felvetett Róma–Bécs–Berlin-együttműködés mellett állt ki a terrorizmus elleni küzdelem és az illegális migráció területén. Megjegyzendő, hogy alapvetően ebben a kontextusban érdemes értékelni az osztrák néppárti politikusok azon lépését is, hogy igennel voksoltak a Magyarországot elítélő Sargentini-különjelentésre.

Kurz pálfordulása mögött több érvet felsorakoztattak az elmúlt időszakban, a motivációk között megjelölve bizonyos irigység- és hiúsági faktort, okos taktikázást vagy éppen azt, hogy az osztrák kancellár szeret azonos szemmagasságban tárgyalni Junckerrel, Macronnal, Merkellel, szemben a lesajnált „keleti rokonnal”.

Bárhogy is csűrjük-csavarjuk, a tény az, hogy 2018. január 31-én Bécsben Sebastian Kurz még szeretetteljesen köszöntötte Orbán Viktort, és arról beszélt, hogy „valamennyiünk érdeke, hogy együttműködjünk, Ausztria hozzá tud és hozzá is akar járulni ehhez”. Csöndben tegyük hozzá, hogy pár nappal korábban Párizsban Emmanuel Macron hivatalában ugyancsak a hídszerep állt mondanivalója középpontjában, akkor azonban az ifjú jobboldali politikus még kiemelte a francia államfő politikájával kapcsolatos aggályait is.

Az osztrák vezető magyar kollégájának jelenlétében hangoztatta továbbá a szoros gazdasági kapcsolatok jelentőségét, amelynek nyolcmilliárd eurót kitevő volumene mellett azt is fontosnak tartotta megemlíteni, hogy Ausztria ezáltal a harmadik legnagyobb befektetőnek számít hazánkban.

Öt hónappal később pedig a Der Standardnak adott interjúban arról beszélt a zsenge korú kancellár, hogy a kelet-európaiaknak nem alakulhat ki az a benyomásuk, hogy másodrendű uniós tagok, és senki sem gondolhatja, hogy Orbán vagy Salvini kompromisszumkészebb lesz attól, ha minél magasabbról nézik le őket.

Ez azonban már szemlátomást a múlt. Nem kellett újabb öt hónapnak eltelnie, és a kibontakozó V4–Ausztria-szövetség szertefoszlani látszik. Mivel nem értek egyet azzal, hogy a fentiek fényében Kurz sohasem lett volna Orbán szövetségese, inkább tartom reálisnak azt a szcenáriót, hogy a kistestvérnek leszóltak Berlinből, aki erre haptákba vágta magát és igazodott. A szimpatikus osztrák fiatalember egy csapásra megbízhatatlan labanccá vált – ahogy a magyar miniszterelnök a minap találóan fogalmazott.

Legyünk azonban optimisták, és reménykedjünk abban, hogy mindez csupán az EP-kampány része, tudatos néppárti taktikázás Manfred Weber megválasztásának előmozdításáért vagy éppen kiállás az osztrák vezetés részéről a tavaszi-nyári politikai KO-ból kikecmergő Angela Merkel mellett, aki a Bundestagban elhangzott legutóbbi beszédében – néhány hónap kihagyás után – újra a migráció pozitív hatásairól beszélt, és újra stabilizálni kívánja pozícióit az európai politikai térben.

Mindez persze Kurz esetében sem mentség arra a fajta politikai jellemtelenségre, amely felett, mint tudjuk, a választó szigorú és kíméletlen ítéletet szokott mondani.

Szerző: ifj. Lomnici Zoltán alkotmányjogász

Forrás: https://magyaridok.hu/velemeny/a-berlin-becs-tengely-egykor-es-ma-3489254/

 

Trump főbírája és a demokraták

Egy minden tekintetben megfelelő jelölt.

Brett Kavanaugh az Egyesült Államok elnökének jelöltje a legfelsőbb bíróság testületébe. Szerdai szenátusi meghallgatása izgalmas, egyszersmind érdekes volt – a demokraták időhúzása ellenére a szenátus igazságügyi bizottságának republikánus elnöke, Chuck Grassley, úgy is mint az utolsó ciklusát töltő nagy öreg, Orrin Hatch méltatta a jelölt érdemeit.

Dianne Feinstein, a bizottság demokrata korelnöke ezzel szemben kétségeit fogalmazta meg a jelölt abortuszellenessége és fegyverpárti mivolta miatt. Két konkrét jogesetet megjelölve kívánta demonstrálni, hogy a jelölt nézetrendszere nem illeszkedik a bíróság joggyakorlatába, amely feszültségekhez vezethet a testületen belül.

Utóbbi kérdéskör kapcsán a bizottság korelnöke arra utalt, hogy ugyan a Heller versus District of Columbia-ügyben alapvető alkotmányos jognak nyilvánította az Amerikai Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága 5:4-es szavazati aránnyal az állampolgárok fegyvertartási jogát, ám a jelölt nézetei még a döntésben foglaltaktól is részben eltérnek. A bírói testület akkori döntésében ugyanis kiemelte, hogy a fegyvertartást lehet korlátozni, és emlékeztetett arra, hogy nem tarthat fegyvert zavart elméjű vagy jogerős ítélet alatt álló bűnöző sem.

Természetesen nem ritkák a hasonló jellegű, illetve súlyú bírói döntések az Egyesült Államokban. Korábban a Szövetségi Legfelsőbb Bíróság példa nélkül álló határozattal semmissé nyilvánította a Floridai Legfelsőbb Bíróság határozatát, elrendelvén a 2000-ben tartott elnökválasztás kapcsán vitatott szavazatok újraszámlálásának beszüntetését, és szintén 5:4 arányú többséggel George W. Bush texasi kormányzónak ítélte az elnökséget, aki így az Egyesült Államok 43. elnöke lett. A fentiek nyomán tehát nem meglepő, hogy az Egyesült Államokban a legfelsőbb bírósági bírák kinevezése sarkalatos pontja az amerikai belpolitikának.

Az amerikai alkotmány második cikkelyének második szakasza alapján a legfelsőbb bíróság bíráit az elnök nevezi ki a szenátus tanácsának és hozzájárulásának kikérése után. A mandátum határozatlan időre szól, így egy kinevezéssel az elnök politikai elképzelései – természetesen a jogrendszerbe becsatornázva – mandátumának lejárta után is akár évtizedekig jelen lehetnek a politikai rendszerben, sőt egy elnök, amennyiben megbízatása alatt több hely üresedik meg, tartósan egy irányba tudja – elvben – befolyásolni az ítélkezési gyakorlatot.

Ehhez persze az is szükséges, hogy a felsőházban pártja szenátorai legyenek többségben, ami, tekintettel az amerikai választási rendszer sajátosságaira (a szenátori megbízatás hat évre szól, a mandátumok egyharmada kétévente megújul), viszonylag ritkán fordul elő.

A kilenc bíróból álló testület tehát rendkívül nagy befolyással lehet a belpolitika alakulására. Roosevelt elnök idején például a bírák többsége hosszú ideig képes volt a New Deal program végrehajtásának hátráltatására, hiszen a legfontosabb jogszabályokat szabadpiac-ellenességre hivatkozva alkotmányellenessé nyilvánították és alkalmazásukat megtiltották. A Supreme Court ugyanis a Marbury versus Madison-ügy óta fenntartja magának a törvények bírói felülvizsgálati jogát.

Ez az úgynevezett judicial review, amely tulajdonképpen a magyar alkotmányos normakontrollnak felel meg. Megjegyzendő, hogy az amerikai alkotmány nem szól arról a funkcióról, amelyet később az alkotmányos irodalom normakontrollnak nevezett el, s amelynek lényege, hogy a legfelsőbb bíróságnak joga van mind a föderatív, mind pedig az egyes államok törvényhozása által hozott törvények alkotmányosságát felülvizsgálni.

Három évtizednyi szolgálat után, 2018 nyarán fölállt hivatali székéből a 82 éves Anthony Kennedy, az amerikai legfelsőbb bíróság karizmatikus bírája, aki a testület konzervatív és liberális blokkja közé kerülve hosszú időn keresztül és számos nagy horderejű, 5:4-es szavazati arányú ügyben játszotta a fő döntnök szerepét. Övé volt a „swing vote”, amivel ő döntött a legális abortusz fenntartásáról, az egyneműek szexuális kapcsolatát büntető texasi törvény hatályon kívül helyezésén át egészen annak kimondásáig, hogy az amerikaiak alkotmányos joga önvédelem és vadászat céljából fegyvert tartani.

Visszavonulása bejelentésével üres helyet teremtett a legfelsőbb bíróságon, ahová még július elején Trump elnök az ugyancsak katolikus Brett Kavanaugh-t jelölte. Az ő személye révén nem alaptalan azok feltevése, akik szerint Kavanaugh sikeres kinevezése esetén értékelvű, konzervatív irányba, politikailag jobbra tolódhat el a testület.

Kavanaugh 53 éves, kétgyermekes, keresztény hitű jogász; a Fehér Ház személyi titkára volt George W. Bush elnöksége idején, korábban pedig ügyvédként vezető szerepet vállalt a Starr-jelentés elkészítésében, amelyben (1998 őszén) sürgették a szexuális botrányba keveredő elnök, Bill Clinton közjogi felelősségre vonását.

Pályája tipikusan ívelt felfelé: most ügyvédből lett szövetségi bíróként kerülhet a legfőbb bírói fórum testületébe. Bush elnök először 2003-ban próbálta kinevezni bírónak Kolumbia kerület körzeti fellebbviteli bíróságára, végül csak 2006-ban foglalhatta el hivatali helyét a republikánus és demokrata szenátorok megegyezése révén. Kavanaugh a keresztény katolikus értékek elkötelezettje, aki egyházi karitatív programok támogatójaként hajléktalanok ellátását is segíti. Korábban elvégezte a washingtoni Jezsuita Akadémiát.

A szimpatikus és fiatalos megjelenésű, közéletileg aktív, felső középosztálybeli Kavanaugh szövetségi bírói múltjával „a” tipikus aspiránst jelenti, leszámítva talán katolikus hitét. Némileg megújíthatja is az idősnek számító, még Kennedy nélkül is 67 éves átlagéletkorú testületet, ahol nem mellesleg 26 évre nyúlt meg az átlagos mandátumviselés időtartama.

Jelölése előkészítésében, a kinevezési eljárás lebonyolításában mind Trump kabinetjének tagjai, mind az elnök személyes tanácsadói, de az igazságügyi tárca munkatársai is részt vesznek, és Kavanaugh-t meg kell erősítenie az Egyesült Államok szenátusának is. A szenátorokat az igazságügyi bizottság készíti fel a szavazásra, amely jelölti meghallgatást szervez és szavazást bonyolít annak kapcsán, hogy a jelölést pozitív, negatív vagy semleges jelentéssel együtt terjesztik-e majd a szenátus teljes ülése elé.

Az amerikai ügyvédi kamara is szerepet kap az eljárásban, mivel évtizedek óta véleményezi a jelöltek tudását és felkészültségét – a kamara véleményét a szenátusnak és az elnöknek is megküldik, így még Trumpnak is lehetősége lesz újra mérlegelni saját korábbi döntését. Ez Kavanaugh esetében meg is történt: az ügyvédi kamara egyhangúlag a legmagasabb minősítést adta neki, vagy az értékelkötelezettségen túl – amely korábban számos jelöltnél, például a két éve elhunyt Antonin Scaliánál is számított – Donald Trump szakmailag is helyes döntést hozott. Nem véletlen, hogy a jelölt a különösen szigorúnak számító szenátusi meghallgatáson is jól szerepelt.

A liberális demokraták viszont háborognak, szerintük ugyanis meg kellene várni az őszi félidős választásokat. Trump jelöltjének 50 százalék plusz egy szavazatra lesz szüksége a szenátusban, vagyis rendes körülmények között, amikor mind a száz szenátor szavaz, 51 szavazat kell az eredményességhez. Ez 51 támogató szenátort jelent vagy 50 szenátort plusz az alelnök mindent eldöntő voksát. A republikánusoknak most csak ötven szenátori szavazata lehetne, két hónap múlva pedig választások lesznek, vagyis izgalmas ősz vár a kilencről nyolctagúra csökkent, de legalább hattagúan határozatképes legfelsőbb bíróságra.

Szerző: ifj. Lomnici Zoltán

Forrás: Magyar Idők: https://magyaridok.hu/velemeny/trump-fobiraja-es-a-demokratak-3451859/

 

Kedvező külkereskedelmi adatok: nagyobb mozgástér hazánk számára

A KSH által 2017. április 7-én közölt külkereskedelmi adatok világosan jelzik Magyarország mostani pénzügyi helyzetének nemzetközi kereskedelmünk általi megalapozottságát. A tájékoztatás szerint februárban a magyar export értéke 8,1 milliárd eurót (2507 milliárd forintot), míg az importé 7,2 milliárd eurót (2226 milliárd forintot) tett ki.

A kettő közötti különbözet – a magyar külkereskedelmi többlet – összesen 911 millió euró (281 milliárd forint) volt. A kivitel 79, a behozatal 77 százalékát az Európai Unió tagállamaival bonyolítottuk le.

A friss külkereskedelmi adatok elemzésekor közgazdászok rámutattak: többletünk kellően széles mozgásteret biztosít, ezáltal nagyobb választási lehetőséget ad a kormánynak, valamint a hazai vállalatoknak és háztartásoknak. Az ugyancsak KSH által pár nappal korábban, április 3-án közölt adatok alapján pedig januárban az export euróban kifejezett értéke 14,0, az importé 15,2 százalékkal nőtt a decemberi 7,6, illetve 9,3 százalék után. A külkereskedelmi aktívum 633 millió eurót tett ki, és 16 millió euróval haladta meg az egy évvel korábbit.

Januárban valamennyi árufőcsoport exportnövekedési indexe erőteljesen élénkült: a gépek, szállítóeszközök kivitele 12,2 százalékkal haladta meg az egy évvel korábbit, a feldolgozott termékek kivitele 16,7 százalékkal nőtt, a decemberi 3,9, illetve 3,2 százalékos ütem után. Az élelmiszer-kivitel 9,6 százalékkal nőtt decembert követően.

Az élénkülő magyar külgazdaság alapját azok a nemzetközi nagyvállalatok adják, ahová itthoni kis- és közepes vállalatok szállítanak, és amelyek magyar munkavállalók és családjaik számára nyújtanak biztos megélhetést. A minél több export realizálásával jelentősen javul a hazai foglalkoztatottság, és így sokkal több kkv tud részt venni a multinacionális vállalatok beszállítói láncainak működtetésében.

Az európai konjunktúraadatok is okot adnak a bizakodásra és kedvező exportkilátásokat tesznek lehetővé. Szakértők szerint az új autóipari kapacitások üzembe helyezésével jövőre jelentősen tovább bővülhet majd a magyar kivitel. Az itthon tevékenykedő nemzetközi abroncsgyártó cégek is elsősorban a külföldi autógyártás számára állítanak elő, ami tovább erősíti az exportpotenciált.

Az autóipar egyébként a hazai export közel egyötödét adja, és 2016-ban a magyar járműipar által előállított termékek 92 százalékát exportpiacokon értékesítették.

 

Infláció és növekedés: Eredményes jegybank kedvező gazdasági környezetben

A napokban érdekes és lényeges adatokat közölt a Magyar Nemzeti Bank. Ezek között szerepel, hogy a jegybank 2,6 százalékos inflációt vár idén – kéttized százalékponttal többet, mint amit korábban prognosztizáltak –, valamint a korábbi előrejelzéssel megegyező, 3,6 százalékos GDP-növekedéssel számol. Az MNB szerint 2018-ban 3,7 százalékkal nő a gazdaság 3,0 százalékos infláció mellett, és a március 28-ai jelentés szerint két év múlva (2019-ben) a GDP várhatóan 3,2 százalékkal bővül majd, miközben a fogyasztói árak 3,0 százalékkal növekednek.

Érdemes néhány gondolat erejéig szólni magáról az inflációról mint fontos mutatószámról is. Az infláció nem más, mint a pénz elértéktelenedése – ha pedig vásárlói oldalról nézzük, áremelkedés –, ami a gazdasági növekedés velejárója. A magas infláció természetesen komoly veszélyeket hordoz magában, hiszen a bérek és pénzvagyonok elértéktelenedését vonja maga után és azt, hogy a pénz így kikerül a magyar nemzeti gazdaságból, mivel aranyban, „konvertibilisebb valutákban” vagy ingatlanokban keres magának helyet.

A polgárok zöme általában a valóságnál magasabbnak érzékeli az inflációt: ezt szubjektív inflációnak nevezzük. Azért beszélhetünk szubjektív ítéletről, mert természetesen mindenki másként érzékeli az inflációt – például attól függően, hogy valaki milyen termékeket vásárol; ez pedig olykor elfedi azt a tényt, hogy a bérek és nyugdíjak az árakhoz hasonló ütemben növekednek. Az MNB egyik legfontosabb feladata a nemzeti valuta értékének megőrzése, ehhez pedig több eszközt igénybe tud venni, így például egy jegybank az alapkamat segítségével próbálja befolyásolni az egyes gazdasági folyamatokat. Egyrészt így marad kordában az áremelkedés üteme, másrészt a központi bank ekként igyekszik megőrizni a nemzeti valuta értékét.

Az MNB hosszú ideig tartó jegybanki alapkamat-csökkentésének, valamint 2014-ben indított – a külső sérülékenység csökkentését célul kitűző – önfinanszírozási programjának eredményeként mérséklődtek az állampapírhozamok, ezáltal pedig csökkentek a költségvetés kamatkiadásai is. De mindez végső soron minek köszönhető? Gazdasági elemzők szerint a kamatcsökkentéshez részben szükség volt a meglehetősen alacsony inflációs környezetre is – ezt pedig a kormány eredményesnek bizonyuló egyes adópolitikai lépései (áfakulcs-csökkentés), valamint a kabinet hatósági árpolitikája (a rezsicsökkentési program) tette lehetővé.

A nemzeti-konzervatív oldal 2010-es kormányra kerülése után konszolidálni kellett az államháztartást, emellett a kormányzat kiemelt feladatnak tekintette az állam pénzügyi és költségvetési rendszereinek reformját is. A hosszú évek munkájának gyümölcseként beért vitathatatlan eredmények nyomán, egy folyamatosan javuló gazdasági-pénzügyi környezetben – immár mindhárom nagy nemzetközi hitelminősítő által elismerten – módosultak a kormányzati gazdaságpolitika legfontosabb célkitűzései is. Most elsősorban az jelent kihívást Magyarország számára, hogy úgy kell az uniós átlagnál kedvezőbb és tartós GDP-növekedést, valamint javuló versenyképességet felmutatni, hogy emellett sikerül megőrizni a jelenleg jónak mondható egyensúlyi mutatókat is. Mindennek pedig úgy kell történnie, hogy a magyar emberek, a magyar családok is további javulást érzékeljenek saját életszínvonalukban.

Erre az elmúlt időszak fényében minden esély megvan, és ezt célozza a kormány által tavaly novemberben aláírt, érdemi adócsökkentéseket is magába foglaló hatéves bérmegállapodás is, amely – a szükséges stabilitás megőrzése mellett – várhatóan a magyar gazdaság növekedését fogja eredményezni.

 

Gyurcsányról szól a DK, és ő jelenti pártja legnagyobb gátját is

A Demokratikus Koalíció (DK) 2011-ben alakult párttá. A Magyar Szocialista Pártból (MSZP) Gyurcsány Ferenc volt miniszterelnök vezetésével távozó politikusok, illetve az őket körülvevő szellemi holdudvar hozták létre. Eredetileg az MSZP egyik platformjaként kezdte, amit 2010. október 22-én hívott életre Gyurcsány Ferenc, aki a platform elnöke is lett. Olyan politikai irányvonalat akartak, amely még markánsabban szemben áll a Nemzeti Együttműködés Kormányával. Mivel a párt irányvonalának megváltoztatására tett kísérletek szerintük kudarcot vallottak, és 2011 októberére Gyurcsány és a pártvezetés viszonya nagyon megromlott, a DK-sok végül a kilépés mellett döntöttek (aminek lehetőségével egyébként kezdettől fogva revolverezték az MSZP-vezetést). Az MSZP platformjának önálló párttá alakulását Gyurcsány a tömörülés egyéves ünnepi összejövetelén, 2011. október 22-én jelentette be.

A DK összesen több mint fél évtizedes működése alatt komoly politikai eredményeket mutathat fel. 2014 tavaszán elért sikere nyomán robbant be igazán a közéletbe, és jelenleg négy mandátummal rendelkezik az Országgyűlésben, emellett két képviselői helyet szerzett az Európai Parlamentben. Összességében azonban elmondható, hogy a Demokratikus Koalíció tagsági-szervezeti szinten jobban felveszi a versenyt egykori „anyapártjával”, mint tényleges társadalmi támogatottságát tekintve. Ennek alapvető okára később visszatérünk.

Néhány szám, friss adat: 2016-ban a Demokratikus Koalíciónak országos szinten csaknem 11 ezer tagja volt, míg a régóta leszállóágban lévő szocialista pártnak összesen 15 ezer. (Az MSZP-nek 2011-ben, a DK párttá alakulásának évében még 33 ezer tagja volt.) Az összes ellenzéki párt együtt kb. 45 ezer taggal rendelkezik az országban (beleértve tehát a Jobbikot is). A Gyurcsány-párt szervezetileg mind a 106 választókerületben képviselteti magát, összesen 99 központtal és 92 választókerületi elnökkel. Van azért néhány megye, ahol „foghíjasabb” a képviselet: például a hat borsodi választókerületből csak háromban van DK-s kerületi elnök. Ez némileg összefügghet a hagyományos vidéki MSZP irányvonalától való eltérésekkel is, hiszen Borsod két évtizeden át szocialista fellegvár volt: az „emberjogi” DK-nak azonban ez már nehezebb terep, és nem igazán tudja megszólítani a korábban szocialistákra szívesen szavazó, azóta elpártolt – például a hátrányos helyzetű roma népcsoporttal szemben egyre türelmetlenebb – kisembereket.

Bár az említett 2016-os adatok szerint a Demokratikus Koalíció tagsága kisebb az MSZP-énél, a tagdíjbevétele már meghaladja a szocialista pártét. Gyurcsány Ferencék 2015-ben 25,8 millió forintot könyvelhettek el tagjaiktól, miközben az MSZP 22,3 millió forintot szedett be a tagoktól. Ennek alapvető oka, hogy a DK-nál van fix tagdíj (ez havi ezer forint volt a vizsgált 2015-ös évben, ha nem volt az illetőnek szociális rászorultsága), míg az MSZP-nél nincs egységesen meghatározott tagdíj, és az összeg egyes helyi szervezeteknél egészen jelképes is lehet. A baloldal ezen a téren sokkal jobban áll a radikálisoknál: az MSZP-hez hasonlóan nem megállapított tagdíjat alkalmazó Jobbik 2015. évi tagdíjbevétele – hivatalosan közölt adatok szerint – ötmillió forint alatt maradt.

A Demokratikus Koalíció szervezeti és tagsági szinten elért figyelemreméltó eredményei mellett fontos leszögezni, hogy a párt társadalmi támogatottsága továbbra is erősen korlátozott. A 2014-es EP-választásokon elért meglepetésszerű listás eredmény után ugyanis elmaradt a párt áttörése. Érdemes emlékeztetni: a Demokratikus Koalíció 2014 májusában EP-listán megszorongatta a szocialistákat (országosan az érvényes szavazatok 9,8 százalékát kapták, míg az MSZP 10,9 százalékát), sőt Budapesten és Pest megyében megverték az MSZP-t: a fővárosban és Pest megyében 13, illetve 10 százalékot szereztek, míg a szocialisták csak 11,5 és 8,4 százalékot. De például Szabolcs-Szatmárban a DK 6 százalék alatt maradt, az MSZP pedig közel 15 százalékot szerzett. A DK kiemelkedően teljesített Komárom és Baranya megyében (2006-ban még mindkettő balos, „MSZP-s” megyének számított a választókerületes eredmények alapján). A korábbi választási eredmények és a szervezeti kiépítettség alapján is elmondható, hogy a DK igazi bázisát a nagyvárosi körzetek jelentik, legfőképpen Budapest, és a megyeszékhelyek környéke jelentheti számára a legerősebb eredményt, míg támogatottsági (és szervezeti) helyzete a kisvárosi-községi vidékben a legrosszabb. A 2014-es EP-választásokon a községekben 6,6 százalékos eredményt szerzett a DK, a városokban 9,3 százalékot, míg a fővárosi kerületekben és a megyei jogú városokban átlagban 12 százalékot (arról nem is beszélve a „legeurópaibb” párt kapcsán, hogy az EP-választást lényegesen kisebb választói érdeklődés kísérte, mint a másfél hónappal korábban tartott parlamenti voksolást).

A Demokratikus Koalíció egy klasszikus one-man párt: a DK igazi létezése, a párt közéletben mutatott ereje és pozíciója alapvetően Gyurcsány Ferenc szerepének köszönhető. A magyar pártrendszerben tipikusan ilyen párt még az LMP (Schiffer András) és a Jobbik (Vona Gábor) is. A DK igazi problémája viszont maga Gyurcsány: neki köszönheti létét és egyben azt is, hogy a párt képtelen az igazi áttörésre. A volt miniszterelnök hosszú évek óta az egyik legelutasítottabb politikus, 2016 májusában például a felnőtt népesség kétharmada azt nyilatkozta a Nézőpont kutatása szerint, hogy nem szeretné a jövőben fontos politikai pozícióban látni a DK elnökét. A Medián felmérései szerint a DK elutasítottsága alapítása óta többnyire (jócskán) 40 százalék feletti. A Koalíciót a negatív szimpátialistán csak az MSZP előzi meg – amelynek azonban a támogatói is többen vannak.

A legutóbbi, 2017. februári országos közvélemény-kutatási eredmények alapján, a biztos pártválasztóknál legalább kétszeres az MSZP támogatottsága Gyurcsány pártjához képest: a Nézőpont Intézet a szocialisták táborát ebben a közben 14 százalékra, a DK-ét 7 százalékra mérte. A Závecz Research háromszoros különbséget mért: legfrissebb kutatásuk szerint az MSZP 19 százalékon, a Demokratikus Koalíció pedig 6 százalékon állt a biztos pártválasztók körében. Egy éve, 2016 februárjában hasonlót mutatott a Medián-mérés: MSZP 15 százalék, DK 7 százalék, vagyis a helyzet változatlan.