Gyurcsány második őszödi beszéde

A magyar baloldal nyakig benne van az EU-s pénzek blokkolásában

Gyurcsány Ferenc a minap egy rádióinterjúban döbbenetes állításokat tett. Elismerte, hogy Brüsszel célja ma az, hogy megbuktassa Magyarország kormányát, és hogy a magyarok ne kapják meg a nekik járó uniós forrásokat. Szólt arról is, hogy szándékosan jogi természetűnek álcázzák az európai politikai támadásokat Magyarország ellen. Ezt egyes politikusok azonnal Gyurcsány „második őszödi beszédének” nevezték, utalva ezzel arra, hogy 2006 májusában, egy hónappal a választási győzelem után az MSZP-frakció zárt balaton­őszödi ülésén Gyurcsány kormányfőként elismerte, hogy csalással, a választók félrevezetésével, „trükkök százaival”, hazugságokkal tudták csak megnyerni a választásokat.

Az a Gyurcsány beszél korrupcióról és jogállamiságról, akinek 2011. szeptember 12-én megvonták a mentelmi jogát. A háttérben a Sukoró-botrány körüli események álltak, annak a gyanújával, hogy a második Gyurcsány-kormány befolyásolta a Joav Blum vezette amerikai–német–izraeli befektetői csoport és a magyar állam közötti ingatlancserét, aminek következtében a magyar állam 1,3 milliárd forintos veszteséget szenvedett el a „téves becslések” miatt.

Vagy: a bukott baloldali miniszterelnök üzleti előéletének egyik legbotrányosabb fejezete volt a balatonőszödi kormányüdülő egyik értékes villájának megkaparintása. Az 1994-ben kötött lízingszerződés – amelyet a Központi Állami Üdülő- és Oktatási Központ kötött Gyurcsány Ferenc cégével, az Aldo Ingatlanfejlesztő és Hasznosító Tanácsadó Kft.-vel – több tíz millió forintos bevételkiesést is okozhatott az államnak. Később, a hatályos jogszabályok ellenére a Kincstári Vagyoni Igazgatóság nem kérte ki a pénzügyminiszter engedélyét ahhoz, hogy a kormányüdülő egyik villája kikerüljön a kincstári vagyonkörből, és átkerüljön Gyurcsány cégének tulajdonába.

A 2010 előtti kormányok időszakát többek közt a korrupciós botrányok, a jogállamiság sárba tiprása és a politikai felelősség általánosan hanyag kezelése jellemezte. Antiszo­ciális politika, az első őszödi beszéd, a ­2006-os tüntetéseken végrehajtott brutális rendőri ak­ciók és azok kezelése, a visszás vagyonkezelési ügyben való részvétel, a felelőtlen gazdaságpolitika, amely az országot csőd a szélére sodorta. A gőg, amellyel Gyurcsány egy 2004-es tévéinterjúban így jellemezte a jólétre és az életminőségre való törekvést: „Akinek kétszobás lakása van, az általában megérdemelne hármat, akinek három, az négyet, akinek négy, az egy családi házat; akinek öregedő, öregecskedő felesége van, az fiatalabbat, akinek rendetlen gyereke van, az rendesebbet.” Mindezek jelentős mértékben hozzájárultak ahhoz, hogy több mint másfél évtizede folyamatosan ő a legnépszerűtlenebb és legellentmondásosabb politikus Magyarországon.

Gyurcsány Ferencet a Die Zeit német lap 2005-ben a magyar Tony Blairnek nevezte. De mi a közös a két politikusban?

Például az, hogy Blairt sokszor kritizálták amiatt, amiért nem fordított figyelmet a brit kormány tagjainak eltérő véleményére, valamint a parlament véleményére. Akinek kormányfői hozzáállása sokszor inkább az elnöki rezsimek államfőinek szerepfelfogásához hasonlított. Gyurcsány még nála is tovább ment: nem véletlen, hogy csaknem kilencven százalékot kapott az MSZP ­2007-es elnökválasztásán, a nyilvános vitán nem akadt felszólaló, aki a politikai kudarcok, a sikertelen gazdasági kormányzás, a romló népszerűség dacára érdemben bírálni merészelte volna őt vagy a koalíciót. Az MSZP-n belüli elfojtotta az alternatívát, sőt nemcsak a párt, hanem egy ország „elnökeként” próbálta érvényre juttatni programját – neki azonban a világpolitika ellentmondásos alakítása helyett az itthon kapkodva erőltetett, erőszakos „reformpolitika” maradt.

­2007-ben, a tízéves Blair-kormányzás után a hatvanmilliós brit lakosságból tizenegymillióan éltek szegénységben, és az ENSZ Gyermekalapjának (UNICEF) jelentése szerint az Egyesült Királyság akkor a gyermekjólét tekintetében a legutolsó helyen állt a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (OECD) azon huszonegy tagállama között, amelyek a tanulmány tárgyát képezték. Ami pedig hazánkat illeti, a Gyurcsány nevével fémjelezhető 2010 előtti kormányzást követően hosszú évekbe telt a társadalmi talpra állás; így 2012-ben még 3,2 millió magyar volt szegény vagy kirekesztett, 2021-re azonban ez a szám 1,8 millióra csökkent.

De ami a leginkább közös pont, hogy sem Blair, sem Gyurcsány nem képes és nem hajlandó vállalni a morális felelősséget a korábbi politikai szerepéért.

Gyurcsány mostani interjúja szerint: „a magyar polgárnak nincsen saját véleménye általában”, hanem „visszamondja saját referenciacsoportjának a véleményét”. Tényként közli azt is: „Ha a magyar nyilvánosság nyolcvan százalékát a Fidesz uralja, akkor az, hogy a magyar választópolgárok többsége a Fidesz véleményét visszhangozza, az nem csoda”. A DK elnöke ezt is mondja: „Nincs szabad akarat szabad nyilvánosság nélkül. Az, hogy kire szavaznak a magyar polgárok, az nem a magyar polgárok véleményéről tudósít minket, hanem a hatalom akaratáról.”

A valóság ezzel szemben az, hogy ma sokszínűbb a magyar médiapiac, mint húsz-harminc éve volt. A rendszerváltozás utáni években a privatizált sajtópiac hazai tulajdonosi és ideológiai átalakulása kilencvenszázalékos baloldali-liberális médiatúlsúlyt eredményezett, és a baloldal 2000-es évekig jellemző médiadominanciáját részben a nemzeti jobboldal tudatosodó sajtópolitikája, részben pedig az internet térnyerése szüntette meg.

Gyurcsány állításával szemben a Nézőpont Intézet és a Médianéző Központ Sajtószabadság Magyarországon 2023 című tényalapú elemzése szerint Magyarországon valamennyi hírforráshoz bárki könnyen hozzáférhet, mivel ehhez a technikai feltételek is rendelkezésre állnak, és a magyar médiafogyasztók maguk is politikai mindenevőknek számítanak, azaz a magyarok háromnegyede (76 százalék) fogyaszt kormánybarát és négyötöde (nyolcvan százalék) kormánykritikus médiatermékeket. Rá­adásul a Spirit FM, amelynek az interjút adta, az ATV csatorna rádiós testvérintézménye. Tény, hogy az ATV a baloldal szócsöve, ahol Gyurcsányné is rendszeres vendég.

Gyurcsány új, botrányos nyilatkozata szerint az EU-források nem fognak megérkezni, „nem tud jönni uniós pénz Magyarországra”, mert ez „világos, mint a nap”, „reménytelen”. Ez pedig a „NER rendszerének a halálát jelentené, ha megcsinálnák, akkor vége van az Orbán-rendszernek”. Gyurcsány beszéde szólt pártja EP-béli szerepéről is: „Ez úgy megy, hogy a mi elképesztően aktív európai parlamenti képviselőink azok iszonytató mennyiségben tárgyalnak és elvégzik a dolgukat, az Európai Parlament és az Európai Bizottság embereivel folyamatosan. Megpróbálják megértetni, mi történik Magyarországon. Ebben sok munka van.”

A tények szerint tehát a Demokratikus Koa­líció EP-képviselői arra használják az Európai Parlamentet, mint politikai-érdekérvényesítési arénát, hogy Magyarország pénzügyi-gazdasági helyzetét nehezítsék a minél több és keményebb uniós eljárással, a hazánknak járó EU-s források visszatartásával, és ehhez adott esetben újabb eszközrendszerek bevezetését is sürgetik.

Dobrev Klára, a párt EP-képviselője (Gyurcsány Ferenc felesége) tavaly levélben fordult az Európai Parlamenthez annak érdekében, hogy megakadályozzák az Európai Bizottság és Magyarország megállapodását, így meggátolva azt, hogy hazánk végre megkaphassa a neki járó uniós forrásokat. Az EP-ben az Orbán-kormánnyal ellenséges partnerekkel működnek együtt a módosító javaslataik kidolgozásakor. Rónai Sándor DK-s EP-képviselő néhány héttel a magyar parlamenti választások előtt, de már az ukrajnai helyzet háborúvá eszkalálódása idején árnyékelőadói minőségben beterjesztett Jelentés a 2021 és 2027 közötti időszakra vonatkozó többéves pénzügyi keretről című jelentésében a Magyarországgal szembeni jogállamisági eljárások további kiterjesztését szorgalmazta.

A tények tehát valóban azt mutatják, hogy Gyurcsány, aki kormányon az alkalmatlanság okán tett sikertelenné egy országot, most, ellenzékben már egyenesen érdekelt a magyar kormány EU-általi ellehetetlenítésében és végső soron a legitim nemzeti vezetés megbuktatásában, miután koherens és hiteles világképpel és érdemi közpolitikai programmal nem tud szolgálni a magyar választóknak.

Ifj. Lomnici Zoltán írása

A békepárti álláspontunk miatt számítani lehet a balliberális elit támadásaira

A nemzeti magyar kormány békepárti álláspontja már korábban is célkeresztbe került, így valószínűsíthető, hogy a balliberális elit a jövőben is folytatni fogja a konzervatív politikával szemben folytatott „bosszúhadjáratát” – fogalmazott a Magyar Nemzetnek Lomnici Zoltán alkotmányjogász. A Századvég Alapítvány jogi szakértője lapunknak arról is beszélt: a legmodernebb haditechnika Ukrajnának való felajánlása nem a békéhez, hanem a háború további eszkalációjához fog vezetni.

– Magyarország az orosz–ukrán háború kirobbanása óta következetesen békepárti álláspontot képvisel, és a fegyveres konfliktus mielőbbi lezárását szorgalmazza, ezzel az állásponttal azonban – a Vatikánt leszámítva – gyakorlatilag egyedül maradt Európában. Ez újabb muníciót adhat Brüsszelnek az uniós források visszatartásához?

– Magyarország békepárti álláspontját kevesen támogatják a brüsszeli döntéshozók körében, azonban a béke táborához számos tagállam állampolgárai csatlakoztak már és –szemlézve a nemzetközi trendeket – lehetséges, hogy a brüsszeli döntéshozók idővel kisebbségbe fognak kerülni a háborúpárti állasfoglalásukkal. Csehországban nemrégiben egy békepárti tüntetésen több mint hetvenezren vettek részt békét, biztonságot és az Ukrajnába irányuló fegyverszállítások beszüntetését követelve. A prágai tüntetés mellett múlt hét szombaton Berlinben – ahol a szervezők elmondása szerint ötvenezer ember jelent meg – és Párizsban is tartottak békepárti tüntetéseket. A rendezvényeken „amerikaiak menjetek haza” feliratú táblák jelentek meg, amely egy erős üzenet az EU számára is annak tekintetében, hogy a brüsszeli bürokraták az Egyesült Államok külpolitikáját követve a fegyverszállítás mellett érvelnek. Michael Tracey – neves amerikai újságíró és riporter – felhívta arra a figyelmet, hogy

az Egyesült Államok – fegyverszállítást követelő és béketárgyalásokat elutasító – álláspontja az EU-n kívül nem örvend különös népszerűségnek, hiszen példának okáért Mexikó, India, Kína és Dél-Afrika is békét követelnek, de Donald Trump is a háború lezárása mellett érvel az USA-ban.

Korábban azonban már láthattuk, hogy politikai megfontolásból – szakmaiságot és az EU alapelveit nem figyelembe véve – próbál büntetni az EU egyes tagállamokat, így sajnos az sem elképzelhetetlen, hogy a józan ész politikáját újabb szankciók fogják érni, mellyel a brüsszeli bürokraták olyan EU-s alapelveket vennének semmibe, mint a szabadság vagy a demokrácia. Az Európai Uniónak normatív értelemben azt a célt kellene kitűznie, hogy visszatérjen az alapelveihez, melyek figyelembevételével egy tagállamot sem büntethetnének politikai megfontolásból és az EU céljai között a béke előmozdítása jelszó újra teret nyerhetne.

Tekintettel arra, hogy az előző év végén hazánk és az EU között megállapodás jött létre a források nagy részének folyósításáról, valamint konkrét feltételek megvalósulásáig egy kisebb részének visszatartásáról, a további visszatartás lehetősége – a kettős mércét alkalmazva – kizárólag politikai és nem jogszerű vagy észszerű alapon nyugodhat.

– Guy Verhofstadt liberális EP-képviselő egy tegnapi Twitter-bejegyzésben azt fejtegette, hogy megvonná hazánk szavazati jogát, pár bejegyzéssel korábban azonban még újabb fegyverszállítmányokat követelt Ukrajnába. Lehet-e számítani arra, hogy hazánk a különutas békepárti álláspontja miatt ismét az uniós balliberális elit célkeresztjébe kerül?

– A békepárti álláspont már korábban is célkeresztbe került, így valószínűsíthető, hogy a balliberális elit a jövőben is folytatni fogja a konzervatív politikával szemben folytatottbosszúhadjáratát, gondolva itt olyan február végi, baloldali EU Parlamenti képviselők gondolataira, miszerint „európai politikusok feleslegesen finomkodó korrektséggel bánnak Magyarországgal”. A nyugati világ liberális képviselőinek kijelentéseit azonban érdemes kontextusba helyeznünk, hiszen ennek a konfliktusnak a veszélyei nyugat-európai szemmel talán nem olyan jól láthatók, mint közvetlenül Ukrajna szomszédságából.

A liberális elit képviselőinek érzelmi túlfűtöttségű nyilatkozatait tehát betudathatjuk annak is, hogy Nyugat-Európából és az Egyesült Államokból a háború eszkalációja nem tűnik olyan kockázatosnak, mint Magyarországról, hiszen az esetleges – újabb és veszélyesebb – fegyverek bevetése kevésbé veszélyezteti az ő létbiztonságukat.

Az Egyesült Államok és az EU egyes tagállamai azonban látszólag nem a békéért, hanem a háború eszkalációjáért dolgoznak, amelyet alátámaszt az a tény, hogy például az Egyesült Államok egy év alatt 46,56 milliárd dolláros katonai segélyt nyújtott (háromszor többet, mint az összes többi ország együtt) Ukrajnának – amelybe a küldött hadi eszközök nem tartoznak bele –, míg az Egyesült Királyság 5,13 milliárddal, Németország pedig 2,47 milliárd dollárral segítette az ukrán hadsereget. Mindeközben Nyugat-Európából már a legfejlettebb – német fejlesztésű – Leopard 2 elnevezésű tankok özönlenek az ukrán frontra, de már a nyugati harci repülőgépek küldése is napirenden van Európában.

Bár nem lehetünk biztosak abban, hogy valóban mennyi katonai segítséget kap Ukrajna – hiszen a napokban látott napvilágot az a hír, hogy egyes országok titokban is szolgáltatnak Ukrajnának fegyvereket –, abban biztosak lehetünk, hogy a legmodernebb haditechnika Ukrajnának való felajánlása nem a békéhez, hanem a háború további eszkalációjához fog vezetni.

A balliberális elitnek pedig figyelembe kéne vennie az Európai Unió keleti határain húzódó országok geopolitikai fenyegetettségét, de ha ezt már nem teszik, legalább arra ügyelhetnének, hogy a klasszikus liberalizmus egyik alapelvét, a véleménynyilvánítás szabadságát hagyják meg azon országoknak, akik a háború eszkalációja helyett a békéért küzdenek.

Bár a nyugati médianyilvánosság döntő többsége ma támogatja a háborút, és az is egyértelmű, hogy az Egyesült Államok és Európa vonakodása a Putyinnal való tárgyalástól a békefenntartás ellentéte, míg a fentiek alapján pedig kijelenthető, hogy hazánk nem csupán ismét, hanem továbbra is az uniós balliberális elit kitüntetett figyelmét élvezi.

– A vétójog esetleges eltörlésének milyen következményei lennének az Európai Unió működési alapelveire?

– Az EU-szerződések többszöri módosítása után a tagországok kormányai általában minősített többségi szavazással döntenek az EU Tanácsában, vagyis a javaslatok elfogadásához a tanács tagjainak 55 százalékának támogatása szükséges, úgy hogy ugyanakkor az EU lakosságának 65 százalékát teszik ki. Ez azt jelenti, hogy

alapvetően nem létezik, és nem is létezhet „brüsszeli” hatalmi döntés a nemzetállamok akarata nélkül, ahogy azt sem szabad elfelejteni, hogy a tagországok kormányainak – közöttük hazánk felelős gondolkodású vezetőinek – jogalapjuk van ahhoz, hogy ne engedje külön hatalmi központként elhatalmasodni az EU intézményeit, olyan türannoszként, amelyet aztán egyáltalán nem tudnak befolyásolni.

A vétójog elvétele pedig egyértelműen a kisebb vagy közepes méretű tagállamokat hozná igen nehéz helyzetbe, és nem a nagyobb, illetve befolyásosabb tagországokat.

Az európai uniós szerződésekben rögzített alapelvek, mint például a sokat hangoztatott jogállamiság elve egyértelműen sérülne a vétójog uniós jogból való teljes törlésével.

A vétójog eltörlése a tagállamok igaz megosztott, de meglévő szuverenitását is sértheti, hiszen olyan helyzeteket teremthet, melyben az adott állam választópolgárai által közhatalommal felruházott politikus nem képes hatékonyan érvényt szerezni a választói akaratnak.

Ilyen helyzetek elkerülése alapvető, és fontos az európai integráció szellemisége és alapelvei szempontjából is. Az unió a multilaterális megállapodásokon, kompromisszumokon nyugszik, a vétó eltörlése pedig ezt veszélyeztetné. Észszerűtlennek is tűnne egy ilyen lépés, mert ha egy tagállam vitális érdekeit ilyen módon lehetne negligálni, az csökkentené az integráció vonzerejét, bomlással és esetleges kilépésekkel fenyegetne. Az Egység a sokféleségben uniós jelmondat szellemiségét egyértelműen sértené a vétójog teljes eltörlése, és az alapelvi problémákon túl tovább élezné a már jelenleg is feszült belső ellentéteket, amelynek aligha lenne az integráció jövőjére nézve pozitív hatása.

https://magyarnemzet.hu/kulfold/2023/03/lomnici-zoltan-a-bekeparti-allaspontunk-miatt-szamitani-lehet-a-balliberalis-elit-tamadasaira

 

Az izraeli igazságügyi reform lehetséges pozitívumai

Yariv Levin izraeli miniszterelnök-helyettes, igazságügyi miniszter nemrég bemutatta az ország igazságszolgáltatási rendszerének megreformálására vonatkozó kormányzati tervet, amely új keretek között képzeli el a Legfelsőbb Bíróságot és annak jogkörét a jogszabályok bírói jellegű felülvizsgálatában, lehetővé téve a Knesszet számára, hogy törvényeket fogadhasson el, illetve léptethessen hatályba, még ha a Legfelsőbb Bíróság – nem meggyőző többséggel – meg is semmisítené azokat. A kormány emellett stabil politikai szereppel bírna a bírói kinevezési rend, a kinevezések ellenőrzése kapcsán (konkrétan a Legfelsőbb Bíróság bírói kinevezésekbe való beavatkozását korlátoznák).

A javasolt változtatások kritikusai szerint a reform elemei átpolitizálnák az igazságszolgáltatást és veszélyeztetik annak függetlenségét, aláásnák a demokráciát, előmozdítva a korrupciót és károkat okozva a gazdaságnak.

Benjámin Netanjahu izraeli miniszterelnök azonban megvédte a reformot, hogy a befektetők irányában is csillapítsa a szerinte alaptalan félelmeket, ami megzavarhatja Izrael gazdasági működését, ahogy a reform egyes részeit törvényekbe foglalják. Netanjahu egy interjúban visszautasította a bírálatokat, azzal érvelve, hogy a hatalmi ágak közötti „egyensúlytalanság” kiigazítására irányuló kezdeményezése csak megerősíti az ország gazdaságát, és hogy fontos az aktivista Legfelsőbb Bíróság hatalmának kiegyensúlyozása.

Netanjahu interjúja a reformdüh helyett egy jól átgondolt alapkoncepciót tükröz; szerinte a demokrácia megfelelő működéséhez egyensúlyra van szükség a három hatalmi (kormányzati) ág, azaz a törvényhozó, a végrehajtó ág és az igazságszolgáltatás között. Úgy látja: Izraelben ez az egyensúly kikerült a megfelelő pontról, ezért arra törekszenek, hogy visszahelyezzék oda. Szerinte az aktivista Bíróságműködésének a gazdaság fizette meg az árát, mert sok az ügy, és állandó pereskedés van, ez pedig olyan hatással bír, mint a túlszabályozás. Meghosszabbítja az üzleti, gazdasági ügyletek menetét, akadályozza, hogy a kormány fontos infrastrukturális projekteket hajtson végre, és csökkenti a gazdaság teljesítményét.

A Legfelsőbb Bíróság, amelynek székhelye Jeruzsálemben található, összesen 15 bíróból áll, akiket a bíró-kiválasztási bizottság jelölése alapján Izrael elnöke nevez ki. A testület az aktuális szabályozás szerint elsősorban azokban az ügyekben határoz elsőfokú bíróságként, amelyek az izraeli állami hatóságok határozatainak jogszerűségéről szólnak: a kormány határozatai, a helyi hatóságok és más, a törvény alapján közfeladatot ellátó szervek és személyek határozatai tekintetében. A Knesszet által hozott törvények jogszerűségét (alkotmányosságát) közvetlenül megtámadó indítványok esetén felülvizsgálati hatáskört gyakorol.

Az igazságügyi reform lényeges részeként, a jövőben lehetne egy felülbírálati záradék, amely lehetővé tenné a Knesszet számára, hogy a Legfelsőbb Bíróság által korábban megsemmisített törvényeket egyszerű többséggel (a 120-ból 61 képviselő támogatásával) „visszaállítsa”, azzal a feltétellel, hogy minden képviselő jelen legyen. Azonban a törvényhozók kezét annyiban mégis megköthetnék, hogy a felülvizsgálatnál lenne egy korlátozás, amely megakadályozná a Knesszetet abban, hogy ugyanazon a knesszeti mandátumon belül újraalkothassa azokat a törvényeket, amelyeket a Legfelsőbb Bíróság mind a 15 bírája egyhangúlag megsemmisített.

A javasolt knesszeti felülvizsgálat tehát olyan elemeket is tartalmaz, amelyek fajsúlyos döntési helyzetekben meghagynák, illetve ezáltal kiemelnék Izrael Legfelsőbb Bíróságának hatalmát és szerepét. Ugyanakkor a reform fontos elemként tartalmazza, hogy megtiltsák a Legfelsőbb Bíróságnak, hogy magukról (az izraeli alkotmány helyét betöltő) ún. Alapvető Törvényekről (héber nyelven: Hukéj Há-jeszod) tanácskozhasson, illetve ezáltal megsemmisíthesse azokat. Továbbá fontos változás, hogy egy törvény megsemmisítéséhez a Legfelsőbb Bíróság meg nem határozott „különleges többségére” lenne szükség, ami a jelenlegi küszöbérték emelését jelentené.

Mindez a kiszámítható joguralmi jelleg erősítését jelentené, hiszen még a Legfelsőbb Bíróság sem rendelkezhet korlátlan hatalommal, mivel Izrael alkotmányos erejű törvényeihez kötött.

A túlzott aktivizmus megszüntetése, illetve akadályozása azt is jelentené, hogy a Legfelsőbb Bíróság akként őrködhetne az alkotmányos rend felett, hogy ugyanakkor biztosított legyen az ország gazdasági és társadalmi működése, és ezzel együtt – természetesen – az alapvető jogok érvényesülése. Ugyanakkor egyes javasolt kitételek révén a hatalom végső korlátjának szerepe is megmaradna, oly módon, hogy a testületnek mindvégig figyelemmel kell lennie a társadalmi berendezkedés változásaira és a mindennapi élet valóságára.Ebbe nem fér bele, hogy kvázi jogalkotó szerepet vállaljon, illetve aktivista módon léphessen fel.

Ez az alkotmányos vita azóta tart, hogy az 1990-es évek elején markánsan hatalomkorlátozó, bírói út révén elkezdték érvényteleníteni a Knesszet törvényeit anélkül, hogy erre egyértelmű alkotmányos felhatalmazás lett volna. A mögöttes probléma az, hogy az igazságszolgáltatás elvileg nem is nyilváníthatna joggal egy törvényt „alkotmányellenesnek”, mivel Izraelnek nincs külön írott, kartális alkotmánya. Ezen érvelés szerint nincsenek alkotmányban rögzített fékek és ellensúlyok, amelyek szabályoznák a jogalkotó és az igazságszolgáltatás közötti kapcsolatot.

Az egyik gyakori magyarázat Izrael alkotmányának hiányára az, hogy az ultraortodoxok eleve tiltakoztak egy ilyen dokumentum megalkotása ellen, miután szerintük a Tórát a modern Izrael alkotmányának kell tekinteni. De van olyan nézet, amely szerint Izrael alapítóatyja, David Ben Gurion volt az, aki elvetette az alkotmány ötletét, azzal érvelve, hogy a fiatal izraeli nemzet a progresszív szocializmus társadalmi modelljét követi, ezáltal nincs szüksége ilyen merev jogi, alkotmányos dokumentumra.

Az Izraeli Demokrácia Intézet által 2023. január 15-én közzétett felmérés szerint a Legfelsőbb Bíróságba vetett közbizalom jelentősen csökkent. A felmérésből kiderült, hogy a baloldali izraeliek 80 százaléka, a centristák 62 százaléka, míg a jobboldaliaknak mindössze 29 százaléka bízik a Bíróságban. Ugyanakkor a legtöbb izraeli (55 százalékuk)támogatja, hogy a Legfelsőbb Bíróság megsemmisítse a Knesszet által elfogadott törvényeket, ha azok ellentmondanak a demokrácia elveinek.

Ez a társadalmi elvárás sem zárja ki azonban a reform szükségességét, sőt a törvényhozásba és az igazságszolgáltatásba vetett bizalom együttes erősítése, a kettő közötti viszony átgondolt alapos reformja jelentheti csak a valódi kiutat a mostani alkotmányos helyzetből.

https://alaptorvenyblog.hu/az_izraeli_igazsagugyi_reform_lehetseges_pozitivumai.html

 

Idegen érdekek szolgálata nem megengedett jogállamokban

Hazánk nemzeti érdekeivel megy szembe az a gyakorlat, hogy külföldről beavatkozhatnak a magyar választási kampányokba oly módon, hogy egyes, az itthoni kampányban részt vevő szereplőket, jelölteket, pártokat külföldi – a konkrét ügyben Amerikából jövő – támogatásból finanszírozhatnak. Ez a magyar jogkövető választópolgárok átverése, megtévesztése, hiszen ők nemzeti, szuverén, integritással rendelkező, világosan a magyar érdekeket képviselő erőkre szeretnék leadni a szavazatukat, vagyis olyan pártokra, képviselőjelöltekre, amelyek/akik később is függetlenek tudnak maradni, és mindig az országuk és nemzetük érdekét szolgálják a hivatali munka során.

Maga Márki-Zay Péter, a baloldal korábbi kormányfőjelöltje ismerte el, hogy az országgyűlési választások előtt külföldi támogatásokhoz jutottak az amerikai Action for Democracy (AfD) nevű fedőszervezet közvetítésével, és most is támogatnak ilyen módon egy helyhatósági választási kampányt Jászberényben.

Korábban, a tavaszi országgyűlési választási kampányban, és még azt követően is a Korányi Dávid (Karácsony Gergely főpolgármester korábbi tanácsadója) által vezetett, az Egyesült Államokban létrehozott Action for Democracy nevű szervezeten keresztül érkezett jelentős pénz a baloldalhoz. Az AfD több mint hárommilliárd forintnyi támogatást biztosított egy szervezeti-vállalati hálózaton keresztül a magyar baloldalnak. Mivel a politikai pártoknak nyújtott külföldi támogatás mind Magyarországon, mind az Európai Unió tagállamainak többségében tiltott, és a pártok költségvetését törvényileg ellenőrzik, a külföldi támogatás másfajta csatornáinak használatával próbálkoztak, ami összetettebbé teszi az ügyet nemzetbiztonsági szempontból. Az elvárt szigor az ügyben külföldön is természetes: például egy nemzetközi kutatás alapján a vizsgált 180 ország hetven százalékában volt tiltás a külföldről politikai pártok részére juttatandó támogatások tekintetében. Európában még magasabb az arány: a 44 ország 77 százaléka, azaz 34 állam tiltja jogszabályok útján az ilyen támogatásokat.

A modern demokráciák zászlóshajójának tekintett Amerikai Egyesült Államokban a Szövetségi törvénykönyv (United State Code) a Szavazás és választások fejezet alatt szabályozza kérdést. A törvény egyértelműen kimondja, hogy mind a politikai pártok, mind a közhatalmi tisztségért ringbe szálló jelöltek vonatkozásában tilos külföldi hozzájárulás nyújtása és elfogadása.

A jogszabály akként rendelkezik, hogy támogatás nem érkezhet jogszerűen külföldi személytől, ha az összefüggésben van a szövetségi választásokkal, függetlenül attól, hogy az direkt, indirekt, pénzügyi vagy egyéb értéket képviselő hozzájárulás vagy annak pusztán az ígérete.

Franciaországban is hasonló a helyzet, ott a választási törvény (code électoral) a problémáról úgy rendelkezik, hogy általánosságban tiltja a külföldi jogi személyektől politikai pártnak vagy jelöltnek juttatott pénzügyi vagy egyéb hozzájárulást. A francia megoldás annyiban megengedőbb, hogy olyan külföldi természetes személyek, akik Franciaországban élnek és bejegyzett lakcímmel rendelkeznek, nyújthatnak pénzügyi hozzájárulást politikai kampányhoz vagy politikai pártnak.

A szomszédunkban található, sokak által a Nyugat kapujaként számon tartott Ausztriában ugyancsak létezik szabályozás a külföldi pártfinanszírozásra vonatkozóan. Az osztrák párttörvény (Parteiengesetz) kimondja, hogy külföldi természetes, illetve jogi személyek részéről politikai pártnak, jelöltnek juttatott támogatás, anyagi hozzájárulás mértéke nem haladhatja meg a 2500 eurót, továbbá névtelen támogatóktól alkalmanként maximum ezer euró értékben fogadható el támogatás. Igaz, ilyen konkrét tiltás Ausztriában nincsen érvényben, de gyakorlatilag azzal egyenértékű hatás kiváltására alkalmas szabályozás igen.

Ausztriához hasonlóan Németország explicit módon nem tiltja meg a politikai pártoknak, jelölteknek való külföldi támogatás elfogadását, azonban jelentősen korlátozza annak kereteit.

A német párttörvény úgy rendelkezik, hogy meghatározott kategóriák és esetkörök kivételével politikai pártok elfogadhatnak támogatást. A támogatók köréből kizártak például a politikai alapítványos, parlamenti csoportok, közhasznú vállalatok vagy ezer eurót meghaladó támogatást nyújtó külföldi személyek.

A fentieken kívül találunk példát a külföldi pártfinanszírozás törvényi korlátozására Olaszországban vagy éppen Ausztráliában is.

A fenti rövid kitekintés tükrében kijelenthető, hogy a magyar szabályok, amelyek egyértelműen megtiltják a politikai pártok és jelöltek külföldről történő bárminemű támogatását, tisztán illeszkednek a fejlett világ joggyakorlatához, tekintet nélkül arra, hogy a precedens jogra építő angolszász vagy a kodifikációs irányvonalat képviselő kontinentális jogrendszereket vesszük figyelembe. Az Egyesült Államokban a szövetségi választási kampányok kapcsán nagy szerepet játszik az úgynevezett soft money (tulajdonképpen: közvetett támogatás). Ezt a fogalmat eredetileg a szövetségi választási törvény által elrendelt tilalmak keretein kívül gyűjtött és elköltött pénzek leírására használják: olyan támogatásokat takar, amelyeket általában a tagállami szinten működő politikai pártok kapnak. Nem közvetlen kampányfinanszírozásra szolgál, hanem a pártok szükségleteihez használják fel, hogy közvetve markáns hatást gyakoroljanak vele a választási kampányra. A soft money tehát felhasználható befolyásolásra, így valamely politikai párt, mozgalom, eszme előnyeinek a reklámozására is, de nem az egyes pártjelöltek javára szóló közvetlen propagandára.
Legitim nemzeti érdeket szolgál, hogy a jövőben semmilyen magyarországi politikai kampányt ne befolyásolhassanak külföldről jelentős anyagi eszközök, támogatások juttatása révén. Az ugyanis a magyar választópolgárok akaratával és céljaival megy szembe, így veszélyeztetheti Magyarország függetlenségét és nemzeti szuverenitását.
A szerző alkotmányjogász

https://magyarnemzet.hu/velemeny/2023/01/idegen-erdekek-szolgalata-nem-megengedett-jogallamokban

 

 

Az államfő jogállása Magyarországon történeti, összehasonlító szempontból

A magyar államfői tisztség és jogállásának evolúciója lényegileg együtt haladt Magyarország államiságának történeti alakulásával.

Magyarország államformája a királyság volt Szent István király megkoronázásától, 1000-től egészen 1946-ig, vagyis a második világháború alatt, illetve annak nyomán keletkezett állami szuverenitásvesztésig. A Szent Korona „testének” elképzelésében, a közismert Szent Korona-tanban született meg, és alakult ki a király személyétől független magyar államiság fogalma. Ennek legfőbb lényege, hogy a magyar államot a király és a nemzet alkotja. Az állam e két fő személyi összetevője révén képezi a „Szent Korona egész testét”, így a legfőbb államhatalom a Szent Korona egész testét illeti meg.

Létrejövő államiságunk keresztény volta, jellege kapcsán néhai Mádl Ferenc, Magyarország 2000 és 2005 között hivatalban lévő köztársasági elnöke fejtette ki büszkeséggel még egy rendszerváltást követő nemzetközi konferencián: „Több mint szimbolikus, hogy első királyunk, a magyar államiság megalapítója, Szent István a szent koronát a pápától kapta. Ettől kezdve meghatározó volt a magyar kultúra, a magyar társadalom, sőt a magyar politikai élet tekintetében is sokáig az a tény, hogy a magyarság a nyugati kereszténységhez csatlakozott.”

Ha a keresztény államiság létrejöttétől ötszáz évet továbbmegyünk a történelmi időben, akkor azt találjuk, hogy Magyarország nádora, Werbőczy István 1514-ben kiadott Tripartitumában (Hármaskönyvében) már egyértelműen megjelent a hatalommegosztás fontos gondolata, mégpedig az államhatalmat szimbolizáló Szent Korona testének képében. A szerző ugyanis az uralkodó és a nemesi osztály egymás iránt kölcsönösen érvényes jellegű kapcsolatát, azaz egymásra utaltságát fejtette ki, amikor a következőket írta:„Mert a fejedelmet is csak nemesek választják, és a nemeseket is csak a fejedelem teszi azokká, s ékesíti nemesi méltósággal. […] Az ilyen nemeseket […] a szent korona tagjainak tartjuk.” Az utóbbi mondat tükrözi, és önti konkrétan formába azt az organikus államszemléletet, amelyben a Szent Korona teste jelenik meg.

A nemzeti forradalom és szabadságharc vérbefojtásától, azaz 1849-től egészen az 1867-ben megkötött kiegyezésig – ideiglenes közjogi állapotként – a királyság és vele a magyar államiság is megszűnt, s hazánk Habsburg-koronatartományok formájában élt tovább. Megszakításként kell említeni továbbá az 1918-as Népköztársaság és az 1919-es Tanácsköztársaság időszakát, amelynek forradalmi létrejöttét egy barbár erőszakba torkolló, legvégül már az 1871-es párizsi kommünárdok hatalomátvételére emlékeztető, törvénytelen államcsínyként is értékelhetjük.

Az Árpád-kor közjogi hagyományai nyomán a királyt általánosan a nádor (vagy nádorispán) helyettesítette a 14. századtól, az uralkodó utáni második legnagyobb országos méltóságként, abban az esetben, amikor a király – távolléte miatt – nem gyakorolhatta közvetlenül uralkodói jogait. A király tartós helyettesítésére az országgyűlés kormányzót választott; történelmünk során három jelentősebbnek számító kormányzói időszak volt: Hunyadi János kormányzósága (1446–1452), Kossuth Lajos kormányzóelnöki hónapjai (1849. április-augusztusban), valamint Horthy Miklós kormányzó korszaka (1920-tól 1944-ig). A mai szabályozásban az államfőt, azaz a magyar köztársasági elnököt akadályoztatása esetén az Országgyűlés elnöke helyettesíti (ez a funkcionális helyettesítés).

Az elnöki megbízatást megszünteti a köztársasági elnök halála, valamint az is, ha feladatait meghatározott időn (90 napon) túlmenően nem tudja ellátni. Az Országgyűléshez címzett nyilatkozatával lemondhat tisztségéről, illetve szándékos jogsértés esetén (Alaptörvényt sért, bűncselekményt vagy tisztsége gyakorlásakor törvénysértést követ el) tisztségéből megfosztható.

A 13. századtól kezdve a kormányzás és általában a közhatalomgyakorlás joga királyi felségjog volt a késő középkori és újkori magyar jogfelfogásban, míg a rendek ugyanakkor törekedtek a szerepük megerősítésére. Az államhatalom forrásának és birtokosának ekkor a Szent Koronát tekinthetjük, a király – a rendekkel megosztottan – a Szent Korona jogait gyakorolta. A rendi korban a magyarországgyűlés a királlyal együtt alkotta meg az állami rend fenntartását célzó törvényeket. Kialakult és kikristályosodott a királyi felségjogok rendszere, ezen jogok körében a személyes, fenntartott felségjogokkal és a kormányzási (uralmi funkciójú) felségjogokkal.

király kormányzati felségjogai tehát ebben a korban (egészen a 19. század közepéig) uralmi és politikai természetű királyi jogosultságok, amelyet a király törvényhozó személyként gyakorolt (kezdeményezte és szentesítette a törvényeket, összehívta és berekesztette az országgyűlést etc.)Rendeletalkotási joga törvényes és érvényes gyakorlásához a polgárosult időszakban már miniszteri ellenjegyzés volt szükséges, és 1867-től a törvénykezdeményezési jogot miniszterek útján gyakorolhatta. A törvényszentesítés joga a jogszabály uralkodó általi aláírását, és a királyi pecséttel történő lepecsételését foglalta magába (1867-től ezt a királyijogot is a kormány útján gyakorolva). A szentesítési jog gyakorlása körében, 1848-tól már a hivatalos lapokban (a Pesti Hírlapban, majd a Közlönyben, aztán az Országos Törvénytárban) tették közzé a törvényi jogszabályokat.

Részben idekapcsolható egy deáki anekdota, amely a „rosszul gombolásról” szól. Eszerint a haza bölcse egyszer azt mondta, hogy az 1848-as törvények olyanok, mint a huszármente, ha egy gombot kihagynak belőle, akkor rosszul gombolódik végig. Ennek feljegyzése Madách Imrének köszönhető, és azt értelmezés szerint a „kihagyott gomb” a Pragmatica Sanctióban érzékeltetett, az 1848-as törvényekben azonban nem szabályozott „közös ügyek” kérdése.

Az 1867. évi XII. törvénycikk szabályozta azt a kapcsolatot, mely „egyrészről a magyar korona országai, másrészről Ő Felségének többi országai és tartományai között jogilag fennáll”, s mely – a törvény címe alapján – az 1723. évi I., II. és III. törvénycikkek által elfogadott Pragmatica Sanctión alapszik. Ennek értelmében Ausztria és Magyarország lemondott az állami szuverenitás egyes fontos területeiről, így a külügyeket és a hadügyet közös minisztériumokkal intézte (egységes diplomáciai szolgálat és hadsereg fenntartásával), és egy közös minisztérium kezelte e területek pénzügyeit is. A közös ügyek vezetésére az uralkodó (császár, illetve magyar király) nevezhetett ki az államfői jogkör gyakorlása révén minisztereket, az osztrák és a magyar parlamentek befolyása nélkül.

A magyarországi közjogi hagyományban a király a legfőbb bírói hatalommal is rendelkezett, a nem személyes bíráskodás (törvénykezés) esetére az uralkodó maga állította ki a helyetteseit, és a – kegyelmezés jogával is rendelkező –királyhoz fellebbezni lehetett, a korábbi bírósági, hatósági döntéseket újra lehetett vizsgáltatni.

A kormány kinevezése és elbocsátása a király joga volt. Itt szabály volt, hogy az uralkodónak a miniszterelnököt az országgyűlésben többséggel rendelkező pártból kellett kineveznie, míg az egyes minisztereket mindig a miniszterelnök javaslatára nevezte ki, hozzátéve, hogy a miniszterelnöknek és a kormánytagoknak – a parlament mellett – a király bizalmát is bírniuk kellett.

Napjainkban, a parlamentáris rendszerekben az államfő csupán névlegesen tekinthető olyan vezető közjogi tisztségviselőnek, aki az állami hatalom vezetője, és valójában csak igen minimális végrehajtó hatalommal rendelkezik. A hatalmat ugyanis a valóságban – a hazai alkotmányos evolúcióis ezt mutatja egy egyébként nem mindig békés, és szerves történelmi fejlődés nyomán – általában a kormány, azaz egy kormányzati testület (kabinet) irányításával gyakorolják, amelyet a kormányfő irányít, illetve prezideál, s aki egyben felelősséggel tartozik a törvényhozás felé is.

Az államfői hatalom tekintetében is fontos, hogy a kormány, mint végrehajtó hatalom ezért a törvényhozásnak felelős, illetve a hazai szabályozásban az Országgyűlés által elszámoltatható, és a magyar miniszterelnök – az általa vezetett kormány államfőhöz való viszonylatában – a parlament sorsán osztozik a hatalommegosztási törvényszerűségek révén, a belső politikai változások végeredményeként vagy következményeként. A modern magyar alkotmányos gyakorlat igyekszik biztosítani a törvényhozás autonómiáját a köztársasági elnökkel szemben (is), vagyis a törvényalkotásnak erős, meghatározó szerep jut a politikai-közhatalmi rendszer fenntartása tekintetében.

https://alaptorvenyblog.hu/az_allamfo_jogallasa_magyarorszagon_torteneti_osszehasonlito_szempontbol.html

 

Időszerű a terrorizmus elleni védekezés újragondolása az Európai Unióban

Terrorcselekménynek látszó késelés Németországban.
Október 18-án 12 órakor szörnyű incidens történt Oggersheim Ludwigshafen kerületében, amely két nappal később megrázta az embereket a vegyipari városban. Két embert megölt, egyet súlyosan megsebesített egy késes támadó, a helyi rendőrség tájékoztatása szerint a 25 éves feltételezett elkövetőt elfogták. Az ügyészség indítványa alapján a bíró kettős emberölés és veszélyes testi sértéssel kombinált emberölési kísérlet miatt bocsátott ki előzetes letartóztatási parancsot. Mivel a 25 éves férfi továbbra is orvosi ellátásra szorul, kórházban van. A rendőrség őrzi. A testület nem hajlandó sajtóhírek szerint kiadni, hogy a migráns mióta van az országban, volt-e korábban büntetve és hogy miért nem kezeli az angolszász terminológiához hasonlóan terrorcselekménynek a történteket a hatóság.

Lassan 21 éve , 2001. december 14-én a német Bundestag elfogadta a terrorizmusellenes törvényt (TBG). A 2001. szeptember 11-i New York-i és washingtoni terrortámadásokra reagálva az úgynevezett Biztonsági csomag II. célja a meglévő biztonsági törvények hozzáigazítása a nemzetközi terrorizmus jelentette fenyegetésekhez.

A kiterjedt intézkedéscsomag számos módosítást irányoz elő a Szövetségi Alkotmányvédelmi Hivatalról, a Katonai Felderítő Szolgálatról, a Szövetségi Hírszerző Szolgálatról, a Szövetségi Határrendőrségről és a Szövetségi Bűnügyi Rendőrségről szóló törvényben. Lényegében szabályozza a biztonsági hatóságok kibővített jogkörét és az adatcsere javítását, a terrorista bűnözők belépésének megakadályozását, a személyazonosság-biztonsági intézkedéseket a vízumfolyamatban, a határellenőrzés javítását, a biztonsági szempontból érzékeny tevékenységek fokozott ellenőrzését, az útlevelek és személyi igazolványok biometrikus jellemzőit. , a szélsőséges külföldiek egyesületeinek korlátozása, a Dragnets, a polgári repülőgépeken csak rendőrök általi lőfegyverhasználat és az energiaellátás biztosítása.

Az EU terrorizmus elleni harca: egy csoport és két személy felkerült az EU szankciós listájára

A Tanács úgy határozott, hogy egy csoporttal és két személlyel, nevezetesen az ISIL/Dáis és az Al-Kaida, valamint a hozzájuk kapcsolódó személyekkel bővíti a korlátozó intézkedések hatálya alá tartozók listáját. Az intézkedések a szíriai székhelyű l-Kaidához kötődő Hurras al-Dint, annak vezetőjét, Faruk al- Szurit és vallási vezetőjét, Sami al-Aridit célozzák.

A Hurras al-Din az Al-Kaida nevében és égisze alatt működik, és részt vett külső terrorista műveletek megtervezésében. Céljai elérése érdekében a csoport hadműveleti táborokat hozott létre Szíriában, amelyek terrorista kiképzést biztosítanak tagjaik számára. A csoport létrejötte óta több európai külföldi terrorista harcos is csatlakozott.

A szankcionált csoport és a hozzá tartozó személyek a propagandatevékenység révén kulcsszerepet játszottak az Al-Kaida erőszakos dzsihadista ideológiájának előmozdításában és az Al-Kaida támogatását célzó terrorcselekményekre való felbujtásban is. A Hurras al-Din és két vezetője ezért komoly és folyamatos fenyegetést jelent az EU-ra, valamint a regionális és nemzetközi stabilitásra.

Ezekkel az új intézkedésekkel immár összesen tíz személyre vonatkozik beutazási tilalom és a vagyon befagyasztása, három csoportra pedig kizárólag a vagyon befagyasztása. Ezen túlmenően az uniós személyeknek és szervezeteknek tilos lesz pénzeszközöket vagy gazdasági erőforrásokat a listán szereplő személyek és csoportok rendelkezésére bocsátani.

A mai döntés megerősíti az EU megingathatatlan elhatározását az Al-Kaida, az ISIL/Dáis és valamennyi regionális leányvállalata által jelentett tartós terrorfenyegetés leküzdésére. Az EU továbbra is elkötelezett amellett, hogy határozott fellépést tegyen azokkal szemben, akik továbbra is fenyegetik a nemzetközi békét és biztonságot terrortámadások tervezésével, finanszírozásával és elkövetésével, valamint halálos terrorista propagandájuk világszerte való terjesztésével.

2016 szeptemberétől az EU önállóan alkalmazhat szankciókat az ISIL/Dáis és az Al-Kaida, valamint az őket összekötő vagy támogató személyek és szervezetek ellen. Addig szankciókat csak az ENSZ, illetve az EU-tagországok külön-külön eljáró személyekkel és szervezetekkel szemben lehetett alkalmazni.

Mindeközben Bidenék lazítanak: az Egyesült Államok 5 csoportot törölt a terrorizmus „feketelistájáról”

Az Egyesült Államok öt vélhetően megszűnt szélsőséges csoportot törölt a külföldi terrorszervezetek listájáról az ABC korábbi beszámolója szerint. A Szövetségi Nyilvántartásban pénteken közzétett dokumentumokban a külügyminisztérium közölte, hogy eltávolította a csoportokat a kötelező ötéves felülvizsgálatot követően. A szövetségi bevándorlási és állampolgársági törvény, vagyis az INA alapján létrehozott listán az Al-Kaida is felülvizsgálat alá került.

„Az öt FTO-kijelölés felülvizsgálata során megállapítottuk, hogy az INA meghatározása szerint az öt szervezet már nem vesz részt terrorizmusban vagy terrorista tevékenységekben.”– áll a külügyminisztérium közleményében. „Ezért az INA előírásainak megfelelően ezeket az FTO-jelöléseket visszavonják.”

Az eltávolított csoportok közül több a régmúlt során igen nagy fenyegetést jelentett, és több száz, ha nem több ezer embert ölt meg Ázsiában, Európában és a Közel-Keleten. A döntés politikailag kényes a Biden-kormányzat és azon országok számára, ahol az érintett szervezetek működtek, és erős kritikát vonhat maga után az áldozatok és családjaik részéről.

Az érintett szervezetek a következők: az ETA baszk szeparatista csoport, az Aum Shinrikyojapán kultusz, a Kahane Kach radikális zsidó csoport és két iszlám csoport, amelyek Izraelben, a palesztin területeken és Egyiptomban tevékenykedtek.

„Ezek a lépések az Egyesült Államok azon elhatározását kívánják tükrözni, hogy megfeleljenek az FTO-kijelölések felülvizsgálatára és visszavonására vonatkozó jogi követelményeknek, ha a tények ilyen lépésre kényszerítik.” – közölte a külügyminisztérium. „Ezek a visszavonások nem arra törekszenek, hogy figyelmen kívül hagyják vagy felmensékaz egyes csoportok terrorcselekményeit, amelyekben korábban részt vettek, vagy azt a kárt, amelyet a szervezetek okoztak áldozataiknak, hanem inkább elismerik Egyiptom, Izrael, Japán és Spanyolország sikerét a terrorfenyegetettség visszaszorításában.”

A csoportok listáról való törlése azonnali hatállyal egy sor szankció visszavonását vonja maga után, amelyek a kijelöléssel jártak. Ezek közé tartozik a vagyon befagyasztása és az utazási tilalmak, valamint annak tilalma, hogy az amerikaiak bármilyen anyagi támogatást nyújtsanak a csoportoknak vagy azok tagjainak. A múltban az anyagi támogatást tágan határozták meg úgy, hogy magában foglalja a pénzt vagy a természetbeni juttatást, egyes esetekben az orvosi ellátást is.

Egy kivételével az érintett öt csoportot először 1997-ben tekintették külföldi terrorszervezetnek.
A listáról eltávolított csoportok részletesen a következők:

  1. Aum Shinrikyo (AUM), a japán „Legfelsőbb Igazság” kultusz, amely 1995-ben a tokiói metró ellen végrehajtott halálos szaringáz-támadást követett el, amelyben 13 ember meghalt, és több száz ember megbetegedett. A csoportot nagyrészt megszűntnek tekintik, mióta 2018-ban kivégezték vezetőit, köztük Shoko Asaharát.
  2. Basque Fatherland and Liberty vagy ETA, amely több mint 800 ember halálát okozó és több ezret megsebesítő szeparatista hadjáratot folytatott Észak-Spanyolországban és másutt, egészen addig, amíg 2010-ben tűzszünetet hirdettek, majd a letartóztatásokat követően feloszlottak.
  3. Kahane Chai vagy Kach. A radikális ortodox zsidó csoportot Meir Kahaneultranacionalista izraeli rabbi alapította 1971-ben, majd vezette az 1990-es merényletéig. A csoport tagjai arabokat, palesztinokat és izraeli kormánytisztviselőket gyilkoltak, támadtak vagy más módon fenyegettek, zaklattak. A szervezet 2005 óta szunnyad.
  4. A Mujahidin Shura Council in the Environs of Jerusalem, több dzsihadistaszervezetből álló ernyőcsoport gázai székhellyel, amely 2012-es alapítása óta számos Izrael elleni rakéta- és egyéb támadásért vállalta a felelősséget.
  5. A Gama’a al-Islamiyya egy egyiptomi szunnita iszlamista mozgalom, amely az 1990-es években Egyiptom kormányának megdöntéséért küzdött. Több száz halálos támadást hajtott végre a rendőrség és a biztonsági erők, valamint a turisták ellen.

Összességében kijelenthető, hogy az EU-ban a terrorfenyegetettség jelen van, csupán a formái változtak és a hatóság szóhasználata vagy éppen terrorszervezetek felmentése okozhat zavart a probléma megítélésében és dekódolásában. Annelies Pauwels, a téma szakértője arra mutat rá egyik tanulmányában, hogy egyes terroristák fegyverrel, késsel, bombával és gyújtogatással elkövetett gyilkosságainak megelőzését kell a jövőben nyomatékosan megelőzni.

Szerinte a magányos elkövetők általi terrorizmus egy feltörekvő jelenség, amely kihívást jelent a nyugati bűnüldöző szervek számára. Az elmúlt húsz évben Nyugat-Európában a magányos elkövetők leggyakrabban lőfegyvereket, késeket, robbanó- és gyújtószerkezeteket használtak.

https://alaptorvenyblog.hu/idoszeru_a_terrorizmus_elleni_vedekezes_ujragondolasa_az_europai_unioban.html