Dec 4, 2014 | Egyéb
A békemenetek egyik szervezője, a CÖF-CÖKA ismételten értesült arról, hogy Bencsik Gábor, a Magyar Krónika főszerkesztője többekkel együtt részt vett a polgári körök szervezésében és a békemeneteken.
A nemzetért elkötelezett hazafinak ismertük meg. Közzétett intelmeit a kormányzásért felelős miniszterelnök biztosan megfontolás tárgyává teszi. Az általánosító hangnemet és a mindenki nevében szólást, azonban, eltúlzottnak gondoljuk.
Napi információink megerősítik meggyőződésünket, hogy a békemenet résztvevői most is egységesen kiállnak a nemzet szuverenitásának megőrzéséért munkálkodó és az egyre jobb gazdasági eredményeket felmutató kormány mellett.
A békemenetesek jelen helyzetben ezért talán meggondoltabbak, mint a Magyar Krónika főszerkesztője. Nem akarnak adventi polgárháborút, nem hagyják magukat provokálni, már régen kiismerték a rabló privatizációt levezénylő, fal mellett árnyékban sompolygó, szakadt csomagolású, baloldalinak mondott ellenzéket. Sem a baloldali ellenzéknek, sem Saul Alinsky rendszer-romboló módszereit követő, külföldről pénzelt, fizetett tüntetőknek nincs akkora súlyuk, hogy az Békemenet-szintű választ igényelne.
Az egészséges önkritika és önkorrekció a hatalmat gyakorlók részéről bölcsességre utalhat. De amikor a külföldi pénzből megvett égő fáklyákat dobják házainkra, rosszul jön az olaj a tűzre.
A CÖF-CÖKA elutasítja a Stockholm szindróma felbukkanó jelenségét. Nem válhatunk áldozatává a minket túszul ejteni szándékozó posztkommunista és neoliberális uszítók világlátásának és értékrendjének.
Csizmadia László
CÖF-CÖKA elnöke
Dec 4, 2014 | Egyéb
Magyar Nemzet interjú
Jogállamellenesnek, demokratikus hagyományaik megcsúfolásának tartja a Civil Összefogás Fórum, hogy az USA vezetése nem válaszol levelükre, s a magyar ügyészség hivatalos megkeresésére sem – nyilatkozta lapunknak Csizmadia László. A CÖF szóvivője arra is kitért: virágcsokorral fogják fogadni Colleen Bellt, illetve a következő nagykövetet és felhívják a figyelmét: ne hallgasson az eddigi ügyvivő, Goodfriend úr tanácsaira, aki egy NATO-szövetségesük országában aláásta az USA tekintélyét, tradicionális népszerűségét. A civilben jogász szakember megdöbbentőnek tartja, hogy az amerikai Demokrata-pártiak és a norvégok által finanszírozott szervezetek nem a civil szférára, hanem túlnyomó részben személyi kifizetésekre fordítják a támogatási összegeket. A kormánynak javasolni fogják, hogy hozzon törvényt a külföldről érkező pénzek ellenőrzésére – ahogy a Republikánus Párt is felvetette Amerikában.
Megyeri Dávid
M: Nem naivitás azt képzelni, hogy válaszol önöknek az Amerikai Egyesült Államok elnöke? Amikor az ideiglenesen hazánkban állomásozó nagykövethelyettesítő ügyvivő azt is kijelentette, hogy még az ügyészség sem kap választ tőlük a hivatalos megkeresésükre?
CS: Nem hiszem. Sőt, ez elemi kötelessége volna egy olyan ország elnökének, amely magát a demokrácia fáklyavivőjének hirdeti. Az, hogy egy magyarországi civil szervezet küldte el észrevételeit, s kér tőle közbenjárást, egy okkal több lenne, hogy reagáljanak a szövetségeseink arra az aggodalmunkra, hogy megszaporodtak az utóbbi időszakban a hazánkat ért alaptalan bírálatok, támadások felelős USA-adminisztrációs tényezők részéről is. Hogy a magyar legfőbb ügyészségnek sem hajlandóak válaszolni és ezt rátartian meg is mondják, még mélyebb aggodalommal tölt el bennünket. Miként tehetik ezt meg egy másik NATO-tagállammal, amellyel elvileg egyenrangú partneri viszonyban állnak? Szövetségesként támogatniuk kellene a bűnügyek feltárását, amennyiben tudomásukra jutott bármilyen ilyen törvénybe ütköző, üldözendő cselekmény. Erre kötelezik őket a kétoldalú megállapodások és a diplomácia írott és íratlan szabályai is. Mindez jogállamellenes és a demokratikus hagyományaik megcsúfolása.
M: Ha minden igaz, nemsokára megszavazhatják azt a hónapok óta várakozólistára tett nagykövetjelöltet, Colleen Bell-t, aki már a bizottsági meghallgatásán csúnyán elhasalt tájékozatlansága miatt és a Bloomberg hírügynökség szerint ötszázezer dollárért kvázi megvásárolta a budapesti diplomáciai posztot. Nem lesznek-e még rosszabbak a pozícióink a normális, nem demokráciakerülő amerikai ügykezelésre?
CS: Nem hiszem. Mi mindenesetre csokor virággal fogjuk fogadni a nagykövetasszonyt. Úgy véljük, hogy idejövetelével éppen az a káros exlex állapot szűnhet meg, amely lehetőséget teremtett Goodfriend úrnak a hivatalával történő visszaélésre, a jogkörein való túlterjeszkedésre.
M: Dehát a filmszínészeknél is nagyobb szereplési vággyal megvert André Goodfriend is ittmarad a hírek szerint bónuszként még két évig.
CS: Mi éppen ezért arra is felhívjuk majd az új nagykövet figyelmét, hogy ha valóban meg akar ismerni minket, ne adjon az eddigi ügyvivő, ex-CIA-ügynök dilettáns, valóságmellőző tanácsaira, mert az csak további felesleges konfliktusokhoz vezethet. Ő ugyanis egy NATO-szövetséges országban ásta alá az USA tekintélyét, tradicionális népszerűségét.
M: Nem lehet, hogy nemcsak Goodfriend feketíti be a balliberális súgóinak feljelentései alapján a magyar társadalmat, hanem a Demokrata-pártiak által támogatott, maguk által civilnek mondott körök is?
CS: Ez sajnos valószínű. Végül is a saját maguk által felkarolt álcivil szervezetek véleményét fogadják el mérvadónak Washingtonban. Olyanokét, amelyek abban érdekeltek, hogy nagyobb anyagi támogatás reményében a lehető legsötétebbre fessék a magyarországi helyzetet.
M: Önök szerint valójában magukra fordítják a pénzeket ezek az Amerikából, Norvégiából támogatott társaságok. Nem tűnhet úgy, hogy mások portáján söpörnek?
CS: A civil szféra tisztasága közügy, mindenkinek létérdeke a megerősödése. Csakhogy az nem megy, hogy ezek a szervezetek egyértelműen politikai célok mentén tevékenykednek – külföldi forrásokból – ám ennek ellenére a civil szféra elnyomásáról beszélnek. Másrészt ha például az Ökotárs nem ad egy fillért sem fontos tevékenységekre, szervezeteknek, akkor azt az egész hazai “civilitika” megsínyli. Az ő fenntartásukra az összegeket máshonnan kell előteremteni. Ezért is különösen visszás, hogy olyan balliberális civil alakulatok, mint az Ökotárs, a Transparency International vagy a Társaság a Szabadságjogokért (TASZ) személyi kiadásokra, luxuskifizetésekre áldozzák az elnyert forrásaik döntő részét.
M: Nyilván azt mondják erre, hogy jó munkához nemcsak idő, hanem több pénz is kell.
CS: Ám nem abból a keretből, amit másokra, eredeti céljaikra kellene fordítaniuk. A TASZ és a Transparency International nyilvános mérleg adatai szerint a kapott támogatásuk, költségvetésük hetven-nyolcvan százaléka személyi kiadásokra, jövedelemre megy el. További nyugtalanító kérdéseket vet fel, hogy a TASZ-nál az öt kuratóriumi tagnak huszonkét millió forintot fizettek ki egy év alatt.
M: Dehát valamiből nekik is élni kell, nem?
CS: Ebből a forrásból törvényesen nem részesülhetnének ilyen busás díjazásban. A Civil Összefogás Fórumnál, illetve az alapítványnál a kuratóriumi tagok nem vesznek fel egyetlen fillért sem. Egy titkárnői fizetés felét fordítjuk személyzeti kiadásokra. Hasonló a helyzet a hazai civil pénzeket elosztó és felügyelő Nemzeti Együttműködési Alapnál is. Nekem például még a hivatali, alapítványi telefonhasználatra is csupán húsz-harmincezer forintos keret áll rendelkezésre – amit igénybe sem veszek. Az urizálás tehát tökéletesen idegen a magyar civil szférától. A korrupciómentes hazai civil etika presztízse érdekében reméljük, hogy az arra hivatott szervek, főképpen a NAV kiemelt figyelmet szentel ezeknél a szervezeteknél a financiális anomáliáknak. Mert ezek bűncselekményre utaló jelek. Ha egy alapítvány saját magának oszt pénzeket, afelett a hatóságok egyetlen jogállamban sem hunyhatnak szemet.
M: Ha viszont jó helyre mennek, célba érnek a megpályázott támogatások, akkor azzal védekezhetnek: a cél szentesítette az eszközt, a szabálytalanságokat.
CS: Ez a másik nagy probléma. Az Ökotárs tizenhárom egyesületnek juttatott egyenként harminc-ötven millió forintos támogatást. Ha megnézzük, melyek ezek az egyesületek, kirajzolódik a politikai irányultság jutalmazása. Aggályos, hogy nem részletezik pontosan a kifizetéseiket. Nem lehet ennélfogva tudni sem az odaítélőnél, sem pedig a támogatottaknál, mondjuk a TASZ-nál, mire költötték az összegeket. A TASZ például idén tizenhat, a Transparency pedig tavaly tizenöt millió forint veszteséget mutatott ki. Honnan kaphatott egy civil, nonprofit szerveződés likvid pénzt, hitelt, amivel adós maradhatott? Mindezek miatt nélkülözhetetlen az alapos, mindenre kiterjedő vizsgálat, átvilágítás.
M: Nem gondolja, hogy már így is elég baja származott a magyar államnak abból, hogy törvényi kötelezettségének eleget téve ellenőrizte a norvég pénzeket kezelő szervezeteket, így az Ökotársat? Hisz nyilván a norvég alappal kapcsolatos fellépés is közrejátszott az USA offenzívájában.
CS: Nem szabad opportunistának lenni, mert éppen az elnéző magatartást hívják úgy, hogy korrupció. Egészen elképesztő, ahogy összeférhetetlenségek egész rendszerét építették ki. Egymásnak fizettek ki pénzeket, valamint olyan szervezeteknek, amelyekben maguk is érdekeltek. Ugyanakkor látni kell: az amerikai Demokrata Pártot, illetve a Clinton alapítványt Soros Györgyön kívül Norvégia is nagy pénzekkel finanszírozza. Ezért fáj nekik, hogy a magyar kabinet szóvá teszi és kivizsgálja az óriási pénzügyi szabálytalanságokat, a civil szféra jelentős részét diszkrimináló támogatási gyakorlatukat. Úgy érzik, a tyúkszemükre léptünk és ezt meg akarják torolni.
M: A közvélemény a balos médiából úgy értesül, mintha merő szívjóságból, demokratikus érzületből támogatnának bennünket anyagilag Oslóból. Holott ez tévedés.
CS: Tudatosítani kell az emberekben, hogy ezeket a komoly, százmilliós összegeket azért kapjuk, mert lemondtunk a Norvégiával, Izlanddal és Liechtensteinnel, mint unión kívüli államokkal szembeni vámokról. A skandináv ország ezeket az elmaradt bevételeinket kompenzálja. Vagyis nincs joguk leállítani a kifizetéseket és sújtani a hazai civil szférát pusztán azért, mert a magyar állam nem hajlandó az általuk kiválasztott szervezetnek elnézni olyan szabálytalanságokat, visszaéléseket, bűnöket, amiket a világ egyetlen jogállamában sem tűrnek el. A hasonló esetek megelőzésére javasoljuk a kabinetnek, alkosson törvényt a külföldről érkező pénzek szabályozására, átláthatóvá, transzparenssé tételére. Ezt már csak azért sem minősíthetnék antidemokratikus jogkorlátozásnak, mert ugyanezt az Egyesült Államokban a Republikánus Párt is felvetette – éppen a Clinton alapítvány norvég pénzeinek kontrollálására.
Dec 4, 2014 | Egyéb
Nemrégen olvastam valakitől, hogy ha Magyarországnak atombombája lenne és használni akarná, saját magára dobná le.
Rémséges és morbid gondolat, de tény, hogy az ország politikai megosztottsága elképesztő energiaforrásokat emészt fel. Valahol már megint utat vesztettünk, ideje lenne, ha sok mindent újra kezdenénk.
Magyarország a rendszerváltás óta alapvetően két törésvonal mentén oszlik két táborba: az egyik a kommunista-antikommunista, a másik pedig a népi-urbánus vitából eredő, mára inkább a nemzeti és a globalista-kozmopolita (vagy, ha tetszik: internacionalista) erők közötti törésvonal.
Ha jobban belegondolunk, akkor azt is láthatjuk, hogy mindkét törésvonal ugyanazokat a politikai erőket állítja egymással szembe: az egyik oldalon a globalista-internacionalista MSZP, sokáig szoros szövetségben az SZDSZ-szel, ma pedig ebbe a táborba tartozik még a DK, az Együtt 2014, a Liberálisok és a PM is. A másik oldalon találjuk a nemzeti és antikommunista pártokat, a Fideszt és a KDNP-t (korábban az MDF volt ennek az oldalnak a meghatározó ereje). Alapvetően ez a két nagy tábor áll egymással szemben (egy pillanatra eltekintve a Jobbiktól és az LMP-től, amelyek kétségtelenül árnyalják, de nem változtatják meg a képet), gyakorlatilag két Magyarországot megtestesítve, hiszen az ellentét nem pusztán politikai, hanem egyszerre kulturális, érték- és világszemléletbeli, stílusbeli, nyelvezeti, vallási és bizonyos mértékig etnikai is.
És éppen ez a kegyetlen hazánkra nézve: a belső konfliktusaink korántsem pragmatikusak, nem gazdasági, szociális, egzisztenciális, közpolitikai, mérhető és egymáshoz közelíthető témákról szólnak, nem arról, hogy az egyik fél azt állítja: 10, a másik azt, hogy 1, s utána világos egyeztetések során közel kerülhetnek a politikai ellenfelek az 5-öshöz, mint kölcsönösen kezelhető és elfogadható kompromisszumhoz.
Másképpen szólva: megosztottságaink alapjai nem piaci típusú, hanem érték-alapú ellentétek. Olyan alapkérdések körül zajlanak, amelyekről a rendszerváltás időszakában kellett volna egyezségre jutni: a kommunizmus után a posztkommunizmus felszámolásáról (lusztrációról, történelmi igazságtételről és kárpótlásról, elitcseréről, a titkosszolgálati akták transzparenssé tételéről stb.), illetve a nemzeti érdekek, a nemzeti identitás és szuverenitás közös minimummá tételéről, a ki a nemzeti?, ki a nemzetellenes? kérdéseinek tisztázásáról. Miközben a többi posztszovjet országban a demokratikus átmenet során többé-kevésbé meg tudtak állapodni a politikai oldalak ezekben a kérdésekben, nálunk – döbbenetes módon – éppen a demokratizáció hozta felszínre a Rákosi- és Kádár-korszakban is lappangó, mély történelmi háttérrel rendelkező megosztottságainkat, s 25 után is ezek határozzák meg az ország politikai kettészakadását.
Ne feledjük ugyanis: amíg a környező országokban a kommunista pártokkal szemben az összes ellenzéki erő összefogott az első választásokig, s afféle „fórum”-jellegű politikai szövetségekben (!) indultak a választásokon, nálunk az ellenzéki kerekasztalban eleinte együttműködő pártok nem sokáig bírták együtt. Már 1989 őszén, bő háromnegyed évvel az első szabad választások előtt élesen szembekerült egymással az MDF és az SZDSZ, s a választások után azonnal kialakult a hidegháborús frontvonalak, amelyek a mai napig jelen vannak és emésztik, rothasztják, bomlasztják és feldarabolják a magyar nemzeti energiákat. Sajnos.
Másfelől, az SZDSZ kezdettől úgy viselkedett, mint a globális hatalmi központok magyarországi ügynöksége, s nyíltan hirdette, hogy a nemzeti szuverenitás baromság, ózsdi és mucsai dolog, a jövő a globalitásé és a világpolgárságé. A szabaddemokraták miatt képtelenség volt megállapodni a nemzeti minimumban, s a mai napig sem sikerült. Ez tragikus, mert ezen közben a szomszédos országokban gyakorlatilag minden (!) politikai erő egyetért a nemzeti érdekeik védelmében, s mivel egyedül mi nem tesszük ezt, sőt, a „bal- és liberális” állandóan feljelenti a saját országát, ezért gyengeségünket és megosztottságunkat nevetve kihasználják, ahol csak tudják.
Jó, hogy nincs atombombánk…
Mese nincs sajnos: a van vagy nincs Isten, a nemzet vagy globalitás, a kommunizmus vagy nem kommunizmus, egyszóval a homo usion és a homo iusion kérdéseiben nem létezik kompromisszumos megoldás.
És éppen ezért van hideg polgárháború Magyarországon, sőt, a baloldali, „liberális” fiatalok egy része Saul Alinsky rendszer-bomlasztó módszereit felhasználva már a forró polgárháború felé kacsintgat.
Ráadásul a megosztottságunknak területi metszete is van: a választások azt mutatják, hogy – némi pontatlansággal – a vidék a jobboldalé, Budapest pedig félig ide, félig oda tartozik.
Az elmúlt évek során felépült a Budapesti Fal (Budapester Maurer), de ez nem berlini mintára, betonból és fémből készült, hanem a magyar emberek lelkében emelkedett fel egymással szemben.
A napokban – már az újpesti választások után – valaki Káposztásmegyeren simán, büszkén, dagadó erekkel lenácizott.
Ez bizony nem jó. Ez rossz.
Ezért kérdezlek titeket, emberek, honfitársak, szeretett testvéreim, véreim, ti itt mindannyian jobb- és baloldalon: nem kellene végre valóban újra kezdenünk?
Fricz Tamás
Dec 2, 2014 | Egyéb
Időpont:
2014. december 9., kedd, 18:00
Helyszín:
Párbeszéd Háza
1085 Budapest, Horánszky u. 20.
A könyvbemutató védnökei:
Fővédnök: Bábel Balázs, kalocsa-kecskeméti érsek
Védnökök: Dunai Mónika, országgyűlési képviselő
Surján László, a Charta XXI. Megbékélési Mozgalom alapítója
Csizmadia László, CÖF alapító-szóvivő
Simon János egyetemi tanár, politológus
“Sztálin és Hitler eszméi. Diktatúrák. Tömegmészárlások. Háborúk. Trianon. Auschwitz. Katyń… Emberek millióinak sírjai szolgáltatják napjainkban számunkra a példát arra, amit mi csak a történelem tanulságának nevezünk. Ez a múlt. De milyenné tesszük a jövőt? Csak rajtunk múlik.
Vajon tudunk-e tanulni ezekből a történetekből?” (Részlet a könyv borítójáról)
“Dobos Marianne kemény tisztaságú író. Nem tétovázik, mikor odahelyezi Rózsaablak kötetét az olvasó kezébe, és nem kínál tét nélküli feltételeket, nem kecsegtet azzal, hogy könnyű olvasnivalót kapok tőle. Már a cím figyelmeztet, különös könyvet tartok a kezemben. Gótikus építményt idéző csodát tesz elém, és én rácsodálkozom. Magyarul nevezi meg a templomok nyílásait, beszédesen szép szóval. Azt mondja, rózsaablak, és nem tudok ellenállni, de nem is akarok. Élvezni szeretném a rózsaablak varázsát, szeretnék az ablakon át ki-benézegetni, és az író odaenged a látványhoz. Azt mondja, tessék, gyönyörködj. Valóságot mutat, és egyben hívja az olvasót, gyere, szelíden Isten közelébe vezetlek, mehetünk együtt. (…)
Érzem, hogy az írónak fontos a polisz, a köz dolga. Közéleti ember, aki behúz engem az együttgondolkodás munkájába. Nem erőszakosan, mégis határozottan, hogy aztán kezdjek vele, amit akarok. Nyugtalan leszek ettől, kényelmetlenül érzem magam, mozdul bennem valami atavisztikus lustaság. Ettől kicsit rosszul vagyok, tenni szeretnék, elkezdem írni a cikket. Kell írnom a könyvről, nézzetek ide, itt van egy író, aki tényeket közöl embertelenségről, szörnyűségekről, igazságtalanságról, igazságról, hitről, Istenről, misztikus csodákról, azért, hogy felhívja az olvasót, jobbá kell tenni a világot, mindenkinek a maga eszközével.
Ebben az értelemben tehát mindenki, aki részt vesz a közéletben, tevékeny vagy tétlen politikát folytat. A közösség tagjainak joga és kötelessége a közügyekben részt venni, hogy jó döntések születhessenek.” (Várnagy Mária: Hittel írt könyv. Ismertetó a Rózsaablak című könyvről)
http://www.jezsuita.hu/program/rozsaablak-konyvbemutato
Nov 28, 2014 | Egyéb
A CÖF-CÖKA szerint az össztársadalmi szolidaritás olyan érték, amit nem írhat felül semmilyen vélt vagy valós, de eltúlzott mértékű csoportérdek.
A devizaalapú hitelt nyújtó tisztességtelenül eljáró bankokkal szemben fellépő hitelkárosultak mellett továbbra is elkötelezettek vagyunk. Ugyanakkor véleményünk szerint a magyar törvényhozás mindent megtett a devizakárosultak problémáinak enyhítő megoldásáért.
A Kúria jogegységi döntése után is lehetséges, hogy egyes devizahiteles szerződések kapcsán, az árfolyam emelkedés terheinek áthárítása miatt, az érintettek peres eljárást indítsanak, azonban bizonyítani kell a bankok tisztességtelen magatartását.
Az állampolgárok összességének érdekeit figyelembe véve nem fogadható el olyan megoldás, amely azt követeli, hogy az MNB a devizahiteleket 180-190Ft/svájci frank áron váltsa át. Az MNB-nél így veszteség keletkezne, ezt az állami költségvetésből kellene pótolni. Miközben a kormány javaslatára megszületett törvények 1,2-1,5 millió forint összeggel csökkentették a devizaalapú adósok terheit, más társadalmi csoportoktól olyan pénzösszegek kerülnének elvonásra, amelyek jogos, elvárt igényük szerint, a költségvetésben elfogadottá váltak.
Helytelennek ítéljük azokat az utcai megmozdulásokat, amelyekre egyes pártok, népszerűségük növelése céljából rátelepednek. Egyetlen ellenzéki párt, vagy túlzottan magabiztos ügyvéd sem feljogosított arra, hogy eddigi eredménytelenségét a károsultak jogalap nélküli hitegetésével leplezze.
Megismételjük, hogy a Kúria jogegységi döntésének figyelembe vétele mellett a törvényhozás minden lehetséges jogi megoldást a devizaalapú hitelesek érdekében kimerített.
Ugyanakkor felrójuk és tisztességtelennek minősítjük a hitelező bankok mulasztását, mert kellő időben nem figyelmeztették szerződéses partnereiket arra, hogy kössenek árfolyam biztosítást, vagy ennek hiányában az emelkedő devizaárfolyam terheinek megelőzése érdekében, tartozásukat váltsák át forintra. Uzsorás érdekeik miatt elmulasztották kárenyhítési kötelezettségüket. Vizsgálandó viszont az, hogy saját árfolyam veszteségük elkerülése érdekében rendelkeztek-e biztosítással.
A kormány felé megismételjük javaslatainkat, miszerint:
– A kormány szabályozza rendeletben, hogy a devizaárfolyam áthárítással kapcsolatosan induló perekben a károsultaknak kapjanak teljes vagy részleges költségmentességet.
– Az eljárások kapjanak soronkívüliséget.
– A kormány telepítse a bankokra, az árfolyammal kapcsolatos eljárásban is, a tisztességes magatartás bizonyításának terhét.
CÖF-CÖKA Vezetősége
Nov 28, 2014 | Egyéb
Magyar Hírlap
Csizmadia László írása
A 2018-as országgyűlési választások selejtező mérkőzései megkezdődtek, megvolt a norvég és amerikai pénzekkel megtámogatott kezdőrúgás. A többszörös vesztesek nem tudnak beletörődni a helyzetbe, ezért ha kell, külföldi leigazolásokkal, de mielőbbi visszavágót próbálnak kierőszakolni. Bizonyos fiatal célcsoportokra koncentrálva uszítanak, lázítanak, kommunikációs eszközök hatalmas tárházát vonultatják fel, nehogy egy pillanatra is teret kapjon a fő ellenfél. Nehogy szóhoz jusson a csöndes és józan többségi vélemény, amely 2014-ben háromszor győzött a választásokon.
Amint a lekötetlen energiáktól feszülő, balhéra tüzelt fiatalok és kádár-nosztalgiába frusztrálódott idős emberek tüntetéseit nézem a különféle csatornákon, sorjáznak az emlékeim. Én még ahhoz a korosztályhoz tartozom, amelynek szinte fizikai fájdalmat okoz lökdösődő gyerekeket látni az 56-os forradalom emblematikus helyszínén, amint a saját maguk rakta színpadi kordonokat döntögetik. A háttérben a szorgosan munkálkodó posztkommunista és neoliberális politikusok valószínűleg elégedetten dörzsölik a tenyerüket, kikelt a sárkányfog vetemény. A szónok szirénhangjai énekelnek, a trágár bekiabálások tudományos alapossággal gondoskodnak az adrenalinszint fenntartásáról.
Csak ne ismernénk ilyen jól ezt a jelenre hangszerelt internacionalizmus-szöveget, amit trendi köntösben nyomnak a megbízható szónokok! Az sem új, hogy a legszókimondóbb rendszerdöntők mind politikai, mind gazdasági értelemben totális dilettánsok. Ami sajnos, bár ez sem lep meg, nem tartja vissza őket attól, hogy a demokratikus rend megdöntésére uszítsák a feltüzelt embereket.
A Lendvai utcai vandalizmus, és a Parlament elfoglalására irányuló erőszakos megmozdulás – bár utóbbit „csak” egy viszonylag szűk csoport vitte véghez – világossá tette, hogy oda kell figyelnünk. Az az erő mozdult meg ismét, amely az 1956-os magyar szabadságharc eszmeiségét örökre el akarja tüntetni a magyar közéletből. Az 56-os „ellenforradalmat” hirdetők, a tagadók próbálnak visszatérni, és most megint szórják a magokat a szabadságot jelképező téren. Ugyanazokat a magokat, amelyek a huszadik században bolsevizmus, kommunizmus, neokommunizmus néven szöktek szárba és pusztították végig a fél világot.
1956. október 23-án 9 és fél éves voltam. A bátyám kézen fogott, és magával vitt. A Műegyetemtől a Bem szoborig, onnan a Parlamentig vonultunk együtt. Gyerek voltam, de világosan éreztem, hogy nagy dolog részese vagyok, a szabadság útját járom a nálam bő tíz évvel idősebb testvérem mellett.
Ennyi elég volt, az érzést magamban hordom, egy életen át kísér és sok nehéz döntésen segített át. De mintha nekünk nem sikerült volna ezeket az eszméket és érzéseket a gyermekeink és az unokáink szívébe átplántálni. Ne hárítsuk el azonnal a felelősséget, hogy „megvolt az oka”. Végezzünk önvizsgálatot és legyünk kritikusak önmagunkkal szemben. 1989-ig még hivatkozhatunk kényszerhelyzetre. De mi a mentségünk, hogy az elmúlt 25 évben sem fogtuk meg a fiatalok kezét? Valahogy nem volt időnk figyelni rájuk, és hagytuk őket kallódni a rájuk szabadított zűrzavarban. Most meg csodálkozunk? Inkább valljuk be, hogy a túlnyomó többségük nem hibás abban, hogy megtévedt.
A gulyás-kommunizmus idejét végigkuliztuk a „jobb élet” reményében, amin a viszonylag normális megélhetést és lakhatást értettük. Az volt a nagy tett, ha „megszereztük” a szabályozott méretű lakást, a Trabantot, a telefont. 89-ben meg vakon hittünk. Hittünk a gyors kiteljesedésben, a „változásban”, ami be is következett. Ránk szakadt a rablókapitalizmus, és ráépült az előző rendszerből átmentett szerkezetre. Mire eszméltünk volna, nyakig ültünk a posztkommunizmusban.
A kádári államadósság örököse, az Antall-kormány, a hirtelen változó politikai és gazdasági körülmények-szülte tananyagból megbukott. A lusztrációs törvényt profi módon elsíbolta az az érdekcsoport, amely így simán visszaadta a hatalmat a kommunista rendszer utódhálózatának, gondosan átmentve az MSZMP vagyonát az MSZP-be. A pénz- és hataloméhes neoliberálisok azonnal csatlakoztak. Egy lélegzetvételnyi , négy éves FIDESZ kormányzás után a régiek visszajöttek, és az ország újra a gazdasági és társadalmi csőd, a külső kiszolgáltatottság reménytelen állapotába került.
A mostani tüntetések és egyéb demonstrációk jelzik, hogy valami megint nincs rendben. A fiatalok az elmúlt, szovjet gyarmatosítással fűszerezett, posztkommunista és neoliberális rendszerek tevékenységéről, és annak törvényszerűen bekövetkező, de csak utólag észlelhető következményeiről alig tudnak valamit.
Nem tudatosítottuk az összehasonlítási alapot. Az 56-os hősök ugyanolyan, megalkuvást nem ismerő, szabadságvágyó kölykök voltak, mint a mai, klaviatúrát dobáló fiatalok, csak éppen ellenkező irányban indultak el. Nem véletlenül, mert megszakadt a kapcsolat a közelmúlt és a jelen között, pedig még ki sem halt az ötvenhatos nemzedék. 89-ben egy lefojtott szellemiségű, megfélemlített országra robbant rá az „új világ” új jelszava, a mértéktelen fogyasztás. Csoda, ha a hősiesség egy fiatalt nem érdekel? Nyilvánvaló, hogy az internetes információ formálja a gondolkodását, és egy olyan világ, amelyben csak a pénz beszél.
Szólnunk kellett volna sok mindenről. Például hogy a terror miként üldözött ki 200 ezer fiatalt a hazából. Hogy mi a különbség az akkor tényleg ellehetetlenült egyéni szabadság és állami szuverenitás, valamint a gyülekezési és szólási szabadság jelenleg tapasztalható garantálása között.
Látják-e a gyerekeink és az unokáink a párhuzamokat? Van-e véleményük arról, mi az oka a különbségnek a 2006-os tüntetések erőszakos leverése, a résztvevők meghurcolása, valamint a jelenlegi hatalom alá tartozó rendőrök türelmes, és a tüntetőket tiszteletben tartó magatartása között? Egyáltalán, eszükbe jut fiataljainknak ez az összehasonlítás?
Ha nem, mi vagyunk a hibásak. Mert nem hívtuk fel időben a figyelmet a múlt és a jelen bűneire. Nem volt időnk odafigyelni a gyerekeink gondolataira, nem ismertettük meg velük, hogy nekünk miért is olyan fontos a nemzeti szuverenitás és a hazaszeretet. Egészen a közelmúltig elmulasztottunk törődni a hosszú távon legfontosabb dolgainkkal. Csak egy példa, hogy nem számoltattuk el a Gyurcsány- és Bajnai -féle kormányzás időszakát, és ezzel szemet hunytunk a rabló privatizáció bűnei fölött.
Eddig, de ne tovább!
Azonnal lépnünk kell és pótolni – ha az elmulasztott cselekvést nem is, de legalább a fiatalok hiányos ismeretanyagát. Ahogy bátyám – aki ötvenhat után Új-Zélandig futott – engem kézen fogva elvezetett a szabadság és a szeretet útjának első szakaszán, ugyanúgy kell nekünk is tennünk. Rájuk nézni, és kézenfogni őket. Kíváncsivá válni a valós problémáikra, segíteni nekik értelmezni a maguk világát, levonni a lehetséges következtetéseket. Élni ezen a tájon sosem volt könnyű, ma sem az, de igenis, egy mai huszonévesnek is mondhat valamit Kölcsey sora: „A haza minden előtt”.
Hogy ezzel szemben hol tartunk, azt, mint cseppben a tenger, megmutatta a november 19-i úgymond „rendszerellenes” tüntetés. A budapesti Kossuth téren, a magyar Parlament előtt egy Horváth András nevű frusztrált egyén azt skandáltatta az engedelmes tömeggel, hogy „Ria, ria, Norvégia!”
Mintha 1956-ban az egyik szónok a Kossuth téren CCCP (Szovjetúnió) – feliratú pólóban hirdette volna az igét. Ne legyenek illúzióink, Júdás-pénzért akárhány szónok megvásárolható. Csakhogy az a tömeg 56 őszén tudta, mit akar. És azt is, hogy mit nem. A mi mai fiataljaink nem tudják.
Aki ma, azok után, amit Magyarország a saját kilábalásért tett, az eredmények után, amiket a válságkezelésben felmutatott, bármely ürüggyel a demokratikus rend ellen uszítja az embereket, és a liberális világot teszi meg példaképnek, a nemzetre húzza a koporsófedelet.
Elvárjuk a hazai titkosszolgálatoktól az éber odafigyelést és a megfelelő intézkedéseket. Az illetékesektől a külföldről jövő pénzadományok céljainak követését, a demokratikus, de átláthatóságot szolgáló törvényi szabályozást. Nekünk, szülőknek, nagyszülőknek, tanítóknak világossá kell tennünk, hogy Rákosi, Kádár, Horn, Gyurcsány, Bajnai kormányzása egy tőről fakadt. Eredőjük az internacionalizmus, bolsevizmus és a kommunizmus, ami ma leginkább neoliberalizmus néven fut.
Össze kell fogniuk a nemzeti érzelmű fiatalok alkotta civil közösségeknek. Pártpolitikai szinten pedig a jobboldali pártok utánpótlásának nevelése napi feladat. Miért nem ad a Fidelitas és az IKSZ nyugodt, békés, de határozott és azonnali válaszokat a szélsőségesen viselkedő kortársaknak?
A kormány kommunikációját erősíteni kell. Az állampolgárok kérdeznek, és várják az értelmes, alaposan előkészített, szakszerű válaszokat. A „nemzeti konzultáció” lehetősége adott, az eszközök léteznek, nincs más teendő, mint a lehetőségeket a gyakorlatban is kihasználni.
Ha ismét szükség lesz a Békemenetre, elindul. A résztvevők, ahogy eddig, hozzák magukkal a gyerekeket és az unokákat. Érezzék meg a következő nemzedékek, hogy a tét nem kisebb, mint a nemzeti és egyéni szuverenitás.
Világítsunk rá és vállaljuk, hogy az amerikaiak és az Unió népei a barátaink és szövetségeseink. De ne remegjen meg a lábunk, ha rávilágítunk a sorozatosan elkövetett hibáikra. Senki, sem ember, sem nép, sem politikai berendezkedés nem tökéletes. Mi sem vagyunk azok, de ettől még nem kell elfelejtenünk a legfontosabb céljainkat.
Figyeljünk és tanuljunk másoktól. Az USA republikánusai például, úgy tűnik, ébredeznek, mert szaporodnak a demokraták elleni kritikák. Nyomon kell követni az EU Janus arcú vezetőit is, és ha kell, felvetni velük szemben a bizalmatlansági indítványt.
A civil társadalom biztatja Orbán Viktort, hogy tanúsítson nulla toleranciát a korrupció és a hatalmi mutyizás ellen. A kormányzat gépezetében is előfordulhat, hogy egyes fogaskerekek csorbulnak, ne késlekedjen kicserélni őket. Karbantartás nélkül hatalomgyakorlás gépezete akadozik, el kell végezni a javításokat, mert nem csökkenhet a teljesítmény. Tovább kell mennünk a megkezdett úton, ez most létkérdés, mind gazdasági, mind politikai biztonságunk szempontjából.
