Tanmese az európai sajtónyilvánosságról

Súlyos az uniós szervek működési zavara.

2018. szeptember 25-én döntött az Európai Unió Törvényszéke az európai parlamenti tisztviselők juttatásairól és költségtérítéséről szóló információk kiadhatóságáról. Összevont ügyvizsgálat történt, miután 2015 júliusában, majd 2015 novemberében újságíróktól, illetve újságíró-szövetségektől információkérés érkezett az Európai Parlament (EP), a Tanács és a Bizottság dokumentumaihoz való nyilvános hozzáférésért. Az igénylést az Euró­pai Parlament és a Tanács 1049/2001/EK rendelete alapján kezdeményezték.

Az információkérés külön ügyekben, de mind a 28 uniós tagállam összes EP-képviselőjére vonatkozott. 2015. július 20-án az elsőként vizsgált ciprusi és horvát tagokra vonatkozó kérelmeket a parlament főtitkára elutasította, a fenti rendelet 4. cikk (1) bekezdés b) pontjában előírt kivétel alapján, miszerint a dokumentumok közzététele kedvezőtlenül befolyásolná a személyiség és a magánszemély becsületének védelmét, különösen a személyi adatok védelmére vonatkozó közösségi joganyag alapján.

Másrészt az elutasítási határozat másodlagos érve szerint nincs a parlament tagjainak bankszámláira vonatkozó részletes kimutatása. A főtitkári elutasítás után mindegyik ügyben külön megerősítő kérelmet nyújtottak be a kérelmezők az Európai Parlamenthez a dokumentumokhoz való hozzáférésért, de ezt az EP is elutasította. Ezután fordultak a felperesek a luxembourgi törvényszékhez.

A törvényszék vizsgálata úgy találta, hogy az adatkiadás megtagadható, ha a kérelmezett iratok közül valamennyi tartalmaz azonosítható természetes személyre vonatkozó információkat, beleértve az utazási költségek megtérítésére és a napidíjra vonatkozó dokumentumokat, amelyek szükségszerűen azonosítják az EP valamennyi érintett tagját, még ha csak e költségtérítések kifizetése céljából is. Ugyanez áll azon dokumentumokra is, amelyekkel a parlament a parlamenti asszisztensi költségek vonatkozásában rendelkezik, és amelyek szükségszerűen azonosítják az EP egyes tagjait és e költségtérítések kedvezményezettjeit, még ha csak a költségtérítések kifizetése céljából is.

Ez a törvényszék szerint a személyiségi jogok védelme alá tartozik, és a felperesek sem a hozzáférés iránti első kérelmükben, sem a hozzáférés iránti megerősítő kérelmükben nem adtak elő olyan kifejezett, jogszerű igazolást, amellyel alátámasztanák, hogy a szóban forgó személyes adatok továbbítása a legmegfelelőbb az elképzelhető intézkedések közül és a kitűzött cél elérése érdekében, és azzal arányban is áll. A felperesek nem bizonyították a kérelmezett dokumentumok továbbításának a szükségességét, inkább a meglévő ellenőrzési mechanizmusok elégtelenségének és hatékonyságának bemutatására törekedtek, amelynek értékelése továbbra sem a törvényszék feladata.

Vagyis a döntés úgy összegezhető, hogy a kérelmezett iratok közül valamennyi tartalmaz azonosítható természetes személyekre vonatkozó információkat, és ezen adatok személyes adatoknak való minősülése miatt jogosan tagadta meg korábban az EP a dokumentumok kiadását. A kérelmezőnek kellett bizonyítani, hogy ez nem sérti az érintettek jogszerű érdekét, ezt is elő kellett volna adniuk. Azt, hogy a személyes adatok kihúzása nélkül ki lehessen adni a dokumentumot, szintén elvetette a törvényszék, ugyanis a bíróság érvelése szerint ezzel minden, az újságírókat érdeklő információ elveszett volna, ez pedig így valóban túlzott és aránytalan terhet rótt volna az Európai Parlamentre.

A törvényszék azért is utasította el az újságírók kérelmét, mert nem jelöltek meg semmilyen indokot és célt a közérdekű adatigényléshez, s inkább az ellenőrzési mechanizmus hiányosságát hangsúlyozták. A törvényszék nem vizsgálhatja felül az ellenőrzési mechanizmust: csak arra szorítkozhat, hogy jogszerűen járt el az uniós intézmény vagy nem.

A fenti érvelésnek elviekben összhangban kellene állnia az Európai Unióról szóló szerződés 15. cikkével, amely szerint a jó kormányzás előmozdítása és a civil társadalom részvételének biztosítása céljából az unió intézményei, szervei és hivatalai munkájuk során a nyitottság elvének lehető legnagyobb mértékű tiszteletben tartásával járnak el. Az Európai Parlament tagjai a fizetésük mellett havonta 4400 eurót (körülbelül 1,4 millió forintot) kapnak hivatali és adminisztratív költségeikre, és a törvényszék döntése alapján e pénz elköltéséről nem kell számot adniuk. A bíróság döntése komoly kétségeket is fölvet.

A luxembourgi törvényszék döntése ugyanis három dolgot is sért: egyrészt sérti az átláthatóság (transzparencia) elvét, amely az Európai Unió egyik legfontosabb alapelve és értéke. Ezzel szembemegy a határozat, ugyanis a törvényszék döntése alapján a képviselők nem kötelesek nyíltan elszámolni arról, hogy valóban arra költik a kapott juttatást, amire azt költeniük kellene.

Másodsorban sérti az uniós pénzek célhoz kötöttségének elvét is. Ahogy a tagállamok részére nyújtott ­uniós támogatásoknál is a célhoz kötöttség elve érvényesül, vagyis az uniós támogatások pántlikázva vannak, elköltésükről el kell számolni. Ekként az EP-tisztviselőknek is el kell számolniuk, hogy valóban arra költik el a kapott juttatást, amire kellene, vagyis ez az elv rájuk is vonatkozik.

A sajtószabadságot is sérti a döntés, ugyanis az újságírókat – és ezen keresztül a nyilvánosságot – is megfosztják a közérdekű információktól: közérdekű információ, hogy egy uniós képviselő mire költi azt a pénzt, amit elvileg meghatározott célokra kapott (közvetetten) az uniós adófizető polgároktól.

Érdekes aktualitás, hogy a magyar Alkotmánybíróság 2018. november 6-án határozatot hozott a rokkantsági ellátások szabályozásával kapcsolatban. Pokol Béla, az egyik alkotmánybíró ehhez kapcsolt különvéleményét a fentiek fényében nyugodtan lefordíthatjuk az Európai Unió Bírósága, illetve a törvényszék működésére is. Pokol ugyanis azt kifogásolta különvéleményében, hogy az AB által vizsgált ügy értékelésébe (a döntésbe magába) bevonták a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bírósága (EJEB) döntését is.

Az alkotmánybíró hangsúlyozta: „Az EJEB működésének utóbbi időben nyilvánosságra került alapvető problémája, miszerint az EJEB döntéseit ténylegesen nem az arra illetékes bírói tanácsok formálják ki az európai emberi jogi szerződés alapulvételével, hanem egy, az évek alatt kialakult körülbelül 300 fős emberjogászi apparátus, a bírák függetlenségének legelemibb hiánya mellett.”

Kérdés, hogy az uniós bíróságon mennyire független jogászok, szakmai háttérapparátus hozza meg valójában ezeket a döntéseket, s ténylegesen a szerződések alapulvételével teszik ezt? Az ilyen szellemű döntések ugyanis nyíltan szembemennek az Európai Unió legalapvetőbb demokratikus értékeivel.

A fent részletezett ellentmondások rámutatnak arra, hogy az uniós szervek még a közösen elért vívmányokat is figyelmen kívül hagyják konkrét esetekben. Hazánk azon törekvése, hogy tökéletesítse az EU szerveinek működését, indokoltnak tekinthető.

Szerző: ifj. Lomnici Zoltán alkotmányjogász

Forrás: https://magyaridok.hu/velemeny/tanmese-az-europai-sajtonyilvanossagrol-3669863/

 

 

Brüsszel új fegyvert kovácsolt

Lehet-e tagállami retorzió eszköze az uniós bíróság?

Az elmúlt időszakban több olyan támadást indított az Európai Unió vezetése a szuverenista nemzetállami kormányokkal szemben, amelyek látványosak ugyan, de a tényleges joghátrány tekintetében megkérdőjelezhető a hatásuk. Az uniós jog ráadásul nem tisztázza egyértelműen a védendő értékként megjelölt jogállamiság fogalmát és ennek kritériumait, így az elmúlt időszakban erősödnek azok a hangok, amelyek az Európai Bíróságot látják a megrendszabályozás új eszközeként és lehetőségeként.

A luxemburgi székhelyű testület ítéletei márpedig kötelező érvényűek és bizonyos fokig precedensértékűek, vagyis az uniós bíróság politikai fegyverként is működhet a jogállami téren renitensnek vélt uniós tagországokkal szemben. E körben jegyezzük meg, hogy az uniós bíróság egyre gyakrabban tűnik fel politikai szereplőként.

A jelenség megértéséhez hívjuk segítségül az Egyesült Államokban fennálló viszonyokat. Az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága legfeljebb a szenátusi kinevezési eljárás révén, valamint az egyes kutatók által nagypolitikai jellegűnek nevezett területeken hozott döntéseivel ölthet direkt (!) politikai jelleget (lásd faji szegregáció, abortuszhoz való jog, egészségbiztosítás, egyház és állam elkülönülése, alkotmánykontroll stb.). Az amerikai alkotmányosság felett őrködő testület tehát egyes összefüggésekben politikai aktorként is jellemezhető, de hogyan fest a helyzet az uniós alkotmányosság őrével? Mennyiben lehet igazuk azoknak, akik szerint az Európai Bíróságból akár politikai zabla is lehet a renitens tagállamokkal szemben?

Kétségtelen tény, hogy egyes liberális elemzők már rövid távon a testület politikai aktivizálódását remélik: az Európai Unió Bírósága, a High Court az Írország által idén benyújtott előzetes döntéshozatal iránti kérelem kapcsán a Minister for Justice and Equality kontra LM jogértelmezési ügyben kimondta, hogy egy ír bíró dönthet a lengyel jogállamiságról. Vagyis a konkrét esetben Írország megtagadhatja egy kábítószer-kereskedő kiadatását Lengyelországnak, ha attól tart, hogy a drogdíler ott nem számíthat tisztességes bírósági eljárásra.

Kérdés, hogy az előzetes döntéshozatali mechanizmus intézményét mennyire tetszése szerint használja a közösségi jogalkalmazó, nevesül a bíróság, amikor arról dönt, hogy az adott tagállami szabályozás vagy eljárás sérti-e a bírói függetlenséget. Az Egyesült Államok esetétől eltérően a téma kutatói szerint akár az uniós igazságszolgáltatást is lehet politikainak címkézni, akár ellenzi, akár támogatja valaki ennek gyakorlatát saját meggyőződése alapján.

Bár működése nagyban eltér a Legfelsőbb Bíróságétól, a luxemburgi testület is szokott politikai szereplőként megjelenni az Európai Unió intézményrendszerében. Kérdés továbbá az is: mindez mennyiben összeegyeztethető az alapszerződések szerinti szerepével, mennyiben merül fel adott esetben a hatáskör túllépése az uniós intézmény esetében?

A szakirodalom szerint azt érdemes mindenekelőtt vizsgálni, hogy a bíróság lehet-e politikailag motivált egyes bírái esetében, hogy politikailag mennyire befolyásolt az egyes bírák kiválasztása, illetve kinevezése, valamint hogy a bíróság mennyi politikai kreativitást mutat ítélkezési gyakorlatában (esetjog). Mennyire befolyásolható adott esetben más uniós testületek, intézmények által, ami természetesen nehezen elválasztható kérdés tagjainak összetételétől.

Az ír–lengyel ügyhöz visszatérve: miként lehetséges az, hogy például amikor 2014-ben a portugál törvényhozás egy időre jelentősen csökkentette a portugál számvevőszék bíráinak fizetését, az uniós bíróság rendben találta azt a bírói függetlenség elve szempontjából; miként lehet, hogy hol így, hol úgy dönt annak kérdésében, hogy az ügy által érintett tagállamban uralkodó környezet (szabályozás, eljárás, jogszabály révén) összeegyeztethető-e még a tisztességes eljáráshoz való alapvető joggal? Tud-e érvényesülni a politikai kreativitás, ahogy a kutatók nevezik?

A válasz úgy valószínűsíthető, hogy az Euró­pai Bíróság a gyakorlatban annyira lehet majd képes arra a szerepre, amit most egyesek szánnának neki, amennyire ez személyi összetétele és politikai befolyásoltságnak való kitettsége révén feltételezhető. Az uniós jog értelmezését a bíróság a tagállami (nemzeti) bíróságok előtt folyamatban lévő ügyekben alkalmazza, de nem ő maga dönti el a jogvitákat, hanem határozata alapján az adott országban elbírálják azokat.

Több területen is jól látható – amelyekkel a szerződések keveset foglalkoznak és ahol nagy tér nyílik az esetjognak –, hogy a bíróság előszeretettel és kellő kreativitást mutatva tölti ki magának a teret; az egyik ilyen az uniós polgárság kérdése, amelynek kapcsán a bíróság (G. Ruiz Zambrano és házastársa ismertté vált ügyében) szabályozta (korlátozta) az egyes tagállamok tartózkodással kapcsolatos engedélyezési jogát a valamely tagállam állampolgárságával rendelkező gyermek harmadik ország állampolgárságával rendelkező szülei vonatkozásában – az ügy politikai vetületet is kapott, hiszen az engedélyezés joga egyben szuverenitási kérdést is jelent.

Ami az uniós bíróság esetleges befolyásoltságát, politikai jellegű szerepeit illeti, itt érdemes leszögezni: a pártatlanság közös elve magukra az uniós intézményekre is vonatkozik, vagyis az uniós jog alkalmazása nemcsak a tagállamok bíróságainak és törvényszékeinek feladata, hanem azt az uniós bíróságoknak is következetesen és elvszerűen alkalmazniuk kell.

Azoknak a szakértői és elemzői vélekedéseknek a megvalósulása, amelyek szerint az uniós bíróságot politikai fegyverként is lehetne használni a „renitens” tagállamokkal szemben, csakis a testület összetétele és ezáltal politikai kitettsége, a bírók személye révén volna lehetséges, hiszen az egyes bírókból összeálló tanácsok, illetve a főtanácsnokok hoznak konkrét döntéseket. Ez ugyanakkor nem férne össze az alapszerződések szellemével, hiszen az Európai Unió működéséről szóló szerződés (EUMSz) 253. cikke (az EKSZ korábbi 223. cikke) szerint az Európai Bíróság bíráit és főtanácsnokait olyan személyek közül választják ki, „akiknek függetlenségéhez nem férhet kétség”.

Egyértelmű, hogy az Európai Bíróság intézményesített politikai szerepe az egyes tagállamok elleni megtorlásokban – a testület helyének elmosásával – megbontaná az EU belső jogrendjét is. A bíróság, ha tagjai révén képes megőrizni a szerződések alapján elvárható függetlenségét, soha nem kaphat semmilyen intézményesített szerepet a tagállamok, illetve EU-intézmények közötti aktuálpolitikai vitákban, és nem lehet eszköz arra, hogy döntései miatt befagyasszák az egyes országok uniós támogatását.

A luxemburgi testület az ideiglenes kvótahatározat kapcsán pártos döntést hozott, az Európai Bizottság szándékával egyezően. Az uniós igazságszolgáltatásnak is – a még irányadónak tekinthető montesquieu-i elvek alapján a törvényhozó, valamint a végrehajtó hatalomtól elválasztva – magának kell megfelelő módon korrigálnia egy-egy esetlegesen hibás döntést. Azonban ahogy az EU adaptációs, úgy a testületeinek önkorrekciós képessége is erősen kérdéses.

Szerző: ifj. Lomnici Zoltán alkotmányjogász

Forrás: https://magyaridok.hu/velemeny/brusszel-uj-fegyvert-kovacsolt-3631487/

 

Október végi tiszta lángok

A ma független Magyarország az 1956-os küzdelem, véráldozat gyümölcse.

„1956. október 23-a örökké élni fog a szabad emberek és nemzetek emlékezetében” – fogalmazott John. F. Kennedy, az Amerikai Egyesült Államok 35. elnöke 1960-ban, a forradalom kitörésének negyedik évfordulóján kiadott nyilatkozatában. – „E nap a bátorság, az öntudat és a győzelem napja volt. A történelem kezdete óta nincs még egy nap, mely világosabban mutatja az ember csillapíthatatlan vágyát a szabadság iránt – bármily kicsi is a siker esélye, s bármily nagy is az áldozat, amit követel.”

Érdemes felidézni a néhai miniszterelnök, Antall József 1991-ben, az Operában elmondott szavait is: „1956 olyan szellemi, erkölcsi tőkéje ennek a nemzetnek, amelynek évszázadokra be kell vonulnia a magyar történelmi mitológiába, ahol hősök, áldozatok, mártírok, ahol megpróbáltatások vannak, és ahonnan nehéz időkben is, mint ősforrásból, erőt lehet meríteni.”

Tagadni pedig aligha lehet, hogy ma ilyen nehéz időket élünk – olyan időket, amelyekben egykori szabadságküzdelmeink éltető szelleme, friss ereje adhat csak kellő erélyt és elszánást mostani harcaink megvívásához és, nyugodtan mondhatjuk, függetlenségünk, integritásunk megvédéséhez. Még akkor is, ha a ma eszközei alapvetően mások, mint mondjuk Rákóczi Ferenc idejében, aki egyenesen fegyverbe szólította hazáját híres breznai kiáltványában – amelyet egészen pontosan Brezán várában, lengyel földön vetett papírra.

Vagy emlékezzünk az egész térségünket megrengető 1848-ra, a március 10-én kirobbant lengyel felkelésre és Bem Józsefre, a magyarok Bem apójára, vagy pedig arra, hogy 1956. október 23-án délután, az egyetemi nagygyűlés másnapján a magyar fiatalok a lengyel–magyar barátságot jelképező Bem József-szobornál demonstráltak, szolidaritásukat kifejezve a még október 19-én számos lengyel városban megkezdődött szovjetellenes tüntetések résztvevőivel. A lengyel és a magyar, az elnyomott közép-európai népek múltbeli szabadságküzdelmei többször is egymásba fonódtak, egymásnak adták a tápláló tüzet és szellemet a nehéz, sorsfordító időkben.

Nagyon úgy fest, hogy ma sem áll másképp a helyzet: a hasonló történelmű és gondolkodású nemzetekkel kell összefognunk és megvédeni érdekeinket a nagyhatalmi törekvések ellenében.

„Egyik nap a németet verték, másik nap a muszkát” – mondá Gárdonyi Géza, ma pedig elsősorban Berlinnel és az erősen német érdekeket megjelenítő Brüsszellel kell megvívnunk újra és újra feléledő csatáinkat, vitáinkat. Sokunk szilárd meggyőződése, hogy például a migránskérdés, az Európa felé áramló népvándorlás kezelésének mikéntje mögött nagyhatalmi érdekek, akár súlyos háttéralkuk is feszülhetnek. Így nem értjük például azt sem, hogy Németország a saját belső demográfiai problémái miatt kialakított hibás álláspontját miért próbálja ráerőltetni fél Euró­pára – és hogy mindehhez miért kell kritikátlanul, eszközként asszisztálnia más európai országoknak.

Miért adtak meghívólevelet migránsok bezúduló millióinak, és miért ostorozták, támadták kíméletlenül az emiatt bevándorlóhullámban fuldokló, de elszánt kisebb országokat erőfeszítéseik közben? Emlékezzünk csak: a világmédia zöme nem az országunkba illegálisan betörni akaró, a határkerítést felszakító, rángató, meggyújtott autógumit görgető és rongyokat égető, kődarabokat dobáló bevándorlókkal volt elfoglalva, hanem az államhatárunkat akár puszta testükkel védeni igyekvő magyar rendőrök intézkedését, reakcióit figyelték, hogy azokba hol és mikor köthetnek bele.

Harcos politikusok, újságírók, jogvédő szervezetek támadták és támadják azóta is folyamatosan a magyar kormányt, a magyar hatóságokat, ha azok valamiképpen érvényesíteni akarják nemzeti érdekeinket – így ­például azt az alapvető jogunkat, hogy határainkat megvédjük, és hogy mi szabadon dönthessük el, kikkel kívánunk együtt élni egy hazában.

Ugyanezen jogvédők, közéleti személyiségek többsége viszont kevésbé bizonyult érzékenynek 2006 októberében, amikor a forradalom kitörésének 50. évfordulóján a rendőri oszlatás során a rendőrök fellépése gyakran meghaladta a jogszerű szintet, mert már ellenállásra képtelen személyekkel szemben is erőszakot alkalmaztak.

Az aránytalan mértékben, részben szükségtelenül és törvénysértően alkalmazott rendőri erőszak, a számos esetben megvert vagy letartóztatott jelenlevők, valamint a fogva tartás során elkövetett további hatósági bántalmazások ügye jogosan borzolta fel idehaza a kedélyeket, rendítette meg sok jóérzésű honfitársunkat. Az események megítélése sajnos még ma sem teljesen egységes, és számosan – akik a migránsválság kapcsán hangosabbnak bizonyultak – máig nem számoltak el ezzel a kettős mércével.

Mindezt ugyanazon szellemben téve, ahogy a marxista történetírás is tette több mint harminc éven keresztül azért, hogy kiforgassa nemzeti és történelmi tudatunkat, hogy meghamisítsa 1956-ot.

Érdemes egy gyors összehasonlítást is végezni, hogy a meghozott áldozat súlyát érzékeljük: az 1848–49-es forradalom és szabadságharc kapcsán a legáltalánosabban elfogadott adatok 110-120 főre teszik a haditörvényszéki ítélettel kivégzettek számát, ehhez képest az 1956-os cselekmények miatt a magyar bíróság jogerőre emelt halálos ítélete nyomán kivégzett személyek száma 225 volt. A harcok és a sortüzek közvetlenül megközelítőleg 2700 ember életét követelték, és hozzávetőleg 176 ezer, más adatok alapján mintegy 200 ezer magyar hagyta el az országot.

Az 1956-os forradalmat követő három évben közel 25 ezer személyt börtönöztek be, ­16-18 ezer főt internáltak. Mindezt az amnesztia ígérete után, úgy, hogy a résztvevők jelentős része elmenekült az országból. A szovjet hadsereg által elfogottak közül további több száz főt szovjet hadbírósági eljárás során végeztek ki, csaknem kilencszáz embert a Szovjetunió kényszermunkatáboraiba deportáltak. Még ha a számok és az adatok vitathatók is, az nem képezheti vita tárgyát, hogy ők a mi mártír­jaink voltak, ők értünk szenvedtek, örökségüket pedig nem engedhetjük elveszni.

2010 után az Orbán Viktor miniszterelnök vezette nemzeti kormány alkotmányos szinten állított emléket 1956 hőseinek. Az alaptörvény így szól a forradalom és szabadságharc jelentőségéről: „Büszkék vagyunk az országunk megmaradásáért, szabadságáért és függetlenségéért küzdő őseinkre.” Majd ezt is hozzáteszi: „Egyetértünk az első szabad Országgyűlés képviselőivel, akik első határozatukban kimondták, hogy mai szabadságunk az 1956-os forradalmunkból sarjadt ki.”

Így szól tehát az alaptörvényünk. Mi pedig büszkén és emelt fővel vállaljuk, hogy a ma független Magyarország az 1956-os küzdelem, véráldozat gyümölcse; akik pedig most nemzeti függetlenségünk és szuverenitásunk alapjait védik elszántan, az egykori forradalmárok máig sugárzó eszméit képviselik.

Végezetül Nagy Gáspár költő sorait szeretném idézni, akinek életművében központi helyet foglal el az 1956-os forradalom és szabadságharc emlékének őrzése és eszméinek felmutatása. Október végi tiszta lángok című költeményében írja:

„Szent suhancok bátor tettei sokkolták a Világot! Ámultak közel és távol… Mert elszoktak már az ilyen csodáktól: hogy Dávid ismét legyőzi Góliátot!”

Szerző: ifj. Lomnici Zoltán alkotmányjogász

Forrás: https://magyaridok.hu/velemeny/oktober-vegi-tiszta-langok-3600773/

 

Gyurcsányról szól a DK, és ő jelenti pártja legnagyobb gátját is

A Demokratikus Koalíció (DK) 2011-ben alakult párttá. A Magyar Szocialista Pártból (MSZP) Gyurcsány Ferenc volt miniszterelnök vezetésével távozó politikusok, illetve az őket körülvevő szellemi holdudvar hozták létre. Eredetileg az MSZP egyik platformjaként kezdte, amit 2010. október 22-én hívott életre Gyurcsány Ferenc, aki a platform elnöke is lett. Olyan politikai irányvonalat akartak, amely még markánsabban szemben áll a Nemzeti Együttműködés Kormányával. Mivel a párt irányvonalának megváltoztatására tett kísérletek szerintük kudarcot vallottak, és 2011 októberére Gyurcsány és a pártvezetés viszonya nagyon megromlott, a DK-sok végül a kilépés mellett döntöttek (aminek lehetőségével egyébként kezdettől fogva revolverezték az MSZP-vezetést). Az MSZP platformjának önálló párttá alakulását Gyurcsány a tömörülés egyéves ünnepi összejövetelén, 2011. október 22-én jelentette be.

A DK összesen több mint fél évtizedes működése alatt komoly politikai eredményeket mutathat fel. 2014 tavaszán elért sikere nyomán robbant be igazán a közéletbe, és jelenleg négy mandátummal rendelkezik az Országgyűlésben, emellett két képviselői helyet szerzett az Európai Parlamentben. Összességében azonban elmondható, hogy a Demokratikus Koalíció tagsági-szervezeti szinten jobban felveszi a versenyt egykori „anyapártjával”, mint tényleges társadalmi támogatottságát tekintve. Ennek alapvető okára később visszatérünk.

Néhány szám, friss adat: 2016-ban a Demokratikus Koalíciónak országos szinten csaknem 11 ezer tagja volt, míg a régóta leszállóágban lévő szocialista pártnak összesen 15 ezer. (Az MSZP-nek 2011-ben, a DK párttá alakulásának évében még 33 ezer tagja volt.) Az összes ellenzéki párt együtt kb. 45 ezer taggal rendelkezik az országban (beleértve tehát a Jobbikot is). A Gyurcsány-párt szervezetileg mind a 106 választókerületben képviselteti magát, összesen 99 központtal és 92 választókerületi elnökkel. Van azért néhány megye, ahol „foghíjasabb” a képviselet: például a hat borsodi választókerületből csak háromban van DK-s kerületi elnök. Ez némileg összefügghet a hagyományos vidéki MSZP irányvonalától való eltérésekkel is, hiszen Borsod két évtizeden át szocialista fellegvár volt: az „emberjogi” DK-nak azonban ez már nehezebb terep, és nem igazán tudja megszólítani a korábban szocialistákra szívesen szavazó, azóta elpártolt – például a hátrányos helyzetű roma népcsoporttal szemben egyre türelmetlenebb – kisembereket.

Bár az említett 2016-os adatok szerint a Demokratikus Koalíció tagsága kisebb az MSZP-énél, a tagdíjbevétele már meghaladja a szocialista pártét. Gyurcsány Ferencék 2015-ben 25,8 millió forintot könyvelhettek el tagjaiktól, miközben az MSZP 22,3 millió forintot szedett be a tagoktól. Ennek alapvető oka, hogy a DK-nál van fix tagdíj (ez havi ezer forint volt a vizsgált 2015-ös évben, ha nem volt az illetőnek szociális rászorultsága), míg az MSZP-nél nincs egységesen meghatározott tagdíj, és az összeg egyes helyi szervezeteknél egészen jelképes is lehet. A baloldal ezen a téren sokkal jobban áll a radikálisoknál: az MSZP-hez hasonlóan nem megállapított tagdíjat alkalmazó Jobbik 2015. évi tagdíjbevétele – hivatalosan közölt adatok szerint – ötmillió forint alatt maradt.

A Demokratikus Koalíció szervezeti és tagsági szinten elért figyelemreméltó eredményei mellett fontos leszögezni, hogy a párt társadalmi támogatottsága továbbra is erősen korlátozott. A 2014-es EP-választásokon elért meglepetésszerű listás eredmény után ugyanis elmaradt a párt áttörése. Érdemes emlékeztetni: a Demokratikus Koalíció 2014 májusában EP-listán megszorongatta a szocialistákat (országosan az érvényes szavazatok 9,8 százalékát kapták, míg az MSZP 10,9 százalékát), sőt Budapesten és Pest megyében megverték az MSZP-t: a fővárosban és Pest megyében 13, illetve 10 százalékot szereztek, míg a szocialisták csak 11,5 és 8,4 százalékot. De például Szabolcs-Szatmárban a DK 6 százalék alatt maradt, az MSZP pedig közel 15 százalékot szerzett. A DK kiemelkedően teljesített Komárom és Baranya megyében (2006-ban még mindkettő balos, „MSZP-s” megyének számított a választókerületes eredmények alapján). A korábbi választási eredmények és a szervezeti kiépítettség alapján is elmondható, hogy a DK igazi bázisát a nagyvárosi körzetek jelentik, legfőképpen Budapest, és a megyeszékhelyek környéke jelentheti számára a legerősebb eredményt, míg támogatottsági (és szervezeti) helyzete a kisvárosi-községi vidékben a legrosszabb. A 2014-es EP-választásokon a községekben 6,6 százalékos eredményt szerzett a DK, a városokban 9,3 százalékot, míg a fővárosi kerületekben és a megyei jogú városokban átlagban 12 százalékot (arról nem is beszélve a „legeurópaibb” párt kapcsán, hogy az EP-választást lényegesen kisebb választói érdeklődés kísérte, mint a másfél hónappal korábban tartott parlamenti voksolást).

A Demokratikus Koalíció egy klasszikus one-man párt: a DK igazi létezése, a párt közéletben mutatott ereje és pozíciója alapvetően Gyurcsány Ferenc szerepének köszönhető. A magyar pártrendszerben tipikusan ilyen párt még az LMP (Schiffer András) és a Jobbik (Vona Gábor) is. A DK igazi problémája viszont maga Gyurcsány: neki köszönheti létét és egyben azt is, hogy a párt képtelen az igazi áttörésre. A volt miniszterelnök hosszú évek óta az egyik legelutasítottabb politikus, 2016 májusában például a felnőtt népesség kétharmada azt nyilatkozta a Nézőpont kutatása szerint, hogy nem szeretné a jövőben fontos politikai pozícióban látni a DK elnökét. A Medián felmérései szerint a DK elutasítottsága alapítása óta többnyire (jócskán) 40 százalék feletti. A Koalíciót a negatív szimpátialistán csak az MSZP előzi meg – amelynek azonban a támogatói is többen vannak.

A legutóbbi, 2017. februári országos közvélemény-kutatási eredmények alapján, a biztos pártválasztóknál legalább kétszeres az MSZP támogatottsága Gyurcsány pártjához képest: a Nézőpont Intézet a szocialisták táborát ebben a közben 14 százalékra, a DK-ét 7 százalékra mérte. A Závecz Research háromszoros különbséget mért: legfrissebb kutatásuk szerint az MSZP 19 százalékon, a Demokratikus Koalíció pedig 6 százalékon állt a biztos pártválasztók körében. Egy éve, 2016 februárjában hasonlót mutatott a Medián-mérés: MSZP 15 százalék, DK 7 százalék, vagyis a helyzet változatlan.

 

Felelős gazdaságpolitika: csökkenő adósság, alacsony deficit, növekvő magyar gazdaság

Borbély László András közgazdász, államadósság-kezelési szakember szerint a mindenkori kormányzat közvetlen hatást tud gyakorolni az államadósság alakulására, mégpedig a költségvetési hiányon keresztül; ha a hiány magas, gyorsabban nő az adósság, ha mérsékelt, akkor az államadósság nominális növekedése is elfogadható mértékű – ilyenkor stagnál vagy csökken az adósság GDP-hez mért aránya. A magasabb adósság, a növekvő tendenciájú adósságráta – mutat rá Borbély – magasabb kamatterheket eredményez, a magas terhek pedig szűkebbre szabják a gazdaságpolitika és a költségvetés lehetőségeit, mivel a kamatok kifizetését csak más területekről történő elvonásokkal lehet finanszírozni, a hiánynövekedés megakadályozása érdekében. A helyzet kezelhetetlenné válása jelenti az adósságcsapdát.

Ez az összefüggés jól nyomon követhető a magyar államadósság-ráta alakulásánál is. A 2001-ben 52%-os GDP-arányos magyar államadósság 2010-re 80% fölé emelkedett, és ennek legfőbb magyarázata az egyre elszabaduló költségvetési hiány volt. A költségvetési hiány 2000-ben még megfelelt a maastrichti kritériumoknak, ugyanis 3% alatt volt (2,9%), azonban 2006-ra – komoly hullámzásokat követően – 9% fölé emelkedett. A hiány már 2001-től növekedett, és az emelkedő kamatterhek fizetéséhez szükséges összeget nem előteremteni próbálta a Medgyessy-kormány elvonásokkal, költségvetési átcsoportosításokkal, hanem ehelyett például közalkalmazotti béremelést hajtott végre és adómentessé tette a minimálbért, ami a deficit további növekedését eredményezte.

A konkrét számokat nézve: a GDP arányos államháztartási hiány 2001-ben még 4% volt, 2006-ban már 9,3%, még 2010-ben is 4,2%, aztán 2011-ben – a magánnyugdíj-pénztári vagyon átvétele miatt – többletes lett a költségvetés, 2012-ben pedig 2,5%-on alakult a hiány.

A legfrissebb előrejelzések szerint 2017-ben és 2018-ban a költségvetési deficit a 3 százalékos uniós tűréshatár alatt fog maradni, a tavalyi 1,8 után az EU-s fejlesztési projektek hazai társfinanszírozásának növekedése, az emelkedő kiadások és az adócsökkentések miatt idén 2,4, jövőre pedig 2,5 százalék körül várható az Európai Bizottság prognózisa szerint.

A Bizottság szerint az államadósság tavaly 1,2 százalékpontos csökkenéssel a GDP 73,5 százalékára mérséklődött (MNB-adat: 73,9), 2017-ben 72,3, 2018-ban pedig 71,2 százalékra lehet számítani.

A várhatóan élénkülő beruházásoknak és a növekvő háztartási fogyasztás felhajtóerejének köszönhetően, az Európai Bizottság esedékes téli előrejelzésében idén 3,5, jövőre pedig 3,2 százalékos gazdasági növekedést jósol Magyarországnak.

A magyar növekedés (+3,4 százalékon) már 2015 első negyedévére megszilárdult, köszönhetően a korábbi években főleg az ipar és a turizmus teljesítményének, de a kiskereskedelmi forgalom is kedvezően változott, ami azt jelenti, hogy a reáljövedelmek növekedése nemcsak a megtakarításban, hanem a fogyasztásban is megmutatkozott.

A rendőrterror megítélése a bírói gyakorlatban itthon és Németországban – rövid áttekintés

I. Fővárosi Ítélőtábla: Gergényi 400 ezer forint büntetést kap

Jogerősen 400 ezer forintos pénzbüntetésre ítélte Gergényi Péter volt budapesti rendőrfőkapitányt 2017. február 13-án a Fővárosi Ítélőtábla a 2006. őszi eseményekkel összefüggésben elkövetett katonai bűncselekmények vádjával magas rangú rendőrtisztek ellen indult büntetőperben.

Az ügyészség a 2006. szeptember 18-án este a tévészékháznál, szeptember 19–21-én és október 23-án Budapest utcáin történtek miatt elöljárói intézkedés, illetve utólagos felelősségre vonás elmulasztásával vádolt meg három rendőr tábornokot, Bene László akkori országos főkapitányt, Gergényi Péter akkori budapesti főkapitányt és Dobozi Józsefet, a Rendészeti Biztonsági Szolgálat (Rebisz) akkori vezetőjét, továbbá tucatnyi másik rendőrtisztet. Az ügyészség felfüggesztett szabadságvesztés vagy enyhébb szankció kiszabását indítványozta.

A tévészékház ostrománál mintegy kétszáz rendőr megsérült, a televízió és a rendőrség eszközeiben összesen százmilliós nagyságrendű kár keletkezett. Az összecsapások a következő napokban is folytatódtak, majd október 23-án az akkor ellenzéki Fidesz Astoriánál tartott nagygyűlése után ismét súlyos atrocitások történtek a rendőrség és a tiltakozók között.

A vád főként mulasztásos bűncselekményeket ró a rendőri vezetők terhére. Részben azért, mert a rendőröknek kezdetben hiányos volt a védőfelszerelésük, a tévészékházhoz kinevezett helyszínparancsnok nem tudta koordinálni a rábízott rendőröket és megvédeni az épületet, a budapesti főkapitány pedig mindezt észlelve sem tett érdemi lépéseket a helyzet megoldására. Másfelől az ügyészség azért is vádol egyes rendőri vezetőket, mert a székházostromot követő napokban a csapaterős rendőri intézkedések során az alegységparancsnokok nem tettek azért, hogy megelőzzék, félbeszakítsák, illetve utólag kivizsgálják az alárendeltjeik által elkövetett túlkapásokat.

A vádlottak az eljárás során zömmel tagadták bűnösségüket és védőikkel együtt felmentést kértek.

Az elsőfokú büntetőper két évig tartott. A Fővárosi Törvényszék 2015 októberében kihirdetett, nem jogerős ítéletében Gergényi Pétert elöljárói intézkedés elmulasztása, míg a per negyedrendű vádlottját, aki a tévészékház ostromakor a rendőri erők helyszínparancsnoka volt, parancs iránti engedetlenség miatt bűnösnek mondta ki és a legenyhébb szankcióban, megrovásban részesítette. A többi vádlottat felmentette a vádak alól az elsőfokú bíróság.

Az ügy fellebbezések folytán került másodfokon a Fővárosi Ítélőtáblára. Itt az ügyész perbeszédében Bene László, illetve Dobozi József esetében új eljárást indítványozott, a többi vádlott esetében pedig jobbára a bűnösség kimondását és felfüggesztett börtön-, illetve pénzbüntetés kiszabását javasolta

II. Vízágyús-szemkilövetéses „fekete csütörtök” Stuttgartban: 15.600 euró büntetést szabott ki a járásbíróság Siegfried Stumpf rendőrkapitányra, aki a büntetést elfogadta

2010. szeptember 30-án, csütörtökön több száz ember megsérült Stuttgartban, amikor a rendőrség gumibotokkal, vízágyúkkal és paprikaspray-vel támadt a főpályaudvar átépítése ellen tiltakozó tömegre (a Deutsche Bahn Stuttgart 21 projektje keretében le akarták bontani a régi főpályaudvart, és a város – a vasúttal és a tartományi kormánnyal egyetértésben – új, a föld felszíne alá helyezett pályaudvart akart építeni a lakossági tiltakozások ellenére). A nagyszabású tüntetésen legalább 360-370 ember megsérült, a helyszínen 114 embert láttak el ambulánsan és 16 embert azonnal kórházba szállítottak. Négy ember szeme súlyosan megsérült, Dietrich Wagner mérnök szinte teljesen magvakult.

Az esetből politikai botrány lett és parlamenti vizsgálóbizottságok álltak fel. Összesen 380 büntetőfeljelentést tettek rendőrök ellen, ebből 19 vezetett nyomozási eljáráshoz, de 85 demonstráló ellen is eljárás indult. Összesen 28 eljárás vezetett bírósági tárgyaláshoz (rendőrök, illetve demonstrálók ellen). Több rendőrt is elítéltek, egyet például azért, mert minden ok nélkül egy földön ülő asszony arcába paprikasprayt fújt, amit kollégái a göppingeni készenléti rendőrség részéről jelentettek. Egy másik rendőrt 18 hónap felfüggesztett szabadságvesztésre ítéltek gumibot aránytalan mértékű használata miatt.

Az illetékes rendőrkapitányra, a jelenleg 66 éves Siegfried Stumpfra 2015 márciusában 15.600 euró (közel ötmillió forint) büntetést szabott ki a stuttgarti járásbíróság hivatalból elkövetett gondatlan testi sértés miatt. (Ez a Büntetőtörvénykönyv „hivatalból elkövetett testi sértésről” szóló 340. §-ában szerepel; aki szolgálatának teljesítése közben vagy szolgálatával összefüggésben testi sértést elkövet, illetve annak elkövetését hagyja.) Stumpf a büntetést elfogadta, mivel nem kívánt továbbra is a média középpontjában maradni. Stumpf egyébként – Gergényi Péterhez hasonlóan – jó fél évvel „élte túl” a brutális rendőrattakot, és 2011 áprilisában, hivatalosan egészségügyi okok miatt vonult vissza. Kritikusai szerint azonban egyértelműen a 2010. szeptemberi eseményekkel hozható összefüggésbe, hogy Stumpf öt év után leköszönt a stuttgarti rendőrkapitányi posztról.