Kinek kell Schäuble pénzügyminiszter és Timmermans EB-alelnök Európája?

júl 7, 2016 | Blog, Fricz Tamás

Az elmúlt hetekben két igen befolyásos európai politikus beszélt Európa lehetséges jövőjéről, arról, hogy ők milyen Európát képzelnének el a következő évtizedekben. A két politikus: Wolfgang Schäuble, Németország pénzügyminisztere, illetve Frans Timmermans, az Európai Bizottság alelnöke, tehát olyan emberek, akik valóban befolyásolják, befolyásolni képesek Európa, illetve az Európai Unió jövőjét.

Beszédeik felidézése előtt máris ki kell jelentenem: amennyiben a Schäuble és Timmermans-féle vízió nem marad pusztán vízió, hanem – a Brexit ellenére vagy éppen azért – gyakorlattá, életté, valósággá válik, akkor valóban újra kell gondolnunk, nekünk magyaroknak, s az európai állampolgároknak, hogy van-e még értelme az Unió egyben tartásának, van-e még értelme egyáltalán egy ilyen Unió irányítását elfogadni – avagy más megoldásokban kell gondolkodni.

Wolfgang Schäuble a Die Zeit-nek adott interjút a német kormány bevándorlás-politikájáról, s többek között kijelentette: azért kell beengedni a migránsokat,

hogy Németország lakossága ne legyen beltenyésztett. Szerinte „az elszigeteltség a vesztünket jelentené. Vérfertőzéshez vezetne.” És még mindehhez hozzáteszi: “a muszlimok gazdagabbá teszik a mi nyíltságunkat és sokszínűségünket. […] Nézzék a németországi törökök harmadik generációját – különösen a nőket. Ebben hatalmas lehetőség rejlik az újításra.”

Megáll az ész.

Eddig azt hittük, a német kormány azért tárja ki a kapuit a bevándorlók előtt, mert velük akarja pótolni az évről évre kieső munkaerőt. Nos, most csattanós választ kapunk: az a Schäuble, akiről eddig azt hallottuk, hogy a gazdaság és a pénzügyek felkent szakértője, az a Schäuble, aki eleddig elsősorban Görögország folyamatos gazdasági szorongatásában „jeleskedett”, váratlanul migrációs, civilizációs és demográfiai szakértővé válik. Eleddig azt is joggal hihettük, hogy éppen ő lesz az utolsó, aki a teljesen öngyilkos és érthetetlen Willkommenskultur-t ne a gazdasági, munkaerő-utánpótlási kényszerek felől magyarázná meg a közvéleménynek…

Schäuble azonban teljesen váratlanul a migráció igazi, alapvető fontosságát a német és arab, muszlim népek, fajok keveredésében látja. A pénzügyminiszter az interjúban kitágítja a témát, s nem pusztán német, hanem európai metszetbe helyezi, s közvetetten arra utal, hogy Európa elkorcsosul, életképtelenné válik, ha nem történik meg az európai és arab – vagy más – fajok egyesülése.

Schäuble víziói nem csak rémisztőek, de már első olvasásra is tarthatatlanok. Miféle faji korcsosulás veszélyezteti a 80 milliós Németországot, ahol eleve több germán népcsoport él együtt, bajorok, szászok, svábok, poroszok, rajnai németek, északnémetek stb., nem beszélve Európáról, amely éppen csodálatos nemzeti sokszínűségéről ismert, a keltáktól kezdve a germán népeken át a szlávokig és tovább? Hogyan lehetne beszélni faji elkorcsosulásról ebben az esetben? Ellenkezőleg: az európai népek, népcsoportok, nemzetek, nemzetiségek a maguk sokszínűségében mutatnak fel egy nagyobb egységet, egy működő rendszert, amit kultúrának vagy civilizációnak nevezhetünk. Éppen ez a sokszínűségre épülő egység bomlana meg akkor és azzal, ha más kultúrákkal, civilizációkkal keveredne, legyengítené, felbomlasztaná, s végül megszüntetné azt.

Nem is beszélve arról, hogy éppen a muszlim világban jellemző a beltenyészet, az unokatestvérekkel való házasodás, miközben a keresztényekkel való egybekelés kifejezetten tiltott és bűnös dolognak számít. Miről beszél a pénzügyminiszter? Mi lenne a következménye az általa helyesnek és kívánatosnak vélt keveredésnek muszlimok és európaiak között? Korántsem az, amit ő gondol. Hanem, az iszlám törvényei alapján, bekövetkezne a muszlim férfiakkal kötött házasságok után az európai, német nők iszlamizációja, fordítva pedig nem működne a folyamat. Mindez immáron nem párhuzamos társadalmak, hanem párhuzamos kultúrák és vallások élethalál-harcához vezetne, pusztuláshoz, háborúhoz és romláshoz.

De térjünk át Frans Timmermans-ra, aki az Európai Parlamenti képviselőkhöz így szólott: „… a diverzitás az emberiség jövője (sorsa). A világ legtávolabbi szegletén sem lesz olyan nemzet, amelynek ne lenne diverzitás a jövőjében. Ebbe az irányba halad az emberiség. És azok a politikusok, akik azt próbálják eladni a választópolgáraiknak, hogy létezhet olyan társadalom, amely kizárólag egy kultúrába tartozó emberekből áll, olyan jövőképet rajzolnak fel, amely egy soha nem létezett múltra épül. Ezért, ilyen jövő nem lesz. Európa sokszínű lesz, mint ahogy a világ összes többi része is sokszínű lesz.”

A diverzitás ebben az összefüggésben nem mást jelent, mint az egyes nemzetállamok faji, nemzetiségi, etnikai, genetikai keveredését. De az EB-alelnök túlmegy ezen, s azt mondja, hogy egyetlen ország – EU-tagállam – sem gondolhatja azt, hogy a jövőben egy kultúrához tartozó emberek alkotják majd a társadalmukat. Itt már a kultúrák, civilizációk egyesüléséről és keveredéséről van szó. Nem lehetséges tehát, hogy mondjuk Lengyelország vagy Magyarország azon ábrándozzon, hogy továbbra is a keresztény kulturális szokásokra és hagyományokra alapozza továbbra is a társadalmát. Timmermans bántóan arrogánsan jelenti ki: ilyen jövő nem lesz! Faji és kulturális diverzitás fogja jellemezni az európai országokat.

Vagyis: minden gyökeresen átalakul és felfordul, az európai kultúra felolvad talán egy új, soha nem látott, a szép jövőt jelentő globalista csúcskultúrában.

És ezt nem más mondja, mint az Európai Unió egyik vezetője.

Visszatérve Wolfgang Schäuble-re: a német pénzügyminiszter gondolatai a német és európai belterjességről, illetve a muszlim és a német, európai népek keveredésének nagyszerűségéről és csodálatos lehetőségeiről tudományos, illetve kulturális szempontból is tarthatatlanok, nevetségesek. Kérdés akkor: miért mond ilyeneket?

A válasz Timmermans-nál található, aki egyszerűen kijelenti, hogy a faji és kulturális keveredés és sokszínűség Európa és az európai nemzetállamok jövője. Ez lesz és punktum. Vagyis, itt nem mással állunk szemben, mint vezetői európai politikusok ideológiai alapú víziójáról, tervéről, a világ átalakításának nagy, neoliberális-globális kísérletéről. A kommunizmus és a fasizmus után a harmadik gigantikus vízióról, ami immáron az egész világ térdre kényszerítésére játszik.

Én azt gondolom, hogy ha Schauble pénzügyminiszter váratlan antropológussá és demográfiai szakértővé válásának, s nagy „megvilágosodásának” okait keressük, akkor egészen véletlenül és halkan érdemes megemlíteni, hogy az interjú megjelenése előtt először vett részt a Bilderberg Csoport évi rendes összejövetelén Drezdában. Ott általában sokat okosodnak a résztvevők. De ez bizonyára roppant véletlen egybeesés…

Még egyszer meg kell ismételnem: ha a Timmermans-ok és Schäuble-k, valamint persze Merkel-ek és Martin Schulz-ok által „fémjelzett” politikai elit fogja meghatározni Európa jövőjét, azt a bizonyos szép, új globális világot, akkor valóban az EU-val kapcsolatos alapkérdések sem lesznek megkerülhetőek.

Összeesküvés-elmélet vagy összeesküvés?

jún 29, 2016 | Blog, Fricz Tamás

Ma már világosan látszik, hogy a neoliberális indíttatású „politikailag korrekt” (PC) beszédmód lehetetlenné teszi, hogy a migráns-áradat, Európa, illetve a világ ügyeiben értelmes és nyílt párbeszédet folytassunk. Európa viszont veszélyben van, ezért e beszédmód kritikája, álságosságának bemutatása alapvetően fontossá vált.

A PC óriási trükk a globális, neoliberális körök kezében: ennek révén bárkit és bármilyen szervezetet, kormányt és országot nevetségessé tudnak tenni, annak érdekében, hogy elsöpörjék az útból, ha átfogó terveikben gátolnák őket.

A PC beszédmód kidolgozott néhány jelzőt és fogalmat, amelyek alkalmasak arra, hogy a nem kívánatos és „renitens” politikai szereplőket kiiktassák a forgalomból. Ezeket érdemes közelebbről szemügyre vennünk.

1. Ilyen például a „populista” jelző alkalmazása politikusokra, pártokra,

kormányokra.  Ha egy ország kormánya arra „vetemedik”, hogy ne az IMF, az Európai Unió és a hitelminősítő intézetek kottáját fújva alakítsák gazdaságpolitikájukat, hanem arra törekszik, hogy az ország lakosságának érdekeit és jólétét is figyelembe vegye, akkor azonnal előkerül a populista bélyeg. Ezt a jelzőt kapta meg Alexisz Ciprasz, a radikális baloldali Sziriza-párt miniszterelnöke is, amikor megpróbált ellenállni az EU és az IMF megszorításokra épülő csomagjának. Ciprasz végül feladta elveit, s most már „jó fiú” és nem „populista”. Aki viszont végképp megadta magát a globális neliberális köröknek, az nem más, mint a portugál elnök, Cavaco Silva: bár a 2015.  október 4.-ei választásokon baloldali pártok kerültek többségbe a parlamentben, ő „nem adta meg magát” a választók akaratának, s a vesztes jobbközép oldalt bízta meg ismét kormányalakítással. Arra hivatkozott, hogy a globális pénzügyi intézmények, az EU, a pénzpiacok és a transznacionális tőke felé nem szabad rossz üzeneteket küldeni…

2. A másik gyakran használt neoliberális, megsemmisítő erejű jelző a

rasszizmus azokkal szemben, akik nem hajlandók az Európába tízezrével, tömött sorokban bevándorló, döntő többségében muszlim csoportokban meglátni a másság, a más kultúra és szokások „szépségét” s az ebben rejlő óriási lehetőségeket Európa „megújulására”. A PC-beszédmód szerint rasszista és előítéletes az, aki azt meri állítani, hogy az iszlámra épülő kultúra, életmód (a nők elnyomása), jogrend (saria), s egyáltalán, a politikai és a vallás összfonódása összeegyeztethetetlen az európai kultúrkörrel. Azzal az európai, nyugati kultúrkörrel, civilizációval, amelyikben politika, állam és vallás el van választva egymástól, az emberi jogok általánosan érvényesülnek, az egyén élete a legszentebb érték (nem beszélve a gyermekek védelméről), a nők egyenrangúak a férfiakkal, a szuverén magánélethez való jogot (individualizmus) nem nyomhatja el a vallási közösséghez tartozás.

Holott, ez a „rasszista” beszédmód tükrözi vissza a valóságot, szemben a PC-vel, amelyik szétkeni azt, s igyekszik eltüntetni a kultúrák és civilizációk között fennálló ellentéteket és törésvonalakat.

3. A neoliberálisok egyik legfontosabbá vált megbélyegző

fogalma az összeesküvés-elmélet. Összeesküvés-elméletnek minősítenek minden megszólalást, elemzést, nyilatkozatot, amelyik beszélni-írni mer globális pénzügyi körökről, meg meri említeni mondjuk a Tripartit Bizottságot, a Külkapcsolatok Tanácsát, illetve a Soros György által kezdeményezett és 2007-ben létrehozott Külkapcsolatok Európai Tanácsát, az Illuminátusokat vagy a szabadkőművességet. Az is összeesküvés-elmélet, ha valaki említést tesz olyan családi dinasztiákról, mint a Rockefellerek és a Rotschild-ok, amelyek vagyona emberi ésszel nehezen felfogható mértékű; vagy arról,  az Egyesült Államok jegybankja magánkezekben van és ezzel a politikai hatalom felett is őrködni képesek ezek a „kezek”, így a kirakatban megjelenő politikai vezetők és intézmények (köztársasági elnök, szenátus, képviselőház, kormány) nem feltétlenül és nem mindenben cselekednek teljesen szabadon.

A neoliberálisok fegyvere egyszerű: „ezek összeesküvés-elméletek” – mondják ki fölényesen, lesajnáló, megvető mosollyal, s ezzel már, vélik, egy életre kinyírták az érintettet. Módszerük annyira hatásos, hogy láthatóan a nemzeti, konzervatív és jobboldal nagy része is megrémül tőle és aláveti magát a mainstream drillnek. Ha érzik is azt, hogy a „valóság nem minden szelete” látható és követhető például a migráns-válságban, inkább nem szólnak és hallgatnak, nehogy nevetségessé váljanak.

Holott ebből a csapdából is ki kell szabadulnunk, ha esélyt akarunk kapni a világ megértésére, többek között éppen a migránsáradat ügyében, amely Európa kultúráját létében fenyegeti.

Ez nem azt jelenti, hogy nincsenek összeesküvés-elméletek, hagymázas és valóban ostoba fantáziálások – jelesül és különösen az internetes térben -, hanem arról van szó, hogy vannak a történelem, a politika és jelenünk megértésében hiányzó láncszemek, amelyeket nem ismerünk kellőképpen. Nem társadalomtudományokban a kutatók lázasan keresik a hiányzó láncszemeket a természeti, fizikai, kémiai, biológiai stb. folyamatokban. Nem elfogadható, hogy azért ne keressük a társadalmi és politikai folyamatokban a hiányzó láncszemeket, mert uralmi pozícióban lévő csoportok mindenre rányomják az „össszesküvés-elmélet” bélyegét, mert ez áll érdekükben.

Csak megkérdezem: vajon G. F. Kennedy meggyilkolása kapcsán van valaki, aki elhiszi az Osvald, a magányos gyilkos teórémáját? Vagy: tudjuk azt, miért akarták megölni valójában Ronald Reagan elnököt 1981-ben, illetve ugyanebben az évben II. János Pál pápát? És ugyan mit tudunk ezekről az eseményekről?

Vagy muszáj még mindig „elhinnünk” a 2001. szeptember 11.-ei, World Trade Center-tragédia hivatalos verzióját? Vagy ha valaki felveti azt vitathatatlan tényt, hogy egy, a két toronytól nagy távolságban lévő irodaépület a tragédia napján – teljesen érthetetlenül – szintén kártyavárként omlik össze, s hogy ez némi kételyre ad okot a hivatalos verzióval szemben, akkor az összeesküvés-elmélet?

És végül: ugye, ha eleddig valaki azt merte állítani, hogy az USA és Nagy-Britannia hazug állítások és érvek alapján támadott Irakra 2003-ban, akkor biztosan megkapta az összeesküvés-elmélet-hívő degradáló titulusát? És ugye, Tony Blair nemrégiben tett „coming aut”-ja (beismerte, hogy érveik hazugságon alapultak) azért mégiscsak érdekes fordulat ebből a szempontból?

Schöpflin Györgyöt idézném: valóban vannak összeesküvés-elméletek, és  vannak összeesküvések is. Ne ijedjünk meg a saját árnyékunktól és a neoliberális mantrától. Óvatosan és a tényeket tisztelve, újra és újra ellenőrizve azokat, a társadalomtudomány eszközeivel keresnünk kell az események logikai összefüggéseiben fellelhető „fekete lyukakat”, amelyek ugyebár nincsenek, és mégis vannak.

Az Orbán-kormánnyal szembeni támadások gyökere

ápr 1, 2016 | Blog, Fricz Tamás

Immáron hatodik éve tartanak a második, majd a harmadik Orbán-kormánnyal szembeni külföldről érkező támadások, s erejük nem csökken. Érdemes visszatekintenünk: vajon miben rejlik e támadások gyökere?

A 2010-ben hatalomra lépett második Orbán-kormány szakított a nemzetközi közvéleményben uralkodó, mainstream neoliberális áramlattal. Szakított, mert felismerte, hogy a mainstream piaci dogmák követése, az IMF, a Világbank, az Európai Unió, az Európai Bank, az Egyesült Államok gazdasági és politikai „ajánlatai”, vagy inkább követelései (lakossági megszorításokról, privatizációról, külföldi tőkéről, az állam szerepének gyengítéséről stb.) egyenes úton vezetnek a további eladósodáshoz, a gazdasági csődhöz, a társadalom elszegényedéséhez.

Felismerte, hogy a piac, a profit-elv korlátlan érvényesülése, a pénzügyi-gazdasági szféra behatolása az államba kiszolgáltatottá teszi az országot és végletekig legyengíti a társadalmat. Felborul a piac, az állam és a társadalom közötti természetes egyensúly, mely a közjó megvalósulásának alapfeltétele; a piac átveszi a hatalmat állam és társadalom felett, s mivel a piac globális hatalommá vált, ez egyben a nemzeti szuverenitás elvesztését is jelenti.

S itt már eljutottunk az Orbán-kormánnyal szembeni igen heves indulatok és támadások, egyszerre jogállami és ideológiai kritikák alapjáig, valódi gyökeréig. Egyszerűen szólva, az Orbán-kormány „kiverte a biztosítékot” a neoliberális közvéleményben, de még inkább az ezek mögött álló globális pénzügyi-gazdasági körökben, mert az uralkodó gondolkodásmódot – vagy, ha a tudománytörténész Thomas Kuhn fogalmát használjuk, paradigmát – kérdőjelezte meg, s ennél aligha van nagyobb bűn széles e világon.

Ha ebből indulunk ki, akkor már nem is kell csodálkoznunk annyira a Magyarországgal szembeni támadássorozaton. Fontos azonban látnunk, hogy a globális pénzügyi és gazdasági körök, a világot uraló multicégek és bankóriások, hedge foundok, befektetői társaságok stb., stb. nem nyíltan lépnek fel az Orbán-kormánnyal és Magyarországgal szemben, hanem maguk elé tolják egyfelől a különféle nemzetközi politikai és gazdasági szervezeteket, az EU-t, másfelől pedig a neoliberális ideológiai iránt elkötelezett és a neoliberális hálózatba bekötött közéleti szereplőket, a sajtót és a médiát.

S itt kell megemlítenünk, hogy sajnálatos módon ennek a neoliberális nemzetközi network-nek részét képezik a hazai- bal- és balliberális pártok és szervezetek (tisztelet a nagyon kevés kivételnek). Ezek a politikai szereplők, az MSZP-től kezdve az Együtt-ön és a PM-en át a Demokratikus Koalícióig, nem pusztán demokratikus ellenfelei egy tisztességes versenyben a kormánypártoknak, hanem a neoliberális nemzetközi hálózat szerves részeként, annak érdekeit követve cselekednek – például az Európai Parlamentben. Tevékenységük gyakran együtt jár a közös nemzeti érdekektől való elfordulással, a nemzeti szuverenitás-szempontok feladásával, az Orbán-kormány nemzetközi lejáratásával, diktatórikussá, fasisztává, nácivá és antiszemitává minősítésével.

A baloldali ellenzék egy jelentős része tehát nem a nemzeti konszenzuson belüli, a nemzeti érdekeknek feltétel nélkül elkötelezett politikai szereplőként lép fel a belpolitikában, hanem a nemzetközi neoliberális hálózat részeként, abból kiindulva, hogy Magyarországon demokrácia csak akkor lesz, ha távozik a hatalomból az Orbán-kormány. Ha valami igazából destabilizálhatja a demokráciát hazánkban, akkor éppen ez a politika-felfogás, amely lényegében osztályharcos és polgárháborús, miközben a modern demokráciák éppen az által stabilizálódtak, hogy létrehozták a kölcsönös politikai együttélés kereteit. A magyarországi baloldal ezt a politikai együttélést kívánja felrúgni, még az előtt, mielőtt létrejött volna.

A globális pénzügyi-gazdasági körök tehát a Magyarországgal szembeni támadás során maguk elé tolják a bal-balliberális politikai szereplőket – kiegészítve zöldekkel, radikális baloldaliakkal és kommunistákkal. Ez pedig azért fontos a globális körök számára, mert fellépésüket ideológiai mezben tudják megtenni a legkülönbözőbb fórumokon az EU-tól kezdve az Európa Tanácson át egészen a Velencei Bizottságig, az ENSZ-ig és tovább.

A külföldi és magyar balliberális pártok és közéleti szereplők számára gyakorlatilag elviselhetetlen az, amit az Orbán-kormány képvisel: a nemzeti szuverenitás védelme, a tradíciók védelme, az átlagemberek védelme, a kereszténység védelme, a hagyományos családmodell védelme és még sorolhatnánk. Számukra ezek az értékek szitokszavak, hiszen ők éppen mindenben az ellenkezőjét hirdetik annak, amit az Orbán-kormány: a nemzeti szuverenitás fals eszme, a tradíciók nem számítanak, az átlagemberek fogadják el, hogy „nincs ingyenebéd”, hogy, úgymond, „minden a profitról szól”, a kereszténység elavult, avíttas és érdektelen, a hagyományos családmodell pedig a szabad nemi identitásválasztás súlyos kerékkötője stb., stb.

A két kör – globális gazdasági szereplők és baloldali, liberális politikai körök – közötti együttműködés természetesen nem teljesen érdekmentes: az úgynevezett „befektetők” finanszírozzák, magyarul hatalmas pénzekkel támogatják a liberális és baloldali véleménymondókat, többek között ösztöndíjakkal, alapítványokon keresztül, meghívásokkal, magas politikai és közéleti állásokkal, elnökségi és felügyelőbizottsági tagságokkal, kitüntetésekkel és hadd ne soroljam.

Így áll össze az Orbán-kormánnyal szembeni érdek- és érték-alapú támadássorozat és alkot „kéjes” egységet.

Merkel zsákutcája, az Unió válsága

márc 23, 2016 | Blog, Fricz Tamás

Európa válságban van, s választania kell, merre induljon tovább. Az egyik alternatíva a világot és az Egyesült Államokat is irányító globális gazdasági és pénzügyi háttérhatalmak érdekeit szolgálja; ezt az alternatívát az atlantista Angela Merkel német kancellár a magáévá tette és a mai napig megdöbbentő szívóssággal képviseli.

Ennek lényege az az elgondolás, hogy a nemzetállamok kora lejárt, a világ válságait csak globális, koncentrált irányítással, világkormányzással lehet kezelni, s ennek részeként létre kell hozni az Európai Egyesült Államokat, egy új Európát, amely ázsiai és afrikai népekkel etnikailag keveredik, s ez által identitásában, vallásában, kultúrájában legyengül és irányíthatóvá válik. Éppen ebből kiindulva az a ki nem mondott cél, hogy az Ázsiából és Afrikából Európa felé irányuló bevándorlás ne álljon le, folytatódjon, s legfeljebb látszat-intézkedések történjenek a migrációs áradat lassítására, szabályozottá tételére, de semmiképpen sem a megállítására és a határok lezárására.

Mindennek ékes bizonyítéka a valójában Angela Merkel által vezetett Európai Unió látványos bénultsága és tehetetlensége a migráns-áradat kezelésében, amely azonban csak a látszat: mögötte valójában az a nagyon is tudatos szándék húzódik meg, hogy, amíg csak lehet, Európa migránsokkal való elárasztása tovább folytatódjék. A leglátványosabb és legszánalmasabb pótcselekvés ezek közül is az Angela Merkel által erőltetett, Törökországgal való alkudozás. Ennek láttuk fényes tanújelét a legutolsó két Európai Tanács-i csúcstalálkozókon. Az, aki Törökország és Erdogan kezébe teszi Európa sorsát, Törökország jóakaratától teszi függővé a migráns-áradat leállítását, felelőtlenül és cinikusan jár el, hiszen Törökországnak nem az az érdeke, hogy megvédje Európát a migránsoktól, hanem az, hogy Törökország az Európai Unió tagjává váljon. (Van egy régi magyar mondás még azokból az időkből, amikor Magyarország egy része török uralom alatt szenvedett. Ez így szól: törököt fogtam, de a török nem ereszt.)

Aki meg akarja védeni Európát a népvándorlástól és az ezzel járó iszlamizációtól, az magától értetődő módon nem Törökországgal akar elsősorban kiegyezni, hanem Görögországgal. Aki meg akarja védeni az Európai Uniót és Európát, az nem Törökországgal, egy EU-n kívüli, iszlám országgal tárgyal elsősorban, hanem Görögországgal, s velük együtt igyekszik megvédeni a schengeni határokat. Angela Merkel Törökországra tesz – s ezzel mindent elmond a saját, illetve a mögötte álló globális érdekcsoportok valódi szándékáról.

Angela Merkel immáron megdöbbentő és makacs ragaszkodása atlantista és globalista pozíciójához, illetve a Willkommenskultur-hoz arra kényszerít bennünket, hogy nyíltan beszéljünk a hátteréről, motivációiról. Először is köztudott, hogy férje, Joachim Sauer évekig a Pentagonnak dolgozott, ami nyílván bizonyos elköteleződésekkel járt. Másodszor, Angela Merkel a neokonzervatív körök, ezen belül is elsősorban a Bush-család támogatását élvezte kancellársága előtt, Jeffri Gedmin személyében tanácsadót is küldtek hozzá Berlinbe. Harmadszor, 2003-ban – Chirac és Schröder ellenében – teljes mellszélességgel kiállt az Egyesült Államok iraki beavatkozása mellett. Negyedszer, tavaly májusban kiderült, hogy a német és az amerikai titkosszolgálatok együttműködésben hallgatták le a francia elnöki palota beszélgetéseit. Ennyi talán elég annak megértéséhez, hogy Merkel mit és főleg kit képvisel valójában. Csak az a kérdés ez után, miért ő határozza meg az Európai Unió lépéseit?

Ezzel szemben a másik alternatíva az, amelyet Orbán Viktor magyar kormányfő és főként a visegrádi négyek, valamint a délkelet-európai országok képviselnek. Ennek lényege, hogy meg kell védeni az európai nemzetállamok szuverenitását, s ezen keresztül Európa kulturális és vallási identitását. Utóbbi koncepció nem hisz a világkormányzásban, nem hisz az etnikumok, vallások és kultúrák keveredésében, mert tudja, hogy az végül egy globális diktatúra kialakulásához vezetne. Éppen ezért nem fogadja el a belügyminiszterek tanácsának tavalyi döntését a kötelező betelepítési kvótáról, s különösen nem fogadja el, hogy a migránsok számára egy, minden EU-s tagállamot érintő, szabályozott betelepítési folyamat vegye kezdetét. Követeli viszont a Nyugat-Balkán lezárását, a schengeni határok megvédését és a migrációs áradat leállítását.

Nem hisz a Nyugat-Európában a hetvenes évektől meggyökeresedett multikulturalizmus eszméjében, nem hisz a baloldali, neoliberális politikailag korrekt beszédmódban, a „másság” iránti imádat kultuszában, a keresztény gyökerek háttérbe söprésében, s nem hiszi el azt, hogy a migránsok betelepítése Európa számára egy nagy lehetőséget jelent a megújulásra, akár gazdaságilag, akár demográfiailag, akár kultúrálisan. Ellenkezőleg: meggyőződése ennek az irányzatnak, hogy az elsősorban iszlám vallású migránsok beözönlése Európába annak a Pán-Európa tervnek a megvalósulása lenne, amelyet a legplasztikusabban a huszadik század húszas éveiben dolgozott ki Coudenhove Kalergi osztrák politikus, s amelynek lényege Európa kevert fajúvá és vallásúvá tétele, s ezeken az alapokon a föderális, a nemzetállamokat háttérbe szorító Európai Egyesült Államok létrehozatala. (Zárójelben jegyzem meg: nem véletlen, hogy ma is létezik a Kalergi-díj, amelyet kétévente Aachenben ítélnek oda, s talán az sem véletlen, hogy a díjat megkapta már Van Rompoy, az Európai Tanács legutóbbi elnöke, illetve maga Angela Merkel kancellár is.)

Mindebből kifolyólag, a visegrádi négyek által képviselt alternatíva a bevándorló- és migránsáradat azonnal leállítását, a schengeni határok megerősítését követeli. Nem Törökországgal, hanem Görögországgal kíván megegyezni, s velük együtt közösen megvédeni a schengeni határokat. Elveti az a fajta atlantizmust, amely az Egyesült Államok gazdasági és politikai érdekeinek kívánja alávetni az Európai Uniót, elveti a Soros Györgyök, a Bilderberg Csoport és számos más internacionális szervezet globális uralmi törekvéseit, helyette az Egyesült Államokkal és Oroszországgal egyaránt kiegyensúlyozott és rendezett viszonyokra törekszik. Felismeri az eurázsiai gazdasági és politikai kapcsolatok jelentőségét, tudatában van a geopolitikai realitásoknak és az ebből fakadó követelményeknek. Erős, markáns, magabízó Európai Uniót kíván, amelyik egyenlő, független és szuverén partnere az Egyesült Államoknak, Oroszországnak és Kínának; olyan Európai Uniót kíván, amelyik büszke a múltjára, kultúrájára, kereszténységére, erkölcsére és teljesítményére, amellyel gazdagította a világot.

A Merkel-i út Európa elárulása, s Európa végét jelenti. A közép-európai országok útja pedig Európa megmentésével egyenlő. Sorsfordító idők jönnek Európában és a világban.

Létre lehetne hozni a Közép- és Kelet-Európai Nemzetek Szövetséget

dec 7, 2015 | Blog, Fricz Tamás

A párizsi, iszlamista terrorakció után azt hihettük: ez olyan borzalmas esemény, ami után Jean-Claude Juncker és Angela Merkel kénytelen lesz újragondolni az EU vezérkarának ultraliberális menekültpolitikáját, már csak azért is, mert ezt várja tőlük az európai polgárok döntő többsége, akiknek az alapvető biztonságérzete rendült meg. A racionális érveken túl tehát demokratikus és erkölcsi parancs is lenne a gyökeres változtatás.

Ám újfent, immáron sokadszor kellett csalódnia az európai polgároknak: Juncker és Merkel egy jottányit sem hajlandó változtatni az EU-s migránspolitika alapelvein, a „szeretettel várunk benneteket” gondolatán. Juncker egy mondatát érdemes szó szerint idézni: „Szeretném figyelmeztetni azokat, akik megpróbálják megváltoztatni az általunk elfogadott migránspolitikát, hogy viselkedjenek komolyan (!) és ne reagáljanak ösztönösen, mert azt nem szeretem.” Kiábrándító hangvétel, amelyből sugárzik a gőg, a fölényesség és az intolerancia.

Merkel asszony pedig a CSU kongresszusának vendégeként világosan közölte, hogy nem lehet nemzeti szinten megállapított felső határokkal kezelni a jelenlegi kihívást. Tehát határ: a csillagos ég…
Márpedig, ha egy ilyen, eddig 129 ártatlan ember halálát okozó terror-merénylet – és az az óta eltelt időszak terror-fenyegetései, illetve, a bamakói túszdráma -, valamint az európai polgárok egyértelműen szigorítást, a menekült-áradat leállítását követelő véleménye sem számít semmit e két személynek, akkor nyilvánvalóvá vált: nekik az a feladatuk, és azért dolgoznak, hogy a migránsok korlátok nélkül árasszák el Európát, s megvalósuljon Coudenhove Kalergi vágya az etnikailag „vegyes” Európáról.

Semmibe véve demokratikus, morális, sőt, egész egyszerűen emberiességi elveket. Bár bizonyítékunk még nincs elegendő, de logikai következtetések alapján nagyon úgy tűnik, hogy fogott emberekről van szó, akik nem szabadon döntenek. Márpedig ez életveszély Európa számára.

Nyilvánvaló ezek után, hogy két koncepció vált élesen ketté az Európai Unión belül: az egyik a korlátlan befogadás-párti, a kötelező kvótát erőltető, Merkel és Juncker nevéhez köthető álláspont, a másik pedig az ezzel homlokegyenest ellentétes, a migráns-áradat leállítását és az európai határok szigorú megvédését követelő és a kvótákat elvető álláspont, amelyet a legmarkánsabban Orbán Viktor képvisel.

Észre kell azonban azt is vennünk, hogy az első táborba döntően a nyugat- és észak-európai országok sorolhatók, míg a második táborba az újonnan csatlakozott közép- és kelet-európai országok.
Milyen következtetést vonhatunk le ebből?

Markánsat.

Kiderült ugyanis, hogy sokkal nagyobb szemléleti, kulturális, értékbeli stb. ellentétek és törésvonalak húzódnak meg a két régió, a „régi” és az „új” Európa között, mint amelyre gondolhattunk volna a rendszerváltáskor, illetve, az EU-hoz való csatlakozás (2004) időszakában. A migránsválság során kialakult konfliktus voltaképpen csak a jéghegy csúcsát jelenti, ugyanakkor számot kell vetni a jéghegy egészével is.

A közép- és kelet-európai országoknak fel kell ismerniük, hogy 25 évvel a rendszerváltás után sokkal több a közös érdekük és értékük, mint ami elválasztja őket egymástól. Ennek oka egyrészt a Nyugattól eltérő történelmükben, a kommunizmus által megszakított fejlődésükben rejlik, másrészt a rendszerváltás, valamint az EU-csatlakozás után a nyugat-európai centrum-országok politikájában, amely az újonnan csatlakozott tagokat még mindig másodrangúnak tekinti, s felzárkóztatás helyett pusztán az új piacszerzés lehetőségét látta meg bennük.

Nem a Nyugathoz dörgölődzés tehát a megoldás, hanem az összefogás, az érdekek összehangolása és a közös cselekvés. Nem kegyeket és alamizsnát kell kérni az Unió vezetőitől, s nem különalkukra kell törekedni (lásd a Tusk-féle korszakot Lengyelországban), hanem erős szövetséget kötve ki kell harcolni az egyenrangú tárgyalás és érdekegyeztetés feltételeit. Ez kétségtelenül paradigmatikus nézőpont-váltást igényel, hiszen egészen az utóbbi évekig az volt a természetes közép- és kelet-európaiak számára, hogy amit a nyugatiak mondanak, az maga színtiszta igazság és a megfellebbezhetetlen tudás.

Mára azonban világossá vált, hogy már nem feltétlenül Nyugat-Európa hordozza a hagyományos európai értékeket, hanem sok tekintetben Közép- és Kelet-Európa. Vagy másképpen fogalmazva: miközben mi évtizedekig a hagyományos európai értékekre vágytunk, addig észre sem vettük, hogy Nyugat-Európa ezeket az értékeket – a balliberális kánont szolgalelkűen követve – részben eltorzította, részben el is hagyta, s egy egészen másféle értékrendet, Európa-képet kezdett el követni.

Csak három fontos elemet említek:

1. Amíg Európán belül a Nyugat már nem tartja magát kereszténynek, addig a Közép és a Kelet, még ha jelentősen szekuralizálódott is, a kereszténységhez köthető értékeket megőrizte.

2. Amíg a Nyugat immáron lemondott a nemzetállamokról és alávetette-aláveti magát a globális állam, a világkormányzás (nemzetközi pénzhatalom által diktált) és világtársadalom víziójának, addig a Közép és a Kelet az elvesztett nemzeti szuverenitás és függetlenség után éppen most szeretné megélni és nemzetállami létét. Mindez teljesen érthető, hiszen, ne feledjük, a Nyugat is abban a korszakban (18.-20. század) emelkedett az „egekbe” gazdaságilag és politikailag is, amikor erős nemzetállamokból állt. Csakhogy erről a Nyugat most durván megfeledkezik, s úgy tesz, mintha nem értené, miért is ragaszkodnak a közép- és kelet-európaiak újra vagy elsőként megszerzett nemzetállami létükhöz és önállóságukhoz.

3. Amíg a Nyugat az utóbbi húsz-harminc évben egyszerűen sutba dobta a keynes-i alapokon álló jóléti állam-koncepciót (mely megteremtette a magas életszínvonalat és az erős középosztályt), hogy ájultan átadja magát a neoliberális piac-imádatnak, addig a közép- és kelet-európai elitek gyorsuló
ütemben ébrednek rá arra, hogy a nemzetközi pénzhatalom által rájuk kényszerített neoliberalizmus a teljes gazdasági eladósodásukhoz vezet, s ezért szakítani próbálnak ezzel a paradigmával, visszatérve az erős állam gondolatához.

4. Amíg a Nyugat társadalomeszménye alapjaiban megváltozott, s a családról, mint konzervatív és avítt dologról az egyéni önmegvalósításra és a szexuális irányultságok totális egyenrangúságára helyezte át a hangsúlyt (lásd LMBT-csoportok és svéd „semleges” WC-k), addig Közép- és Kelet-Európában az emberek a hideg kommunista diktatúrákat a családon belül, mint végső menedékben húzták ki és „vacogták át”, s ezért a demokrácia időszakában is jobban ragaszkodnak ehhez a „konzervatív” társadalmi alapsejthez.

Egy szó, mint száz, a gondolatom az, hogy a közép- és kelet-európai, már EU-tag és EU-tagjelölt országoknak el kellene szakadniuk a nyugat-európai köldökzsinórtól, felismerve a közös érdekeket és értékeket. Létre kellene hozni – Lengyelország és Magyarország kezdeményezésével – egyfajta Közép- és Kelet-Európai Szövetséget, a tagállamok teljes szuverenitása és önállósága mellett. (Hogy József Attilát idézzem: gyenge létükre így lennének erősek.) S mivel ez nem a nyugat-európaiak ellenére jönne létre, hanem a közép- és kelet-európaiság érdekében, ezért mindez megvalósulhat az EU-n belül.

Más kérdés persze az, ha a központi hatalmak ezt meg akarnák akadályozni.