A látnok Tisza – 110 éve vitte keresztül a véderőtörvény megszavazását

1912. máj. 22-én, miután Tisza Istvánt a képviselőház elnökévé választották, már a következő napon a korszak legnagyobb, „vérvörös csütörtökként” elhíresült munkásmozgalmi megmozdulásával nézett szembe. Ezt követően június 4-én – bírálói szerint önkényesen – elfogadtatta a véderőtörvényt, majd ezt követően eltávolíttatta a lázadozó ellenzéki képviselőket.

Több mint száz éve, 1918. október 31-én gyilkolták meg Hermina úti villájában gróf Tisza István egykori miniszterelnököt, aki kétszer viselte hazája kormányfői tisztségét (1903-1905, illetve 1913-1917 között). A meggyőződésesen nemzeti érzésű, határozott és markáns konzervatív politikus pályája és két kormányfői ciklusa alatt kíméletlenül fellépett a bomlasztó szellemű ellenzéki obstrukcióval szemben, s ha kellett, az ellenzékkel szemben védte hazája érdekét. Az általában jó megérzésű Tisza 1914-ben, az első világháború kitörésekor feladta kezdeti ellenkezését, és a háború mellett foglalt állást. Az elhúzódó háborúban egyre növekvő, tömeges elégedetlenség, csalódottság és a hátországban zajló folytonos politikai aknamunka eredményeként különösen a városi tömegek számára véres harc megtestesítője lett, akit minden nyomorúságért és a háború embertelen arcáért is felelőssé lehetett tenni.

Tisza Pesten született 1861-ben. A Tiszák eredetileg címtelen, kálvinista dzsentricsaládból származtak, édesanyja, Degenfeld-Schomburg Ilona azonban magyar-német arisztokrata volt Baden-Württembergből. Családi származása jól összegzi a régi magyar történelem sokszor külső (nemesi) szálakkal is vegyített sokszínűségét, fordulatosságát. 1887 óta, 26 éves korától tagja óta volt a magyar parlamentnek, és rengeteg lehetősége nyílt megtapasztalni egyrészt az öregedő császár elszánt, makacs hajthatatlanságát, másrészt megismerni azt a tényt, hogy a szélsőségesek „forradalmias” szelleme könnyen zsákutcába vezethet. Ő maga is támogatta a kiegyezést, s elszánt konzervatívként a fejlődés ugyanolyan elszánt támogatója lett, de a fejlődést csak a stabil alapok megtartásával tudta támogatni. Ezért elutasította a nagy földbirtokok felbomlását, sőt bizonyos politikai reformjavaslatokat is, így például a szavazati jog bizonyos alapokon (például a frontharcos katonák részére) történő kiterjesztését. Nem akart politikai instabilitást, a magyar szupremácia elvéhez végig ragaszkodott. 1893-as híres nagyváradi beszéde ugyanakkor jól jelzi ilyen irányú gondolatai összetettségét és logikusságát: ő a magyar jövő és a jogtisztelet összhangját emelte ki felszólalásában, a sovinizmussal pedig mindig szembeszállt. „A(z erdélyi) romántól ne azt várjuk, hogy renegát legyen, hanem hogy jó román és jó magyar hazafi egy személyben” – mondta egyszer. Létérdeknek tekintette az erős közös hadsereget, a modern hadifejlesztések híve volt, és e tekintetben az ellenzékkel is vállalta a küzdelmet.

1912-ben szavazásra tette fel a véderőtörvényt, amit a többség el is fogadott. Előzmény, hogy az 1848. évi házszabályokra hivatkozva, több ízben is a rendőrséggel vezettette ki a dühöngő, lármázó ellenzéki képviselőket. Június 4-én Tisza a véderőtörvényt elfogadtatta, a képviselőket pedig karhatalommal kivezettette.

A normaszöveg alapján – amely a véderőről szóló 1912. évi XXX. törvénycikk megnevezéssel került elfogadásra – hadkötelezettség általános és azt minden állampolgárnak személyesen, e törvény rendelkezései szerint kell teljesítenie. A hadkötelezettség magában foglalja: az állítási kötelezettséget, a szolgálati kötelezettséget és a népfölkelési kötelezettséget. A 4. § szerint a honvédség háború idejében a közös haderő támogatására és a belvédelemre, béke idejében pedig a belső rend és biztosság fenntartására is van hivatva.

A következmények gyorsak és kíméletlenek voltak. Kovács Gyula, az elsők között kitiltott képviselők egyike erre pár nappal később, az egyik karzatról leugorva „Van még itt egy ellenzéki!” felkiáltással revolvert rántott, és háromszor Tiszára lőtt. A merényletet – összesen élete folyamán többet – Tisza szerencsésen túlélte.

A gazdasági ügyekben modernizáló lett, aki ösztönözte és támogatta az iparosodást, és ebben a tekintetben ellenezte az antiszemitizmust, amelyről azért is félt, mert az szerinte veszélybe sodorhatja Magyarország gazdasági fejlődését. A magyar politikai vezetők közül Tisza volt a dualizmusés az osztrák partnerségtalán ragaszkodóbb támogatója.

Tisza saját szerepmodelljét Otto von Bismarckban látta. Közgazdászként követte az angol történeti közgazdasági iskola alapvető fogalmait, s ügyvédként és társadalomtudósként, Tisza kedvelte, tanulmányozta Anglia társadalmi és politikai fejlődését, amelyet a fejlődés „ideális módjának” tartott. Sok tekintetben talán a legmodernebb, legszélesebb látókörű konzervatív hazafi volt.

A magyar miniszterelnök 1914-ben az összbirodalmi érdekek szempontjából elhibázottnak érzete a hadüzenetet, ugyanis úgy gondolta, a dualista állam nem készült fel eléggé ahhoz, hogy gyors és eredményes háborút vívhasson ellenfelei ellen, emellett pedig – szinte látnokként megmondva – kételkedett a négyes szövetség másik két tagjának, Olaszországnak és Romániának a szövetségesi hűségében is. (Igaza lett: Olaszország 1915-ben, majd Románia 1916-ban az antant oldalán lépett be a háborúba, jórészt területi ambícióik miatt.)

Tisza István 1917. május 23-án még tekintéllyel, arcvesztés nélkül tudott távozni második miniszterelnöki pozíciójából, hiszen meghatározó szereplője maradt a hazai közéleti arénának. Ezt 1918. október 17-én, alig két héttel halála előtt elmondott híres országgyűlési beszéde is jelezte: ekkor tette nevezetes kijelentését, miszerint: „ezt a háborút elvesztettük”. Igazi, reálpolitikusi nagysága pont élete alkonyán érte el a legmagasabb fokot. Tisza ugyanakkor némileg alulértékelte az október 28-án kirobbanó őszirózsás forradalmat előkészítő társadalmi és politikai erőket, és életének talán legsúlyosabb tévedése végül az életébe is került.

Tisza méltatói szerint bátor maradt utolsó pillanatáig: minden fenyegetés és tanács ellenére a forradalom napjaiban is Budapesten maradt, és így önkéntelenül is a tragikus, hősi halált választotta. A közhangulat nyomán október 31-én fegyveresek – valószínűleg hazatért frontkatonák – egy csoportja elszánta magát a többedik gyilkossági kísérlet végrehajtására, és a délután során Tisza Hermina úti villájához hajtott.

Az őszirózsás forradalom napján lőtték agyon az 57 éves Tiszát otthonában, a Róheim-villában. A merénylet szervezettségére utal, hogy a villa őrzésére eredetileg kirendelt és egy detektív-főfelügyelő parancsnoksága alatt álló rendőrök korábban telefonon parancsot kaptak az épület azonnali elhagyására, miután ők telefonon a váltásukra érkező csapat késlekedése felől érdeklődtek. Kutatások nem zárják ki annak a lehetőségét sem, hogy a merénylet elkövetői nem magyar, hanem a hadseregben szolgáló délszláv nemzetiségű katonák voltak, illetve hogy a gyilkossághoz köze lehetett Tisza azon törekvésének, hogy a nemzetiségeket a Monarchia keretein belül tartsa. A Károlyi Mihály-kormány alatt az államrendőrség nyomozást indított a gyilkosság körülményeinek tisztázására és elkövetőinek felderítésére, de ez sikertelen maradt. Máig rejtély övezi a Monarchia egyik legnagyobb politikusa halálának körülményeit.

https://alaptorvenyblog.hu/a_latnok_tisza_110_eve_vitte_keresztul_a_vederotorveny_megszavazasat.html

 

Kormányok helyett inkább a multik formálják demográfiai, szociális és kulturális környezetünket?

  1. Részben a multik tevékenysége generálja a globális népességi és migrációs átrendeződést

A multi- és nagyvállalatok gazdasági tevékenysége a világ számos pontján pusztítja a környezetet, például az Anglo American nevű cég külszíni fejtésű szénbányája Kolumbiában a Rancherie folyó elszennyezésével lehetetlenné tette a halászatot és az állattartást, amivel migrációs folyamatokat váltott ki. Nigériában számtalan falu lehetetlenült el amiatt, hogy a Shell vállalat tevékenysége miatti olajkiömlések tönkretették a termőföldjeiket, emiatt sokaknak el kellett hagynia a lakóhelyét.

A profitéhes multivállalatok környezetszennyezése fűti a népvándorlást, és részben a gazdasági migrációhoz is hozzájárul: az IFL Science magazin egyik elemzése szerint 2013-ban a környezetszennyezés miatt Afrikában elhunytak száma a GDP-re is kihatott, és összesen 447 milliárd dolláros kiesést okozott, ami a gyorsan iparosodó területeken, például Etiópiában és Nigériában egyre jelentősebb helyi problémákhoz fog vezetni. Nyilvánvaló, hogy az egyre romló életminőségből és gazdasági körülményekből adódóan ez a folyamat tömeges elvándorlást eredményez majd más térségek felé. Ez azt jelenti, hogy a probléma nem megfelelő súlyú kezelése esetén nagyobb hatással lehetnek a globális migrációs átrendeződés alakulására, mint az egyes államok vagy azok alkotta szervezetek.

  1. Az európai „nagyok” is érdekeltnek tűnnek a népességmozgatásban és migrációban

A migrációs folyamatok mögött persze nagy transznacionális cégek érdekei is meghúzódhatnak, valamint érdekcsoportjaiké is, mivel már évek óta munkaerőhiánnyal küzdenek, és ezt a távolról érkező olcsó munkaerővel kívánják orvosolni. Csak Bajorországban a három nagy ipari üzem, a Siemens, az Audi és a BMW, a német fém- és elektromos ipar tíz- és tízezerszám keresi a fiatal és szakképzett munkaerőt, és a német kormányzati iparlobbi máig elsősorban a migrációtól reméli a megoldást. A német orvosi és gyógyszeripari, orvostechnológiai óriások, köztük a Bayer AG, a Boehringer Ingelheim vagy éppen a Siemens Healthineers, mind szakember- és munkáshiánnyal küzdenek, s mostani becslések szerint egyedül Németországban – 2030-ig – szakmunkásokból, technikusokból, kutatókból, orvosi szakemberekből és dolgozókból hárommilliós hiány alakulhat ki az aktuális demográfiai trendek mellett, de hasonló helyzet jellemzi Nagy-Britanniát és más országokat is.

A német multik mára beálltak a CDU-CSU–SPD kormányzat által erőltetett társadalompolitikai program mögé, például a Siemens 2016-ban megindította „a fiatal menekültek beilleszkedését” segítő nagyszabású támogatási programját, és több ipari nagyvárosban képzési központokat alakítottak ki, emellett a gyakornoki helyeket is migránsokkal szeretné feltölteni az ingolstadti Audi autógyár vagy a berlini-müncheni székhelyű Siemens.

  1. Részben általuk generált problémák kezelését blokkolnák politikailag

Bizonyos nemzetközi cégek és globális nagyvállalatok működése nemcsak környezeti (ökológiai) vagy gazdasági, hanem szociális, kulturális és politikai értelemben is érezteti káros hatását. Ez természetesen nem minden ilyen vállalatra igaz, de mivel például számos ilyen globális probléma előidézésében, illetve súlyosbításában van szerepük, tulajdonképpen az ő káros hatásuk eredményeként is előállt válságos helyzetek miatti nemzeti fellépéséket blokkolják. Az afrikai gazdasági migráció és klímanépvándorlás alakulására van hatásuk, ugyanakkor a migrációval szemben határozottan fellépő nemzetállamokat a multitámogató egyes politikai intézmények vagy NGO-k segítségével folyamatos támadás alá veszik. Sokszor a nemzetközi és a közösségi jog, vagy az adott állam írott és íratlan normáit áthágva akarják védeni saját, jogosnak vélt érdeküket. A polgárok életébe történő ilyen beleszólással lényegében a nemzetek, vagyis az adott földrajzi egységet (országot) irányító állam szabályozása fölé emelkedve, tesznek szert transznacionális hatalomra a nyilvánosságban és a mindennapokban.

  1. Jogtudat és jogi kultúra: ők szolgáltatnak negatív példát?

Noha a multivállalatok politikai zsoldosai (vagyis intézményeik és NGO-ik) jelszavakban annak védelmezői, valójában a nagyvállalatok káros szerepvállalása rombolja a jogi kultúrát, és az ezt a kultúrát közvetítő olyan fontos alapelveket szorítanak háttérbe, mint a szuverenitás vagy a joguralom. Lényegében arról van szó, hogy jelentős politikai és gazdasági hatalommal felruházott emberek a nemzetközi és uniós jog, vagy éppen a nemzetállamok joga fölé helyezik önmagukat, és önkényes döntésekkel, akár informális csatornákon keresztül szereznek érvényt korrumpáló és abszolút hatalmuknak, adott esetben sértve egyes országok (emberi jogokból származtatható) alkotmányát is.

A hatalmukkal visszaélő multivállalati szereplők – ha nem is mind ilyenek – sértik az alkotmányos önazonosságot, elmosva a határokat a nemzetek és a transznacionális közösségek hatáskörei között. Például egyes uniós intézmények ma már nem egymás „fékeként és ellensúlyaként” működnek, hanem bármi áron végrehajtanak, és nagycégek, üzletemberek transznacionális hatalmának elfajulásához adnak zöld jelzést, ami sérti a joguralom biztonságot adó rendjét. A multinacionális vállalatok világában képviselt logika nem tűri a nemzeti alkotmányos identitást, márpedig ez az identitás határozza meg egyrészt az adott alkotmányos rendszert, másrészt ez különbözteti meg azt más, eltérő identitású alkotmányos rendszerektől – így lényegében az Alaptörvény adja Magyarország „gazdasági alkotmányát” is, amelynek legfőbb értékszempontjai értelemszerűen nem fedhetik le a globális világcégek üzleti prioritásait. Alkotmányos nemzeti prioritás lehet például a közteherviselés elve, ehhez képest pl. a Google 2011-ben az Európából származó összes bevétele után átlagosan mindössze 3,2 százaléknyi adót fizetett, ami akkor alig egytizede volt az európai cégeket átlagosan sújtó adótehernek. Ez az adómorál, a példamutató és hiteles magatartások, valamint persze a bizalom és kölcsönös kényszerek kérdésköre.

  1. Hatalomátvételi kísérlet a nevelés területén és a tudatformálásban?

Ma már egyértelmű, hogy a multivállalatok kihívást jelentenek a nemzeteknek a most felnövekvő generációk tudatának formálása, „jó” irányba történő átnevelésük tekintetében is. A Facebook, a YouTube, a Google és más cégek olyan szintű informális hatalomra tesznek szert, amellyel nehéz jogállami körülmények között hatékonyan felvenni a versenyt; a social mediák és videómegosztó portálok világában egyre-másra keringenek a gondosan szelektált és algoritmusokkal terelgetett politikai, kulturális és mindenféle tartalmak.  A globális háló óriásai „köznevelnek”, és nagyon is tudatosan igyekeznek befolyás alá vonni és világnézetileg is tartós ráhatás alatt tartani „jámbor” fogyasztók száz- és százmillióit.

Világszerte hatékony eszközöket szolgáltatnak ahhoz, hogy a részben multik környezetszennyező tevékenysége által előidézett, és gazdasági céljaikból – politikai és civil szervezetek révén – támogatott migrációt pozitív folyamatként interpretáló tartalmakat ismerjenek meg elsősorban a médiafogyasztók.

https://alaptorvenyblog.hu/kormanyok_helyett_inkabb_a_multik_formaljak_demografiai_szocialis_es_kulturalis_kornyezetunket.html

 

A baloldal politikája az iraki háború során is veszélybe sodorta Magyarországot

Az Amerikai Egyesült Államok 2003. március 20-án indította meg háborúját Irakkal szemben a terrorizmus elleni harc jegyében. Az MSZP-SZDSZ kormány kiszámíthatatlan, nagyhatalmi érdekeket kiszolgáló kormányzása fokozatosan sodorta bele Magyarországot egy törvénytelen háborúba. A baloldali vezetés az ellenzéki álláspontokat és a társadalmi elvárásokat figyelmen kívül hagyva, döntései során a hatályos nemzetközi joggal és a magyar Alkotmánnyal is szembement. Azzal pedig, hogy megnyitotta légterét a hadviselő fél Egyesült Államok előtt, valamint engedélyezte a katonai kiképzéseket, továbbá azt, hogy hazánkon keresztül szállítsanak fegyvereket Irakba, közvetlen veszélynek tette ki Magyarországot és a magyar embereket.

A 2003. március 20-án megindított iraki háború a 2001. szeptember 11-i terrortámadások következményeként, a terrorizmus elleni harc jegyében került meghirdetésre, és célja a Szaddám Husszein vezette iraki kormány megdöntése volt.

Az Egyesült Államok és Irak között azonban ezt megelőzően is számos konfliktus adódott, melynek legsarkalatosabb pontjai: a kurd szeparatizmus iraki vezetés általi kíméletlen, tömegpusztító fegyverek alkalmazásával együtt járó leverése; Kuvait 1990. augusztus 2-i Irak általi lerohanása következtében kirobbanó Öböl-háború; valamint az ennek következményeként Irakra kiszabott ENSZ szankciók teljes semmibevétele, és a szervezet tömegpusztító fegyverek leszerelésével megbízott ellenőreinek 1998-as kiutasítása.

Utóbbira válaszul az Egyesült Államok még abban az évben – Bill Clinton elnöksége alatt – elfogadta az Iraki Felszabadítási Törvényt (Iraq Liberation Act), mely nemcsak felhatalmazta az Egyesült Államok mindenkori elnökét arra, hogy katonailag is támogatást nyújtson a Szaddám Husszein elleni felkelőknek, hanem egyben az USA céljaként deklarálta az iraki rezsim megdöntését.

A demokrata párti Clintont a republikánus párti George W. Bush követte az elnöki székben. Bush elnökválasztási kampányában nem foglalt el kiemelt helyet az Irak ellen háború üzenete, míg ezzel szemben demokrata párti riválisa, Al Gore többször is hangot adott annak, hogy az Egyesült Államoknak akár katonai beavatkozással is részt kell vállalnia a Közel-Kelet demokratizálásában. A fordulópontot Bush politikájában a 2001-es terrortámadássorozat jelentette. Ezt követően az Egyesült Államokban össztársadalmi szinten nőtt a félelem a terrorizmustól, valamint attól, hogy a terroristák esetleg tömegpusztító fegyvereket is bevethetnek az USA-val szemben.

Bush, alkalmazkodva a társadalmi igényekhez, 2002-es évértékelő beszédében nyíltan háborút hirdetett a terrorizmus, valamint minden olyan ország ellen, aki azt valamilyen formában támogatta. Így került az USA célkeresztjébe Irak, melyről a CIA jelentéseiben azt állította, hogy támogatta az Al-Káidat és tömegpusztító fegyverekkel rendelkezik. Irak helyzetén nem segített az a tény, hogy korábban alkalmazott ilyen típusú fegyvereket saját lakosságával szemben, továbbá az sem, hogy az ENSZ tömegpusztító fegyverek leszerelésével megbízott ellenőreit kiutasította az országból. Az Egyesült Államok és annak vezetése tehát joggal tarthatott attól, hogy Irak potenciális veszélyt jelent országára.

Mindezek következtében Bush végül a Kongresszushoz fordult, kérve attól a felhatalmazást egy Irak elleni háború megindításához. A 2002. október közepén elfogadott felhatalmazást („Authorization for use of military force against Iraq resolution of 2002”), mely az ún. Iraki Szabadság-hadművelet keretében lehetőséget biztosított az Irakkal szembeni fegyveres fellépésre, a Képviselőház 296 igen és 133 nem mellett, míg a Szenátus 77-23-as szavazati aránnyal fogadta el. A szavazás adatait megvizsgálva, jól látható, hogy a háborút a republikánus párti politikusok mellett, a demokrata párti politikusok is jelentős számban támogatták. Sőt a támogatók között olyan nevekkel is találkozunk, mint Joe Biden és Hillary Clinton, akik később, szembemenve korábbi döntésükkel, a háború leghangosabb ellenzőivé váltak.

Annak azonban, hogy Bush végül a Kongresszus felhatalmazását kérte az iraki elleni háború megindításához, stratégiai okai is voltak. Az USA elnöke ezzel a lépéssel elsősorban az ENSZ Biztonsági Tanácsára (BT) kívánt nyomást gyakorolni, annak érdekében, hogy az fogadjon el szigorúbb szabályokat Irakkal szemben, ugyanis az USA akkori információi szerint Irak az Öböl háborút követő BT határozatokat megsértve, nem hagyott fel a tömegpusztító fegyvereket gyártásával.

Bush elnök stratégiája sikert aratott. A háború elkerülése érdekében, 2002. novemberében megszületett 1441-es BT határozat szigorított szankciókat irányzott, ha Irak nem engedi be az országba a tömegpusztító fegyverek leszerelésével megbízott ENSZ ellenőröket, valamint nem nyilatkozik fegyverkezési programjáról. Itt azonban fontos megjegyezni, hogy a határozat a fegyveres fellépést, mint lehetséges következményt, sem expressis verbis, sem hallgatólagosan nem tartalmazta. Irak bár a fegyverzetellenőröket beengedte országába, azonban jelentősen akadályozta munkájukat, így a vizsgálat érdemi eredményének megállapítása további fél évet vett volna igénybe, ezt azonban az USA már nem várta meg: Bush 2003. március 18-i beszédében háborút hirdetett Irakkal szemben, amennyiben Szaddám Huszein nem mond le a hatalomról. Az amerikai feltételeket Irak nem sokkal a beszéd után visszautasította, az Egyesült Államok által vezetett katonai szövetség („Hajlandók Szövetsége”) pedig március 20-án megtámadta Irakot.

Bár az Egyesült Államok Kongresszusa megadta a felhatalmazást Bushnak a háború megindítására, ennek ellenére, nemzetközi jogi szempontból az USA katonai offenzívája törvénytelen volt – ezt később Kofi Annan ENSZ-főtitkár is megerősítette. Az ENSZ Alapokmányának 2. cikk 4. bekezdése szerint ugyanis a Szervezet összes tagjának nemzetközi érintkezéseik során más Állam területi épsége, vagy politikai függetlensége ellen irányuló vagy az Egyesült Nemzetek céljaival össze nem férő bármely más módon nyilvánuló erőszakkal való fenyegetéstől vagy erőszak alkalmazásától tartózkodniuk kell. E rendelkezéstől csupán két, Alapkományba foglalt feltétel esetében lehet eltérni: egyrészt, akkor, ha a Biztonsági Tanács úgy ítéli meg, hogy a „fegyveres erők felhasználásával nem járó rendszabályok” elégtelenek, és ennek következtében a BT légi, tengeri és szárazföldi fegyveres erők felhasználásáról határoz a nemzetközi béke és biztonság fenntartása, vagy helyreállítása érdekében – ilyen határozat azonban Irak kapcsán nem született. Másrészt, az Alapokmány 51. cikkében rögzített, önvédelemhez való természetes jog fennállása esetén, e joga azonban az USA-nak kifejezetten Irakkal szemben nem állt fenn.

Az akkoriban még ellenzéki pozícióban lévő Fidesz politikája e, háborút érintő nemzetközi jogi szempontú hiányosságokra fókuszált, azzal a céllal, hogy felhívja a Medgyessy Péter vezette MSZP-SZDSZ kormány figyelmét arra, hogy egy felhatalmazás nélküli, törvénytelen háborúban megvalósuló részvétel nemcsak a magyar érdekekkel ellentétes, hanem Magyarországot is közvetlen veszélynek teszi ki.

A baloldali kormány ennek ellenére katonai és politikai értelemben is támogatta az Egyesült Államok Irakkal szemben folytatott háborúját. A nyugati nagyhatalomnak történő feltétel nélküli megfelelést Medgyessy már a háború kitörése előtt kifejezésre juttatta azzal, hogy aláírta a nyolcak levelét, melyben nyolc európai NATO tagország – köztük Magyarország – a feltétel nélküli támogatásáról biztosította az Egyesült Államokat az Irak elleni fellépéssel összefüggésben.

Ennek szellemében a baloldali kormány az USA kérésére megnyitotta légterét és repülőtereit a szövetséges erők katonai repülői előtt, melynek eredményeként Magyarországon keresztül is haladtak át fegyverek Irakba. Ráadásul, mivel a kormány tudta, hogy az e döntéshez szükséges minősített többséget nem fogja megkapni a parlamenttől – a Fidesz világosan kijelentette, hogy nem tud támogatni egy BT felhatalmazás nélküli háborút, hiszen az ellentétes a nemzetközi jog alapelveivel, és alapjaiban veszélyezteti a nemzetközi jogrendet -, hatalmával visszaélve, a légtér és a repülőterek átengedésének jogi alapjaként egy 1998-ban elfogadott, számos jogi hiányosságot tartalmazó országgyűlési határozatot (11/1998/II. 20./OGY-határozat) jelölt meg. Ennek köszönhetően a baloldali kormányzat az ellenzék véleményét figyelmen kívül hagyva, a Házszabály rendelkezéseit megkerülve, katonai értelemben is támogatni tudott egy jogellenes háborút, ezzel megsértve Magyarország Alkotmányát (6. § (1) „A Magyar Köztársaság elutasítja a háborút, mint a nemzetek közötti viták megoldásának eszközét, és tartózkodik a más államok függetlensége vagy területi épsége ellen irányuló erőszak alkalmazásától, illetőleg az erőszakkal való fenyegetéstől”), és semmibe véve a társadalmi akaratot, mely egyértelműen kétségbe vonta a háborúban történő magyar részvétel szükségességét.

Az MSZP-SZDSZ kormány a légtér és a repülőterek megnyitásán túlmenően a Taszári bázison katonai kiképzési lehetőséget is biztosított a később Irakban szolgálatot teljesítő amerikai polgári alkalmazottaknak. De a baloldali kormányzat következetlen, és az Egyesült Államokat feltétel nélkül kiszolgáló politikáját jellemezte az a tény is, hogy bár Kovács László külügyminiszter korábban kijelentette: Magyarország nem küld katonákat az iraki háborúba, ennek ellenére nem sokkal később már a nem hivatalos úton beérkező, magyar katonai részvétellel kapcsolatos amerikai és brit igénnyel összefüggésben is többpárti egyeztetést hívott össze a kormány, mely során magyar katonai alakulatok Irakba küldését javasolták. A javaslatot Lendvai Ildikó, az MSZP frakcióvezetője, valamint Kuncze Gábor, az SZDSZ frakcióvezetője is támogatta, ez végül ebben a formában kizárólag az MDF és a Fidesz fellépésének köszönhetően nem valósulhatott meg, amely pártok a magyar katonai jelenlétet kizárólag akkor tartották elfogadhatónak, ha arra Magyarországot egy nemzetközi szervezet kéri fel.

Az MSZP-SZDSZ kormány kiszámíthatatlan, nagyhatalmi érdekeket kiszolgáló kormányzása fokozatosan sodorta bele Magyarországot egy törvénytelen háborúba. A baloldali vezetés az ellenzéki álláspontokat és a társadalmi elvárásokat figyelmen kívül hagyva, döntései során a hatályos nemzetközi joggal és a magyar Alkotmánnyal is szembement. Azzal pedig, hogy megnyitotta légterét a hadviselő fél Egyesült Államok előtt, valamint engedélyezte a katonai kiképzéseket, továbbá azt, hogy hazánkon keresztül szállítsanak fegyvereket Irakba, közvetlen veszélynek tett ki Magyarországot és a magyar embereket.

https://alaptorvenyblog.hu/

 

Tűz- és fegyverszünet, valamint a békekötés nemzetközi jogi vetületei

A háborúindítás joga (ius ad bellum) egyetlen országot sem illet meg, ha erre mégis sor kerül, a fegyveres konfliktus lezárása többlépcsős folyamat (tűz- majd fegyverszünet, végül békekötés) eredményeként mehet végbe. Két állam viszonyában mind a tűz- és fegyverszünetet, mind pedig a békekötést nemzetközi szerződésben vagy megállapodásban (pacta sunt servanda) szokás rögzíteni.

A szerződés nemzetközi jogi definícióját az 1969-es Bécsi Egyezmény határozta meg, mint az államok között írásban kötött, a nemzetközi jog által szabályozott megállapodás, tekintet nélkül arra, hogy egy vagy több, egymással kapcsolatos okmányba foglalták-e azt, és független a megállapodás sajátos megnevezésétől.

A nemzetközi jog alapelvei közé tartozik – az ENSZ Alapokmánya nyomán többek között – a nemzetközi béke és biztonság veszélyeztetésének tilalma, valamint a viták békés rendezésének kötelezettsége. Az ENSZ Biztonsági Tanácsát (BT) terheli a nemzetközi béke és biztonság fenntartásának elsődleges felelőssége. A nemzetközi viták békés rendezésének forrásai a Hágai Egyezmények, az ENSZ Alapokmánya, valamint az 1982-es 37/10. számú ENSZ Közgyűlési határozat, az ún. manilai nyilatkozat a nemzetközi viták békés rendezéséről.

Fegyverszünet és tűzszünet

A tűzszünetből nem következik automatikusan a békekötés is, az csak a tűzharc egy bizonyos céllal, meghatározott helyre és időre vonatkozó ideiglenes felfüggesztését jelenti. A – többnyire katonai természetű – fegyverszüneti megállapodás már a konfliktus végleges lezárását előzi meg, ebben mondják ki az összes hadművelet felfüggesztését a békekötés lehetővé válása érdekében. A tűzszünet és a fegyverszünet közötti alapvető különbség abban rejlik, hogy míg a tűzszünet a harci cselekményeket csak ideiglenes jelleggel függeszti fel, addig a fegyverszünet megkötése a háború jogilag történő megszűnését célozza.

A Hágai Egyezmény több általános szabályt is megállapít a fegyverszüneti megállapodásokkal összefüggésben. A fegyverszüneti megállapodás a felek kölcsönös megegyezésén alapul, és alapvetően a szerződési szabadság elve vonatkozik rá, hiszen egy rendkívül specifikus és szenzitív jognyilatkozatról beszélünk.

Az értesítési kötelezettség a fegyverszüneti megállapodások minden szakaszában előírt megkötés, így a fegyverszünet létrejöttéről, valamint a hadműveletek folytatásáról is szabályszerűen és kellő időben kell értesíteni a részes feleket. Mindez azért rendkívül fontos, mert a fegyverszüneti megállapodásban még a fegyverszünet tartamát sem kötelező meghatározni, ebben az esetben pedig a hadműveletek (szabályszerű értesítést követően) bármikor újra megkezdhetők. Sőt, az is csupán a szerződő feleken áll, hogy a fegyverszünetre vonatkozó megállapodásokban rendezik-e azokat a viszonyokat, amelyek a háború színterén a lakosság irányában és a felek között előfordulhatnak.

A fegyverszüneti megállapodás bármi módon történő súlyos megsértése esetén – ilyennek minősül például olyan harci cselekmények foganatosítása, melyet az ellenfél a háború során megakadályozna – a másik félnek joga van a fegyverszünetet felmondani, sőt sürgősség esetében az ellenségeskedéseket azonnal újból megkezdeni. Fontos, hogy meg kell különböztetni azt a helyzetet, ha a szerződés megszegését az adott állam, mint részes fél követi el, vagy csupán magánszemélyek, állami utasítás nélküli tevékenységéről beszélhetünk. Utóbbi esetben a megállapodás nem szűnik meg, a vétkes elkövetők viszont büntetőjogi és kártérítési felelősséggel tartoznak. Emellett a fegyverszüneti megállapodás akkor is megszűnhet, ha az abban deklarált valamely egyéb megszüntető ok (pl. valamely jövőbeni feltétel bekövetkezése vagy az egyezmény lejárata) bekövetkezik.

Békekötés

Magyarország a béke és a biztonság megteremtése és megőrzése, valamint az emberiség fenntartható fejlődése érdekében együttműködésre törekszik a világ valamennyi népével és országával. /Alaptörvény Q) cikk (1) bek./

A Hágai Békekonferenciák (1899 és 1907) alkalmával került sor a nemzetközi tárgyalás, a békéltetés, a ténymegállapítás, a jószolgálat, illetve a választottbíráskodás szabályainak kodifikálására. A békés rendezés elvi és technikai szabályait a máig hatályos 1907-es egyezmény tartalmazza. A Békekonferenciák állandó vitarendezési mechanizmusként létrehozták az Állandó Választottbíróságot, amely békéltetés és közvetítés útján segítette két állam konfliktusának feloldását.

Az ENSZ Alapokmánya kimondja, hogy minden olyan viszály esetében, amelynek elhúzódása a nemzetközi béke és biztonság fenntartásának veszélyeztetésére vezethet, a felek mindenekelőtt közvetlen tárgyalás, kivizsgálás, közvetítés, békéltetés, választott bírósági vagy bírósági eljárás, regionális szervek, vagy megállapodások igénybevétele vagy általuk választott egyéb békés eszközök útján tartoznak megoldást keresni. Az ENSZ BT, ha szükségesnek tartja, felhívja a feleket arra, hogy a köztük fennálló viszályt ilyen eszközökkel rendezzék. Az ENSZ számos békeműveletet folytathat, melyek közül a legfontosabbak a békefenntartás (pl. tűzszünet-ellenőrzés) és a béketeremtés. Előbbiről akkor lehet szó, amikor a fennálló béke veszélybe kerül, ilyenkor az ENSZ ajánlásokat tesz vagy (kötelező) határozatot hoz, illetve ideiglenes rendszabályokat, intézkedéseket alkothat a béke és biztonság fenntartása vagy helyreállítása érdekében.Béketeremtésről fegyveres konfliktusok során beszélhetünk, két típusát különböztetjük meg: a békekikényszerítést és a béketámogatást.

A nemzetközi jog értelmében, a hadiállapot békekötéssel zárul, ami elsősorban gazdasági, jogi, katonai és politikai tartalmú békeszerződésben manifesztálódik, amelynek feltételrendszerét többnyire a győztes ország(ok) szabjá(k) meg. A békeszerződés preambuluma tartalmazza a felek céljait és a fegyveres konfliktusért viselt felelősséget, valamint a tartós és stabil béke deklarációját. A békeszerződések kötelező elemei a kölcsönös megbocsátás, a felfüggesztett államközi szerződések hatályának visszaállítása, illetve – amennyiben van relevanciájuk – a háborús bűnösök megbüntetéséről és a hadifoglyok cseréjéről való rendelkezés. A békeszerződések esetén – azok természetéből fakadóan – felmondásnak nincs helye. A Hágai Egyezmények értelmében, a béke megkötése után a hadifoglyokat a lehető legrövidebb idő alatt vissza kell bocsátani hazájukba.

A békekötés kapcsán végezetül kiemelt szerepük lehet a parlamentereknek, hétköznapi elnevezéssel a békeköveteknek, akiknek az a szerepük, hogy elősegítsék a háború befejezését, illetve megkössenek kisebb horderejű egyezményeket. A békekövetek sértetlenséget élveznek. A Hágai Egyezmény deklarálja, hogy parlamenternek kell tekinteni azt a fehér zászlóval jelentkező személyt, akit a hadviselő felek egyike felhatalmazott arra, hogy a másik féllel tárgyalásokat folytasson. A békekövet elfogadása nem kötelező.

https://alaptorvenyblog.hu/

 

A választási szervek is segítették a politikai baloldal csalásait 2010 előtt

A 2000-es évtizedben mind a magyar választási rendszer és a hozzá kapcsolódó jogszabályok, mind a választások rendjéért és tisztaságáért felelős alkotmányos intézmények működési gyakorlata hagyott maga után kivetnivalót. Klasszikus EBESZ-formulával élve, akár úgy is mondható, hogy a választások „free but not fair” körülmények között, azaz elvileg szabadon és demokratikus módon, ám néhol kisebb-nagyobb szabálytalanságokkal, igazságtalanságokkal zajlottak.

A 2002. április országgyűlési választások egyik igen súlyos mulasztása volt, hogy az Országos Választási Iroda (OVI) nem tárta a nyilvánosság elé az újraszámlálásról szóló adatokat. Ami az újraszámlálást illeti, az akkor hatályos, és még az állampárti időkből eredeztethető választójogi törvény – 1989. évi XXXIV. törvény – alapján kötelező volt az újraszámlálás abban az esetben, ha az első és második helyezett között a leadott szavazatok különbsége nem haladta meg az egy százalékot, illetve ha az érvénytelen szavazatok száma magasabb, mint az első-második helyezett közötti különbség.

2002 tavaszán, az országgyűlési választások két fordulója körüli visszásságokat tapasztalva ugyanis a polgárok nagy számban igényelték, hogy a választási bizottságok, testületek – és ne a szavazókörök – végezzék el a szükséges helyeken a szavazatok újraszámlálását, erre azonban az öt évvel korábban kétharmados szocialista-liberális többség által elfogadott törvény (A választási eljárásról szóló 1997. évi C. törvény) nem biztosított lehetőséget. Ezzel a választáson vesztes konzervatív oldal nehéz helyzetbe került, és tudomásul kellett vennie a végeredményt. Balsai István országgyűlési képviselő, korábbi igazságügy-miniszter 2002. július közepén egy felszólalásában arra hívta fel a figyelmet az állampolgárok igazságérzetének és alkotmányos jogainak vélt vagy valós megsértése kapcsán, hogy az alkotmányban foglaltan, alapvető jog biztosítja a jogorvoslathoz való általános jogot. Balsai emlékeztetett arra is, hogy brutális rendőri fellépéssel találták szemben magukat azok a polgárok, akik az alkotmányos jogaik érvényre juttatásáért – a jogszabályok követelte rendet mellőzve – demonstráltak. Az Erzsébet hídon, a Kossuth téren és a Károly körúton – húzta alá Balsai – válogatás nélkül verték a rendőrök az embereket, megfélemlítésként fegyvert fogtak az ott lévőkre (az események már nyár elején, az új, baloldali kormány megalakulása után történtek).

Lamperth Mónika belügyminiszter parlamenti felszólalásábanaz a kijelentéssel próbálta kissé félrevezetni a közvéleményt, hogy a szavazókörök 94,4 százalékában megtörtént a szavazatok újraszámlálása. Lamperth ugyanakkor nem említette meg – amit később a sajtónak elismert –, hogy csak a második választási fordulóra volt igaz ez a kijelentése, vagyis arra a fordulóra, amelyben a Fidesz-MDF szerepelt jobban. A mandátumok nagy többségének sorsaazonban már az első választási fordulóban eldőlt, és a Lamperth által említett újraszámlálás csak a második forduló eredményeit befolyásolhatta volna érdemben, ahol a baloldal gyengébben szerepelt.Ez a tény – akárcsak az Országos Választási Bizottság (OVB) sajnálatos asszisztálása – azért bírt különös jelentőséggel, mert akkor több egyéni mandátumnál is egészen minimális szavazatkülönbség döntött.A választás törvényes rendjének (panasz alapján történő) utólagos ellenőrzése csak részben történt meg, végül a szocialista-liberális erők választási győzelmét eredményezve.
Négy évvel később, 2006. április 21-én, a második választási forduló előtt két nappal az OVB döntésben deklarálta, hogy a minta szavazólapok alkalmatlanok a megtévesztésre, vagyisnem történt jogszabálysértés, ezzel pediga testület a normális kampányanyagok körébe sorolta a megelőző napokban országszerte terjesztett, szavazólap mintát tartalmazó szórólapokat (ezek egy része a választások második fordulójára szóló, szerkesztésében és betűformájában is megegyező szöveget tartalmazott). A Fidesz részérőlkezdeményezett vizsgálat során az OVB 7:3 arányban hozta meg határozatát.

2006 májusában összesen tizennégy OVB-döntést változtatott meg a Legfelsőbb Bíróság. A februárban megválasztott választási bizottság hat alkalommal az MSZP, illetve az SZDSZ javára tévedett a legfőbb bírói fórum döntései alapján, hatszor pedig a Fidesz rovására hibáztak az OVB-határozatok. A Legfelsőbb Bíróság ezt a 12 határozatot megváltoztatta, és ehhez még hozzávéve a MIÉP–Jobbik kezdeményezésére elbírált két esetet, a tizennégyrossz döntéssel a „friss” OVB negatív rekordot állított fel, ugyanis a választási testület 1990 óta nem dolgozott ekkora hibaszázalékkal. Míg 2002 tavaszán az OVB 123 döntést hozott, és a megtámadott 59 határozat közül a Legfelsőbb Bíróság akkor egyet sem változtatott meg, addig 2006-ban az OVB 203 ügye közül 63 került a bírák elé, és ebből majdnem mindegy negyedik ügynél született megváltoztató végzés.

Azt nem lehet kijelenteni, hogy 2002-ben visszaélések döntötték volna el a baloldal javára az országgyűlési választásokat, ugyanakkor a 2006-os választási eredményre már kihathattak olyan befolyásoló tényezők, amelyek vitatásánál – az elbírálásnál – az Országos Választási Bizottság sem volt mindig a helyzet magaslatán. Amiként az is megállapítható, hogy a legfőbb bírói fórum szakmai irányítása is erősebb lehetett 2006 elején, mint négy évvel korábban. Az pedig tény, hogy mind 2002-ben, mind 2006-ban az MSZP alig egy százaléknyival szerzett több listás szavazatot, mint a Fidesz-MDF, illetve Fidesz-KDNP, és aránylag kis szavazatkülönbséggel megszerzett mandátumok is eldönthették a választások végkimenetelét.

https://alaptorvenyblog.hu/