AMI FÁJ (Párhuzamok – ellentétek)

  Keserű  érzéssel  állapítom meg,  hogy az országunk mai helyzetében sok  azonosság  van  a szomszéd          Ukrajnával, amely ma az Európa legelmaradottabb, leggyengébb államának számít. 1991-ben Ukrajna a világ tíz legfejlettebb állam között volt. A SzU köztársaságai közt az első helyet foglalta el.  A 25 év önállósága alatt az ukránok  lezüllesztették hazájukat  a világ legelmaradottabb országai közé.  Magyarország  1989-ben   a szocialista államok  közt szinte mindenben az első helyen volt. Valami oknál fogva  manapság ezt nem  akarjuk  nem hogy elismerni, de említeni sem. Nem vagyunk hajlandóak beismerni, hogy azokba az időkben  is volt némi jó.   A szocializmus korszakát csak becsmérelni szoktuk..  Pedig a fejlett könnyű és nehéz iparunkat,  gyárainkat, üzemeinket  a 27 év parancsuralomtól   megszabadult országunkban  „sikerült”  majdhogynem nullára zülleszteni.  A fejlett, jól jövedelmező   mezőgazdaságunkat úgyszintén,  nem említve  az egyre romló  egészségügyet, erkölcsöt  és sok másat.

Ugyancsak fájó,  hogy  mint Ukrajnában tőlünk is mind többen kényszerülnek  munkát vállalni külföldön.  De itt egy kis eltérés van.  Amíg az Ukrán kormányfő  nem helyeseli, sőt  (szavakban) elítéli  a kivándorlást, a mi  kormányfőnk  azon fáradozik, hogy a  hazájukon kívül  boldogulni   akaró emberek (elvtelen árulók)  nehogy valami hátrányos helyzetbe kerüljenek ott külföldön.  Ezzel bátorítja  azokat kint maradni,  a hazaiakat pedig   a  kivándorlásra.

És végül még  egy  nagyon keserű,  fájó és aggasztó észrevétel. A statisztika   szerint  több mint 5000000 derék ukrán állampolgár vállal  ideiglenes   munkát külföldön(ingázik) Ezek évente hazahoznak átlagba 10000 eurót. Tessék kiszámolni  mennyi valuta áramlik be az országba évente. Ingyen!  Általában  az ukrán vendégmunkások  egy munkahelyen felváltják egymást rokonaikkal, megbízható közeli  barátokkal,  a pénzüket haza hozzák, s így  többet, gyakrabban vannak a családjukkal. Csak egyesek  telepednek le külföldön. Az ünnepek előtt az ukrán határon feltűnően  sok olasz rendszámú dugig megrakott  autót láttam. A kikapós ukrán fiatal asszonyok vitték haza bemutatni a  tálián férjüket.  Mint megtudtam, nem kevesen azzal a szándékkal,  hogy a megspórolt pénzzel, a piacgazdaságban jártas férjjel otthon, a szülőföldjükön kezdenek valami vállalkozásba.  A derék olasz amurozók: muszáj engednem, a szívnek nehéz parancsolni.

A  mi  gazdagodni kívánóink  inkább egy idő után magukhoz  rendelik a hozzátartozójukat,   a kint meggyarapodott  létszámú  család  nem sokkal jobb körülmények között él, mintha azzal az energiával itthon igyekezne    boldogulni  .  Az ukrán sajtó, a közvélemény  akár megértéssel  is   sajnálkozik,  de  elítéli  a kivándorlókat,  amíg  nálunk a sajtó dicséri, hogy lám, a derék  magyarok   hogy gondoskodnak  hozzátartozóikról.  Nem veszik észre, hogy fokozatosan  magyartalanodik  a Magyarok Országa,  amely csak a nevében marad Magyarnak?  Meddig ?

Valóban  nagy aggodalmat kelt az a tény,  hogy mind több fiatal diplomás itthon nem is próbálkozva,  ugyancsak  külföldön igyekszik kamatoztatni az itthon  szerzett  tudását,  idegen állam szolgálatába helyezi  tehetségét.  Sőt,  a fiatalok egy része azzal a szándékkal  felvételezik  az egyetemekre,  hogy diplomásként rögtön  megy külföldre.  Az állam bácsi  csak tehetetlenül  tárja  szét a kezét: mitevő lehetnék,  hisz nálunk szabadság, demokrácia van.   De!…  Vajon mi, tisztességes becsületes törvénytisztelő   polgárok  oly könnyen  áldozunk   gazdagabbak  államok   részére, hogy még gazdagabbá tegyük őket?   Hisz azért  mondunk le jövedelmünk egy részéről,  hogy a fiataljaink  minél műveltebbek legyenek,  tanulhassanak , szakmát  szerezzenek,  és tudásukkal,  tehetségükkel  jobbá tegyék a MI életünket.  Tehát, jogunkban van elvárni,  hogy  a tanulásukba  fektetett pénzünket  kamatostul  vissza kapjuk.  Vagyis,  mivel az állam kitaníttatta őket,  jogosan elvárja, hogy ott dolgozzák le (ily módon térítsék meg)  az adósságukat, ahol a legnagyobb szükség van rájuk.  Vagy térítsék meg  egészében   a rájuk költött összeget.  5 évig tanítottuk, tehát 5 évre szol a kötelezettség.  Már is hallom az ellenvetést, hogy akik  tandíjat fizetnek, azokkal  mi legyen.  Hát a közgazdászok kiszámítják ,  hogy a tandíjak messzemenően nem fedezik egy diplomás, vagy szakmunkás felkészítésének a költségeit.  Hogy mit szól az EU?  Ne dugja az orrát a mi belügyeinkbe.  De írjunk ki  akár népszavazást e kérdésben.  Állítsuk meg  Brüsszelt!

Summa Summarum.           Egyesülve fordítsuk minden erőnket,  akaratunkat,  tehetségünket, arra,  és csak azon  dolgozzunk, hogy népünk végre magára találjon,    megtanulja    elválasztani a hazugságot az igazságtól, és  legyőzve az akadályokat  naggyá  tegye Hazánkat…

v.  K. GY.
Ungvár – Záhony.

 

 

Szerző
CÖKA

Szólj hozzá!

Kövessen minket a hírportálunkon és A közösségi médiában!