Gyurcsány és a Fradi-pálya

Szerző: Bencze Izabella jogász
Forrás: https://www.magyarhirlap.hu/velemeny/20200210-gyurcsany-es-a-fradi-palya

„Ez már nekem is sok.” Ez a mondat 2005 nyarán hangzott el az Igazságügyi Minisztérium egyik szobájában. Hogy így történt, arra magam vagyok a tanú, hiszen ketten voltunk a szobában. Én, aki hallgatta, és Sárközy Tamás, aki mondta

Február 5-én jelent meg a hír: 80 éves korában elhunyt Sárközy Tamás, a legendás jogászprofesszor. Közismerten liberális gondolkodó volt. A nem jogi végzettségűek is tudják, hogy rendkívüli nagy szerepet játszott az állami vagyon értékesítésére vonatkozó jogszabályok megalkotásában. Olyan jogász pedig nincs Magyarországon, aki – bárkiért is dobog a szíve –, ne ismerné el Sárközy Tamás rendkívüli szaktudását, előadásainak sodró lendületét, széles rálátását a gazdasági-, társasági-, vagy a polgári jogra.

Jogászként – személyesen – még az átkos időkből ismertem őt. A rendszerváltozás hajnalán egy jogászkongresszuson, egy éjszakai hajókázás alkalmával, míg a többiek békésen iszogattak a hajó kabinjában, Tamás, aki akkor éppen igaz­ságügyi miniszterhelyettes volt, a fedélzeten hosszan és rendkívüli humorral beszélt nekem arról, hogy az Axel Springer magyarországi megjelenése milyen fantasztikus anyagi és egyéb lehetőségeket nyújtott egyes köröknek. Az 1946 óta működő német cég fő profilja a nyomtatott sajtó, európai terjeszkedését a nyolcvanas évek végén kezdte meg. Akkor telepedett meg hazánkban is, amely folyamatról Sárközynek alapos tudása volt. Azt értettem, hogy nem szerette a miniszterhelyetteséget, de bevallom, az elmeséltek szakmai részét fel sem fogtam. Annak megértésével egy egyszerű, szocialista vállalati jogász akkor még nem tudott mit kezdeni.

A több nyelven beszélő professzornak azonban rendkívül nagy rálátása volt a nyugati országok gazdasági jogára is. Nem véletlenül lett a szocialista vállalatok privatizációra történő átalakításának, és az értékesítés jogi háttere megteremtésének az atyja. Azt, hogy mennyi tudatosság volt tervezetei megalkotásában annak, hogy könnyen lehetővé váljon a kommunisták irgalmatlan méretű közvagyonlenyúlása, nem tudom megítélni, de az tény, hogy a jogi kiskapuk egyre jobban nyíltak. Mire az ezredfordulóra – pár szakkönyv publikálása után – már magam is felkészültté váltam a közvagyonból, és egyértelműen láttam, hogy a privatizációs jogi háttér milyen rettenetes rombolást biztosított az erkölcstelen, joggal visszaélő és a kiskapukat kihasználó hiénák számára, Sárközy a balliberális kormányok magas szinten elismert kormányzati tanácsadójává vált.

A közigazgatásban dolgozók számára nem ajánlott politizálni. Így, bár soha nem beszéltünk erről, de egyre érzékletesebb volt az ideológiai különbség, amely kettőnk között feszült. Ennek ellenére szakmailag teljes elismerésben részesültem a professzor részéről. Ő 2004-2006 között a közigazgatás reformját előkészítő kormánybiztosként dolgozott az IM épületében, ahol én főosztályvezető-helyettesként próbáltam megbújni, pontosabban vegetálni 2004 őszétől 2006 október elsejéig, amikor is a ballibek indokolás nélkül kirúgtak. Nos, így történt, hogy egy épületben dolgoztam Tamással, aki 2005 nyarán egyszer csak beállított a szobámba, és a következőket mondta: „Fél óra múlva Gyurcsánynál kell lennem, és jogi tanácsot kellene adnom arról, hogy a Fradi-pályát és környékét hogy lehetne „megszerezni”. A kincstári vagyonhoz te értesz, adj tippet, hogy tudnám leállítani ezt a vagyonlenyúlást, mert ez már nekem is sok.” Volt tippem, és bár nem tudom, mi történt a megbeszélésen, de hál ’Istennek a Fradi-pálya – átépült formájában is – a mienk maradt.

Lehet, nem tűnik túl etikusnak az egyik érintett fél halála után egy ilyen történetet nyilvánosságra hozni, de az biztos, így már nem érheti a professzort emiatt az ügy miatt semmilyen atrocitás, és legalább a közvélemény hozzá tudja adni Gyurcsány piszkos vagyonlenyúlásaihoz ezt a sztorit is.

Remélem, a hitelességemet aláhúzza Sárközy 2006-ban megjelent Államszervezetünk potenciazavarai című könyve, amelyben az általa közzétett, immár az állami vagyon védelmét valóban garantáló törvénytervezete ismertetésénél lábjegyzetben hivatkozik rám, mint a javaslat egyik kidolgozójára. Hogy ezúttal valóban vagyonvédő volt a javaslat, annak fényes bizonyítéka, hogy Gyurcsánynak nem tetszett a tervezet, és 2007-ben egy olyan vagyontörvény lépett hatályba, ami a rablóprivatizáció újabb lavináját indította el.

Aztán, 2009-ben Sárközy professzor kiadott egy másik könyvet a privatizációról, s immár nem köztisztviselőként megtehettem, hogy nyílt levélben mondjam el véleményem az általa leírtakról. Legfőképpen az szúrt szemet, hogy a vagyonvesztés fő okaként a hozzá nem értést jelölte meg, illetve azt írta, hogy akik a privatizációt kárhoztatják, azt az s.i., azaz a sárga irigység faktor okán teszik. Csupán emlékeztetőül: 2003-ig 2004. éves jelenértéken számolva – a rendszerváltozáskor meglévő 12 ezer milliárd forintos vagyonból mintegy négyezermilliárdnyi került ingyen magánzsebekbe.

Bizony, ebbe a vagyonlenyúlásba mélyen beletartoztak Gyurcsány privatizációi is, pedig kormányfői szerepe akkor még el sem kezdődött. Mindenesetre arra a vagyontörvényre, amely 2007 után szabad utat adott az ismételt rablóprivatizációnak, a professzornak már nem volt ráhatása, még akkor sem, ha 2008-tól – megbízási díj nélkül – lett Gyurcsány személyes tanácsadója.

Mindazonáltal teljesen egyetértek a Pesti Srácokban 2018. május 24-én megjelent megállapítással: „Sárközy Tamás meglehetősen kilóg a balliberális ellenzék szellemi holdudvarából: úgy bírál, hogy közben méltányosságra, tényszerűségre törekszik, figyelembe veszi a bírált fél szempontjait, lehetséges motivációit is. Ez igazi kuriózum. Ha lehet ilyet kérni: több Sárközy Tamást az ellenzék hátországába!” Mindezt egy riportja nyomán állapította meg a Pesti Srácok, amelyben – többek között – a következőket nyilatkozta a professzor: „Ha egy küzdő típusú kormány, mint amilyen a magyar, ennyire erősen a nemzeti szuverenitás alapján áll, törvényszerű, hogy a nyílt társadalom elkötelezettjeivel vagy az amerikai szabadságeszménnyel konfliktusba keveredik. Ez bekövetkezett. (…) Az orbáni kormányzás kelet-euró­pai jellegű nemzeti kormányzás, a modern technika, a gazdaság, a fogyasztási struktúra viszont nemzetközi. Ez az ellentmondás ebben a pillanatban politikai konfliktust szül, ami a nemzetközi jellegű civil szervezeteknél csapódik le.”

Hogy miképpen kerül egy polgári, értelmiségi családból származó, valamikor hitoktatásban részesülő, gyerekként rendszeresen ministráló jogász a szoclib kormány fő tanácsadójának pozíciójába, ezt soha nem sikerült megtudnom. Ugyanakkor gyanítom, hogy rendkívüli tudása, szakmaisága, széles látóköre, a nyugati jog tökéletes ismerete juttatta el odáig, hogy már a rendszerváltozáskor is kihasználták szakismeretét azok, akiket csupán a hatalom, a vagyonlenyúlás, a köz sajáttá tétele motivált. Sárközynek ugyanis nem okoztak olyan alapismeretek gondot, minthogy hányszor lehet bérmálkozni, hol található Csepel, milyen szavakat kell „ly”-nal írni, vagy, hogy mi a híres erdélyi író, Nyirő keresztneve.

Csupán egy történetet akartam elmesélni, amely most, Gyurcsány újabb fura egymilliárdos pénzügyi manővereinek napvilágra kerülésekor különösen aktuális, de végül is egy fura nekrológ lett belőle. De így kellene lennie: jobboldali, konzervatív gondolkodású lapban egy liberális gondolkodóról, egy nagy tudású szakemberről is meg lehet emlékezni sértegetések, alázások, gyűlölködés és gúnyolódás nélkül. Ez a stílus ugyanis Gyurcsány, Korózs, Bangóné, Dobrev, Jávor, Niedermüller, Fegyőr és társaik jellemzője.

Kár, hogy Sárközy professzor ideo­lógiai közösséget vállalt velük. Ők azonban nem tanultak tőle semmit, csupán kihasználták tudását, mert nem adhattak mást, csak ami lényegük. Sajnálatos, hogy a balliberális világ elveszítette egyik legobjektívebb tanácsadóját. Nyugodjék békében!

Végső megoldás?

Szerző: Bencze Izabella jogász
Forrás:  https://www.magyarhirlap.hu/velemeny/20200130-vegso-megoldas

Niedermüller elvtárs, azért még egy kérdést feltennék: most jön a „végső megoldás” a „rémisztő képződmény” felszámolására? Ne felejtsük el, Hitler is így kezdhette. És folytathatta, mert hagyták neki.

Szerintem Hitler is valahogy így kezdhette. Egy bizonyos embercsoport valamiért nem jött be neki. Mint ahogy Niedermüllernek sem. Hitlernek a zsidó származásúakkal volt baja, Niedermüllernek meg a fehér, keresztény, heteroszexuális férfiakkal és nőkkel. Idézzük fel Budapest VII. kerülete új polgármesterének az ATV-ben elhangzott, mára már elhíresült gondolatait: „Hogyha megnézzük azt, hogy mi marad, ha lehántod ezeket a gyűlöletvalamiket, ugye fölsoroltuk: a nem magyarok, a mások, a migránsok, a romák, a nem tudom én, mik, akkor ott marad egy rémisztő képződmény középen. Ezek a fehér, keresztény, heteroszexuális férfiak, meg azért nők is vannak közöttük… Ez a családelképzelés. Ez azért borzalmas, mert ha megnézzük, hogy a világon mindenütt az úgynevezett fehér nacionalisták miből állnak össze: ebből – mondom csöndesen nektek.”

Ne ijedjen meg senki a magasröptű nyelvi fordulatoktól, nem a napilap színvonala csökkent a béka feneke alá, csak a liberális nagy gondolkodót idéztük szó szerint.

Nos, hős polgármesterünk agyában így áll össze a mai osztálytársadalom: nem magyarok, mások, migránsok, romák, nem tudja, mik és a maradék rémisztő képződmény, a fehér, keresztény, heteroszexuális férfiak és nők, akik természetesen fehér nacionalisták.

Lehet ezt a szennyes gondolatsort magyarázni és mentegetni jobbról balra, balról jobbra, nem kiszakítva az egész kinyilatkoztatott ocsmányságból, de mentség nincs rá. Soros embere most a tartótisztjeinél jóval tovább lőtt a célon. Soros „csak” tanítani akarja majd egyetemi világhálózatában a Niedermüllerbe már sikeresen beoltott gondolatokat, Alexander fia pedig „csupán” annyit üzent a „szegregációba csinált” romáknak (ők mondták így), hogy eljött az ő idejük. Igaz, ezt a bombasztikus lehetőséget egy évig tartó kemény munkával készítették elő az illetékes Soros-alapítvány tagjai. De olyan nyíltan, olyan gyűlölettel és undorral, mint amivel a polgármester illeti a „rémisztő képződményt”, még tán a milliárdos világrontók sem képesek megszólalni. Nos, Niedermüller vállalta. Mint az új, világuralomra törő, a nyílt társadalmat hirdető politikai hatalom eklatáns képviselője, kimondta őszintén, hogy ki a fő ellenségük. Igaz, némi értelmezési gondjaim azért vannak. Mert mi a helyzet az ellenségképben azokkal, akiknek a bőrszíne mondjuk fekete vagy sárga, de heteroszexuálisok, és keresztények? Van belőlük is pár száz millió a világon. Vagy hogy minősülnek azok a homoszexuálisok, akik mellesleg fehérek és keresztények? Ez a konstelláció sem kizárt. Együttes feltétel a három jellemző? Bangóné legalább egyértelműen patkányozott. Hajaj, csak nem bicsaklott meg a liberálisan toleráns globalista gondolkodó eszmefuttatása? Vagy esetleg fajgyűlölő gondolatai lennének Péterünknek, amelyben a fehér a gyűlölendő rassz? Persze az internacionalizmus jegyében mindent lehet. Hisz náluk vannak azok a milliárdok, amelyekkel a gerinctelen, hazátlan politikusokat és civileket már rég felvásárolták. Ha nem lennék jogász, és nem ismerném azt a jogi nyűglődést, amit a magyar jogalkotók és az Alkotmánybíróság folytatott éveken keresztül az úgynevezett gyűlöletbeszéd meghatározhatósága terén, miközben a gyűlöletkeltést a súlyok és ellensúlyok cipelésével a vélemény- és gondolatszabadság határmezsgyéjén lökdösték, boldogan elfogadnám a Wikipédia meghatározását: „a gyűlöletbeszéd olyan szóbeli vagy írásbeli megnyilvánulás, amelynek célja valamely társadalmi csoport megalázása, megfélemlítése”. És példaként mellé tenném Niedermüller rasszista mondatait.

Fehér, keresztény, heteroszexuális nőként most már csak kérdéseim vannak a Niedermüllerhez hasonszőrűek vagy alaposan félrevezetettek által hatalomra juttatott néprajzkutatóhoz. Hol lesz a gettónk? Mi lesz a kötelezően viselendő jelünk? Ha lehetne, én ragaszkodnék a jól bevált kereszthez. Egyébként, mint tanult etnográfus, milyen tudományos kutatások alapján jutott el zseniális következtetéseihez? Nehéz volt meggyőzni a milliárdos „sugar daddyt” (így nevezi Sorost sok agymosott fiatal) goebbelsi magasságokba emelkedő tudományos megállapítása alaposságáról, vagy nem kellett magyarázkodnia, mert már az unióban is egy húron pendültek? De azért megkérdezném azt is, hogy nem szégyelli magát Niedermüller, de végtelenül, és nem akar eltakarodni a közéletből?

De minek kérdezzem? Tudom a választ. Nem. Persze, hogy nem, mint ahogy nem mond le a százmilliós botrányhős kispesti képviselő, Lackner Csaba sem. És persze hogy nem mond le Niedermüller sem, amikor végre kezd beérni a terv. Többfrontos a támadás. Soros 2019 telén írta a következő sorokat: „Forradalmi időkben élünk, amikor a lehetőségek tárháza nagyobb a szokásosnál, és a lehetséges kimenetelek is bizonytalanabbak, mint a normális időkben. Csak a meggyőződéseinkre hagyatkozhatunk.

Elkötelezett vagyok a nyílt társadalmak céljai iránt, akár győznek, akár elbuknak.” És nem hátborzongató, hogy pont most, a holokauszt-emléknap környékén történik az egészpályás letámadás, amikor semmi más nem lenne fontos, csak a megbékélés és a szeretetteljes egymásra figyelés, hogy soha többé ne lehessen listázás, fajgyűlölet, emberi mivoltunkból való tömeges kifordulás? Mégis – vagy talán ezért – Soros pont most hirdette meg a világot behálózó egyetemi rendszere kiépítését, Alexander Soros pont most üzent a gyöngyöspatai romáknak, hogy felhasználva politikai és polgári mozgásterüket most érhetik el, hogy harcoljanak jogaikért. És öt év után pont most próbálják meg a jogellenes bevándorlók csoportosan áttörni a magyar határt, és Niedermüller is pont most mondta el a végső igazságot a fehér keresztények rémisztő képződményéről, és Gyurcsányné is pont most szervezett – már megint – hazáját lejárató akciót az Európai Parlamentben.

Úgy tűnik, ezek az események szervesen összefüggenek, de számomra a polgármester nyilatkozata után ez már nem is fikció, hanem tény.

Hadd idézzek Soros György 2003-as, a Fortune magazinnak adott interjújából: „Az én világlátásomat a második világháború tragikus tapasztalatai formálták. Amikor Magyarországot megszállta a náci Németország, és deportálták a zsidókat Auschwitzba. Én elég szerencsés voltam azzal, hogy édesapám megértette, hogy ami Magyarországon folyik, az nem normális. Hogy ez távol áll az egyensúlyi állapottól. És ha követed azokat a szabályokat, amelyeket általában követsz, akkor meghalsz. Ez volt az én tapasztalatom a második világháborúról, és alapvetően ezt a tapasztalatot alkalmaztam mind a globális pénzpiacra, mind pedig politikai nézeteimet tekintve.”

Soros két funkcióban hisz: a világ megismerésében és a világ befolyásolásában. Számomra egyértelmű, hogy az ő életében a manipuláció játssza a főszerepet. Ez azt jelenti, hogy a több ezer éves, Isten adta természeti törvényekkel szembe kell fordulni, manipulálni kell az embereket, a társadalmakat, ha kell, akkor az egész világot, a saját, jól felfogott érdekének megfelelően. Soros szerint egyébként nincs végső igazság, így azok az ideológiák, amelyek mégis erre az elvre hivatkoznak, mint a kommunizmus és a nácizmus, kizárólag erőszakkal valósíthatók meg. És úgy tűnik, a globalizmus, a nyitott társadalom is. Gyűlölettel, kirekesztéssel, megalázással, manipulálással és a fehér, keresztény, heteroszexuális, családbarát férfiak és nők mint rémisztő képződmények kiiktatásával. Főként ha ezek az emberek – Soros által is bevallottan – magyarok és lengyelek. Mert a keresztény rend ősellensége a nyitott társadalomnak. Azok a zárt társadalmak, amelyekben az egymásra utalt embereknek közös hitük, kultúrájuk, világnézetük, gyökerük van, vörös posztók Soros és ideológiai társai, így Niedermüller szemében. Mint ahogy azok voltak a kommunisták számára is.

Niedermüller elvtárs, azért még egy kérdést feltennék: most jön a „végső megoldás” a „rémisztő képződmény” teljes felszámolására? Csak csendben mondom önöknek, sokan vagyunk ám.

Ne felejtsük el, Hitler is így kezdhette. És folytathatta, mert hagyták neki.

 

Népek Krisztusa, Magyarország

https://www.magyarhirlap.hu/velemeny/20200121-nepek-krisztusa-magyarorszag

A tatárjárás után második honala­pítónk, IV. Béla azt állította, hogy „egész Európa, egész kereszténység, egész emberiség: ezért van a magyar”

Aztán Hunyadi, Zrínyi, Dobó, a ’48-as és az ’56-os hősök, a vasfüggönyt szétszakítók, a jogellenes bevándorlást ellenző és a kereszténységet támogató kormányunk azt bizonyítják, a királynak igaza volt.

Nemzetünk lelkiismerettel bíró fele évszázadokat átívelően védi Euró­pát, a kereszténységet, a teremtett emberi értékeket, miközben folyamatosan harcol a külföldi és a magyarul beszélő magyargyűlölőkkel. Vajon miért ruházta ránk a Teremtő ezt a védelmi szerepet? Nem tudjuk, de tény, hogy keletről származó népünk ékként tört be a Kárpát-medencébe, ahol nyugaton germánok, keleten szlávok, délen a Bizánci Birodalom, később az oszmánok uralkodtak. Azonban ősi „kereszténységünk”, majd Szent István királyunk hittérítő ereje s páratlan nyelvünkhöz való ragaszkodásunk megerősített minket, és Európa meghatározó hatalmává váltunk.

Edward Sapir és Benjamin Whorf nyelvészek elmélete szerint az anyanyelv nem csupán gondolataink for-­má­ba öntésére szolgáló eszköz, hanem gondolkodásunk alapvető meghatározója is. A más-más anyanyelvűek másképp szemlélik a világot: mást látnak belőle, más alapokra épül a tudatuk. Jakob Grimm, a híres meseíró mondta: a magyar nyelv logikus és tökéletes, felépítése felülmúl minden más nyelvet. Ove Berglund svéd orvos és műfordító szerint pedig a magyar nyelv az emberi logika csúcsterméke.

Lehet, hogy megfelelő erkölcsi alapokon állva nyelvünk „csúcstermékű” logikája miatt tisztábban látjuk a jövőt, mint más, kevésbé logikusan felépített nyelvezetű népek?

Szent Pió atya szerint: „Magyarország egy olyan kalitka, amelyből egyszer még egy gyönyörű madár fog kirepülni. Sok szenvedés vár még rájuk, de egész Európában páratlan dicsőségben lesz részük…” És mégis, nincs ország, amelyik több korbácsütést kapott volna a védelmezettektől, mint hazánk.

Márai Sándor 1956 karácsonyán írta Mennyből az angyal című versét. „Földrészek népe nézi, nézi, / Egyik érti, másik nem érti. / Fejük csóválják, sok ez, soknak. / Imádkoznak vagy iszonyodnak, / Mert más lóg a fán, nem cukorkák: / Népek Krisztusa, Magyarország.”

Igen, elérkezett hazánk leg­drasz­tikusabb megcsonkításának cente­náriuma, amely évforduló számunk­ra a békediktátum súlyos, száz éve folyamatosan megújuló negatív következményeit is magában foglalja. Hogy lesznek-e az évforduló kapcsán feszültségek határon túl és belül? Igen. S ezekből a feszültségekből a legelkeserítőbbek azok, amelyeket ellenzéki honfitársaink okoznak.

Apponyi tudta: „A járványok, különösen a morális járványok ellen minden torlasz hatástalan”. De a hazánkat elárulók legyenek olyanok számunkra, mint azok a zsidók, akik Pilátus kérdésére Barabást választották Krisztus helyett. Nem jelenthetnek többet, mint azok, akik az emberi létük rosszabb, alantasabb oldalát megtestesítő bűnöző mellett álltak ki a szeretetet, a tisztaságot, a megbocsátást és az igazságot képviselő messiás helyett. Sőt, elvakult gyűlöletükkel pillanatnyilag akár győzhetnek is, mert a megtévesztő ígéreteikkel és véleményükkel okozott tömeghisztéria – demokráciát és hamis jogállamiságot vizionálva – képes a gyenge, hatalomfüggő döntéshozók befolyásolására is, akik a népakarat nevében mossák kezüket döntésük meghozatalakor.

Az akkori Pilátusok is mosták kezeiket 1920-ban, mert a rendesen előkészített nemzetközi tömeghisztéria hazánkat áldozta fel a politikai és a gazdasági érdekek oltárán, csakúgy, mint a második világháború végén, aztán ’56-ban, vagy manapság, az öngyilkosságba fékevesztetten rohanó globalista korban. Így lettünk hát népek Krisztusa.

Tudjuk, a trianoni diktátumot az emberi lét jobbik felét képviselők nem fogadták el. Francesco Nitti olasz miniszterelnök 1924 szeptemberében így nyilatkozott: „Trianonban egy országot sem tettek tönkre gonoszabbul, mint Magyarországot. (…) Magyarország megcsonkítása annyira becstelen, hogy senki sem vállalja érte a felelősséget.” Stanley Baldwin angol miniszterelnök szerint „Európa békéje a trianoni békeszerződés napján szűnt meg”. Viscount Bryce angol történész 1920 márciusában pedig azt mondta: „Az olyan elrendezés, amelyet az igaz­ságosság elveivel ellentmondásban valósítanak meg, nem lesz tartós elrendezés”.

Ne higgyük, hogy akkori, hazánk legnemesebb „szerveivel” gazdagodó szomszédos országok és mai utódaik ne lennének tisztában mindazzal, amit 1920-ban elkövettek ellenünk a győztes hatalmak, és a hozzájuk dörgölőző kisantant képviselői. Nem csoda, ha az egy évszázadon át titkolt, elhazudott és elferdített történelemből, mint mocsárból a mérges gáz, folyamatosan szivárog a magyargyűlölet, és már egy ártatlan térkép is magyar revíziós szándékok gondolatát veti fel a tudatlanoknál, a gyűlölködőknél, vagy engedjük meg, a lelkiismeretükkel harcolóknál. Komoly indulatok feszülnek egymásnak egy olyan korban, amikor az egész világot felemésztheti egy etnikai összetűzés.

Mit kellene hát nekünk, a hazájukat valóban szerető magyaroknak tennünk? Azt, amire Gabriel García Márquez figyelmeztet a Száz év magány című művében: a történelem egyedüli helyes útja az egymáshoz való közeledés. Nem erőszakkal, nem háborúval, még akkor sem, ha nagyon fáj. Tudomásul kell vennünk, hogy nincs olyan rendelkezés, amely száz év múlva érvénytelenítené a diktátumot. A „Nem, nem soha!” jogos indulatát – hazánk és saját érdekünkben – kezelnünk kell. Legyünk fegyelmezettek, és oldódjunk fel a nemzeti összetartozás szépségében.

Mindeközben persze ne feledjük, hogy a történelem, és a Jóisten igaz­ságteremtő akarata hihetetlen lehetőségeket rejt. Mégis, hol van már Jugoszlávia vagy Csehszlovákia? Azt pedig végképp ne hagyjuk, hogy bárki megtiltsa számunkra az emlékezést. Imáinkban kérjük Szűz Mária áldását a tizenötmillió magyarra, az erdélyi erdőkre, patakokra, a magyar templomokra, falvakra, Délvidék dúsgazdag földjére, a Felvidék történelmi magyar városaira. Minden hatalmi szinten álljunk ki magunkért, magyarságunkért, tisztességünkért, a határon túli magyar testvéreink védelméért, önigazgatásukért. Hallassuk a hangunkat.

Tegyünk szóvá minden visszaélést és jogellenességet. Teljes erővel támogassuk a kormány által az elszakított részek felett gyakorolt védhatalmat, még akkor is, ha ez a szó nem tetszik valamelyik szomszédunknak. Nyugodtan tegyük ki szobánk falára a régi térképet. Nem azért, mert revizionisták vagyunk, hanem azért, mert jogunk van a saját történelmünk igazságához, amit senki nem vehet el tőlünk. Nem nekünk kell szégyenkezni, nem nekünk kell magyarázkodni. És soha ne alázkodjunk meg.

Apponyira utalva: ne legyünk öngyilkosok azért, hogy meghaljunk. Ez a 21. századi magyar újraegyesülés útja. Tegyük mindezt békében, keresztényhez méltóan, megbocsátással, de büszkén, felemelt fejjel. Lépjünk át a tehetetlen támadásokon, a felháborító megjegyzéseken, az elvakult őrjöngéseken, akár határon túlról, vagy határon belülről, honfitársainktól származnak. Maradjunk szelídek, mint Jézus a keresztfán. Egyesüljünk kirekesztett testvéreinkkel lélekben, mert ezt háború nélkül megtehetjük.

S a lelki egyesülésre a legjobb eszköz a magyar himnusz. Az eredeti! Az a Himnusz, amelynek szövegét január 22-én 197 éve tisztázta le Kölcsey, s amelynek zenéjét 1844-ben komponálta Erkel Ferenc. Térjünk vissza eredeti himnuszunkhoz, amely a reformkor hajnalán született, amely nem gyászol, hanem felemel, amely a magyarság dicsőségét hirdeti verbunkos zeneiségében és a nándorfehérvári diadalt ünneplő harangszavával, amely ezen a linken meghallgatható: https://drive.google.com/file/d/1ZUgohIXYZDNcroeNEus2JoJHrHIFE1IR.
Mert amit ma ismerünk, az bizony nem az eredeti himnusz, bár alaptörvényünk az Erkel komponálta zenét tartja nemzeti imánknak. A ma ismert lassú, szomorú himnusz Dohnányi Ernő 1938-as átdolgozása, aki a trianoni gyász miatt kihagyta belőle a felemelő magyar elemeket. Eljött az ideje, hogy Trianon centenáriumán bebizonyítsuk Vörösmarty gondolatainak igazát: „És annyi balszerencse közt, / Oly sok viszály után, / Megfogyva bár, de törve nem, / Él nemzet e hazán”.

 

 

Törvénycikk nemzetgyalázás és becsületsértés ellen

Szigethy Gábor Kossuth-díjas színházi rendező Babits Mihály A magyar jellemről írt gondolataihoz Ezerkilencszázharminckilenc című előszavában így fogalmaz: „Ady mondta: fölolvaszt a világ kohója s elveszünk, mert elvesztettük magunkat; ha a nagy tülekedésben szellemmel, cselekedettel nem bizonyítjuk újra és újra, hogy magunk lábán megállni képes nemzet vagyunk. Ám ha az írástudók némelyike is arról ábrándozik: bujdosó magyar helyett lenne inkább német vándor, akkor nincs jogunk a megmaradáshoz. Nem elzárkózni s nem feloldódni. Nem behódolni a nagyobbnak, erősebbnek. Magyarnak lenni annyi: Európában építeni magyar templomot.”

Vajon a kommunizmus gyökereiből táplálkozó liberális médiamunkások, politikusnak titulált balhévezérek, képviselők a magyar és az európai parlamentben értik-e ezeket a szavakat? Tőlük kérdezem, akik nap mint nap támadják saját hazájukat, nemzetüket, konspirálnak idegen hatalmak képviselőivel. Tőlük, akik nem akarnak magyar templomot építeni, mert félnek Istentől.

Félnek mindentől, ami keresztény, ami nemzeti, rendpárti, a hit és a szeretet erejéről szól. Tőlük kérdezem, akik a népük ellen kampányoltak Romániában és Szlovákiában, akik a NATO-hoz fordultak liberális világuk erőszakos támogatásáért, akik A dzsungel könyvéhez kötik a 15 millió magyar összetartozásáról szóló dalt. Akik többre tartják az illegális beözönlőket saját nemzetük száz éve kiközösített tagjainál és ócsárolják a székely himnuszt.

Tőlük kérdezem, akik nemmel szavaztak az Európai Bizottságra, hisz nekik nem tetsző magyar honfitársuk is benne van, akik vigyázó szemeiket uniós biztosnak megválasztott nemzettársukon tartják, hogy mielőbb visszahívható legyen.

Csak úgy, balhéból, mert a nolimpia bejött. Tőlük kérdezem, akik inkább lennének „német vándorok, mint bujdosó magyarok”, mert az előzőért van, aki jól fizet, azt utóbbi viszont nehéz sors. Végül is miattuk ne lenne magyarként jogunk a megmaradáshoz?

Miattuk, akik könnyen átértékelik az eredendő értékeket, emberi jogokká emeltek devianciákat, és ebben a léttudatban akarnak új világot teremteni. Nem a szabadság, hanem a szabadosság világát, amelyben nincs rend, kihal a természetesen emberi, melyben az anarchia a vezénylőelv, amelyben feloldódik és eltűnik a nemzet, a múltunk, a történelmünk.

Árulkodnak, hazudoznak, fenyegetnek, mert gyengék. Szimbolikus konfliktusokat gerjesztenek, mert a valódi konfliktusokat nem tudják kezelni. Nincs rá érvük, nincs más eszközük, csak a támadás, a cinizmus, a balhé, a k…rva erős képek kitalálása, majd a csillagos ég letagadása. Vajon az ellenzék mit vall a magyarságról? Ne jöjjenek a XXI. század modern eszméivel, mert semmi értelme, hogy átminősítsék az értékeket.

A magyar ezer éve magyar, s az évszázadok nem változtatják meg a magyarság lényegét, amely Babits szerint „történelmi jelenség. S hogy történelmileg kifejlődött, nem testi, hanem szellemi jelenség.” Persze az ellenzék lehet kozmopolita, nincs azzal semmi gond. Éltek kiváló kozmopolita magyarok, elég, ha Munkácsy Mihályra, Liszt Ferencre vagy éppen Andy Vajnára gondolok. De ők soha nem árulták vagy adták el magyarságukat. Sosem rúgtak bele a nemzetükbe vagy nemzettársaikba, főként nem a hatalomért. Mert volt saját hatalmuk: az emberség, az alkotás és a tehetség hatalma.

Cseh Katalin kikérte magának, hogy más mondja meg, ki a magyar. „Senkinek nincs joga arra, hogy egyoldalúan eldöntse, hogy ki cselekszik a magyar nemzet nevében és ki nem. Minden magyar állampolgárnak egyformán joga van arra, hogy maga döntse el, mit tekint a magyar nemzet, a magyar emberek érdekének.” Elemezhetném a mondatot a maga bugyutaságában is, hiszen ha senkinek nincs joga, hogy egyoldalúan eldöntse, hogy ki cselekszik a magyar nemzet nevében, akkor mégis miként van joga, hogy maga (egyoldalúan) döntse el, mit tekint a magyar nemzet érdekének?

De hagyjuk is, és fogadjuk el a gondolatot. Ha így van, akkor én is eldönthetem, hogy mi a nemzet érdeke. Szerintem biztosan nem az a globalizmus mocska, a hazugságcunami, a NATO-beavatkozás kérése, és nem nemzeti érdek Medgyessy Péter ünnepi pezsgőzése sem december elsején, Románia legnagyobb nemzeti ünnepén.

Nézzünk a választási számadatok mögé, és rögtön evidenssé válik, hogy melyik oldal döntése áll közelebb a többség akaratához. Olyanok, mint a jelenlegi ellenzék, mindig is voltak a magyar történelemben. Száz évvel ezelőtt is.

Csak akkor Károlyi Mihálynak, Kun Bélának, Szamuely Tibornak hívták őket. Kisebbségben bár, de voltak olyanok, akik a maguk meghatározta nemzeti érdeket piszkos módszerekkel kényszerítették rá az országra, akár Edvard Benešsel vagy Tomáš Masarykkal is összefogva. Így aztán nem lehet véletlen, hogy az országgyűlés 1921-ben elfogadott egy alkotmányos jelentőségű törvényt (III. törvénycikk) az állami és társadalmi rend fokozottabb védelméről, amely többek között így rendelkezett:
„7. § Aki olyan valótlan tényt állít vagy terjeszt, amely alkalmas arra, hogy a magyar állam vagy a magyar nemzet megbecsülését csorbítsa vagy hitelét sértse, vétséget követ el, és öt évig terjedő fogházzal büntetendő. A büntetés tíz évig terjedhető fegyház, ha a cselekményt abból a célból követték el, hogy valamely külföldi állam vagy szervezet a magyar állam vagy a magyar nemzet ellen ellenséges cselekményre indíttassék […].
8. § Aki a magyar állam vagy a magyar nemzet ellen meg­gyalázó kifejezést használ vagy ily cselekményt követ el, vétség miatt három évig terjedhető fogházzal büntetendő.”

Ezek a rendelkezések nem arról szólnak, ami miatt most megint jogállami deficitet kiáltanak: hogy ha a munkahelyei­ken trágárkodnak, primitív módon viselkednek, ahogy még a kocsmában sem szokás, büntetést kell fizetniük.

Ezek a paragrafusok arról szólnak, hogy nem alázzuk a hazánkat sem szóval, sem cselekedettel, nem használunk nemzetgyalázó kifejezéseket, nem hazudozunk róla, nem csorbítjuk a becsületét és a hitelét, mert az bűncselekmény és börtön jár érte.

Való igaz, egy állampolgár sem határozhatja meg másnak kötelező erővel egyoldalúan, hogy mi a nemzet érdeke, de egy kilenc éve kétharmados többségű legitim és legális hatalom megtehetné. És ha megtenné, milliók támogatnák ezt a döntést.

A szerző jogász

Törvénycikk nemzetgyalázás és becsületsértés ellen

 

 

 

 

 

Gyurcsányék már a spájzban vannak

Vége a találgatásoknak. Amit tapasztalunk, miden kétséget eloszlat: a múlt betört a jelenbe. Igaz, okozott egy kis időeltolódást, hisz Karácsonyéknál már november elején karácsony van

Úgy tűnik, a főpolgármesternek megszabják, kinek kell ajándékot adnia. Talán mert saját családjának kell tekintenünk azt a környezetet is, ahonnan kinőtt.

A Miniszterelnöki Hivatal politikai tanácsadójaként funkcionált ugyanis 2002 és 2008 között, ott, ahová elég hamar bepuccsolta magát miniszterelnökként a szemkilövető. Így az egykori politikai tanácsadóra is igaz a mondás: kutyából nem lesz szalonna. Csak úgy kapkodjuk a fejünket a régi, rossz emlékű nevek hallatán, de valamiért mégsem lepődünk meg Szent István szobrának megtagadásán, a rapid béremeléseken, az igazgatósági és felügyelőbizottsági helyek kvótás elosztásán.

Nem újdonság a nemzeti oldal cégvezetőinek menesztése, a Liget-projekt megfúrása, az atlétikai stadion és ezzel összefüggésben az atlétikai világbajnokság esetleges bebuktatása a kapcsolódó, az egész országot negatívan érintő gazdasági és morális következményekkel együtt. Ez utóbbihoz példát viszont nem a múlt, hanem a jelen Y és Z generációjának kozmopolita tagjai adnak a NOlimpia nevű ámokfutásukkal.

Fekete-Győr és társai kétszázhatvanegyezer megvezetett budapesti lakos szavazatával több millió ember vágyát tették semmivé. Olyanokét, akik életkoruk miatt már soha nem örülhetnek saját hazájukban magyar olimpiai sportsikereknek. Így kell köszönetet mondani annak a nemzedéknek, amely hosszú évtizedek alatt kiböjtölte és kiharcolta, hogy a Z generációnak mára fogalma se lehessen arról, milyen is a valódi diktatúra.

Az a diktatúra, amelyet a Fekete-Győrék által semmibe vett generáció a rendszerváltozás után újra megtapasztalt 2006 környékén. Vajon miért nem csodálkozunk azon sem, hogy a NOlimpia után az üzleti, pénzügyi világ sikerembereit, köztük Soros Györgyöt is előszeretettel favorizáló amerikai Forbes magazin a közéleti kategóriában a legtehetségesebb harminc év alatti európai fiatal harmincfős listájába válogatta be Fekete-Győrt. Azt a „tehetséget”, aki mostanság a romániai elnökválasztáson egy korrupcióval gyanúsított román jelöltet támogat a magyar jelölttel szemben, vagy éppen egy meglehetősen zaklatott múltú parlamenti képviselővel járattatja le a horvát parlamentben a magyar kormányfőt.
Így válik láthatóvá, hogy a Z generáció Fekete-Győr-féle részének globalista céljai miképpen simulnak össze a régi kommunista–liberális hatalom képviselőinek eszméivel. Összenő, ami összetartozik. Hogy lesz-e köztük harc a hatalomért,
az a jövő disszonáns zenéje. De a hatalomba fővárosi szinten most visszatérő személyek, no és a gyakran bérmálkozó fővezér fővárosi közgyűlés alakuló ülésén biztosított VIP-helye egyértelmű bizonyítéka annak, hogy Gyurcsányék már
a spájzban vannak.

A lekváros üvegek mellett felfeszítették a mézes bödön tetejét is, és úgy tűnik, eközben régi elvtársaik új, ifjú barátaikkal együtt egyesült erővel árulják az unió vagy egyik keleti szomszédunk piacán azt, ami nekik nem fontos. A hazát. Az ifjaknál ez új jelenség, míg a régieknél teljesen hiteles. Sajnos az ember gyorsan felejt. Mivel azonban
a régi elvtársak újból akcióba léptek, itt az ideje, hogy tényszerűen emlékezzünk néhány esetre abból az időből, amikor a magyar globalista erők már nem is titkolt vezetője, a bukott miniszterelnök, Gyurcsány Ferenc áldásos tevékenysége alatt kínlódtunk.

Az államadósság 2008-ban a 2002-es szintről, ami a GDP 55 százalékának felelt meg, 2008-ra 19 000 milliárd forintra nőtt, ami már a GDP 85 százalékának felelt meg. Erre az államadósságra jött rá az elhíresült hitelcsomag: az IMF-től 12,5, az uniótól 6,5 és a Világbanktól pedig egymilliárd eurós hitel.

Ezért a hitelcsomagért kemény feltételeket kellett vállalni: gazdasági szuverenitásunk feladását. Draskovics Tibor – akkori igazságügyi miniszterként – elzálogosította az összes nemzeti vagyont. A nehezét persze a 2010-ben megválasztott polgári kormány nyakába zúdította Gyurcsány, de a hitelcsomag törlesztését az Orbán-kormány 2016. április 6-án már be is fejezte.

A következő hír is 2008-as: „A moszkvai képviselet eladását a legmagasabb szintről irányíthatták” – mondta Horváthné Fekszi Márta, a Külügyminisztérium egykori meggyanúsított államtitkára. A Magyar Nemzeti Vagyonkezelő zavaros módon értékesítette a moszkvai magyar kereskedelmi képviselet több milliárd forintot érő ingatlanját.

A vevő előbb fizetett, a vételár is előbb érkezett meg, mint ahogy kiírták a képviselet eladását. A magyar államot több milliárd forint kár érhette.

Még mindig 2008: május 26-án a Parlament Nándorfehérvár termében a King’s City ingatlanfejlesztését tárgyalta Gyurcsány Ferenc miniszterelnök, Ronald S. Lauder, Itzhak Fisher, Joav Blum, Bárd Károly ügyvéd, Bajnai Gordon miniszter, Markó Andrea, a PM akkori államtitkára, Tátrai Miklós, a Nemzeti Vagyonkezelő vezetője és más balliberális potentátok. A megbeszélésről készült összefoglaló szerint „Gyurcsány Ferenc és a további résztvevők egyöntetűen támogatják a projektet, s támogatásukról biztosították a jelenlévőket”. Így kezdődött a sukorói botrány, amit jól ismerünk. De Gyurcsány ezt is megúszta. „Ma reggel Tátrai Miklós börtönbe vonul. Helyettem” – nyilatkozta 2017 augusztusában.

Gyurcsány már korábban is nagy ajándékozó volt, elsősorban saját magának. A kormányüdülőből kihasított őszödi ingatlant – az akkoriban államtitkárként szolgáló egykori KISZ-es pajtás, Szilvásy György aktív közreműködésével – 1994-ben vette lízingbe az államtól, majd azt egy állami vállalat visszabérelte tőle. A jól bevált technológia szerint véletlenül éppen annyiért, amennyi az éves bérleti díj volt. A futamidő végén aztán Gyurcsány cége maradványértéken megvásárolta a villát.

William Easterly neves amerikai közgazdász egy ország miniszterelnökének a saját országa GDP-re gyakorolt hatását vizsgálva kimutatást készített az adott országra nézve legkártékonyabb, azaz legrosszabb vezetőkről. Gyurcsány bekerült az „előkelő társaságba”, ahova tartozott a hírhedt diktátor, az ugandai Idi Amin vagy a vörös khmer kambodzsai kommunista Pol Pot is.

A listán 17. a kongói Mobutu, őt követi tizennyolcadikként Gyurcsány Ferenc.

E lista szerint tehát a mai ellenzék ajándékosztója a világ 18. legkártékonyabb vezetője.

De emlékezzünk arra is, honnan is nőtt ki Gyurcsány. Az egykori MSZMP vagyonelszámoltatása kapcsán az Állami Számvevőszék (ÁSZ) a következőket állapította meg: 1988. december 31-én 2641 ingatlana volt az MSZMP-nek, 1990. augusztus 31-re az ingatlanok száma 365-re csökkent. Ennek az elsődleges indoka az volt, hogy nem rendelkeztek 1985 előtti időszakra vonatkozó adatokkal, mert azok például megsemmisültek…

A képzőművészeti alkotásokkal sem tudtak elszámolni. Az adatok szerint 1988. december 31-én 39 926 000 forintnyi érték volt a szervezetnél, 1988. december 31. és 1990. augusztus 31. között a növekedés értéke ebben a vagyoncsoportban 2 372 000 forint volt, míg a csökkenés 38 561 000 forintnyi…

Ugyanilyen jellegű volt a közlekedési eszközök (főként személygépkocsik) állományának változása is az adott időszakban. Az ÁSZ Fejlesztési és Módszertani Intézete 2004-ben készült összefoglaló tanulmányában a következő olvasható: „Az adatok szerint 12 285 milliárd forint nagyságú induló vagyonnal szemben 6918,4 milliárd forint nagyságú az a bevétel és vagyontömeg, aminek a sorsát – privatizálták, felszámolták – nyomon lehet követni. A vagyon eltűnésének egy részét (10–14 százalék) bizonyos okokkal lehet magyarázni. Ezt is figyelembe véve az induló vagyon csaknem egyharmada (2003-as jelenértéken számolva 4000 milliárd forint) viszont minden jel szerint »eltűnt«.” Elemzők szerint magánvagyonná vált.
Ezek a tények.

Úgy gondolom hát, ideje a spájz ajtaját ácskapcsokkal beszögezni, mert az az ember, akinek saját bevallása szerint az, hogy magyar, nem jelent semmit, újra bedugta a lábát az ajtónyílásba, és mögötte ezrek tolják az ajtót, hogy „felszabadítsák” hazánkat. Mint anno a sztálini hadsereg.

https://www.magyarhirlap.hu/velemeny/20191112-gyurcsanyek-mar-a-spajzban-vannak