Nincs hova hátrálnunk (5.) – Gesztus és gusztus

A menekülthullám egzisztenciális jelentőségű, történelmi kihívás a szükséget szenvedők milliói és Európa jövője szempontjából is, de Európa csak az érintett emberek kisebb részének adhat átmenetileg menedéket vagy új hazát – hangsúlyozta a berlini magyar nagykövetség és Helmut Kohl irodája által egyidejűleg április 19-én közzétett nyilatkozat. Európának a nemzetközi közösség erőfeszítéseihez kapcsolódva az érintett régiókban kell segítséget nyújtania, hogy minél több ember előtt a saját hazájában nyíljanak meg kilátások – mutatott rá a közlemény, amely szerint Helmut Kohl és Orbán Viktor – a sajtó beszámolóival szemben – nem lát ellentétet nézeteik és Angela Merkel német kancellár törekvései között, és a célokat tekintve egyetértenek vele. Néhány nappal később jelent meg a 23. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon a Helmut Kohl által 2014-ben kiadott, Aggodalom Európáért című könyvének magyar nyelvű változata. Az előszóban a 86 éves politikus bírálja az európai határok megnyitását a menekültek előtt. „A megoldásokat magukban az érintett térségekben kell megtalálni, nem pedig Európában. Európa nem válhat a világban szükséget szenvedő több milliónyi ember új hazájává” ­– szögezte le a kereszténydemokrata államférfi, aki Európa első számú politikai és gazdasági hatalmának, a Németországi Szövetségi Köztársaságnak tizenhat évig, 1982–1998 között volt a kancellárja, így amit mond, annak súlya és hitele van.

A volt német kancellár és a jelenlegi magyar miniszterelnök keddi találkozójukon egyértelműen kinyilvánították, hogy Európa nem lehet a világban szükséget szenvedő milliók új hazája. Mintha Ferenc pápa egy héttel ezelőtti gesztusára válaszoltak volna. A katolikus egyházfő ugyanis április 16-án „ökumenikus jellegű humanitárius látogatást” tett a görögországi Leszbosz szigetén, amely a Törökországból csónakokon érkező ázsiai bevándorlók egyik fő célpontja és átmeneti gyűjtőhelye immár több mint egy éve. A pápát elkísérte a Moria menekülttáborba a konstantinápolyi ökumenikus pátriárka és az athéni ortodox érsek is, a három főpap együtt imádkozott a tengerbe veszett menekültekért, s közös nyilatkozatot írt alá a humanitárius válságról. Ebben kifejezték mély aggodalmukat a számos menekült, bevándorló és menedékkérő tragikus helyzete miatt, akik konfliktushelyzetek és sok esetben életben maradásuk mindennapi fenyegetései elől menekülve érkeztek Európába. „A kényszerű elvándorlás és elköltözés tragédiája milliók életét érinti, és alapvetősen az emberiség válsága, amely szolidáris, együttérző, nagylelkű választ, valamint azonnali és tényleges segítségnyújtást igényel. Leszbosz szigetéről felhívást intézünk a nemzetközi közösséghez, hogy adjon bátor választ, nézzen szembe ezzel a hatalmas humanitárius válsággal és az azt kiváltó okokkal: diplomáciai, politikai és karitatív kezdeményezésekkel és együttes törekvésekkel mind Közel-Keleten, mind Európában.” „Együtt ünnepélyesen kérjük a háború és az erőszak befejezését a Közel-Keleten, az igazságos és tartós békét, valamint a tisztes visszatérés lehetőségét azoknak, akik otthonukat elhagyni kényszerültek. Kérjük valamennyi vallási közösséget, hogy fokozza erőfeszítéseit mindenféle vallású menekült fogadására, segítésére és megvédésére, és hogy a segítségnyújtó szolgálatok, vallásiak és civilek, igyekezzenek összehangolni kezdeményezéseiket. Buzdítjuk az összes országot, hogy míg fennáll a bizonytalan helyzet, terjesszék ki az ideiglenes menedékjogot, adják meg a menekültstátust az arra jogosultaknak, és fokozzák erőfeszítéseiket, hogy segítséget nyújtsanak, és együttműködjenek minden jóakaratú férfival és nővel annak érdekében, hogy a fennálló konfliktusok gyorsan véget érjenek.”

A közös nyilatkozat így folytatódik: „Európa ma a II. világháború óta az egyik legsúlyosabb humanitárius válsággal áll szemben. E súlyos kihívással való szembenézéshez azzal fordulunk Krisztus minden tanítványához, hogy emlékezzenek az Úr azon szavaira, amelyek alapján egy napon majd megítéltetünk: „Éhes voltam, és adtatok ennem, szomjas voltam, és adtatok innom, idegen voltam, és befogadtatok, nem volt ruhám, és felöltöztettetek, beteg voltam, és meglátogattatok, börtönben voltam, és fölkerestetek. […] Bizony mondom nektek, amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek” (Mt 25,35–36.40). A magunk részéről, a mi Urunk, Jézus Krisztus akaratának engedelmesen, határozottan és egész szívünkből úgy döntünk, hogy fokozzuk erőfeszítéseinket az összes keresztény közötti teljes egység előmozdítására. Ismét meggyőződéssel kijelentjük, hogy a „kiengesztelődéshez hozzátartozik [a keresztények számára], hogy előmozdítsuk a szociális igazságosságot egy-egy népen belül és a népek között egyaránt. […] Szeretnénk közösen hozzájárulni ahhoz, hogy a bevándorlók, a menekültek és a menedékkérők, nők és férfiak, Európában emberséges és méltó fogadtatásra találjanak” (Ökumenikus Charta, 2001). Azzal, hogy védelmezzük a menekültek, a menedékkérők, a bevándorlók és a társadalmainkban peremre szorult sok-sok ember alapvető emberi jogait, az szándékunk, hogy teljesítsük az egyházak szolgáló küldetését a világban.”

Hogy Ferenc pápa nyomatékot adjon a közös nyilatkozatban kinyilvánított szolidaritásnak és segítségnyújtásnak, és példát mutasson a politikai vezetőknek, civil és vallási közösségeknek, a repülőgépen hazatérve magával vitt Rómába tizenkét szíriai muszlim menekültet, akiket sorshúzással választottak ki. A szíriai családok befogadásáról és eltartásáról a Vatikán saját költségén gondoskodik, míg a családok elszállásolása és ellátása a római Szent Egyed közösség segítségével valósul meg.

Most ne akadjunk fenn azon, hogy miért éppen tizenkét embert vitt magával a pápa – Jézusnak tizenkét tanítványa volt, bár Ő nem sorshúzással, hanem nagyon is tudatosan választotta ki őket, mindegyiküket a saját népe fiai, nem pedig idegenek közül! Ferenc pápa azonban nem szíriai vagy más üldözött keresztényeket vitt magával a Vatikánba, noha a Közel-Keleten és Afrikában fokozódó keresztényellenes terrorcselekmények miatt ő maga mondta tavaly június 29-én, a Szent Péter és Pál apostol ünnepnapi szentmisén, hogy „borzalmas, embertelen és megmagyarázhatatlan” a keresztények üldözése, ami „sajnos ma is a világ számos részén megtörténik mindenki szeme láttára és mindenki hallgatásától kísérve”. A pápa megválasztása óta többször hangoztatta, hogy modern korunkban több a hitéért meghaló keresztény mártír, mint ahányat a keresztényüldözések első évszázadaiban gyilkoltak le a Római Birodalomban. A babiloni káld pátriárka úgy fogalmazott, hogy az iszlám szélsőségesek el akarják üldözni a Közel-Keletről a keresztényeket, még a történelmüket és az emlékezetüket is el szeretnék törölni. Izrael ENSZ-nagykövete pedig kijelentette, „a keresztények az új évezred zsidói”. Miközben a keresztény gyökereit és identitását elvesztő európai társadalmak közömbösen és ostobán tűrik, hogy az újkori illegális népvándorlás nyomán gyors ütemben zajlik Európa iszlamizációja, addig Ázsiában és Afrikában gyarapodnak és erősödnek a keresztény közösségek, és hitükért, erkölcsi értékeikért évente sok ezren áldozzák életüket.

A három főpap közös nyilatkozata kétségkívül jó szándékú és evangéliumi szellemű, mégis téves; Ferenc pápa beszédes gesztusa is szép, de nem lehet példamutatónak nevezni. Illetve lehet: a baloldali Népszabadság hétfői vezércikke megtette, és bírálta a magyar katolikus püspököket és plébánosokat, hogy úgymond nem jó pásztorok, mert nem követik a pápa irgalmasságát, a miséken nem buzdítják arra a híveket, hogy fogadjanak be közel-keleti menekülteket. Az egykor a hazai kommunista, majd szocialista párt fő szócsöveként funkcionáló napilap ítélete szerint „bár Ferenc pápa arcmása ott van minden templom bejáratánál, szelleme fájdalmasan hiányzik Isten magyarországi házaiból”. A Népszabadságtól is balra álló Népszava úgy kommentálta a pápa leszboszi látogatását és a tizenkét menekült hazavitelét, hogy „ezzel példát mutatott azoknak az országoknak, amelyek még a csekély számú menekült európai elosztását biztosítani hivatott kvótarendszert is elutasítják”. Értsd: Magyarországnak.

Magyarország népe és kormánya a jelek és a felmérések szerint valóban nem kér sem az ázsiai és afrikai etnikumú és kultúrájú migránsok illegális bevándorlásából – ezért védi minden erővel és lehetséges eszközzel az ország államhatárát –, sem a brüsszeli bürokraták által forszírozott kötelező betelepítéséből. De hogy ez valóban bizonyos legyen, ennek eldöntése végett a kormány népszavazást kezdeményezett februárban. Az NVB-nek benyújtott kérdés a következő: „Akarja-e, hogy az Európai Unió az Országgyűlés hozzájárulása nélkül is előírhassa nem magyar állampolgárok Magyarországra történő kötelező betelepítését?” A népszavazás időpontja még nem ismert, mindenesetre a bevándorlásról szóló lakossági fórumsorozatot indított a Civil Összefogás Fórum (CÖF)–Civil Összefogás Közhasznú Alapítvány (CÖKA): országszerte több mint száz helyszínen rendeznek lakossági fórumokat a migráció, a bevándorlás, a terrorizmus és az Európai Unió által erőltetett kötelező befogadási kvóta kérdésköréről, többek között szakértők és politológusok részvételével. Arra is buzdítani kívánják az embereket: ha lehetségessé válik a betelepítési kvóta elleni népszavazás, akkor írják alá az annak kiírásához szükséges íveket és szavazzanak a kvóta ellen.

Visszatérve a pápa gesztusára, az egyfelől azért nem példamutató, mert ha követnénk, és minden magyar honfitársunk csak egyetlen ázsiai/afrikai menekültet fogadna be, akkor Magyarország a léket kapott Titanichoz hasonló módon nagyon gyorsan elsüllyedne. Másfelől a mi gusztusunk, ízlésünk, ítéletünk szerint azért álszent ez a gesztus, mert azt sugallja, hogy minden embert szerethetünk, minden emberrel jót tehetünk. Pedig ahogy a nagy angol költő, William Blake megírta: „Aki mással jót kíván cselekedni, egyenként cselekedje; az általában-jó: mentsége latornak, talpnyalónak, képmutatónak.” Kölcsey unokaöccséhez intézett Parainesis-ében azt tanítja nekünk is: „Ne hidd, mintha Isten bennünket arra alkotott volna, hogy a föld minden gyermekeinek egyforma testvérük s a föld minden tartományinak egyforma polgáruk legyünk… Bizonyos helyhez kell azért kapcsoltatnunk, hogy azt jótékony világítással állandóul boldogíthassuk… Hol az ember, ki magát a föld minden országának szentelni akarván, forró szenvedelmet hordozhatna irántok keblében? Leonidás csak egy Spártáért, Regulus csak egy Rómáért, Zrínyi csak egy Magyarországért halhatott meg. Nem kell erre hosszú bizonyítás; tekints szívedbe, s ott leled a természettől vett tudományt, mely szerelmedet egy háznéphez s ennek körén túl egy hazához láncolja.”

„Mi is szívemberek vagyunk, de nem vagyunk agyatlanok, a kettőt egyensúlyban kell tartani” – mondta nemrég Orbán Viktor miniszterelnök, és ez egybevág azzal, amit Max Weber, az újkor egyik legfontosabb gondolkodója írt száz éve politika és etika kapcsolatáról. A kozmikus szeretetetika azt parancsolja: ne állj ellen erőszakkal a gonosznak, a politikus viszont éppen az ellentétes értelmi felszólítást tekinti érvényesnek: erőszakkal kell ellenállnod a gonosznak, máskülönben te vagy a felelős a diadalmaskodó rosszért. Aki az evangélium etikáját kívánja követni, az nem törődik döntése következményeivel, a politikai cselekvést azonban a felelősségetika irányítja. Egy nemzeti politikus cselekvését a nemzeti közösség érdekeinek védelme. Weber szerint az érzületetikát és a felelősségetikát lehetetlen egy fedél alá hozni, vagyis döntenünk kell, hogy a prófétákra hallgatunk-e, vagy politikai vezetőinkre. A politika „kemény deszkák erőteljes és lassú átfúrása, szenvedéllyel és szemmértékkel”.

A felelős, elhivatott, alkalmas politikusnak rá kell nevelnie magát az élet realitásaival, kihívásaival való kíméletlen szembenézésre, el kell viselnie azokat és fel kell nőnie hozzájuk – ezt várják tőle azok, akik érdekeik képviseletével és ügyeik intézésével megbízták. Ma már nyilvánvaló, hogy Európa gyorsuló iszlamizációja folyik, mégpedig „békés bevándorlás” leple alatt, cinikus módon pajzsként és fegyverként használva kisgyermekek és fiatalkorúak tízezreit. A közel- és közép-keleti iszlám országokból érkezők többsége Európában is az iszlám jogrendet, a saríát tartja kötelezőnek, ráadásul nemcsak önmagukra, hanem befogadó (nem muszlim) környezetükre nézve is. Vagyis a muszlim bevándorlók a törvényeiket, kultúrájukat, szokásaikat, életformájukat is magukkal hozzák Európába, és nem integrálódni akarnak, hanem integrálni az őket befogadó európai társadalmakat. A magyar kormány bevándorlási politikáját ezért támogatják egyre többen, akik nem vesztették el a józan eszüket és az egészséges önvédelmi készségüket, képességüket. Ma ugyanis az a fő feladat, hogy megvédjük határainkat, hazánkat, közösségeinket a honfoglalóként viselkedő, idegen etnikumú, kultúrájú, életformájú tömegek illegális, tömeges beáramlásától. Ehhez észben kell tartanunk az egészséges magyar önzés Szabó Dezső-i imperatívuszát: Minden magyar felelős minden magyarért!”

 

 

 

 

Magyar bölénybőr avagy egészséges magyar önzés

A bevándorlásról szóló lakossági fórumsorozatot indít a Civil Összefogás Fórum (CÖF) – Civil Összefogás Közhasznú Alapítvány (CÖKA) – tájékoztatta a CÖF alapító-szóvivője, a CÖKA elnöke hétfőn az MTI-t. Csizmadia László közölte: a következő másfél hónapban országszerte több mint száz helyszínen rendeznek lakossági fórumokat a migráció, a bevándorlás, a terrorizmus és az Európai Unió által erőltetett kötelező befogadási kvóta kérdésköréről, többek között szakértők és politológusok részvételével. Hozzátette, arra is buzdítani kívánják az embereket: ha lehetségessé válik a betelepítési kvóta elleni népszavazás, akkor írják alá az annak kiírásához szükséges íveket és szavazzanak a kvóta ellen. Mint elmondta, 15 ezer szellemi honvédővel állnak kapcsolatban, az ő javaslataik alapján tartják majd meg a fórumokat. Egyfajta jelzőtüzeket kívánnak szimbolikusan gyújtani annak érdekében, hogy az európai intézmények a sorskérdésekben ne tudják megkerülni a polgárokat, a civileket.

Jó ötletnek, érdekes kezdeményezésnek tartom, kíváncsian várom a CÖF–CÖKA égisze alatt megkezdődő országjáró civil fórumsorozatot. Mai technicista, digitális, facebookos, egyre gyorsuló világunkban egyre ritkább a közvetlen, „face to face” párbeszéd különböző gyökerű, világnézetű, mentalitású egyének és civil közösségek között. Pedig ha nem ismerjük egymást, e hazában gyakran elszigetelten élő magyarok, akkor aligha tudunk közösen, együttes erővel fellépni közös sorskérdéseink, nemzeti érdekeink védelméért, érvényesítéséért, legyen az a migráció, a terrorizmus, a népesedés, a társadalmi jólét, sőt jóllét, a gazdasági gyarapodás, vagy éppen a szellemi, kulturális fejlődés, az erkölcsi nemesedés. Szóba kell állnunk és szót kell értenünk egymással, különben törekvéseink és erőink szétforgácsolódnak, rosszabb esetben kioltják egymást.

A sok részből, melyek nemcsak összekapcsolva nincsenek, de vonzóerő helyett még szinte visszalökő erőt rejtenek magukban, miképp lehessen alkotni gránitot – kérdezi Széchenyi a Hitelben (1830), s meg is adja rá a választ: „Ki-ki szeresse felebarátjában a hazafit s embert, s ne nézze, mi módon vet számot Istenével s mely úton igyekezik mennyek országát elérni; ne üldözze honbeliét csak azért, mert gróf vagy báró s viszont; s ne vessen meg senkit, mivel tisztviselő, kereskedő, polgár, vagy paraszt s viszont. A gránit-erejű egész alkotása egyenlően függ mindegyiktől, csakhogy valóságosan használás s ne fénylés élessze lelkét s az tiszta legyen minden irigységtől. Ebből áll az egész mesterség s ebben ki-ki mester lehet…” Ezt a Széchenyi-imperatívuszt vitte s fejlesztette tovább jó száz évvel később Szabó Dezső, a karizmatikus próféta-író, amikor szembeállította egymással a szerves, okos, életet jelentő, egészséges magyar önzést és a szervetlen, meddő, öngyilkos, beteg magyar önzést. Ez utóbbi csak önmagára, legfeljebb közvetlen hozzátartozóira vagy érdekcinkosaira terjed ki, s elutasítja a szolidaritást és a felelősségvállalást a nemzeti közösség többi tagjával. Ezért tette fel szállóigévé vált híres, egyáltalán nem költői kérdését: „Mikor teljesedik minden magyar lélek ösztönös legfőbb irányítójává, minden akarata éber beidegzőjévé megmaradásunk, anyagi és szellemi megújhodásunk alaptétele: Minden magyar felelős minden magyarért?”

A kérdés ma is érvényes és időszerű, sőt életbevágóan fontos. Amikor az újkori népvándorlás szökőár-hullámai ostromolják öreg kontinensünk partjait, és a közös Európa-hajó ostoba, naiv vagy nagyon is cinikus „Willkommen”-kapitánya csak növeli a bajt, amikor a túlzsúfolt, rozoga naszádra számolatlanul veszi fel a nyomorult hajótörötteket és a mindenre elszánt álruhás kalózokat, s a túlsúly alatt már-már elmerül az egész tákolmány, akkor bizony elő kell hívni a néplélek és a nemzettudat mélyéről az ösztönös, egészséges magyar önzést. Az elmúlt egy év során az Európai Unió vezetői – a luxemburgi Junckertől a német Angela Merkelig és Martin Schulzig – bebizonyították, hogy alkalmatlanok a kaotikus, tömeges, illegális bevándorlás okozta válsághelyzetnek nemhogy a kezelésére, de még a felismerésére és megértésére sem! Pedig a magyar miniszterelnök már régóta világosan és egyértelműen kifejtette, így a tavaly júniusi EU-csúcson is, hogy a mostani migráció egy olyan népvándorlási folyamat, amellyel hosszabb távon kell számolni. „Téved, aki úgy gondolja, hogy ez egy átmeneti közel-keleti válság következménye, mert az európai jóléti rendszer olyan vonzó, hogy a következő években milliók fognak útra kelni, ha úgy érzik, hogy van esélyük bejutni. Egyetlen megoldás van szerintünk. Meg kell védenie mindenkinek a saját határait.” Mivel sokáig, jó fél évig teljesen egyedül maradtunk a magyar – egyben európai – fizikai határvédelemben, ezért jelölte meg Orbán Viktor tavaly szeptemberi kötcsei beszédében, hogy ha vállaljuk magyar, európai, keresztény identitásunkat, abból négy dolog következik. 1. Magyarország és Európa határait mindenáron meg kell védeni. 2. Magyarország (és Európa) etnikai és kulturális összetételét is meg kell védeni, mesterséges és erőszakos megváltoztatásának nem szabad engedni. 3. Eközben sikeresnek kell lenni gazdaságilag. 4. Életösztönként, rutinként gyakorolni kell a mindennapi, egészséges patriotizmust.

Ez utóbbival kapcsolatban felhívta a figyelmet arra, hogy ha az idősebb és a fiatalabb nemzedékek között nem tudjuk áthidalni a kommunikációs, kulturális és egyéb távolságot, ha nem tudjuk vonzóvá tenni a magyar fiatalok számára a mindennapi patriotizmust, akkor a küzdelmet nem mi fogjuk megnyerni. Ezért az a nagy feladat, hogy a kommunikációs és interpretációs mezőben – korszerű, hatékony, ütőképes szellemi és nyelvi fegyverzettel felszerelkezve – meg kell küzdeni az értékeinkért, az identitásunkért, a jövőnkért, s ha jól harcolunk, akkor helyreállíthatjuk a nemzeti és a keresztény identitás tekintélyét és vonzerejét a liberális identitással szemben.

Ez természetesen nem csupán a kormányzat, nem is kizárólag a politikai intézmények, szervezetek feladata, hanem az egész civil társadalomé. Amely rendkívül sokszínű, heterogén, különféle értékeket és érdekeket képvisel, szerteágazó vágyakat, célokat követ, de akkor teljesíti Széchenyi és Szabó Dezső alaptételét, ha a sok részleges, partikuláris, széttartó nézőpont, szándék és törekvés mögött – és fölött – a civilek látják, értik és vállalják a közös nemzeti érdekeket és célokat, s ezek lényege nem más, mint a magyarság megmaradása, felemelkedése és gyarapodása. Ezért minden civil kezdeményezés helyes és támogatandó, amely ezekre a közös érdekekre és célokra mutat rá, tudatosít és mozgósít. Ezért tartom jó ötletnek a CÖF–CÖKA országjáró kezdeményezését is, hiszen a lakossági fórumok kedvező alkalmat nyújthatnak a megismerkedésre, a párbeszédre, a különböző vélemények megismerésére, a közös érdekek felismerésére és egyeztetésére, a kapcsolatépítésre.

Az országjáró, falukutató mozgalomnak nagy, nemes hagyománya van Magyarországon. Szabó Dezső már Trianon után három évvel arra szólította fel a fiatalokat: „Menjetek szét a magyar falvakba. Járjatok szét a magyar parasztok között. Éljétek mindennapját, beszéljétek beszédét, figyeljétek meg élete minden rezdülését. Szívjátok tele tüdőtöket a lelkével.” Ma már persze – négy évtized kollektivista szocializmus és csaknem három évtized ilyen-olyan kapitalizmus után – a hagyományos magyar parasztság a múlté, de a szülőföldjén élő vidéki lakosság, amely a magyar népesség többségét alkotja, ma is minden igaz országépítő terv alapja. Ha ma már nem is lehet megismételni, pláne utánozni az 1930-as évek falukutató, népi mozgalmának módszereit, Kovács Imrének ma is igaza van: a politika a valóság ismerete nélkül kuruzslás, ezért első teendőnk a valóság feltárása kell hogy legyen. Hogyan? – Menjünk a nép közé. Mit lehet tanulni a néptől? Ahogy 1947-es kampánybeszédeiben elmondta parasztközönségének, a honfoglalás előtti vándorlásaink során sokszor el akartak pusztítani minket sztyeppei barbár impériumok, de mi azóta rendelkezünk a túlélés képességével: „Ha másként nem megy, terítsük magunkra kultúránk, magyarságunk >bölénybőrét<, mint a préritűzben az indián a frissen ejtett állatét, s ha kérgessé is merevedik rajtunk, a tűz elmúltával kibújhatunk belőle: élve maradtunk, túléltük történelmünk legújabb megpróbáltatását is…”

 

 

 

 

 

Tanítanék vagy „vörös nóták”?

Megkezdi április 20-ára az országos pedagógussztrájk előkészítését a pedagógusok sztrájkbizottsága ­– jelentette be Galló Istvánné, a Pedagógusok Szakszervezetének (PSZ) elnöke ma Budapesten. Megismételte a sztrájkbizottság követeléseit. Ezek közé tartozik az állami intézményfenntartó központ átszervezése, feladatainak meghatározása oly módon, hogy az biztosítsa a köznevelési intézmények szakmai, gazdasági és munkáltatói önállóságát. Az iskolában pedagógus munkakörben alkalmazottak kötelező óraszámát szerintük heti 22 órában kell meghatározni, valamint követelik, hogy a nevelő-oktató munkát közvetlenül segítők részesüljenek havi rendszeres, keresetükön felüli többletjuttatásban, függetlenül attól, hogy milyen intézménytípusban dolgoznak. Kérdésre válaszolva elmondta: a tankönyvpiacot a kormány továbbra sem kívánja „feloldani”, s bár bizonyos elmozdulás van a tanulók terhelése területén, javaslatukat nem fogadta el a kormány arról, hogy mivel a feltételek nem adottak, a mindennapos testnevelés csökkenjen heti három órára. Azt sem fogadta el a kormány, hogy a hit- és erkölcstan fakultatív formában legyen tanulható a jövőben – tette hozzá.

Korábban a PDSZ is bejelentette, április 15-ére hirdet sztrájkot, azon a napon, amikor Pukli Istvánék a „Tanítanék” polgári engedetlenségi mozgalom jegyében soron következő, kétórás figyelmeztető sztrájkjukat tartják.

Ez a demonstrációhullám már régen érett. A pedagógus-sztrájkbizottság február 1-jén tette közzé 25 pontos követeléscsomagját, amit február 13-án országos demonstrációval nyomatékosítottak. Ezt követte a február 29-ei sikertelen iskolai bojkott, majd a Pukli Istvánék szervezte március 15-ei tüntetés, és az ott megfogalmazott ultimátum, végül a március 30-ai polgári engedetlenségi akció, amit fantasztikus sikernek nevezett Törley Katalin, a Tanítanék mozgalom egyik vezetője, azt állítva: „Soha ilyen egységes tömeget nem mozgatott meg Magyarországon hasonló állampolgári kezdeményezés”. Nos, az ellenzéki lapok szerint országszerte legalább 300 iskola minimum 7000 résztvevővel csatlakozott a kormány oktatáspolitikája elleni tiltakozás keretében szervezett „kockás lázadáshoz”. Bár a szervezők sikeresnek ítélték az akciót, valójában az összes általános- és középiskola kettő–négy százaléka csatlakozott a „Tanítanék” egyórás akciójához, s még az aktív iskolák pedagógusainak is elsöprő kisebbsége. Joggal fanyalgott a radikális baloldali napilap publicistája: „Tapsolhatunk és káromkodhatunk, ajnározhatunk és gyalázkodhatunk, csak egyet ne tegyünk: ne kezdjük el fanyalogva számolgatni, hogy hány iskola, meg hány tanár, szülő, gyerek. Mert teljesen mindegy.” Vajon akkor is teljesen mindegy lett volna, ha tízszer ennyien demonstrálnak, ami persze még mindig csak a töredéke lett volna a Civil Összefogás Fórum és szövetségesei által a korábbi években szervezett Békemenetek több százezer résztvevőjének?

Félreértés ne essék: a magyar közoktatás-köznevelés számos szakmai problémával, szervezeti és infrastrukturális nehézséggel, pénz- és tanerő-szűkével küszködik. Az azonban ellenzéki publicisztikai lódításnak is túl erős, hogy „tökéletesen működésképtelen a mai oktatási rendszer, és alkalmatlan arra, hogy megvalósítsa legfőbb feladatát, a gyerekek felkészítését az élethosszig való tanulásra és a lehető leghatékonyabb önérvényesítésre” – mint a Népszabadságban olvastuk. A jelenlegi kormány 2010-ben egy valóban szétesett, a felhalmozott adósságtól fuldokló, romló oktatási eredményeket produkáló oktatási rendszert örökölt a nyolc évig regnáló baloldali kormányoktól, és bár rengeteg pénzt öntött a rendszerbe, és példátlan pedagógus-béremelést kezdett el megvalósítani, komoly hibák is csúsztak az új rendszer felépítésébe. Az is igaz, hogy a pedagógusok a baloldali kormányok alatt olyan keveset kerestek, hogy a jogos bérigényüket máig sem sikerült teljesen kielégíteni, ráadásul a kötelező óraszámok felemelését is sokan nehezményezik.

De nehogy azt higgyük, hogy ebben van bármi új. Jó egy évszázada, 1910-ben tetőzött a tanárok első országos forrongása, mivel felingerelte őket az a hír, hogy a kormány nem a fizetésüket akarja fölemelni, hanem a szolgálati idejüket és a heti kötelező óraszámukat. A tanárok tiltakozó nyilatkozatokat, feliratokat, követeléseket fogalmaztak, és az év végére országos tanárkongresszust hívtak össze. Egy székelyudvarhelyi küldött, bizonyos Szabó Dezső – akkor 31 éves főreáliskolai tanár, később az ország egyik legnagyobb hatású próféta-írója – fogalmazta meg iskolájának éles hangú, a Pesti Naplóban megjelent kiáltványát, ilyeténképpen: „Meg kell gondolni, hogy a Himnuszt éhes hassal csak egy bizonyos ideig lehet énekelni. A végképpen elnyomorgatott ember vöröset lát és vörös nóták buggyannak az ajkára. Pedig ha egyszer a mi lelkünket tölti be a romboló elégületlenség: ez Magyarország jövőjévé lesz. Nem szabad idáig hajszolni a tanárságot. Ezért kell egy minden tanárt magában foglaló, energikus, ígéretekkel ki nem fizethető, követelő szolidaritásba lépnünk.” Szabó Dezső a novemberi tanárkongresszuson azt javasolta, ha a kormány nem teljesíti követeléseiket, akkor a középiskolai tanárság „a kulturális passzivitás terére lép”, azaz sztrájkolni fog. Vagyis törvénysértésre, már-már lázadásra buzdított.

Az akkori ügy attól lett országhírű, hogy Szabó Dezső kiáltványára maga Tisza István miniszterelnök reagált havilapjában, a Magyar Figyelőben: „Ki beszél ma már Rákócziról, szabadságharcról, nemzeti nagyságról, a nemzetért való önfeláldozásról? A mai >fiatalokat< a létért való küzdelem sivár ösztöne hevíti. A Talpra magyart nem lehet üres gyomorral szavalni, kiáltja a magyar ifjúság idealizmusának hivatásos ápolója. (Micsoda lángostorral vágna, ha élne még közöttünk, e mondás szerzőjén végig Petőfi! Ő bezzeg jobban ismerte az üres gyomrot, de kevesebbet törődött a státusrendezéssel, mint ez a méltatlankodó tanár úr.)” Ezután a baloldali liberális Nyugat felajánlotta Szabónak, hogy válaszoljon a grófnak, s az izgága, összeférhetetlen, egyik iskolából a másikba áthelyezett fiatal tanár gúnyos, vitriolos hangnemben oktatta ki a „Kegyelmes Urat”. Hasonlóan nagyképű pimaszsággal és gorombasággal, mint Pukli István a mai miniszterelnököt, nála persze intelligensebben.

Ha az „éhes has” örök problémájától most eltekintünk (ami természetesen nem csupán a pedagógusok „kiváltsága”), azért érdemes rávilágítani a pedagógus követeléscsomag egy sunyi módon elrejtett pontjára. A sztrájkbizottság 25 pontjából a 2., míg a Civil Közoktatási Platform 12 pontjából a 3. tartalmazza, hogy a tartalmi szabályozás felülvizsgálatával radikálisan csökkenteni kell a tananyagot, s ezen belül „Az állami fenntartású iskolákban az önálló kötelező tanóraként szervezett erkölcs- és hittanórákat meg kell szüntetni, és igény esetén a délutáni idősávban kell választható keretek között biztosítani”. Tehát a civil báránybőrbe bújt baloldali ellenzék megint támadást intéz a kötelező erkölcs- és hittanoktatás ellen, ahogy az elmúlt években soha nem tudott belenyugodni abba, hogy 2013 szeptemberétől – A nemzeti köznevelésről szóló törvény 3. paragrafusa szerint – az állami általános- és középiskolákban a diákok órarendjében ugyanúgy szerepel a hit- és erkölcstan, mint a nyelvtan, a számtan, az irodalom vagy a történelem.

A nemzeti polgári kormányzat Magyarország több évtizedes adósságát törlesztette, ráadásul Európában hazánk volt 2013-ig az egyetlen ország, ahol a fiatalok tizennyolc éves korukig egyáltalán nem tanultak erkölcsi és hitbeli kérdésekről kötelező, szervezett közoktatási keretek között. Ez a reform valójában nem újítás volt, hanem visszatérés az évezredes európai hagyományhoz. Ugyanis minden európai társadalomban, nagyobb és kisebb közösségben, családban a legtermészetesebb, legelemibb feladat és gyakorlat volt, hogy a felnőttek átadták a fiatal, felnövekvő generációnak az adott közösség erkölcsi értékeit, normáit, szokásait, magatartásmintáit, viselkedési szabályait, amelyek a közösség összetartozását, rendjét és fennmaradását biztosították. Ezt nevezték, nevezzük nevelésnek. Márai Sándor írta Kantról, hogy nem hisz a dresszúrában, de hisz a nevelésben, amely megőrzi az akarat szabadságát, s önkéntes fegyelemre szoktatja, „a társas együttélés jelmezeibe öltözteti a két lábon tántorgó, emlős fenevadat”. A nagy königsbergi filozófus előtt háromszáz évvel a keresztyén humanizmus egyik legragyogóbb szelleme, Erasmus hasonlóképpen azt írta, hogy a nevelésnek a különböző tudományok elsajátítása mellett a másik fő feladata a jámborságnak és erkölcsösségnek beoltása a gyermeki lélekbe. Mert „nincs vadabb, rosszabb állat azon embernél, akit a féktelen becsvágy, az állatias szenvedélyek, a harag, gyűlölködés és tobzódás kormányoznak”.

Ha a mai lázongó és lázító pedagógusok tiltakozás és sztrájk helyett többet olvasnának, azt is tudnák, amit dicső eleink magától értetődőnek tartottak. Tudnák, hogy az erkölcs az a cement, mely a társadalom tagjait mint egy ház tégláit összetartja; „minden ország támasza, talpköve / A tiszta erkölcs”, mely ha elvész – Berzsenyi híres versét idézve – „Róma ledűl, s rabigába görbed”. Ezért intette unokaöccsét Kölcsey arra, hogy sohase tegyünk mást, „mint amit az erkölcsiség kíván; s még akkor sem, midőn haszon, bátorlét, indulat heve, vagy szenvedelem ereje másfelé ragad”, mert „egyedül az erény emel bennünket az állatokon felül”.

Jellemző, hogy négy évvel ezelőtt a Pedagógusok Szakszervezete az Alkotmánybíróságtól a köznevelési törvény megsemmisítését kérte. Többek között azért, mert szerinte a szülők jogát korlátozzák azáltal, hogy választási kötelezettség elé állítják a szülőt és a tanulót, dönteniük kell ugyanis abban a kérdésben, a gyermek a kötelező órák keretében erkölcstan órán, vagy az egyház által szervezett hit- és erkölcstan órán vesz részt. Miután akkori próbálkozásuk kudarcot vallott, most a tanulókat állítólag túl megterhelő tananyag csökkentése keretében száműznék az iskolákból az erkölcs- és hittanoktatást. Az állítólagos túlterheltségről csak annyit, hogy míg Magyarországon egy tanuló egy évben átlagosan 5553 órát tölt az iskolában, az OECD-átlag 7571 óra. Abban is igaza van Balog Zoltán miniszternek, hogy a minőségi oktatásra és az erkölcsi nevelésre egyaránt szükség van, ha nem csupán egyéni, hanem közösségi sikereket is el kívánunk érni.

Jó lenne, ha a politikai pecsenyét sütögető, a baloldali ellenzéki pártok szekerét toló pedagógus szakszervezetek túlmozgásos vezetői a „vörös nóták” fújása helyett magukba szállnának, és azzal foglalkoznának, ami a valódi dolguk: nem tiltakozó demonstrációk és sztrájkok szervezésével, hanem oktatással-neveléssel, a valóban létező szakmai problémákat pedig – ahogy a kormány – komoly tárgyalással és felelős kompromisszumkészséggel igyekeznének megoldani. A közös cél szerintem is: Tanítanék!

 

Nincs hova hátrálnunk (4.) – „Szent háború”

Az orosz ortodox egyház és a Billy Graham Evangélizációs Társaság csúcstalálkozót szervez Moszkvában keresztény egyházi vezetők számára október 28. és 30. között. „A keresztényüldözés a világban” témában megrendezendő találkozóra százötven ország közel ezer küldöttét várják az orosz fővárosba ­–­ adta hírül a Magyar Kurír április 1-jén. A katolikus hírportál így folytatja: a Moszkvai Patriarkátus szóvivője szerint azért tartanak ilyen nagy jelentőségű rendezvényt, mert a napjainkban jellemző tömeges üldöztetés összemérhető az első századokbeli keresztényüldözésekkel és a 20. századi ateista rezsimek elnyomásával.

Nem tudom, mikor határozták el a csúcstalálkozót, de különös aktualitást ad neki, hogy hat nappal ezelőtt, éppen húsvétvasárnap hajtottak végre a pakisztáni Lahor városban robbantásos merényletet, amelynek több mint hetven halálos és több száz sebesült áldozata volt. A merényletet elkövető tálib terrorista csoport közlése szerint kifejezetten a húsvétot ünneplő keresztények ellen irányult a támadás. Húsvéthétfői beszédében Ferenc pápa aljas és esztelen bűnténynek nevezte a pakisztáni merényletet, és felhívta az ottani világi hatóságokat és a muszlim többségű pakisztáni társadalmat, tegyenek meg mindent annak érdekében, hogy „visszaadják a biztonságot és a nyugalmat a népnek, különösen a legsérülékenyebb vallási kisebbségeknek”, köztük a keresztényeknek. Ferenc pápa megválasztása óta többször hangoztatta már, hogy korunkban több a hitéért meghaló keresztény mártír, mint ahányat a keresztényüldözések első évszázadaiban gyilkoltak le a Római Birodalomban. Valóban, mértékadó becslések szerint évente több tízezren vannak a keresztény mártírok, a Közel-Keleten már a kétezer éve ott élő keresztény közösségek puszta léte került veszélybe az iszlamista terrorcselekmények és a módszeres (el)üldözés következtében.

Napjainkban, amikor a szélsőséges iszlamisták rákos hálózata már szinte egész Európát behálózza, és „szent háborút” (dzsihádot) indított a zsidó-keresztény gyökerű európai civilizáció és életforma, az itt élő népek ellen, megdöbbentő, hogy egy nem is olyan rég még radikális jobboldali, keresztény fundamentalista újságíró „keresztény dzsihádról” értekezik az egyik hazai ultraliberális, keresztényellenes hírportálon. Azt írja: „Háborús narratívájának megfelelően a mai kereszténység egyszerre defenzív, vagyis védekező jellegű, és agresszív. Úgy véli, a túlélése érdekében – Isten nevében – le kell győznie a világot. Sőt, úgy harcol, mintha Istent kéne megvédenie. Egyszerre folyik az ún. hitvédelem és a világ erőszakos krisztianizálása, vagyis az a törekvés, hogy az egyház szemlélete az egyházon kívül, akár törvények formájában érvényesülhessen… Amit Jézus képviselt és a tanítványaira hagyott, az pontosan az ellentéte az egyház jellemző magatartásának.” Bár elismeri, hogy a Máté evangéliumának végén kinyilatkoztatott jézusi parancs alapján „Tényleg úgy tűnik, itt a világ határozott krisztianizálására kapott utasítást az egyház, és ez egy bizonyos értelemben igaz is – a kereszténység ab ovo misszionáló vallás. De nem úgy, hogy „menjetek, és erőltessétek rá a meggyőződéseteket mindenkire.” (Keresztény dzsihád, hvg.hu, 2016. március 28.)

Csakhogy éppen fordítva van, mint ahogy az aposztata (hitehagyott) tollforgató írja. Lényegében bizony arról van szó, amit a Magyar Hírlap nagyszombati álláspontjában Faggyas Sándor lapszerkesztő kifejtett: „Ma már nyilvánvaló, hogy az uniós vezetők többségének ostobasága, gyengesége és bűnös mulasztása miatt hosszú és nehéz, sok – a párizsinál és a brüsszelinél sokkal több! – áldozattal járó háborúra kell készülnünk, mert az iszlamista rákos daganat áttétei már beépültek a nyugat-európai társadalmak szövetébe, és belülről pusztítják, gyilkolják az egészséges sejteket. Pedig Samuel Huntington harvardi professzortól a NATO akkori főtitkáráig már húsz éve (!) több józan eszű értelmiségi és felelős politikus figyelmeztetett arra, hogy a civilizációk közötti erőegyensúly módosulásának vagyunk tanúi, és az iszlám társadalmak robbanásszerű demográfiai növekedése és radikalizálódása destabilizáló következményekkel jár mind a muzulmán, mind a nyugati országokra nézve. Az most már a fő kérdés, hogy ha Európa nem tudja megvédeni magát a fegyvertelen bevándorlókkal szemben sem – mint az elmúlt egy év drámai eseményei mutatják –, akkor hogyan fogja megvédeni magát, saját polgárai épségét és biztonságát a mindenre elszánt, profi módon kiképzett és szervezett terroristáktól.” (Ne féljetek!, Magyar Hírlap 2016. március 26.)

Erre a cikkre reagálva ezt írta Németh Tamás református lelkész egy keresztény portálon: Már maga az írás címe megfogott! „Ne féljetek!” Egy olyan (média)világban, melyben egész iparágak épülnek az emberi félelemkeltésre, ez önmagában is becsülendő, s nemcsak „pozitív üzenet”, hanem bátorság és bátorítás, s még ezeken is túl, a jézusi üzenet továbbadása! Ennek az üzenetnek, árunak az értékéből az sem von le semmit, hogy „kicsomagolva”, azaz jobban belemélyedve azért találunk igencsak „ijesztő” mondatokat, mint pl. „az Iszlám Állam terrorszervezet által profi módon megtervezett és kíméletlenül végrehajtott, összehangolt merényletsorozattal az iszlám és a Nyugat közötti , több évtizede tartó civilizációs hidegháború a forró szakaszába lépett…” vagy hogy „…hosszú és nehéz, sok – a párizsinál és a brüsszelinél sokkal több! –  áldozattal járó háborúra kell készülnünk…” Bár azt vallom, hogy az emberi számítások mellett adjunk teret az isteni forgatókönyv megvalósulásának, azért az is igaz, hogy ne szakadjunk el a realitásoktól. Akkor se, ha evangéliumot hirdetünk! Elgondolkodtam rajta, hogy ezt a cikket, a maga véres realitásával, ugyanakkor evangéliumi kicsengésével, vajon el lehetne-e mondani prédikációként, igehirdetésként, szentbeszédként a szószékeken? Azt mondom igen, bár mi, lelkészek, igehirdetők megszoktuk, hogy a lelki dimenzióban halad az igehirdetés, s onnan ruccanunk át a kegyetlen valóság, a brüsszeli metró vagy éppen a forrósodó hidegháború egyéb területeire, míg Faggyas testvérünk ennek épp az ellenkező útját, módját járta be. (…) Legjobban az utolsó gondolat ragadott meg: „Ahogy Jézus tizenkét tanítványa a Szentlélek erejével legyőzte a félelmet, ők és bátor követőik – az államilag elrendelt és irányított módszeres, kíméletlen keresztyénüldözés, a terror ellenére – elterjesztették a világon Krisztus tanítását, ma sem, mi se legyünk a meghátrálás emberei, hogy elvesszünk, hanem a hitéi, hogy életet nyerjünk.” Nagyon találó ez a párhuzam az akkori és a mostani terror(izmus) között. Ezzel mintegy ráébreszti a Kedves Olvasókat, hogy ma is „hitvallásos idők” vannak. S nem elég a keresztyén értékrendek hangoztatása, nem sokra megyünk az „ünnepi- vagy éppen hobbikeresztyénséggel”, pláne nem véd meg bennünket valamiféle kultúrprotestáns máz, hanem radikális, az élet teljességét átfogó keresztyénségre van szükség!” (Evangélium a Magyar Hírlapban, reposzt.hu, 2016. március 29.)

Egyébként mindkét cikket idézte a kereszteny.mandiner.hu portál, s jellemző, hogy míg a hvg.hu cikke a 11 tetszés mellett 172 elutasítást „érdemelt ki”, addig a MH cikke a 12 tetszés mellett csupán három nemtetszést váltott ki az olvasók körében.

Visszatérve a „szent háborúra”: a hvg.hu szerzőjének fő tévedése, hogy a „keresztény dzsihád” bombasztikus, provokáló – alapvetően hamis – kifejezés teologizáló megideologizálásával tudatlanul összekeveri, vagy nagyon is tudatosan összemossa a keresztény értékrend és életforma önvédelmi küzdelmét az iszlamista invázióval és terrorizmussal. E tekintetben pontosan és világosan fogalmazott Kövér László, az Országgyűlés elnöke az iszlám vallás magyarországi elismerésének századik évfordulója alkalmából rendezett konferencián a Parlamentben szerdán. Magyarország nem érdekelt abban, hogy az iszlamizmus áldozatává váljon, de abban sem, hogy az iszlám vallást, kultúrát, politikát bárki is azonosítsa az iszlamista terrorral. Magyarország az iszlámmal mint kultúrával párbeszédet folytat, az iszlám terrorizmussal szemben azonban nulla toleranciát hirdet” – szögezte le.   Történetük nagy részében a kereszténység és az iszlám békében élt egymással – hangsúlyozta Gulyás Gergely, az Országgyűlés alelnöke a tanácskozáson, kiemelve, minden világvallásnak jár a tisztelet, de ezt meg kell különböztetni a totális egyenlőségtől. A hagyományos keresztény családmodell megbomlásának az lett a következménye, hogy Európa mára olyan demográfiai problémákkal néz szembe, amelyek mindenképpen a vesztet okozhatják, ha nem tud változtatni rajtuk – jelentette ki az Országgyűlés alelnöke, aki szerint napjaink válságának az az oka, hogy „Európa meghasonlott önmagával”, és hátat fordított az őt naggyá tevő értékeknek.

Bizony, erről van szó: Európa két fő problémája az erkölcsi és a népesedési válság. Az első azt jelenti, hogy az európai társadalmak egyre inkább elveszítik keresztény gyökereiket, értékeiket, identitásukat, a második pedig az, hogy – miközben a világ többi részén kóros, öngyilkos túlnépesedés zajlik – a legtöbb európai országban olyan kevés gyermek születik, hogy már a népesség egyszerű reprodukciója sem biztosított, vagyis kóros, öngyilkos népességfogyás zajlik. Mint előző blogomban megírtam, az Európába irányuló tömeges, szervezett bevándorlás – ami már elérte az invázió, az élettér-foglalás mértékét! – két fő mozgatórugója az Európán kívüli „harmadik világ” beteges túlnépesedése és a fejlett, gazdag, jóléti Európa mágnesszerű vonzóhatása. Míg Európa összlakossága a 2000. évi 726 millióról ötven év alatt becslések szerint 706 millióra csökken, addig Afrikáé 814 millióról 2,5 milliárdra nő, Ázsiáé is 3,7 milliárdról 5,2 milliárdra! Míg Európa népessége 1950-ben még a világ népességének majdnem 22 százalékát tette ki, 2000-ben már csak 12 százalékát, 2050-ben pedig előreláthatóan csupán alig több mint 7 százalékát, miközben Afrikáé 25,5 százalékát, Ázsiáé pedig 54 százalékát. Ez azt jelenti, hogy Európa elveszti, pontosabban már elvesztette a népesedési versenyt a két másik kontinenssel szemben, aminek elkerülhetetlen társadalmi, gazdasági, kulturális, sőt egzisztenciális következményei lesznek már a közeli jövőben.

Ha Istenét, hazáját, családját, a saját és közössége szabadságát szerető, nemzeti identitásához, hagyományaihoz ragaszkodó, keresztény hitéhez hű ember ez ellen a veszély ellen felveszi a harcot, azt ostobaság és hazugság „keresztény dzsihádnak” nevezni. Valójában ez az a szent harc, amelyről Pál apostol így ír Timóteushoz: „Harcold meg a hit nemes harcát”. Mindannyiunknak meg kell harcolnia a saját harcát, elvégeznie földi futását, tudjuk Pál apostoltól, miként azt is, hogy ha nem szabályszerűen küzdünk, akkor nem koronáztatunk meg. Isten győzelmet ad nekünk, de nem nyerünk felmentést a harcok alól. Ahogy Zrínyi Miklós parancsolta a valaha magyar nyelven írt egyik legfontosabb műben (Az török áfium ellen való orvosság): a „rettenetes sárkány” ellen, amely nemzetünket, országunkat prédálja, pusztítja, tiporja, szembe kell szállnunk, ha megmaradni akarunk. A török áfium (ópium, mákony) ellen a legjobb orvosság, amit Zrínyi tanácsol, hogy ismerjük meg a magunk fogyatkozásait, vessük el vétkeinket – részegség, tunyaság, egymás gyűlölése etc. –, öltözzünk igazságba, szánjuk el, erősítsük meg magunkat, hívjuk segítségül Istent, és kössünk kardot az ellenség ellen. Mivel „egy nemzetnél sem vagyunk alábbvalók”, noha kevesebben vagyunk, mint a török, de ha helyreállítjuk erkölcsi és katonai erőnket, akkor elbánhatunk vele. Háború esetén az egész nemzetet fel kell fegyverezni, mert „erő ellen erő kell, s ha nem is számmal, de virtussal, vitézséggel meg kell előznünk ellenségünket”. Szent István királytól fogva mindig fegyverrel tartották meg eleink a hazát, ezután is úgy kell és lehet megtartani.

Mutatis mutandis, ma is meg kell védeni a hazánkat, házunkat, egymást és magunkat, és ehhez a szent háborúhoz bizony össze kell szednünk minden bátorságunkat, erőnket, tehetségünket, a bennünk szunnyadó nemes erényeket. Mi se legyünk a meghátrálás emberei, hogy elvesszünk, hanem a hitéi, hogy életet nyerjünk!

 

 

 

 

 

 

 

Az Orbán-kormánnyal szembeni támadások gyökere

Immáron hatodik éve tartanak a második, majd a harmadik Orbán-kormánnyal szembeni külföldről érkező támadások, s erejük nem csökken. Érdemes visszatekintenünk: vajon miben rejlik e támadások gyökere?

A 2010-ben hatalomra lépett második Orbán-kormány szakított a nemzetközi közvéleményben uralkodó, mainstream neoliberális áramlattal. Szakított, mert felismerte, hogy a mainstream piaci dogmák követése, az IMF, a Világbank, az Európai Unió, az Európai Bank, az Egyesült Államok gazdasági és politikai „ajánlatai”, vagy inkább követelései (lakossági megszorításokról, privatizációról, külföldi tőkéről, az állam szerepének gyengítéséről stb.) egyenes úton vezetnek a további eladósodáshoz, a gazdasági csődhöz, a társadalom elszegényedéséhez.

Felismerte, hogy a piac, a profit-elv korlátlan érvényesülése, a pénzügyi-gazdasági szféra behatolása az államba kiszolgáltatottá teszi az országot és végletekig legyengíti a társadalmat. Felborul a piac, az állam és a társadalom közötti természetes egyensúly, mely a közjó megvalósulásának alapfeltétele; a piac átveszi a hatalmat állam és társadalom felett, s mivel a piac globális hatalommá vált, ez egyben a nemzeti szuverenitás elvesztését is jelenti.

S itt már eljutottunk az Orbán-kormánnyal szembeni igen heves indulatok és támadások, egyszerre jogállami és ideológiai kritikák alapjáig, valódi gyökeréig. Egyszerűen szólva, az Orbán-kormány „kiverte a biztosítékot” a neoliberális közvéleményben, de még inkább az ezek mögött álló globális pénzügyi-gazdasági körökben, mert az uralkodó gondolkodásmódot – vagy, ha a tudománytörténész Thomas Kuhn fogalmát használjuk, paradigmát – kérdőjelezte meg, s ennél aligha van nagyobb bűn széles e világon.

Ha ebből indulunk ki, akkor már nem is kell csodálkoznunk annyira a Magyarországgal szembeni támadássorozaton. Fontos azonban látnunk, hogy a globális pénzügyi és gazdasági körök, a világot uraló multicégek és bankóriások, hedge foundok, befektetői társaságok stb., stb. nem nyíltan lépnek fel az Orbán-kormánnyal és Magyarországgal szemben, hanem maguk elé tolják egyfelől a különféle nemzetközi politikai és gazdasági szervezeteket, az EU-t, másfelől pedig a neoliberális ideológiai iránt elkötelezett és a neoliberális hálózatba bekötött közéleti szereplőket, a sajtót és a médiát.

S itt kell megemlítenünk, hogy sajnálatos módon ennek a neoliberális nemzetközi network-nek részét képezik a hazai- bal- és balliberális pártok és szervezetek (tisztelet a nagyon kevés kivételnek). Ezek a politikai szereplők, az MSZP-től kezdve az Együtt-ön és a PM-en át a Demokratikus Koalícióig, nem pusztán demokratikus ellenfelei egy tisztességes versenyben a kormánypártoknak, hanem a neoliberális nemzetközi hálózat szerves részeként, annak érdekeit követve cselekednek – például az Európai Parlamentben. Tevékenységük gyakran együtt jár a közös nemzeti érdekektől való elfordulással, a nemzeti szuverenitás-szempontok feladásával, az Orbán-kormány nemzetközi lejáratásával, diktatórikussá, fasisztává, nácivá és antiszemitává minősítésével.

A baloldali ellenzék egy jelentős része tehát nem a nemzeti konszenzuson belüli, a nemzeti érdekeknek feltétel nélkül elkötelezett politikai szereplőként lép fel a belpolitikában, hanem a nemzetközi neoliberális hálózat részeként, abból kiindulva, hogy Magyarországon demokrácia csak akkor lesz, ha távozik a hatalomból az Orbán-kormány. Ha valami igazából destabilizálhatja a demokráciát hazánkban, akkor éppen ez a politika-felfogás, amely lényegében osztályharcos és polgárháborús, miközben a modern demokráciák éppen az által stabilizálódtak, hogy létrehozták a kölcsönös politikai együttélés kereteit. A magyarországi baloldal ezt a politikai együttélést kívánja felrúgni, még az előtt, mielőtt létrejött volna.

A globális pénzügyi-gazdasági körök tehát a Magyarországgal szembeni támadás során maguk elé tolják a bal-balliberális politikai szereplőket – kiegészítve zöldekkel, radikális baloldaliakkal és kommunistákkal. Ez pedig azért fontos a globális körök számára, mert fellépésüket ideológiai mezben tudják megtenni a legkülönbözőbb fórumokon az EU-tól kezdve az Európa Tanácson át egészen a Velencei Bizottságig, az ENSZ-ig és tovább.

A külföldi és magyar balliberális pártok és közéleti szereplők számára gyakorlatilag elviselhetetlen az, amit az Orbán-kormány képvisel: a nemzeti szuverenitás védelme, a tradíciók védelme, az átlagemberek védelme, a kereszténység védelme, a hagyományos családmodell védelme és még sorolhatnánk. Számukra ezek az értékek szitokszavak, hiszen ők éppen mindenben az ellenkezőjét hirdetik annak, amit az Orbán-kormány: a nemzeti szuverenitás fals eszme, a tradíciók nem számítanak, az átlagemberek fogadják el, hogy „nincs ingyenebéd”, hogy, úgymond, „minden a profitról szól”, a kereszténység elavult, avíttas és érdektelen, a hagyományos családmodell pedig a szabad nemi identitásválasztás súlyos kerékkötője stb., stb.

A két kör – globális gazdasági szereplők és baloldali, liberális politikai körök – közötti együttműködés természetesen nem teljesen érdekmentes: az úgynevezett „befektetők” finanszírozzák, magyarul hatalmas pénzekkel támogatják a liberális és baloldali véleménymondókat, többek között ösztöndíjakkal, alapítványokon keresztül, meghívásokkal, magas politikai és közéleti állásokkal, elnökségi és felügyelőbizottsági tagságokkal, kitüntetésekkel és hadd ne soroljam.

Így áll össze az Orbán-kormánnyal szembeni érdek- és érték-alapú támadássorozat és alkot „kéjes” egységet.

Szellem, erély és a bot…

Magyar Hírlap
2016.03.31.

XVI. Lajos titkára Chamfort francia író szavai ma is irányt mutathatnak: „A szellem embere elveszett, ha a szellemhez nem járul erély is, nem elég, ha Diogenész lámpása a miénk, botjára is szükség van.”

A magyarországi civilek meghatározó többsége a terrorizmussal kapcsolatban unja már a parttalan vitákat, Brüsszel tehetetlenségét. A tagállamok nem követhetik Merkel, Schulz és Juncker közös kottáját.

A CÖF-CÖKA, hallgatva együttműködő partnerei szavára, óva inti a magyar parlamentet a terrorizmussal kapcsolatos alaptörvényi módosítás hosszan tartó, elhúzódó vitájától.

A civilek nem háborognak és riadnak vissza, ha terrorista veszély esetén ideig-óráig egyéni szabadságjoguk is korlátozódik. Veszélyhelyzet esetén legfontosabb az állampolgárok életének védelme. Ezért a terror elleni védekezés minden lehetséges változata az ésszerűség figyelembevételével nem vitathatóan az állampolgári közösség érdekeit védi. Az információáramlás időszakos korlátozása, a banki pénzforgalom ellenőrzése, esetenként a médián át közvetített hírek megszűrése stb. sem ördögtől való. Az alaptörvény módosítása a mindenkori kormányok intézkedési lehetőségeit és azok határait rögzíti.

A parlamentben helyet foglaló képviselők, a politikai haszonszerzésük érdekében, nem akadályozhatják meg az elérhető legmagasabb fokú, megelőző és életvédő törvénymódosítást. Nem tehetik, mert erre az őket küldő választók részéről felhatalmazást nem kaptak. Az ország népe az alaptörvény módosítását elutasítókat név szerint szeretné látni. Ők azok, akik már 2006 után terrorveszéllyel fenyegették a békés ünneplőket, mesterlövészeket vezényeltek a belvárosi házak tetejére, követve kollaboráns érdekeiket. Jogszabályi kötöttségek ide vagy oda, kordonvárossá csúfították Budapestet, vízágyúkat működtettek, lovas-attakot vezényeltek, gumilövedékeket lőttek ki és „viperás” rendőröket vezényeltek a békés gyülekezések káoszosítására.

Ez, a magát baloldalinak tituláló ellenzék most az egyéni szabadságjogok félrevezető értelmezése mellet kötné gúzsba a felelős kormányzást, megakadályozva az azonnali reagálás lehetőségét a terroristák cselekedeteivel szemben. Úgy tűnik, nekik mindegy, hogy gyermekeink biztonságosan közlekedhetnek –e az utcán, vagy sem, az sem számít, hogy a fontos közösségi helyek, metró, repülőterek, stadionok, kórházak védelme, azaz a közrend fenntartása minden mást megelőz.

A sötétség, köd, homály múltbeli alakjai most azért hátráltatják az alaptörvény kiegészítését, hogy egy esetleges terrortámadás idején teli szájjal kommunikálhassák a kormány cselekvőképtelenségét. Azt hiszik, eltitkolhatják eredeti szándékukat, hogy a migránsok kebelre ölelése azért fontos számukra, mert a foszladozó szavazótáborukat valakikkel pótolni kell. Elődjeik példáját követik, csakúgy, mint Trianon előtt, Károlyi Mihály módra. Legszívesebben leszerelnék a magyar honvédséget, és felszámolnák az ország védelmi rendszerét.

Néhány szót érdemes a radikális jobboldalról is mondani. Ők retorikájukban első helyre teszik a haza védelmét, fellépnek a kötelező kvótarendszer ellen és ellentmondanak a migránsok betelepítésére. Egyetértenek a honvédség bevethetőségével is. Egyetlen problémájuk, hogy mindez megegyezik  a regnáló kormány javaslataival.

Az emberek terrorizmust és gazdasági bevándorlókat elutasító magatartásából nem lehet pártérdekű babérokat szerezni. Az ország népének többségi akaratát tudomásul véve, azt szolgálni illik.

Remélhetjük, hogy a JOBBIK nem kerül a szocliberálisok hálójába, hiszen ez nagy csalódás lenne saját táboruknak is.

A civilek bíznak a józanészben, amikor is a haza védelme felülírja a hatalomszerzés mámorát.

Európa határainak védelme az Unió közös feladata. A tagországok határainak biztosítása pedig a szuverenitás elidegeníthetetlen tartozéka. A jelenlegi, Uniót vezető bürokrata elit nem meri magának feltenni a kérdést, vajon a most követett brüsszeli út hová vezet? 20-30 év múlva hová jut Európa őslakossága? Nem tudnak válaszolni, mert nincsenek jövőbeni elképzeléseik, kimerülnek abban, hogy jelenlegi politikájukat kétes értékű taktikai elemekkel igazolják. Európának megújulásra, jövőjét megalapozó stratégiákra van szüksége. Az Unió hajnala Kelet-közép Európából jön. A jóléttől eltunyult, egocentrikus nyugati civilizáció transzfúzióra szorul.

A V4-ek, a Balti államok és a nyugat-balkáni országok szoros együttműködése mentheti meg a kontinens jövőjét. Erőt kell mutatni és egységet. A Cameron vezette britek bevonásával létre lehet hozni a Merkel egyszemélyű vezetésétől mentes „Európa Nemzetet”. Az európai nemzetek egységes akaratú közössége az egyenrangúság tiszteletben tartásával tárgyaljon a világ fontos dolgairól az USÁ-val, Oroszországgal és Kínával. Nincs helye annak az amerikai törekvésnek, amely hámot vetve Merkel nyakába, egyoldalú érdekeket kíván az Unió országaival szemben érvényesíteni.

Természetesen legyen az is világos, hogy az USA az Unió szövetségese és egyik fő gazdasági partnere. Ha nem lejt a pálya, a kölcsönös előnyök kihasználása a felek számára nemcsak előnyös, hanem kötelező is. Az USÁ-nak tanulnia kell abból, hogy társadalmi rendszere bármilyen jól működik hazai vonatkozásban, az más nemzetekre nem adaptálható erőszakosan. Tévesnek bizonyult az „arab tavasz” vagy éppen az iraki háború koncepciója. Legyen az is világos, hogy Európát nem lehet gyökereitől megfosztani és egy amerikai típusú föderációba gyömöszölni.

A NATO-ba tömörült szövetségeseknek tapasztalatból kell tudnia, hogy a hidegháború rossz tanácsadó. Szíriában békét kell teremteni, az ISIS-t le kell győzni. Európa határainak védelmére a NATO hivatott. A katonai szövetségben kell megtalálni Törökország feladatait. Az ENSZ vezetésével kell megoldani a humanitárius feladatokat.

A zsoldon vett szolgáltatások és barátság nem garantál biztonságos jövőt.