Ami jó Amerikának, nem biztos, hogy megfelel Európának

Biztos vagyok abban, hogy a délszláv népek XX. századi történelméből még egy történészhallgató is nehezen vizsgázna le, annyira sűrű, annyira tragikus mindaz, ami az ott élő nemzetiségek között történt. Szerbia, Horvátország, Bosznia-Hercegovina, Szlovénia, Macedónia, Montenegró, Koszovó ma független államok, holott a legkevesebb 300 ezer halálos áldozatot és több mint egymillió ember szülőföldelhagyását követelő, 1991–95 között dúló délszláv háború előtt évtizedekig különböző államalakulat formájában ugyan, de föderációban éltek.

A szinte azonos nyelvet beszélő nemzetiségek egyben tartása kizárólag a tekintélyelvű, ha úgy tetszik, diktatórikus irányításnak volt köszönhető, legyen az királyság, föderatív vagy szocialista szövetség.

Belgiumban a flamand–vallon etnikai ellentétek miatt 2018-ban a média már az ország széthullásáról beszélt, miután a választások után száz nappal sem tudták létrehozni a belga kormányt. Pedig 1994 óta Belgium föderációban él. A Szovjetunió föderatív állam volt, még ha kommunista is. 1991-ben tizenöt önálló államra hullott szét.

Így egyértelmű a kérdés, mi a járható út s jövő? Szuverén nemzetállamok egy megújult Európai Unióban vagy egy föderatív Európai Egyesült Államok? A föderációk tagállamainak ugyanis lehet saját (báb)kormányuk, lehetnek belső törvényeik is, de semmiképpen sem lehet saját pénzük és adórendszerük, hadseregük, önálló külpolitikájuk. Vagyis nincs nemzeti önállóságuk és nem függetlenek. Néha még a nyelvhasználatuk sem szabad.

Így aztán kérdezhetjük azt is: lenni vagy nem lenni? Mert most ez a kérdés. Főként, hogy május 26-án megszületik a válasz, és eldől a jövőnk. Ha olyan nemzeti pártok képviselői kerülnek többségbe az unió parlamentjében, akik szilárdan hitet tesznek a nemzetállamok és a megújuló unió mellett, megmaradunk. Ha a bevándorláspárti globalisták kerülnek többségbe, irány az egyesült, föderatív Európa. Ha így alakul, megszűnünk nemzetállamként létezni 1019 év után.

Persze sokan vallják, az egyesült Európa nem rémkép. Itt van például az Amerikai Egyesült Államok. Amerika híresen demokratikus állam, a szabad élet mintaképe. Jogos a kérdés, mi a baj vele? Vele semmi, de egy föderális Európával már igen. Hogy miért? Mert nincs közös nevező az önkéntesség és a kényszerítés között.

Az Amerikai Egyesült Államokat Nagy-Britannia tizenhárom, európai telepesek által alkotott gyarmata hozta létre 1776. július 4-én. Léte a brit gyarmatosításból ered, s az őslakosság kiirtásán, a gyarmatosító országgal való szembenálláson alapszik. Amerikának nincsenek ezeréves múlttal rendelkező államai, keresztény gyökerei. Az egységes angol nyelv a közös önállósodási akaratból származik, és a hódítók anyanyelvéből kiindulóan terjedt el. A különböző, főként európai nációkból származók maguk akartak egy fölöttük álló, védelmet nyújtó entitást létrehozni. A föderáció tehát a telepesek akaratából jött létre.

No de Európa? Több ezer éves történelme során őshonos nemzetek polgárainak tízmilliói haltak meg népük függetlenségéért, nyelvük megtartásáért és persze hatalmuk kiterjesztéséért.
Európára mindig is kizárólag a politikusok akarták ráhúzni a föderációt, mint tennék most is a globalista, bevándorláspárti hatalmasok, akik a nemzetek nacionalista érzéseit tartják minden baj eredőjének. Pedig nem a nacionalizmus a rákfene.

A nacionalizmust mint eredendő emberi érzést csupán a tehetetlen és tehetségtelen politikusok gerjesztik gyűlöletté. És a zavartalan hatalomgyakorlás érdekében szükségük van a nemzetek gyökereinek szétszakítására, a bevándorlás alapjoggá tételére, a lakosság nemzeti identitásának felszámolására, a társadalom erkölcsi immunrendszerének meggyengítésére, a kereszténység megtartóerejének tönkretételére, valamint az emberi faj természetes reprodukálási képességének meggyengítésére. Úgy tűnik, ezekhez már nem elegendő a szuverén államok között önkéntesen létrejött gazdasági és politikai szövetség, az Európai Unió, hanem már Európai Egyesült Államok kell diktatúrával, egy kormánnyal, egy hadsereggel és bevándorlók millióival.

Ugyan miért kellene az európai nációknak a kultúrájukat, identitásukat, nemzeti értékeiket, esetleg nyelvüket is feladni, és alárendelni magukat egy központi kormány ki tudja milyen háttérhatalommal irányított döntéseinek? Miért kellene kiadni a magyar parlament kezéből az adózás vagy a család fogalma meghatározásának jogát, a gyermekvállalás támogatását, az alacsony közüzemi díjakat, az állam önfinanszírozásának lehetőségét? Miért kellene alárendelni magunkat egy máshonnan irányított kül- és pénzügypolitikának, honvédelem helyett egy másutt eldöntött hadügypolitikának? Miért kellene olyanokkal együtt élnünk, akikkel nem akarunk?

Nekünk is van rossz emlékünk az államszövetségről. 1867. július 28-án Európa szívében létrejött az Osztrák–Magyar Monarchia. Az államszövetséget egy uralkodóház, közös hadsereg, közös külpolitika és közös pénzügy tartotta össze viszonylag laza föderációban. De így is csupán 53 évet élt. 1918-ra szétszakadt, 1920-ban darabjaira hullott. S a széthullás egyik oka a Monarchia sok, önállóságra törekvő, egyetlen államalakulatba kényszerített, szuverenitással nem rendelkező nemzetisége volt.

Itt, Európában szuverén államokra és egy tisztességes, támogató, partneri alapon működő, megújított Európai Unióra van szükség. Ezt bizonyítják a „gyönyörű nő” sebhelyei, ráncai. És köszöni, nem kér arcfelvarrást, nem kér művi beavatkozást. Olyan akar maradni, amilyen eddig volt: természetesnek, sokarcúnak, mindenféle kényszerföderációtól és ráerőltetett egyesüléstől mentesnek. Egyszóval szabadnak!

Szerző: Bencze Izabella jogász

Forrás: https://magyarnemzet.hu/velemeny/ami-jo-amerikanak-nem-biztos-hogy-megfelel-europanak-6405500/

 

Ellenzéki hazugságok

„A magántulajdont is visszatartják: tíz körömmel kapaszkodik az állam a műtárgyakba” címmel jelent meg egy cikk a Népszavában február 27-én Tölgyesi Gábor tollából. Ezt fokozandó, Szakonyi Péter, a magyar restitúció önjelölt tudora ugyanakkor a „Végleg ráteszi a kezét az állam a vitatott műtárgyakra” című eposzt adta közre a napi.hu-n. „Egy tollvonással szinte lehetetlenné tette az elzabrált műkincsek visszaadását a kormány” – írja. A világvége-hangulat mindkettőjüknél egy kormányrendelet hatályon kívül helyezése kapcsán jött el.

Fotó: MTI

Lassan megszámlálhatatlan azon támadások száma, amelyek 1998 óta restitúció ügyben bel- és külföldön érik az Orbán-kormányt. De kezdjük az alapoknál. A restitúció úgy vált nálunk a politika részévé, hogy két embertelen hatalom a XX. században állampolgárok millióinak vagyonát rekvirálta, először magyar zsidók javainak begyűjtése, másodszor kommunista államosítás formájában. A két pokolbéli vagyonrablás 1939 és 1972 között történt hazánkban azzal a céllal, hogy kiirtson egy etnikumot, majd kisemmizzen egy egész országot, és gazdaggá tegye a kommunista brigantikat és utódjaikat.

Az igazságtalanul elvett vagyontárgyakkal kapcsolatos „jóvátételről” két lépcsőben beszélhetünk. A zsidó vagyon visszaszolgáltatásáról és az okozott károk megtérítéséről már 1945 márciusában megszülettek az első jogszabályok, de az azt követő államosítással a kommunisták felülírtak minden korábbi rendelkezést. Az „egyenjogúság” jegyében immár mindenkitől elvettek mindent. Az így elvont javak visszaszolgáltatására azonban soha nem került sor, mert a rendszerváltozás után nálunk nem volt reprivatizáció, csak részleges kárpótlás. Az Alkotmánybíróság annak idején többek között kimondta: „Az állam az őt terhelő kötelezettséget akként is teljesítheti, hogy – teherbíró képességével arányban álló módon – a károsultakkal szembeni kötelezettségének kárpótlás útján tesz eleget.” „A kárpótlás megfelelő kártalanítást jelent azoknak is, akiknek a tulajdonát zsidó származásuk vagy izraelita vallásuk miatt vonták el.” Hát így lettünk – zsidók és nem zsidók – egyforma áldozatai a kommunizmusnak.

A kárpótlás nem lett sikertörténet, és befejezését követően meg is jelentek az első igények műkincsek visszaadása iránt, amelyekből sok kérelem bíróságig jutott. Ugyanakkor egy etikus államnak kötelessége, hogy ami nem az ő tulajdona, azt visszaadja jogos tulajdonosának, bírósági ítélet nélkül is. Ez azért bonyolultabb dolog, mint jogi képtelenségeket összehordani egy újságcikkben. Adott esetben évtizedeket kell visszamenni a történelemben, levéltárakban, múzeumi leltárokban. Olyan kor dokumentumai között kell kutatni, amelyben aluliskolázott emberek döntöttek, vezettek nyilvántartást, ha tudtak írni. Lehet, hogy a diktatórikus rendszeren alapuló írásbeli fecnik már nem is léteznek, mert leselejtezték, vagy az elvtársak megsemmisítették azokat a rendszerváltozáskor. Nem egyszerű a lassan 70-80 éves, sőt régebbi jogszabályok, letéti szerződések, dokumentumok felkutatása, értékelése, de nem lehetetlen.

Az első Orbán-kormány vállalta ezeket a döntéseket, miközben 1998 és 2002 között az akkori ellenzék tüzet okádott rá, mert az első nagy restitúciós, úgynevezett Herzog-perben nem adott ki 11 képet Nierenberg Mártának, a felperesnek. Nem adott ki, mert az állam nevében eljáró szervezet, a Kincstári Vagyoni Igazgatóság véleménye az volt, hogy a kért képek állami tulajdonban vannak. Megállapította, hogy az eredeti tulajdonosok kárpótlást kaptak a festményekért, vagy éppen csempészés miatt kobozta el a képet a magyar hatóság, vagy bekövetkezett a demokratikus jogrendekben ismert módon történő tulajdonszerzési mód, az elbirtoklás. 2008-ban a Legfelsőbb Bíróság jogerősen az államnak adott igazat. Közben sokasodtak a kérelmek, indultak perek is, de a KVI számos esetben a kért műkincs kiadására tett javaslatot. Már 1989-ben a Szépművészeti Múzeum nyolc, letétben lévő képet juttatott vissza a Herzog családnak, egyet pedig 1999-ben, amikor elindult a Herzog-per.

2000-ben kapott vissza képet Hatvany Ferenc, a Sigray család 273 tárgyat, a Károlyi család 9 festményt, Vida Jenő pedig több festményt 2002-ben. Nos, a baloldali sajtó ez utóbbi ügyet méltatta 2002 novemberében és 2003 áprilisában a Népszabadságban. A Vida-képek visszaadásáról mint követendő példáról írtak, dicsérve Görgey Gábor akkori szocialista kultuszminiszter eljárását. „Egyedül a Vida-örökösök kaptak vissza két festményt az egykori kulturális miniszter Görgey Gábor jóvoltából” – írta Szakonyi dicsérően a napi.hu-n még ez év január 9-én is. Nem akarom hitelességét csorbítani, de Vida Jenő nem 2, hanem 5 képet kapott vissza, és nem Görgey jóvoltából került sor a kiadásra, mert az arra vonatkozó javaslatot még az Orbán-kormány idején, 2002 januárjában írta meg a KVI.

Vitázhatnánk erről a tényről, de a Vida-féle, illetve az összes fent felsorolt kiadási javaslatot én magam mint az Orbán-kormány egyik állami intézményének hatáskörrel rendelkező felső vezetője terjesztettem elő, és vállaltam érte a felelősséget. Csupán a fényességes átadás történt a választás után… A történethez persze az is hozzátartozik, hogy akkor az Állami Számvevőszék vizsgálatot indított Vida-ügyben, amelyre aztán a végső szocialista válasz a felelősségteljes tulajdonosi állami döntés elhárítása volt. Az eset után 2003-ban ugyanis született egy Draskovics Tibor – Hiller István-féle egyezség, amely még a jogilag viszonylag egyértelmű esetekben sem vállalt felelősséget a döntésért, hanem azt a bíróságokra hárította.

Onnan kezdve nem is volt önkéntes kiadás! De ez a tény érdekes módon 2010-ig nem fájt a szoclib sajtónak! A Draskovics–Hiller-paktum fenyegető kényszere pedig szokásjogként égett bele a restitúcióval foglalkozó állami alkalmazottak munkarendjébe. Nem véletlenül. Mert ha a döntéshozó téved, a hanyag vagy a hűtlen kezelés törvényi tényállásával és pár év börtönnel nézhet szembe. Bár régen már csak civilként követem az eseményeket, de meggyőződésem, hogy a műkincskiadások ismételt felgyorsítása mellett a szocialisták által a paktummal okozott félelem feloldására is szolgálhatott az a jogszabály, amely Lázár János nevéhez köthető, és amelyben 2013-ban magához, azaz a Miniszterelnökséghez vonta a döntés felelősségét.

Ezt követően – olvashattunk róla, főként Szakonyitól – jó pár esetben született döntés műtárgy visszaadásáról. Szakonyinak azonban fáj, hogy nagy mennyiségű és nagyobb értékű műkincs nem került vissza eredeti tulajdonosához. De rossz hírem van: hazánkban a jog nem mennyiség- és érték-, hanem tényállásfüggő. Így aztán a Szakonyi által „lex Lázár”-nak nevezett jogszabály alapján, az államot terhelő megfordított bizonyítási teher ellenére, a rendeletben a kutatásra rendelkezésre álló szűkös határidő mellett több ízben is felmerülhetett a gyanú, hogy kétséget kizáróan a magyar állam a tulajdonos, tehát nincs helye a kért műkincs kiadásának. Január 26-án ez a jogszabály hatályon kívül került, és csupán átmeneti rendelkezéseket tartalmaz arra nézve, hogy a 2013 óta esetleg el nem bírált ügyekben hogyan kell eljárni.

Ezekben az ügyekben a Miniszterelnökséget vezető miniszternél maradt a döntési jogkör, és ha nem születik e téren új jogszabály, marad az ősi metodika. Ismét a tulajdonosi joggyakorlónak, most az MNV Zrt.-nek kell meghoznia a döntést, amelyet persze követhet bírósági eljárás is. Az új kérelmek esetén pedig ez az eljárás most evidenciának látszik. Úgy, mint az első Orbán-kormány idején, végre megszabadulva a szocialista Draskovics–Hiller-béklyótól. Nos, ez az a jogi aktus, amelyet az ellenzéki újságírók már a hatályon kívül helyezés másnapján durván megtámadtak. Végkövetkeztetésük Armageddont vizionál, pedig csak annyi történt, hogy az átmeneti ügyekben (is) a bizonyítási teher visszaállt a szokásos jogi szintre: az bizonyít, aki állít valamit.

Összegezve: a kommunisták rendelték el az államosítást, a „zabrálást”. Utódaik rendelték el az önkéntes restitúció leállítását, és nem is vállaltak műkincskiadást. Ha lett volna ilyen, megírta volna Szakonyi. Ezzel szemben az Orbán-kormány számtalan önkéntes döntést hozott, azt Lázár János fel is gyorsította, majd most visszatért az állam az eredeti döntéshozatali rendhez. Ennek ellenére az ellenzéki holdudvar az Orbán-kormányt támadja, nácizza, és terjeszti a rémhírt, hogy az állam végleg ráteszi a kezét a vitatott műtárgyakra. Nem tudom, ki hogy van vele, de én már nagyon unom az ellenzéki hazugságokat!

Szerző: Bencze Izabella

Egy botrányos svéd nyilatkozat

Végül is nagyon jó nekünk, magyaroknak. Népszerűek vagyunk, a fél világ velünk foglalkozik, értünk aggódik. Az pedig még gyakoribb, hogy minket vagy a kormányfőnket gyalázzák, de hogy a figyelem középpontjában vagyunk, az biztos. A demokráciánkért, emberi jogainkért örökkön aggódókat már jól ismerjük. A nácizmussal, diktatúrával való vádaskodás koronázatlan királyai: Sargentini, Tavares, Macron, Timmermans, Juncker, Soros, és sok más, leginkább üvöltöző liberális és zöld elvtársnő és elvtárs, bocsánat vádaskodó1 és vádaskodó 2. No és persze a magyar társaik. De vannak friss aggódók is. Legújabban a svéd szociális ügyek minisztere, a 40-es éveiben járó szociáldemokrata Annika Strandhall kifogásolta a most bejelentett magyar családtámogatási akciótervet. „Riasztó, ami Magyarországon történik. Most Orbán azt akarja, hogy több »valódi« magyar gyerek szülessen. Ez a politika a harmincas éveket idézi” Majd még hozzátette, hogy „a hasonló politikák milyen hatással vannak arra az önállóságra, amiért a nők harcoltak”. Úgy vélem, a magyarok döntő százalékának fogalma sem volt eddig arról, hogy ki Svédország szociálisügyi minisztere, ezzel szemben a politikus asszony pár nappal a magyar hír bejelentése után máris alaposan kielemezte a magyar programot. Nos, hát ez a népszerűség. Meg minden bizonnyal Svédországban semmilyen probléma nincs szociális téren, így ráér a miniszterük velünk foglalkozni. Bár azért nehezen hiszem, hogy Annika Strandhall Orbán bejelentésének elemzésével töltötte volna a magyar évértékelés utáni éjszakát, inkább az történhetett, hogy az állandó hírvivő postagalambjai a tényeket tartalmazó dokumentumok kézbesítése során a globalizmus trágyadombján vergődtek egy sort. Mert ha nem így volt, akkor azt kell feltételeznem, hogy egy jelentős ország minisztere nem ismeri a közelmúlt történelmét. A hivatkozott 30-as években ugyanis a születések számának növelését célzó programok alapja szigorúan az árják közti kapcsolat volt.  Valószínű ezt a tételt kísérelte meg a svéd politikus átültetni magyarra. Hitvány kísérlet volt. A gyengébbek és hitványok kedvéért: a magyar tervben sehol nincs még célzás sem arra, hogy kizárólag a magyar-magyar kapcsolatból származó gyermekek esetén jár a családtámogatás, vagy hogy Orbán tiltja a más népcsoportból származók, pl. a legális bevándorlók és a magyarok házassági kapcsolatát. S mivel ilyen kitételek nincsenek, így két lehetőség áll fenn: Annika Strandhall és postagalambjai vagy szörnyen felkészületlenek és ostobák, vagy szörnyen rosszindulatúak és hazugok. A választás lehetősége az övék, de hogy riasztó a gondolkodásuk, az egyértelmű. Egyébként is teljes ostobaság a „valódi” magyar gyerekekre utalás, hiszen ha csak ránézett volna a miniszter asszony Európa géntérképére, azonnal láthatta volna, hogy a „valódi” magyar genetikai ősei a kelták, baszkok, olaszok, frízek, szaxonok, szlávok, kurgánok, aryanok(árják), zsidók, arabok, görögök, románok, anatolok, mezopotámiaiak, délszlávok, kaukázusiak, közel-keletiek, nyugat-afrikaiak, és így tovább. Legalábbis a Magyarországon ma élők ún. genetikai haplocsoportjai alapján ezekben a csoportokban az Y-kromoszómának ugyanaz a mutációja fordul elő, azaz a csoportok férfi tagjainak valamikor egy közös ősük volt. Hát ilyenek a valódi magyarok, és ennyit a „valódi magyar” vádról, valamint a 30-as évek politikájáról. És egyébként is. Genetikailag a magyar sokkal összetettebb nép, mint pl. a svéd. Akkor most a miniszter asszony észjárása szerint gyanúsítgatnunk kellene a svéd népesedési politika megalkotóit? Ráadásul az sem ártana, ha a svéd szociálisügyi miniszter kicsit tájékozódna a saját hazája ügyeiről is. Mert ha már pont a magyar családvédelmi program szúrja a svéd miniszterasszony szemét, akkor nézzünk egy kicsit a svéd családvédelmi program mélyére. „Svédország a világon az elsők közt alkalmazott olyan tudatos intézkedéseket, amelyek az újszülöttek számának növelését célozta. Ennek eredményeként alakult ki az a ma is alkalmazott családpolitikája, amely lényegesen különbözik a hagyományos elveket valló országok, Németország, Spanyolország és Olaszország hasonló célokat szolgáló intézkedéseitől. Hoem [1990] szerint a svéd családpolitika leginkább a többi skandináv ország családpolitikájához hasonlít, bár néhány elemében – például a gyermekek születése közt eltelt idő megrövidítést célzó gyorsítási díjban (speed premium) mint speciális svéd intézkedésben – jelentősebb különbséget tartalmaz. Minden valószínűség szerint ez a családpolitika is hozzájárult ahhoz, hogy Svédországban a teljes termékenységi arányszám sohasem esett 1,6 alá, és így egyszer se érte el a mélységesen mély (lowest low) Kohler és szerzőtársai [2002] által definiált 1,3-es szintet.” …„A svéd családpolitika bőkezű, mind a közvetlen pénzbeli juttatásokat, mind a természetbeni ellátásokat tekintve…, összehangolt a munkaerőpiaci intézkedésekkel és az oktatáspolitikával. Biztosítja az édesanyák munkavégzési és/vagy tanulási lehetőségét, a részmunkaidő egyetemleges és elfogadott, biztosítja a jó minőségű és olcsó, egész napos ellátást már bölcsődés kortól, és iskolás korban is.” Az idézetek a Közgazdasági szemle, LXIII. évf., 2016. decemberi számából, Berde Éva–Kovács Eszter: A svéd és a magyar termékenységi arányszám összehasonlítása című munkájából származnak. Egyes elemeiben talán még most is tanulhatunk a svéd családtámogatási rendszertől, de erősen közelítünk hozzá. Akkor most mi is a helyzet a 30-as évek politikájával, és a női önállósággal Svédországban? Lehet, hogy még egy svéd politikusnak is jobb lenne előbb tájékozódni, mielőtt lejáratja magát a fél világ előtt? És csak úgy csendben hozzáteszem, hogy Magyarországon nagyszerű szakmai, sport, vagy éppen politikai karriert elérő diplomás nők élnek, akik 3, 4 vagy több gyermeket is világra hoztak, és tisztességgel felnevelték őket. És ettől nem korlátozódott a női önállóságuk. Olyan nagyszerű magyar asszonyok neve tán még Svédországig is eljuthatott, mint Lévai Anikó (5 gyermek), Herczeg Anita (4 gyermek), Ferencz Orsolya (4 gyermek), Egerszegi Krisztina (3 gyermek). S rajtuk kívül sok, hasonlóan nagyszerű, ismeretlen magyar anya él és dolgozik, akik gyermekeik mellett diplomát szereztek, karriert értek el, és semmilyen önállóságért nem adnák cserébe a családjukat. Feminizus ide, feminizmus oda, Annika Strandhall véleménye ide, Annika Strandhall véleménye oda.

Szerző: Bencze Izabella

 

A trágárság nem közéleti kategória

Az uszító ellenzéki hangnem szomorú következménye a Nagy Blanka-jelenség.

Szerintem nincs olyan kamasz a világon, aki ne próbálná meg követni/elkövetni mindazt az ocsmányságot, amelyet a társadalomban, annak mikro- és makrokörnyezetében, a digitális világ szennyében lát, tapasztal. A pubertáskor komoly fejlődési krízissel jár, hiszen a fiatal problémamegoldó képessége még éretlen, mégis vitatkozik, ellenáll, keresi önmagát. Ebben a nagy celebrajongó világban pedig csak egy utat talál a sikerhez: kitűnni a többi közül. Bármivel.

Híres/hírhedt akar lenni, minél gyorsabban és könnyebben, végül is a liberális világ imádja az értéktelenséget. Mindegy, miként, de másnak kell lennie, mert ő természetesen nem tartozhat az átlagos senkik közé. Graffitivel tesz tönkre mindent, részegen őrjöng, narkózik, káromkodik, mint a kocsis, sztrájkol, tüntet vagy éppen üzenget, mert ő már mindent tud.

Sőt van, aki még azt is elhiszi, hogy pár ocsmány, hangosan kimondott mondatától fél egy ország kormánya. Elhiszi, mert a celebcsináló ellenzéki média azonnal felkapja, „hatalmas beszédnek” titulálja trágár mondatait, és néhány abnormális felnőtt még büszke is a mocskolódó gyerekre. Az pedig csak hab a tortán, hogy az ellenzéki országgyűlési képviselőnők egységesen felsorakoznak a minősíthetetlen stílus mellett.

Nemes egyszerűséggel „erősnek” minősítik a trágár szavakat, és megnyugtatják a lányt, hogy ők is szoktak ilyeneket használni időnként. „Nincs ezzel baj”, írják. De bizony, nagy baj van ezzel. Azzal nincs gond, hogy a nevezett hölgyek nyílt levélben állnak ki a mosdatlan szájú lány állítólagos bátorsága mellett. Lelkük rajta. De hogy felnőtt emberek, akik egy ország sorsát akarják irányítani, nyíltan kiálljanak egy tini ocsmány stílusa mellett, elkeserítő.

Nem Nagy Blanka mondanivalójáról beszélek, mert az színvonal alatti. („Egy undorító, alattomos, ocsmány és fertőző járvány járja az országot. Ez nem a pestis, nem az ebola, nem a kergemarha-kór, pedig kicsit hasonlít rá. Ezt a járványt úgy becézzük, hogy Fidesz.” „Üzenem annak a bajszos f…sznak és az összes fideszes képviselőnek – legyen kecskeméti, félegyházi, szegedi vagy bárhonnan –, hogy álljon hátrébb eggyel, és ba…a arcon magát.”)

Vagyis a Nagy Blanka-jelenségről van szó, amely nem új keletű, de úgy minőségében, mint mennyiségében újszerű. A kérdés csak az, hogy mit kezdünk vele. Mert az utóbbi években elképesztően szabadszájúvá vált a fiatalok nagy része. És ebből a szempontból igazán fontos, hogy a szólás­szabadság nem azonos a szabadszájúsággal. Volt alkalmam trágár fiataloktól megkérdezni, hogy szüleik mit szólnak a stílusukhoz.

A válasz szinte mindig azonos volt: ők is így beszélnek. A tanár meg jobb, ha egy szót sem szól, mert a gyermeki jogok alapján feljelentik zaklatásért, vagy a szülők megverik a tanárt, mert az önmegvalósító csemetéjük lelki fejlődését megzavarta azzal, hogy rászólt.

Hát ezt érte el hosszú távon az a rendszer, amely az értelmiség kiirtását látta elsőrendű feladatának, és ezt a stílust fejlesztené tovább az az útszéli hangnem, amely bátorítja és sztárolja a Blanka-féle megnyilvánulást. Persze lehet tüntetni, lehet lázadni, negatív véleményt mondani, még ha az nem is kiforrott vagy éppen abszolút butaság. De ember módjára.

Mindenesetre az azért nagyon érdekelne, hogy a Blanka-stílus névadója a legvulgárisabb szavak parádés ismeretén kívül vajon tisztában van-e például azzal, hogy annak a bajszos embernek, akinek mocskos szájjal üzent, mi a pozíciója, milyen hatásköre van és az állam felépítésének hierarchiájában hol foglal helyet? Tudja-e, hogy az a „bajszos” a Föld nevű bolygó megmentésének egyik élharcosa, pont azért, hogy a Blankák ükunokái is élvezhessék Földünk mai klímáját?

Meg úgy egyáltalán, tudják-e a Blankák, hogy mi az az állam, mik a feladatai, mi az államháztartás, hogy működik az a társadalom, amelyben büntetlenül, ocsmány módon lehet hőbörögni, mocskolódni, trágárkodni, tele szájjal hiányolva a szólásszabadságot? Tudják-e, hogy ezt a szabadságot (no nem a szabadosságot!) pont az olyan embereknek köszönhetik, mint az a bajszos, akinek üzent a női trágárság ikonjává váló tini?

De eltértem a lényegtől. A stílustól, ami egyébként maga az ember. Bencédy József, a magyar nyelv ismert védelmezője írta le a következő sorokat a Pedagógiai Folyóiratok 2010/2. számában egy fiatal lány utcai trágár beszédét és „karjelzését” hallva, látva: „Ez a modor és szóhasználat még csak tegnap sem volt ennyire elvadult és gyakori. Mi áll e jelenség mögött, minthogy a szó csak szolga? Az 1989–90-ben bekövetkezett rendszerváltozással megindult folyamatban számos, korábban elnyomott, háttérbe szorított, mellőzött társadalmi réteg került előtérbe; a társadalmi, műszaki, technikai fejlődést kísérő jelenségek megemésztetlenül, végiggondolatlanul terjedtek, jelszószerűvé váltak széles rétegekben; megnőtt az ifjúság szerepe, befolyása, a köznyelv általános állapotára gyakorolt hatása; a társadalom addigi hagyományos szerkezete felbomlott. E kavargó, fortyogó világban széles körű és veszélyes szerephez jutottak olyan jelszók, mint: valósítsd meg önmagadat; hirtelen gyakorlattá vált a fogyasztás korlátlan növelése, az élet örömeinek hajszolása, az ital, a drogok, a szex révén, s mindez kitermelte a maga életszemléletét, filozófiáját, szókincsét, nyelvhasználatát.”

Állításával teljesen egyetértve már nem is csodálkoztam, csak megdöbbentem a 2012-es irodalomérettségi 6. tételének javasolt kidolgozása első mondatán: „A trágárságot azért is alkalmazhatja az irodalom, mert így az ifjúság jobban bele tudja élni magát a történetbe, és a hétköznapi, kevésbé tanult ember számára is könnyebben emészthető és érthető lesz.” Megismétlem: ha trágár az irodalmi anyag alkotója, az ifjúság jobban beleéli magát a történetbe.

Hátborzongató és elkeserítő állítás. Vagy igazság? Az, hogy nagy írók, költők néha trágár kifejezésekhez nyúlnak műveikben, nekem nem tetszik, de élvezze, akinek igénye van rá. William Shakespeare-nél, Madách Imrénél, Alexandre Dumas-nál, Gárdonyi Gézánál, Arany Jánosnál azért ez nem igazán jellemző. Petőfi Sándornak meg megbocsátjuk a Mit nem beszél a német… című verse csúnya szavát.

Ja, hogy Shakespeare is tud káromkodni a IV. Henrikben? „A fene beléd, te éhenkórász, te angolnabőr, te szárított marhanyelv, te ökörcímer, te tőkehal! Ó, csak volna bennem elég szusz, hogy elmondjam, mihez hasonlítasz, te szabórőf, te kardhüvely, te nyílvesszőtok, te nyomorult gyíkleső…” Mit nem adnék, ha a mi Blan­­káink így káromkodnának! És de jó lenne, ha a fiatalok nem a trágárság miatt élnék bele magukat a történetbe, hanem a történet érdekessége, értéke, emberhez méltó nyelvezete, az általa keltett érzelmek megértése, átélése miatt.

Bizony, nagy a felelőssége a mindenkori értelmiségnek. Jó lenne, ha az újságírók, a beszélgetőműsorok résztvevői, művészek, közszereplők, politikusok példát mutatnának abban, hogy trágárság nélkül is lehet kritikát, véleményt, érzelmet kifejezni, közvetíteni.

De addig, amíg a megfelelő értékítéletre képtelen fiatalok azt látják, hogy parlamenti képviselők színjátékot hazudva ripacskodnak, sírnak, korláton másznak, földön fetrengenek a szólásszabadság jegyében, és nyíltan támogatják a trágárságot, miben reménykedünk? Amikor azt hallják a tinik, hogy a liberális Bősz Anett szerint a gyerek ne anyának szólítsa az édesanyját, hanem keresztnevén, hogy is akarjuk elérni az idősebbek, például a szülők tiszteletének biztosítását? Ha azt tapasztalják, hogy a minősíthetetlen, nyomdafestéket nem tűrő véleményeket lájkolják leginkább az emberek az értékromboló közösségi oldalakon, mit várunk a jövőtől?

De nem ragozom. Minden normálisan gondolkodó ember érti, miről beszélek. Az örök érvényű értékek lassú eltűnéséről. Az olyan értékek eltűnéséről, amelyek emberré tették az embert.

Szerző: Bencze Izabella jogász

Forrás: https://magyaridok.hu/velemeny/a-tragarsag-nem-kozeleti-kategoria-3864224/

 

Macron matematikusa

Franciaországban egyértelműen fokozódik a nemzeti helyzet, a „nacionalista lepra” nem adja fel. Az agresszívebbek pedig elirigyelték a jakobinusok Bastille-rombolását. Vélhetően azért, mert rajonganak az elnökükért. Macron pedig már nem tud elég púdert feltenni, hogy eltakarja sápadtságát. Talán kicsit reszketni is méltóztatik. Pedig hát ő az egyetlen ember, aki egész Európa első embere tudna lenni. Nem, még nem borult el teljesen az elmém, csupán idéztem Cédric Villani gondolatát. Aki nem tudná, az úr az, akit a matematika Lady Gagájaként aposztrofálnak, aki 2010-ben megkapta a legnevesebbnek számító matematikai díjat, s aki boldogan igent mondott Macronnak amikor az felkérte elnöki tanácsadónak. A HVG kérdezgette őt a múltról, jelenről, jövőről. No és hazánkról. Meg Orbán Viktorról. Ki másról? És a válasz nem késett. Olyan lett, hogy nem lehet nem szó szerint idézni: „Orbán Viktor a populizmust és az illiberális államot képviseli, de még ha ezt az irányt is preferálja Európa, jövőre Magyarországnak akkor sincs meg a gazdasági ereje bármilyen nagyobb csoport vezetéséhez. Még a V4 vezetéséhez sem feltétlenül. Macron ezzel szemben olyan országot képvisel, amely a kontinens egyik legfontosabb gazdasági motorja. Ő minden szempontból tudna Európa első embere lenni. A populisták közül viszont mind a lengyeleknek, mind az olaszoknak nagyságrendekkel meghatározóbb gazdasági súlya van az EU-ban. Orbán legjobb esetben is csak az ideológiai vezetője tud lenni ennek az oldalnak. Lehet verni hangosan az asztalt, de a számok nem hazudnak.” Hú, de sok mindent megtudtunk arról, hogy is működik a liberális világ. Először is kizárólag számokban gondolkodnak. Mert a lét határozza meg a tudatot. Lehet, hogy Villani a matematikai tudományok mellett foxi-maxira is járt, és Marxot tanult? Tehát Mr. Lady Gaga – nyilván egyetértésben Macronnal- esküszik arra, hogy a jövő kizárólag egy ország gazdasági erejében rejlik. Persze van valami igaza, főként akkor, amikor Európa jelenlegi irányítója – csakúgy, mint pár száz évvel ezelőtt Fugger személyében – egy pénzember, akit Sorosnak hívnak.  Aki egyre sűrűbben tűnik fel az Unió vezetői között, hogy ossza az észt. No meg minden bizonnyal a pénzt. Ez valóban a lét fontosságát erősíti. De Villanitól ugyanakkor messze áll az ideológia becsülete és súlya. Kár. Csak egy kicsit kellett volna többet foglalkoznia a humán világgal, és rájönne, hogy milyen sokszor győzött már az eszme, az ideológia a gazdasági erő felett. Igaz, voltak hátborzongató példák is az eszme győzelmére, de azokat mindig a lét fontossága, a hatalom, a hódítás gondolata motiválta.  Ugyanakkor ne feledkezzünk meg a gazdaságilag erősnek egyáltalán nem mondható Gandhi, Teréz anya, Marthin Luther King, Assisi Szent Ferenc, Mindszenthy, vagy éppen Jézus Krisztus eszméjének világra szóló győzelméről. Ezek a győzelmek amíg világ a világ, örökérvényűek. A marxi, a lét elsődlegességéről szóló teória pedig végleg megbukott. Egyébként úgy néz ki, a bukáshoz Macron is közel áll, pedig állítólag nagyon erős gazdaság van mögötte. De ha csak a pénz ideológiája motiválja, az bizony kicsi támasz. Tény, hogy Franciaországot Európa második legjelentősebb ipari országának mondják. Ebben persze óriási szerepet játszik az egykori gyarmatokról beáramló nyersanyagmennyiség. De most nem a hódításokról, vagyonszerzések, meggazdagodások módjairól van szó. Az eredeti tőkefelhalmozásokról -akár országról, akár személyről van szó – ne beszéljünk. Mert az olyan snassz. Meg egyébként is, már Gyurcsány is megmondta, hogy az első millióról nem szabad kérdést feltenni.  Inkább csak a számokat nézzük, ha már a főszereplőnk matematikus. Akkor jöjjön egy szám. Annak a gazdaságilag bivaly erős országnak a szervezetei, állampolgárai 1990-99 között Magyarországon a harmadik legnagyobb privatizatőrök voltak. Csak ebben az időszakban 43 magyar társaságot szereztek meg több mint -akkori értéken számított -103 ezer milliárdért. A privatizáció módszereiről épp elég városi legenda kering, de hagyjuk ezt is. Régen volt. A tény az, hogy 2000 -re a magyar privatizált gazdaság majdnem 10%-a már francia kézbe került. Aztán Franciaország jelenléte 2001 és 2011 között megháromszorozódott hazánkban.  Ez azt is jelenti, hogy Magyarország gazdasági erejét Franciaország is befolyásolja, mint az egyik legnagyobb külföldi befektető. Villani tehát ha minket minősít, hazáját is minősíti. Gazdasági szempontból mindenképpen. De nézzünk olyan számokat, amelyek viszonylag függetlenek egymástól. Az államadósságokról különböző adatok terjednek, de nagyságrendben mindenképpen azt bizonyítják, hogy a két ország GDP-hez viszonyított államadósságában feltétlenül Magyarország áll jobban. Az egyik adathalmaz szerint 2017 végére Franciaország államadóssága nőtt, és 97 %-on állt meg. Ilyen magas még soha nem volt, pedig volt olyan év, amikor csak 20,7 százalékos volt a mértéke. Magyarország hasonló módon számított államadóssága viszont csökkent, egy éve 73,6 százalék volt. Igaz, nem ez a legfontosabb mérőszám a gazdaság erejének megítélése szempontjából, de azért a számok nem hazudnak, ugye Villani úr? No, és hogy gyenge gazdaság lettünk, abban vajon a kezdetekben semmi szerepe nem volt Franciaországnak? Persze nem arra gondolok, hogy Magyarország megcsonkítását kimondó békediktátumot a Nagy-Trianon Kastély Versailles parkjában írták alá. Inkább arra, hogy a franciák még az esetleges, igazságtalan határkijelölések miatti módosításokat, a határkiigazításra vonatkozó kísérleteket is megfojtották, mert ragaszkodtak a „békeszerződés szerint megállapított” fő határvonalakhoz. Ezzel bizony végzetesen meggyengítettek egy esetleges új egyezséget. Így történhetett, hogy mindent beleszámolva Magyarország az 1914 előtti nemzeti vagyonának 62 %-át elveszítette. Ennek ellenére nem általában a franciákkal van bajom. Csupán a hetvenes években született olyan ifjakkal, akik úgy tűnik semmit nem tudnak az előző évtizedek történelméről, ha úgy tetszik, az életről. Azokkal van bajom, akik beleszülettek a jóba tőlünk nyugatra, és most nagy arccal, extrém külsővel osztják az észt, és meglehetősen nagy hatalomról álmodoznak. Persze igencsak jó pénzért. S eközben gondolkodás nélkül ítélkeznek. Egyébként egy dologban Villaninak igaza van. Lehet verni az asztalt. A hivatkozott riportban ő laza ütéseket tesz. Mindaddig, amíg bele nem törik a körme. Vagy a bicskája. Mert hiába nagy matematikus valaki, és nagy ember nagy tanácsadója. A számok nem mindig győznek az ideológia felett. Az oly fontos számokat néhány sárga-mellényes tüntetés akár meg is tudja változtatni. A valódi demokráciáról, a nemzeti érdekek védelméről, a globalizmus elleni harcról, a gazdasági érdekek megkérdőjelezhetetlen fensőbbségének tagadásáról szóló ideológiát azonban nem.  Bizony, a kis országoknak is van helye a földön. És lehet akár vezető ereje is. Nem véletlenül fogadta el Macron elnök a mi miniszterelnökünket legfőbb ellenfelének. Ez teljesen új képlet. Most folyik a bizonyítása. Míg a jelenlegi francia vezetés csak egy pénzügyileg dotált, mások által irányított európai látszathatalomért küzd, a mi miniszterelnökünk ideológiai vezérként a létünkért, nemzetünk fennmaradásáért. Igen, ez populizmus. Mert ezt akarja az ország lakosságának többsége. A haza, a nemzet, a kereszténység, a család eszméjét akarjuk megtartani. Vajon melyik érték áll közelebb a nagy nullához? Mivel matematikusról van szó, természetesen abszolút értékre gondolok. Biztos, hogy nem a mienk. Egyszerűen azért, mert a demokrácia egyik alappillére az, ami népszerű, azaz amit a többség akar. Ez ilyen egyszerű. Mert lehet verni hangosan az asztalt, de a valódi értékek nem hazudnak.

Szerző: Bencze Izabella