Megtörtént, amitől néhányan még jobban féltünk, mint a fanatikus iszlám híveinek továbbra is várható terrorcselekményeitől. Egy londoni fehér férfi  (bőrszínét  nem rejtette véka alá az eseményről beszámoló sajtó, hiszen ez egy fehér ember esetében, úgy látszik, nem kötelező, sőt!) négy gyerekes családapa „bosszút állt” a muszlimokon. Persze, nem azokon, akik ártatlan európaikat, köztük angolokat gyilkoltak. Ezt nem is tehette volna, már csak azért sem, mert  hiszen azok már többnyire, ha csak nem letartóztatásban vannak, a muszlim paradicsomban élvezik a mennyei hurik kegyeit. Még azt sem tudni, hogy ezek az imáról hazatérő muszlim áldozatok szolidárisak voltak- e a saját fajtájukból való gyilkosokkal, vagy volt-e köztük egyáltalán olyan, aki az volt. Valamint azt sem, hogy a „bosszúállónak” valakije, közeli, vagy kevésbé közeli hozzátartozója, barátja, volt-e a muszlim terror áldozatai közt, illetve bárkije, akinek a tragédiája közelebbről motiválhatta a „visszacsapást” (amelynek mértékére, arányos vagy aránytalan voltára nem érdemes szót vesztegetni, a lényeg: a szándék). De hát mért is lett volna? A bosszú általában nem erről szól, nem így működik. A birodalomépítő, a gyarmatosításért visszavágó muszlim bosszú meg különösen nem. Mi térdekli őket, hogy a gyermekek, a leszármazottak nem felelősek atyáik bűneiért! Hetedíziglen, vagy ki tudja, hányad íziglen is meg kell büntetni őket! De még a kelet-közép európaiakat is, akik nem vettek ugyan részt a gyarmatosításban, ám ők is fehérek és európaiak. Lássuk be, ez a hajdani gyarmatosítók leszármazottainak nem is jön rosszul, ahogy erre a lengyel külügyminiszter is rámutatott, ezért is erőltetik a kvótát, vállaljunk már ebben a régióban is szolidaritást a gyarmatosító múltú országokkal! De vajon, annak a fehér hölgynek, aki kiállt az interneten a keresztes háborúkért való bosszúállás jogossága mellett, vajon van-e gyereke? Vagy a más… macsetéjével veri a bozótot? Netán ő valamiért minden hozzátartozóját biztonságban tudhatja?

Igen, ezt nevezik erőszakspirálnak. Volt, aki már kimondta ezt a szót, amit legtöbbször talán az izraeliek és a palesztinok közötti konfliktussal kapcsolatban hallhattunk. Többen hozzágondolhatjuk, talán vannak is olyanok, nem is kevés érdekérvénysítő képességgel rendelkezők, akiknek nem érdeke, hogy az erőszakspirál ilyen szűk területre korlátozódjon. Inkább az, hogy eszkalálódjon. Bogár László már a londoni „visszacsapás”, „fehér bosszú” (hogyan nevezzük?) előtt felhívta rá a figyelmet a Háttérképben (egy radikális hangütésre válaszul): vannak, akik éppen ezt akarják. Ez is forgatókönyvi elem: a politikai hatalom és a rendőrség működésképtelensége, amely nagy valószínűséggel az utóbbi erőszak monopóliumának megszűnéséhez vezet. Az ilyesmi pedig rendszerint anarchiába vagy diktatúrába torkollik. Így aztán egy destabilizálódott térség tálcán kínálja magát a külső intervenciónak, a mohó „rendcsinálóknak”. Akik már régen erre várnak: a „divide et impera!” ősi, jól bevált taktikájának újabb gyakorlati alkalmazására.  (Nagy pech, hogy Ukrajnában lelepleződtek, elpufogtatták a puskaport!)

Azért persze nagyon résen kell lenni. Az önmaga védelmére megszerveződött társadalmi mozgalmaknak (tegyük, fel, hogy ezek egyáltalán megszületnek) mindent meg kell tenniük azért, hogy ne szolgáltassanak ürügyet semmiféle külső beavatkozásra. Ilyen szempontból még azt is érthetőnek kell tekintenünk, ha valaki nem hiszi el ugyan, hogy egy zárlatos hűtőszekrénytől kigyulladhat és kiéghet egy toronyház, és műszakilag kételkedik ennek reális lehetőségében, mégis azt mondja, hogy ha gyújtogatás történt, amennyiben ez bevándorló hátterű, akkor ezt nem szabad nyilvánosságra hozni. Ugyanez a helyzet akkor is, ha valakinek fenntartásai vannak azzal kapcsolatban, hogy kizárólag villámcsapás okozhatta a portugáliai erdőtüzet.

Azokkal a lehetséges, szándékosan tragédiát előidéző tényezőkkel, akármennyire bizonyítatlan és bizonyíthatatlan, hogy az adott esetben szerepet játszottak, természetesen számolnunk kell. De úgy, hogy az önvédelem szükségességére vonatkozó információk ne korbácsolják fel a kedélyeket, ne feszítsék tovább és ne feszítsék túl a már amúgy is pattanásig feszült húrokat. A szabadság és biztonság dilemmája, amely sok szempontból ál-dilemmának látszik (mit kezd a terror halott vagy élő halott áldozata a személyes, egyéni szabadságjogokkal?) a sajtószabadság kérdésében bizonyos mértékig mégiscsak releváns. A társadalom önvédelmét úgy kell megtervezni és megvalósítani egy jó szándékú, nem idegen nagyhatalmak zsoldjában álló politikai vezetésnek, hogy féken tartsa, ne hagyja elszabadulni az indulatokat.

Ehhez persze az kellene, hogy az EU-nak ilyen politikai vezetése legyen. Amely a rendőrségre ráparancsolt tehetetlenséggel, diszfunkcionalitással ne azt a célt szolgálja, hogy a szelep alatt meggyűjtse a gőzt, és kedvező pillanatban, ha már eléggé felgyűlt, működésbe hozza, beindítsa az erőszakspirált. S ezzel legitimálja azokat, akik a „rendcsináló” szerepében, „az anarchiából való kivezetés” álságos jelszavával szeretnének „pacifikálni,” valójában uralmuk alá hajtani egy térséget, egy kontinenst, valójában a saját önző hatalmi céljaik kielégítése érdekében.

K. I. B.