Az unió közelgő Trianonja

A kommunizmus és globalizmus között csupán időbeli síkon van lényegi eltérés

Egyesek szerint a történelem ismétli önmagát. Mások szerint nem, de tanulságos. Sir Bryan Cartledge történész, diplomata 2009-ben lebilincselő és empatikus könyvet írt Magyarország XX. századi tragédiájáról Trianon egy angol szemével címmel. Ebben a műben a korszak kiemelkedő politikai alakjainak néhány gondolata is megjelent. Tisza István miniszterelnök nem sokkal 1917-es lemondása előtt egy parlamenti beszédében a következőket mondta: „Olyan vidékeken, amelyeken különböző népfajok és nemzetek keverten laknak együtt (…) csakis nemzeti jelleg nélküli állam jöhet létre, vagy pedig az a faj adja meg az állam jellegét, amely számánál és súlyánál fogva dominál.” A történelem már igazolta Tisza István okfejtését.

Manapság ezzel a tézissel áll szemben az EU vezetőinek, Jean-Claude Junckernek, Angela Merkel asszonynak, az ENSZ főtitkárának, António Guterresnek, Soros Györgynek, támogatóinak és kiszolgálóinak, az unió politikai és erkölcsi gátlásoktól mentes megmondóembereinek fősodratú álláspontja a globalizmussal kapcsolatban.

Hát nézzük Európa lehetőségeit a migráció örvényében! A „nemzeti jelleg nélküli állam”, vagyis a nyílt társadalom, más szóval a globalizmus európai győzelme rémisztő jövőképet vázol fel Európa őslakosainak. Miért is? Emlékezzünk a kommunista internacionalizmus jelszavaira: „a múltat végképp eltörölni, (…) összefogni hát, és nemzetközivé lesz holnapra a világ.” Tudjuk, mit eredményezett a múlt eltörlésének kísérlete, a kommunizmus agymosása, a proletárdiktatúra hatalma. Áldozatainak száma világviszonylatban több mint százmillió. Értsük meg végre, hogy a kommunizmus és globalizmus között csupán időbeli síkon van eltérés. Céljaikban, módszereikben, demagóg hazugságaikban jórészt azonosak.

A másik Tisza-féle vízió: a súlyánál fogva erősebb faj dominanciája. Európa muszlim lakosainak száma jelenleg még „csak” hat-hét százalék körül mozog, de már ez is tízmilliókat jelent. A dominancia ereje azonban ennek a számnak többszörös hatványa. A keresztény alapú Nyugat-Európa már behódolt az iszlám dominanciának. Gőzerővel folynak templomrombolások, és vége a karácsonyok mintegy 1700 éves misztériumának. Működnek a no-go zónák és a saría szabályai. A gyökér nélküli hatalmaskodók kordába szorítják saját fajuk nőtagjainak viselkedését, eltitkolják a migránsok által elkövetett bűncselekményeket, és Merkel-betontömbök közé szorítják Európa városainak az életét. Bedöntik a média szabadságát, elszegényítik, elárulják népüket, hazájukat, kontinensüket, és agresszív módon megcsúfolják a demokráciát.

Sir Bryan Cartledge szükségesnek tartotta a Bethlen István 1922-es egyik beszédéből származó idézet bemutatását is. „A valódi demokrácia vezető szerepet biztosít a tanult, kulturált elemeknek. Minden politikai rendszer, amely megpróbálja tagadni ezt az elvet, nem érdemli meg a demokratikus címkét, mert akkor pusztán a demagógiát szítja. A demokrácia csakis a gazdag, jól felépített és magas kultúrájú országokhoz illő politikai forma. Azokban az országokban, ahol ezek a feltételek hiá­nyoznak, a demokrácia durva politikai konfliktussá degenerálódik, mert a teljes szólásszabadság és gyülekezési szabadság nagy ­hatalmú eszközök, amelyekkel félre lehet vezetni a tömegeket.”

Bethlen realista politikus volt, és hatékony, még ha sokszor gátlástalan intézkedéseket is hozott. De vannak olyan történelmi időszakok, amikor az alapvető emberi jogok észszerűtlen, túlzott értelmezése és előtérbe helyezése helyett a kemény kéz politikáját kell alkalmazni. Enélkül bizonyos időszakokban egy nemzet, egy ország, egy kontinens teljes szétzüllése, szétesése az egyetlen út, amit a történelem felkínál.

Sir Bryan Cartledge szerint Bethlen István „Türelmes pragmatizmusa visszakormányozta az országot páriastátusából oda, hogy a nemzetközi közösség teljes jogú, elismert tagja legyen”. Vagyis Bethlen István tudott valamit egy vészhelyzetbe került ország irányításáról. Idézetét szándékosan nem kapcsolom a szavazati jog korlátozásának koncepciójához, mert annál több van benne. Mit is állít Bethlen István? „A teljes szólásszabadság és gyülekezési szabadság nagy hatalmú eszközök, amelyekkel félre lehet vezetni a tömegeket.”

Hát nem ez történik ma a vészhelyzetbe került Európában? Az emberi szabadságjogok olyan típusú túllihegése folyik a ballib médiában és a globalitás támogatói között, amely egy valódi demokráciát soha meg nem élt, vagy azt nem igazán értő emberi populáció számára – a szabadság hamis és értelmezhetetlen látszatát keltve – abszolút félrevezetéshez vezet.

A bevándorlókra gondolok. Európa erőteljesen halad afelé, hogy a demokrácia durva konfliktussá degenerálódjon. Persze ehhez kellenek a mai Károlyi Mihályok, Kun Bélák, Edvard Benesek, Tomas Masarykok, a magyarokat végképpen gyűlölő Robert William Seton-Watsonok és nemzetközi társaik, akiknek az országunkat hátba támadó tevékenysége ­miatt már évekkel 1920 júniusa előtt eldőlt a sorsunk. Lassan eldőlni látszik Európa sorsa is. A Rotschildok, a Rockefellerek, a Bilderberg-csoport tagjai, Soros és NGO-i, az Európai Bizottság elnöke, az EU más politikai és illegitim, migránsbarát, és attól hasznot remélő irányítói, az ENSZ főtitkára, az aluliskolázott Martin Schulz már régóta dolgoznak ezen. És mindnyájan behelyettesíthetők a száz évvel ezelőtti történelem meghatározó alakjainak arcképcsarnokába. Csak akkor Magyarországot szabdalták szét a populizmus mocskos eszközeivel, most pedig Európát.

Akárhogy is nézzük, nagyobb léptékben, de ugyanúgy megtalálhatók a nemtörődömök, a zsoldosok, a gyűlölködők, a hazaárulók, a hatalom megszállottjai, a gazdasági érdekszférák képviselői, a lakájmédia, a mainstream lovagok, a hazudozók, a tudatlanok, a megtévesztettek és a kiszolgáltatott ártatlanok, a haszonlesők tömegei, mint Tria­non történelmi vetületeiben.

A döntéshozók a népek demokráciáját akkor is sárba taposták, és ma is ezt teszik. A demokrácia üveggyöngyeivel pedig félrevezetik a tudatlanokat, az aluliskolázottakat, a migránsokat, a kiszolgáltatottakat. Hát így nő össze Tisza és Bethlen gondolatisága a jelenlegi európai helyzettel. No meg a magyarral és a közelgő európai Trianonnal.

1920-ban Magyarországot megcsonkolták. Most Európán a sor. Más eszközök, más módszerek, de az eredmény ugyanaz. Európa Trianonja a küszöbön áll. Kérdés, hogy Magyarország száz év után ismételten át kívánja-e élni a csonkolás egy másik fajtájának borzalmait? Ha nem, a nemzetmentő politika az egyetlen lehetőség, amivel elkerülhetjük az összeomlást. Összefogva az immunitást még megtartó V4-országokkal, az osztrákokkal és néhány épelméjű nyugat-európai politikussal. Mint eddig. Csak még szorosabban, még intenzívebben és minden áron. Nincs más megoldás.

A szerző jogász

Az unió közelgő Trianonja

Patton, a „píszimentes” tábornok

A II. világháború győztes hadvezére Sztálinnak és a Fehér Háznak egyaránt útjában állt.

Hallottak már a Sapir–Whorf-hipotézisről, azaz a nyelvi relativizmusról? Ez egy elmélet, amely szerint az anyanyelvünk nem csupán arra szolgál, hogy a gondolatainkat kimondjuk, hanem arra is hatással van, hogy milyenné válik a gondolkodásunk. Bár ezt az elméletet a tudomány még nem tartja bizonyítottnak, lássuk be, nagy igazságtartalma van. Így aztán el lehet gondolkodni azon, hogy mi a jobb: ha az eredendő, természetes igazságot néven nevezzük, vagy ha finomkodunk, nyelvészkedünk.

A politikai korrektség (PC–„píszi” ) mögé rejtőző hazugságcunamit a 70-es években az amerikai politikai baloldal javasolta. Olyan nyelvhasználatot írtak elő, amely semlegesíti a különböző származással, nemzeti jelleggel, fajjal, vallással, nemi identitással vagy fogyatékosságokkal kapcsolatos megnevezéseket. Úgy gondolták, ezáltal csökken a nyelvi kifejezések által generált sztereotípiákon alapuló megkülönböztetés. Milyen álságos színjáték. Azt akarták, hogy ne nevezzük nevükön a természet alkotta tényeket, mert így megszűnnek a tények okozta problémák. Az elfajult neoliberalizmus nyelvi kényszergépezete beindult, és egyre erősebb. Mára már nem csupán az az elvárás, hogy maszatoljuk el az igazságot, hanem az is, hogy hallgassuk el.

Tény, hogy a píszi a 70-es évek terméke. A történelem azonban azt bizonyítja, hogy az igazság nyers kimondása és a következményekre való figyelemfelhívás soha nem volt kedves azok számára, akik céljaik elérése érdekében minden aljasságra készek voltak. Sokan még azokkal szemben is gátlás nélkül jártak el, akiknek a hátán a hatalom közelébe kerültek. S ha már megvolt a hatalom, terhessé vált az, akinek a szívében valódi érzelem és értelem lobogott.

Elég, ha VII. Károly hallgatásos árulására gondolunk Jeanne d’Arc máglyahalála kapcsán. De van egy időben sokkal közelebbi példa. Valószínű, hogy a II. világháború történetéből sokan ismerik Dwight D. Eisenhower „Ike” vagy „Monty”, azaz Bernard Montgomery nevét. Ike az USA Európában harcoló csapatai­nak főparancsnoka, 1944-től ötcsillagos tábornoka és 34. elnöke. Monty pedig sokszorosan sikertelen brit tábornagy, a világháború után vezérkari főnök, illetve az európai szövetséges erők parancsnokának helyettese volt.

De vajon hányan ismerik George Smith Patton tábornok történetét? Tartok tőle, nem sokan. „A nácik talán az ördögtől sem féltek, de volt egy férfi, akivel soha nem bírtak, és akinek neve hallatán a hideg futkározott a hátukon. Patton tábornok nehéz ember hírében állt, módszereit, katonáival szemben tanúsított magatartását sokan bírálták, de mindezek a bírálatok eltörpültek stratégiai képességei, elszántsága és hazafisága mellett, amelyek sorra segítették hozzá legendás győzelmeihez. Patton volt az, aki kiverte Afrikából a legyőzhetetlennek hitt Rommell hadseregét. A normandiai partra­szállás után pedig megállíthatatlanul tört előre Európában” – derül ki a róla készült, A Tábornok című filmből, amelynek Francis Ford Coppola írta a forgatókönyvét. És mindez igaz.

Mint ahogy az is tény, hogy Patton tábornok nem szerette a píszit. Szókimondása, igaz­ság­érzete, no és szovjetellenessége legendásan ismert volt. Katonai képességei, harcostársaival elért hihetetlen sikerei lehetővé tették volna, hogy úgy Prágát, mint Berlint a szövetséges seregek, pontosabban ő szabadítsa fel, és ne az oroszok. De „megállj” parancsot kapott. Ike másképpen tárgyalt, másképpen gondolkodott. Patton főnökei kiegyeztek a szovjetekkel, és tisztán politikai okok miatt átengedték Prága és Berlin felszabadítását Sztálinnak. Ike-ből elnök lett, Pattonból nem sokkal a győzelmei után halott… Patton már 1945 februárjától hangoztatta, hogy az amerikai­ak rossz szövetségesre tettek szert. Híres mondása az volt, hogy „az oroszokat még azelőtt vissza kellene rugdosni Ázsiába, mielőtt a háború után ráteszik a mocskos kezüket fél Európára”. Washington azonban minden intő jel, minden sztálini árulás ellenére úgy vélte, hogy a háború után meg lehet egyezni az oroszokkal. Így aztán odadobták Sztálinnak Kelet-Közép-Európát.

Patton határozott szovjetellenes véleményét nem rejtette véka alá. Ezért Sztálin – diplomáciai úton – többször jelezte Washingtonnak, hogy nem tetszik neki a szókimondó tábornok. Washington pedig Sztálint választotta, nem a saját győztes, nagyszerű katonáját. Patton tábornokot felmentették, és gyakorlatilag irodai munkára kényszerítették. Pedig megállíthatatlan, zseniális katona volt, aki nélkül a szövetségesek aligha nyerték volna meg a II. világháborút, és aki nélkül Ike valószínűleg nem lehetett volna elnök. Amennyiben a karakteres, egyenes jellemű, szókimondó és sikeres Patton elmondhatta volna tapasztalatait és javaslatait a Fehér Házban, megváltoztathatta volna a történelem menetét. Kizárt, hogy akár a politikailag naiv Franklin Delano Roosevelt, akár az új elnök, Harry S. Truman ne fogadta volna el a véleményét. De nem engedték oda. Az eredeti terv szerint Patton 1945. december 11-én tért volna vissza az Államokba. Ike azonban három héttel korábban utazott haza, és elmondta Trumannak, hogy minden rendben Európában. De sajnos ott van az a Patton, aki nem igazán osztja a hatalom álláspontját a szovjeteket illetően…

Patton 1945. december 9-én vadászni indult Mannheim mellett. Negyven kilométeres sebességnél hirtelen a Cadillacje elé kanyarodott egy teherautó. Kisebb koccanás volt, a járművek szinte csak karcolásnyira sérültek. Három embernek semmi baja nem lett, egyedül Patton bénult le mind a négy végtagjára, majd december 21-én egyébként makkegészségesen, 60 éves korában meghalt. Boncolás nem történt. A bale­seti jegyzőkönyvből 20 oldalnyi eltűnt. Robert K. Wilcox történész tíz évig kutatta a haláleset körülményeit. Hogy Patton nem a koccanásba halt bele, az biztos. Arról megoszlanak a vélemények, hogy a CIA elődszerve­zete, az OSS, esetleg Sztálin emberei, vagy a két szövetséges titkosszolgálata együtt szervezte meg Patton halálát.

Mindenesetre játsszunk el a gondolattal: hogy alakult volna a világ történelme, ha Patton, a píszi nélküli ember lett volna Ike helyett az amerikai főparancsnok. De az is elég lett volna, ha hallgatnak rá, vagy egyszerűen meghallgatják és nem elhallgattatják. Kelet-Közép-Európa elkerülhette volna a 45 évig tartó szovjet megszállást. Gondoljuk végig, milyen történelemformáló ereje lehet a tiszta, píszimentes és hatalomvágytól nem fertőzött gondolkodásnak! Patton tábornok a luxemburgi amerikai katonai temetőben nyugszik ötezer katonája mellett. Örök hála neki a kimondott gondolataiért, gerinces jelleméért, történelmi előrelátásáért. Ő az, aki néven nevezte a szovjeteket, nem finomkodott, és történelmi igaz­sága lett. Nem písziskedett, mert nem hatalmat akart, hanem valódi győzelmet. Nem magának, hanem Európának.

Ne feledjük: a mai rendkívül feszült társadalmi-politikai helyzetben nekünk is van píszimentes, szókimondó Patton tábornokunk, csak másképp hívják. Néven nevezi a problémát, és győzelmet akar Európának. És vannak csupán a hatalomért tülekedő píszilovagok. Döntsék el, ki mellé állnak!

Magyar Idők: http://magyaridok.hu/velemeny/patton-piszimentes-tabornok-2523229/

 

Jótanács

 A minap az egyik, kormányközeliséggel nem éppen vádolható televízió csatorna egy esti, meglehetősen népszerű műsorában a műsorvezető egy remek jótanáccsal szolgált nézőinek. A jótanács lényege az volt, hogy amennyiben a kedves néző véleményt akar alkotni valamiről, előtte jól járja körül a témát. Mindezeket megelőzően pedig bemutatták Soros György „igazi” arcát, s azt, hogy mi mindent köszönhetnek a magyarok a nevezett úrnak. Többek között szó volt jótékonykodásairól, kizárólag az emberi jogokért küzdő alapítványairól, a világ egyik legnagyszerűbb egyeteméről, a CEU-ról, és ösztöndíjairól, amit sok, ma magas pozícióban lévő politikusunk is igénybe vett. Persze nem maradt el a az elhíresült videóüzenet azon része sem, amelyben Soros mélyen aggódik a magyar emberekért, és Magyarország sorsáért. Komolyan, a szív majd megszakadt. Mélyen elszégyelltem magam, amiért ezt az embert vádoljuk azzal, hogy fel akarja számolni a nemzetállamokat. Hogy feltételezhetjük, hogy ennek a jóságos embernek van olyan terve, hogy célja elérése érdekében migránsok millióit telepítse Európába? Ezt a jóságos bácsit merjük mi bántani?

Pontosabban: elszégyelltem volna magam, ha előtte – jótanács nélkül is – nem jártam volna körül a témát. De körüljártam.

Úgy gondolom, aki hozzám hasonlóan nyitott szemmel nézi a világot, tisztában van azzal, hogy nem Soros az egyetlen, aki mindent elkövet a nyílt társadalom létrehozása érdekében.

David Rockefeller 2002-ben kelt Emlékirata 405-ik oldalán a következő sorok olvashatóak.

„Egyesek azt hiszik, hogy mi (a Rockefeller család) egy olyan titkos szövetséghez tartozunk, amely az USA valódi érdekei ellen tevékenykedik. Családommal együtt internacionalistának minősítenek, aki összeesküszik világszerte másokkal, hogy létrehozhasson egy integráltabb globális politikai és gazdasági világrendszert, egy egységes világot, ha úgy tetszik. Ha pedig ez a vád ellenem, akkor büszkén vállalom, hogy bűnös vagyok.”

F. Willam Engdahl (W.E.) „A gondolatgyárak” című könyve 76. oldalán így ír: „David Rockefeller Bilderberg csoportjának hatalomüzérei, és Rockelfeller befolyásos nemzetközi köreinek egyéb tagjai új agytrösztöt alapítottak 1973-ban, amelyet Trilaterális Tanácsnak neveztek el. Később ezt nevezték gyakran a „világ árnyékkormányának”, ekkora volt a világpolitikára gyakorolt, titkolt befolyása az elmúlt négy évtizedben.” Leszögezhető, hogy ennek a társaságnak „folyamatos víziója egyfajta bankárszocializmus, amelyben ők irányítanak, a széles társadalom pedig a fizető hitelesek tömegének szerepét veszi fel”. (W.E.) A társasághoz tartozó személyek, és az elveit támogató szervezetek nevei tételesen és részletesen is megtalálhatók az említett könyvben, ha az ember jól körüljárja a témát….És persze nem kell sokáig lapoznunk, hogy szembe találjuk magunkat Soros György, és a Nyitott Társadalom Alapítvány nevével.

Hogy mi a nyitott társadalom lényege, tudjuk. Fricz Tamás elmagyarázta már nekünk az elmélet eredetét ezeken a hasábokon. S hogy hogyan „nemesedett”  Karl Popper liberális filozófus alapelmélete Soros-féle reflexivitás elméletté, azt megérthetjük Soros egyik nyilatkozatából (2003 Fortune Magazin): „…ha követed azokat a szabályokat, amelyeket általában követsz, akkor meghalsz. […] alapvetően ezt a tapasztalatot alkalmaztam mind a globális pénzpiacra, mind pedig politikai nézeteimet tekintve.” Ezt a magatartást követte, amikor pl.2008-ban megtámadta és majdnem bedöntötte a magyar OTP-t. Ezt követte akkor is, amikor a fél bankvilág belebukott, de ő meggazdagodott az amerikai jelzáloghitel-válságon. Támogatta a grúz rózsás forradalmat 2003-ban, és mindent elkövetett George W. Bush elnök megbuktatásáért. 2006-ban az ukrán narancsos forradalom mellé állt, Fehéroroszországban pedig persona non grata lett. A jótékonykodás jelmezébe bújtatott civil szervezetei olyan hálózatot alkotnak, amelyeken keresztül elsősorban a kelet-európai országokban tevékenykedik, s ezeken keresztül akarja nyílttá tenni az itteni társadalmakat. A tevékenységükkel okozott károk megszámlálhatatlanok. Többször megkérdezték tőle, hogy nincsenek-e erkölcsi aggályai emiatt. Azt válaszolta rendre: „be kell vallania, cselekedeteiben benne rejlik annak lehetősége, hogy azokkal másnak kárt okozzon”. „Így történhetett, hogy 1992-ben Soros fedezetlen fontspekulációit követően kénytelenek voltak az adófizetők állni a cehhet.”

Őszintén ajánlom a már említett műsorvezető számára, hogy ők is járják körül a témát, amiről véleményt formálnak, és olvassák el pl. Andreas von Rétyhi George Soros című művét, amelyből az előzőekben idéztem. És innen, a 214-ik oldalról idézem a következőket is:…”miért pont Soros Györgynek és barátainak indult meg a szíve a migránsokon. A migránsok ugyanis emberek, és az emberek sosem érdekelték különösebben Soros Györgyöt…. Különben…nem segített volna Kelet Európában 1989-ben megszervezni a sokk-kapitalizmust, nem spekulált volna a font árfolyama, vagy a thaiföldi fizetőeszköz ellen, ami miatt több millió ember szegényedett el….Így nem nagyon hihetjük, hogy nagyobb érdeke fűződne ahhoz, hogy a menekülés okai ellen küzdjön, mint ahhoz, hogy, magát a migrációt segítse elő.” Majd így folytatja: „A menekültválság már 2015-ben megmutatta, milyen destabilizációs erő rejlik benne. Bár Soros …hálózata nem az egyetlen tényező, de döntő szerepet játszik ebben a gigantikus játékban. …a cél: Európa, különösen Németország meggyengítése és az európai nemzetállamok megszüntetése, hogy meg lehessen valósítani a globalizációt és egyetlen óriási piac jöjjön létre.” Hát ez a Soros-féle nyílt társadalom lényege. S hogy mi a migráció haszna az azt szervezők, támogatók számára? Ezt meg megtudhatjuk Udo Ulfkotte Menekültipar c. könyvéből. Higgyék el: dollármilliárdok. A jótékony filantróp azonban nem csupán aggódik értünk. Ő maga jelentette ki, hogy Magyarország és Lengyelország különösen útjában áll világmegváltó törekvéseinek.

Hát ennyit a Magyarországért aggódó filantrópról, és a balliberális média megalapozott, a témákat jól körüljáró véleményformálásáról. Milyen egyszerű is lenne, ha már teljesen kimosták volna mindannyiunk agyát. Bár az egész világon mindent megtesz ezért a jól megfizetett lakájmédia, pármilliónyinkat azért még nem zavarnak meg a tények.

W.E Gondolatgyárak c. könyve hátoldalán a következő üzenetet fogalmazza meg nekünk, magyaroknak: „Önök Magyarországon legalább szerencsések, hogy választott vezetőik rendelkeznek azzal az erkölcsi bátorsággal és ritka őszinteséggel, hogy felálljanak a tömegben, és elkiáltsák magukat, ujjal a brüsszeli „császárra” mutogatva, kijelentve: nézzétek, nézzétek! A császáron nincs is ruha! Németországban és az EU egyéb országaiban jelenleg nem ez a helyzet.”

Úgy egyébként pedig köszönjük a jótanácsot. Kár, hogy nem hiteles.

Gondola: https://gondola.hu/cikkek/108090-Jotanacs.html

Nyílt levél Vona Gábornak

Kedves Fiatalember!

Azért szólítom így, mert egyáltalán nem érdekel, hogy Önnek van –e pártja, és az hány százalékon áll. Az sem érdekel, hogy Ön pártvezér, vagy miniszterelnök-jelölt-e, vagy sem. Egy dolog érdekel. Az, hogy Ön olyan stílusban beszél sok-sok ezer, Ön által ismeretlen emberről, amiért a XX. század vérzivataros éveiben még egy jó nagy pofon járt. Nem azért, mert akkor nem volt véleményszabadság, hanem azért, mert még az átkosban is tanították, hogy az idősebbeket tisztelni illik. Lehet, hogy az Ön értékítéletében a kormányzópárttal szimpatizáló nyugdíjasok megalázása és kifigurázása nemes dolog, radikális és nyílt vélemény-nyilvánítás. De higgye el, nem az. Sajnos, koromnál fogva megtehetem, hogy nyomatékosan felhívjam a figyelmét arra, hogy Ön a karrierje lehetőségét, jelenét közvetlenül pont a „viktoriánus nyugdíjasoknak” köszönheti. Ők azok ugyanis, akik biztosan nem voltak sem a kommunizmus, sem a neoliberalizmus támogatói, ezért mindenképpen egy új világot akartak, és azért küzdöttek. Gondolom, ennek a kijelentésnek az igazságát Önnek nem kell bizonyítanom. Bizony, pont a „szandis” papák és mamák voltak azok, akik végigküzdötték az életüket a szocializmus undorító mocskában, szegénységben, elnyomásban, kiszolgáltatottságban azért, hogy a fiaik, lányaik és unokáik jobb és szabadabb életet élhessenek. Köztük Ön is.  És higgye el, nem azért nélkülöztek és kínlódtak egy életen át, hogy holmi, a fenekükön még a tojáshéjjal közlekedő, provokáló pillanatemberkék, tüntetők, szervezők, aláírásgyűjtők, sípolók még az utolsó éveiket is tönkre tegyék. Pont Ön ne értené, hogy “a hétköznapokon kedves bácsikákból és nénikékből áradó indulatnak, vagy a „szájukból folyó szennyvíznek” mi lehet az oka? Éppen az, hogy a XX. század minden traumáját valóban ők élték át és túl. Bizony, az nem volt könnyű. Mert számukra a bénító és idegőrlő traumák sora nem csak történelem, hanem fogható, érezhető tragikus valóság. S ez nagy különbség. Ráadásul ezeket a traumákat nem volt lehetőségük kibeszélni, elpanaszolni, kiönteni. Titkolózniuk kellett, nehogy a szomszéd feljelentse őket. Hazudozni kellett még önmaguknak is, ha életben akartak maradni. Akkoriban nem volt lehetőségük divattal foglalkozni, és lehet, hogy ma örülnek annak, hogy van egy szandijuk, és húzható bevásárlókocsijuk. (Meg csomó betegségük és fizikai fájdalmuk is van, valamint sok-sok évük, ami miatt nem tudják már a dolgos két, remegő kezükben cipelni a bevásárlószatyrot. Adja Isten, hogy Ön hosszú életű legyen, és megélje azt a kort, amikor már remeg a kéz, és egy húzható bevásárlókosár ad majd örömet Önnek is.) S mivel a „viktoriánus nyugdíjasoknak” elegük volt a szennyből, hazudozásból, mocsokból, uszításból egy életen át, szeretnék, ha békén hagynák őket abban a közegben, amelyben megtalálták a nyugalmukat. Hogy miért pont ott? Mert tiszteletet és figyelmet kapnak. Ők így érzik. Joguk van hozzá. És senkinek semmi köze ahhoz, hogy hol és kivel érzik biztonságban magukat. Kérem, hagyja békén az Ön által viktoriánusoknak nevezett nyugdíjasokat! Hagyják őket végre felszabadultan ünnepelni a nemzeti ünnepeken! Hagyják végre, hogy annak tapsoljanak szabadon, akinek ők akarnak. Mert ha nem hagyják, ha provokálják őket, bizony, náluk is feltörhetnek az indulatok. Mert nekik tényleg elegük volt az erőszakos elhallgattatásból, a provokációból, az kötelező ideákból és eszmékből. Nekik már igazán felemésztette az élet az idegrendszerüket. Ott, Tusványoson sem történt volna semmilyen incidens, ha nincs provokáció. És a nemzeti ünnepeken sem kiabálnának akár trágárul, ha nem zavarnák őket a lehető legprimitívebb módon sípokkal, beüvöltésekkel, gusztustalan transzparensekkel. Persze, én is elítélem, ha fizikailag bántalmaznak bárkit is. De ettől még sok százezer, akár fideszes nyugdíjas szavazó a traumái, és remegő keze ellenére is nyugodt, kiegyensúlyozott honfitársunk. Még akkor is, ha időnként csúnyán néznek olyanokra, akiket nem szeretnek. Tudom, Ön azzal kezdi blogbejegyzését, hogy akinek nem inge, ne vegye magára. Csakhogy ez igencsak tisztességtelen megoldás. Mert Ön általánosságban támad, és a mocsok-golyók előli elugrást a megcélzott tömegben tartózkodó, remegő kezű nyugdíjasokra bízza. És a kollektív felelősséggel való próbálkozás igencsak sikamlós játék.

Egyébként pont Ön ítéli el, hogy egy provokátor hatására a jelen lévő nyugdíjasokon „eluralkodott a lincshangulat”? Talán emlékszik. 2009. április 14-én, azon a napon, amikor Bajnai átvette a kormányrudat, tüntetés volt a Parlament előtt. A rendezvény vége felé Ön gárdás kísérőivel együtt erőszakkal felnyomult a rendezvény színpadára, mondhatnám, lincshangulatban.  Fricz Tamás állta útját, és próbálta Önt meggyőzni arról, hogy az erőszakos fellépésnek nincs értelme. Nincs értelme, mert körülvették a tömeget a drónná változtatott rendőrök, és a tüntetők között sok a nő, a nyugdíjas és a kisgyermek.  Az Ön szemeiben akkor szikrázó gyűlöletre, indulatra sokan emlékeznek, akik akkor az arcába néztek.  Ön mégis felszólalt. Nem sokkal később sajnos a rendőrség és a tüntetők egy része összecsapott, több sebesülés is történt. Nekem úgy tűnik, akkor Önben is tombolt a gyűlölet.  Ugyan miért? Miért nem tudott uralkodni magán fiatal ember létére? Kit gyűlölt? Valószínű mindenkit, aki zavarta köreit, gondolatait, szándékait. Ön ne ismerné tehát az indulatok elszabadulásának mechanizmusát? Ön gyalázza azokat az embereket, akikben évtizedek óta, valós indokkal felhalmozódott az elkeseredés? Higgye el, az ő indulataikat már nem személyes ambíciók, vagy önös célok gerjesztik, hanem a nyugalom és a békés öregkor iránti vágy. Ezért javaslom, ne zavarják, és ne provokálják a „viktoriánus” nyugdíjasokat, sem Ön, sem mások! És ne is sértegessék őket! Szeretnék az életüket, illetve ami még maradt belőle, nyugalomban, gyűlöletkeltő provokációk, sípolások, hisztériák, erőszakos és indulatos karrier-kampányok nélkül leélni. Nem kérem, hogy kövesse meg a megsértetteket, mert a mocskolódó blogbejegyzések íróira nem jellemző a bocsánatkérés.  De arra megkérem, hogy mielőtt ítéletet mond bárki felett, gondoljon előbb a saját hitelességének fontosságára, vagy hiteltelenségének következményeire.

Bencze Izabella

 

Halmozott deja vu

Mi, magyarok nem akartuk. Mi figyelmeztettünk, hogy tragédia lesz a vége. De az európai hatalmi játszmák, és államjogi kötöttségeink miatt kénytelenek voltunk besétálni a csapdába. S a vége valóban tragédia lett.          15 millió halottra, és ránk, magyarokra nézve mindenképp. Ugye egyértelmű? Az I. világháborúra, Tisza hadüzenet-küldés elleni figyelmeztetésére, az Osztrák- Magyar Monarchiában betöltött, kiszolgáltatott államjogi helyzetünkre, Vilmos császár hatalom-megerősítő törekvéseire, és végül a trianoni békediktátumra gondolok. Tragédiánkat erőteljesen elősegítette az erőteljes, nemzetközi méretű magyarellenes hazug propaganda, a döntéshozói helyzetbe került hatalmak nemtörődömsége, no és az akkori magyar nemzetmentő politika gyengesége.

Az Unió  kötelező migráns-szétosztási kísérlete, a bevándorlás minden eszközzel történő támogatása nálam – Trianon miatt – deja vu érzést vált ki. Mi magyarok nem akarjuk. Mi figyelmeztetünk. Rossz vége lesz. Ezúttal egész Európára nézve. Most is intenzív a magyarellenes nemzetközi hazug propaganda, s a legfőbb uniós döntéshozók is nemtörődömök. Kizárólag saját érdekeiket képviselik. Egyetlen reményünk, hogy elkerüljük a ránk leselkedő újabb tragédiát, hogy most rendkívül erős a kormány nemzetmentő politikája. Olyan a helyzet valóban, mint Trianon előtt volt, csak nagyobb mértékű. Most már nem a határokat változtatnák meg a hatalmasok, hanem a nemzetet, a nemzeteket pusztítanák el.

De a deja vu más ok miatt is fennáll. Más szinten, máshogyan, a mikrovilágban valami hasonló már történt ebben az országban. Valami, ami erőszakos volt, és tönkretette az életünket. Tönkretette, mert a történés lelki igáját, embert silányító és megalázó hatását génjeikben hordozzák még azok a fiatalok is, akiknek „csupán” a nagyszülei élték át az eseményt. Tény, hogy a paramnézia jelenségénél alapvető a már velünk egykor megtörtént helyzet érzése, míg a konkrét  történés ténye bizonytalan. A volt szocialista országokban azonban maga a történés is felszínre tör.  És ezt a „történést” úgy hívják, hogy társbérlet.  Aki nem tudná, mi is az, azoknak elmondjuk. Lánykori neve: kommunalka. Természetesen a Szovjetunióból származott, és a XX. század elejétől, a kommunizmus borzalmainak egyik következményeként tört be a lakáshiánnyal rendelkezők világába, és a sztálini időkben érte el csúcspontját. A volt „burzsoázia” két,-három, -vagy többszobás lakásaiba állami erőszakkal több családot is betelepítettek. Minden családra jutott egy szoba, s a konyha, fürdőszoba használata közös volt.  Hiányzott az intim szféra, egészségtelen túlzsúfoltság jött létre. Különböző felfogású, érdeklődésű, kulturáltságú emberek sokaságának kellett egy fedél alatt élnie, aminek a következménye a feszültség, a durvaság, a veszekedés, az emberhez méltatlan, rákényszerített életvitel volt. Ennek nyomorát még ma is nyögi az ország lakosságának egy része. Hát ettől a deja vu. Ráadásul kétszeres. Egyrészt a kényszeres együttélés miatt, másrészt az erőszakos betelepítés, a hatalmi arrogancia okán.

Ugyanolyan, mint a kötelező betelepítési kvóta, és annak várható következményei. A kommunisták anno létrehoztak egy kezelhetetlen, tragikus és erőszakos társadalmi helyzetet, amelynek nyomorúságával és feldolgozhatatlanságával az ország kiszolgáltatott lakosságát terhelték meg. Most meg a globalista ballibek hoztak létre egy kezelhetetlen, tragikus, összeurópai társadalmi szituációt, amelynek következményeit Európa kiszolgáltatottnak hitt, még elemi megmaradási ösztönnel bíró lakosaira próbálják rátelepíteni. Ugyan, mi a különbség? A kommunisták jelszava: világ proletárjai egyesüljetek. A globalista ballib elit pedig a nyílt társadalomért küzd, ahol a világ proletárjai egyesülnek. Persze akkor, is most is erőszak segítségével. Hiába, egy tőről fakadnak.

Egy kormányellenes médiumban a műsorvezető angyali ártatlansággal kérdezte, mi a baj azzal, hogy egyes civil szervezeteket külföldről finanszíroznak? Miért is kell őket megbélyegezni holmi átláthatósági törvénnyel? Hisz csak segítenek, csak jót akarnak, csak támogatnak. Ugyanúgy, mint a jótevő Soros bácsi. Nos, ezek a jótevők Sorossal az élen Európa összeomlásában, erőszakos társbérletesítésében, a világ proletárjainak egy katyvasszá történő egyesítésében érdekeltetek. Természetesen úgy, hogy ők, az elit, megtartva előjogaikat –mint a kommunisták tették- emberi jogok hamis álcája mögé rejtőzött szerepben tetszeleghessenek. Volt már ilyen, más köntösben. Annak százmillió halálos áldozata volt.  Ha nem állunk ellen, jöhet a második Trianon, és a ki tudja hány százmillió áldozat. Hogy ne legyen kétségünk a filantróp szándék igazi arcával kapcsolatban, hadd idézzem  Andreas von Rétyhi George Soros című könyvéből  Neil Clarck angol székhelyű újságíró megállapítását. „Soros …. rájött, hogy dollármilliókkal felfegyverkezve, egy sereg civil szervezeten keresztül….tökéletesen kivitelezhető azoknak a kormányoknak a megbuktatása, akik ártanak az üzletnek, hogy aztán az érintett ország gazdasági javait szinte azonnal magukhoz ragadhassák, sőt, mindezért később még köszönőlevelet is küldjenek nekik.” Hát ez van egy módosult újra-Trianon, a társbérletesítés, a hangzatos jótékonykodás és humanitárius jelszavak, a külföldről finanszírozott ál-civilszervezetek, a CEU, vagyis a kötelező betelepítési kvóta-terv  és az Európai Egyesült Államok létrehozásának szándéka mögött. Ezért kell tudnunk, hogy mely szervezetek a Soros-polip csápjai.

Európa megmaradásra kész lakói, országai: ébresztő! Nos és persze hajrá Magyarország, hajrá nemzetmentő politika!